XIII. TANÁCSKOZÁS

Kon­fe­ren­ci­ák!

Az ABC-üggyel kap­cso­la­tos em­lé­ke­im orosz­lán­ré­szét, úgy lát­szik, kon­fe­ren­ci­ák ké­pe­zik.

Kon­fe­ren­ci­ák a Scot­land Yar­don. Po­i­rot la­ká­sán. Hi­va­ta­los meg­be­szé­lé­sek. Nem hi­va­ta­los ta­nács­ko­zá­sok.

A szó­ban for­gó ta­nács­ko­zá­son azt kel­lett el­dön­te­ni, tá­jé­koz­tas­sák-e vagy sem a név­te­len le­ve­lek­ről a saj­tó út­ján a nyil­vá­nos­sá­got.

A bex­hil­li gyil­kos­ság jó­val na­gyobb port vert föl, mint az an­do­ve­ri bűn­tett.

Ez már per­sze bő­vel­ke­dett szen­zá­ci­ós rész­le­tek­ben. Elő­ször is az ál­do­zat ez­út­tal fi­a­tal lány volt, még­hoz­zá igen csi­nos fi­a­tal lány, a tett­hely pe­dig nép­sze­rű ten­ger­par­ti für­dő­hely.

A la­pok szél­té­ben-hosszá­ban be­szá­mol­tak a gyil­kos­ság min­den rész­le­té­ről, az­tán na­pon­ta föl­tá­lal­ták ugyan­ezt, újabb és újabb kö­rí­tés­sel. Nagy ér­dek­lő­dést kel­tett az ABC-me­net­rend. Ki­vált­képp köz­ked­velt lett az a te­ó­ria, amely sze­rint a gyil­kos ott hely­ben vá­sá­rol­ta, és ez­ál­tal ér­té­kes bűn­je­let ha­gyott hát­ra, amely ki­lé­te föl­fe­dé­sé­hez ve­zet. Azon­kí­vül a me­net­rend, úgy lát­szik, arra is fényt ve­tett, hogy a gyil­kos vo­na­ton ér­ke­zett, és ugyan­úgy szán­dé­ko­zott vissza­tér­ni Lon­don­ba.

Az an­do­ve­ri gyil­kos­ság­ról meg­je­lent so­vány be­szá­mo­lók meg sem em­lí­tet­ték a vas­úti me­net­ren­det. Nem­igen volt va­ló­szí­nű, hogy a köz­vé­le­mény össze­füg­gés­be hoz­ná a két bűn­tet­tet.

– Ha­tá­roz­nunk kell, mi­lyen el­já­rást kö­ves­sünk – je­len­tet­te ki a rend­őr­fő­nök. – Az a kér­dés, mi ve­zet a leg­jobb ered­mény­re. Fed­jük föl a té­nye­ket a kö­zön­ség előtt, ve­gyük igény­be együtt­mű­kö­dé­sét, vég­re is több mil­lió em­ber se­gít­sé­gé­ről vol­na szó, akik mind föl­fi­gyel­né­nek egy őrült­re…

– Va­ló­szí­nű­leg nem lát­szik meg raj­ta, hogy őrült – szólt köz­be Thomp­son dok­tor.

– Szem­mel tar­ta­nák azt, aki ABC-t vesz, és így to­vább. Ez­zel szem­ben meg­vol­na az elő­nye an­nak is, ha ti­tok­ban tart­juk, nem hozzuk az em­be­rek tu­do­má­sá­ra, mi a szán­dé­kunk. Csak­hogy a gyil­kos na­gyon is tud­ja, hogy mi tud­juk: azok­kal a le­ve­lek­kel szánt­szán­dék­kal von­ta ma­gá­ra a fi­gyel­mün­ket. Nos, Cro­me, mi a vé­le­mé­nye?

– Én úgy lá­tom, uram, hogy ha nyil­vá­nos­ság­ra hoz­za a le­ve­le­ket, az­zal a gyil­kos ke­zé­re ját­szik. Ép­pen ezt akar­ja: köz­fel­tű­nést kel­te­ni, hír­név­re szert ten­ni. Ez a cél­ja. Ugye, iga­zam van, dok­tor úr?

Thomp­son he­lyes­lő­en bó­lin­tott.

– Egy­szó­val ön ke­resz­tül akar­ja húz­ni a szá­mí­tá­sát. Meg­ta­gad­ni tőle az áhí­tott hír­ne­vet – je­gyez­te meg el­gon­dol­koz­va a rend­őr­fő­nök. – Mit gon­dol, mon­si­eur Po­i­rot?

Po­i­rot egy perc­nyi hall­ga­tás után szó­lalt csak meg. Lát­szott, gon­do­san mér­le­ge­li min­den sza­vát.

– Ne­héz a hely­ze­tem, Sir Lio­nel – mond­ta. – Jó­ma­gam, mond­hat­nók, ér­de­kelt fél va­gyok. Én kap­tam a pro­vo­ká­ló le­ve­le­ket, a ki­hí­vás ne­kem szólt. Ha most azt mon­dom, tart­suk ti­tok­ban, ne hozzuk nyil­vá­nos­ság­ra, nem gon­dol­nák-e, hogy a hi­ú­ság be­szél be­lő­lem, hogy fél­tem a hír­ne­ve­met? Ne­héz itt dön­te­nem! Nyíl­tan ki­te­re­get­ni, min­den­ki tu­do­má­sá­ra hoz­ni, en­nek meg­van az elő­nye. Ez leg­alább fi­gyel­mez­tet­né… Más­részt, ugyan­úgy, mint Cro­me fel­ügye­lő, meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, ép­pen ezt akar­ja el­ér­ni a gyil­kos!

– Hmmm…! – mor­mo­gott Sir Lio­nel az ál­lat dör­göl­ve, az­tán rá­né­zett dr. Thomp­son­ra. – Ab­ban az eset­ben, ha meg­ta­gad­nók az őrül­tünk­től a hír­ne­vet, ami után úgy só­vá­rog, va­jon mit csi­nál­na?

– El­kö­vet­ne még egy bűn­tet­tet – fe­lel­te azon­nal az or­vos. – Hogy ki­kény­sze­rít­se.

– Ha pe­dig vas­tag be­tűs cím­sza­vak­kal köz­hír­ré ten­nők a la­pok­ban a le­ve­lek dol­gát, arra hogy re­a­gál­na?

– Ugyan­úgy. Akár táp­lál­ja a me­ga­lo­má­ni­á­ját, akár gá­tol­ja, az ered­mény ugyan­az: újabb gyil­kos­ság.

– Mit szól eh­hez, mon­si­eur Po­i­rot?

– Egyet­ér­tek dr. Thomp­son­nal.

– Nya­kig ülünk a pác­ban, mi? Mit gon­dol, hány gyil­kos­sá­got ter­vez az az esze­lős gaz­em­ber?

Thomp­son Po­i­rot-ra né­zett.

– Jut be­lő­le A-tól Z-ig az ábé­cé min­den be­tű­jé­re – mond­ta vi­dá­man a ba­rá­tom. – Per­sze nem ér el odá­ig. Meg sem kö­ze­lí­ti. Jó­val előt­te a nyo­má­ra buk­kan­nak. Azért ér­de­kes vol­na tud­ni, hogy bir­kó­zott vol­na meg az X be­tű­vel… – Po­i­rot bűn­bá­nó áb­rá­zat­tal ab­ba­hagy­ta ezt a szá­má­ra oly él­ve­ze­tes esz­me­fut­ta­tást. – Önök azon­ban, mint mond­tam, jó­val előbb el­kap­ják. Mond­juk G-nél vagy H-nál.

A rend­őr­fő­nök az asz­tal­ra csa­pott.

– Jó­sá­gos is­ten, csak nem azt mond­ja, hogy még öt gyil­kos­ság­ra szá­mít­ha­tunk?

– Nem lesz annyi, uram – szó­lalt meg Cro­me fel­ügye­lő. – Csak bíz­za rám! – Hang­já­ból áradt az ön­bi­za­lom.

– Fel­ügye­lő úr az ábé­cé me­lyik be­tű­jét pé­cé­zi ki? – kér­dez­te Po­i­rot eny­he iró­ni­á­val.

Cro­me szo­ká­sos nyu­godt, fö­lé­nyes te­kin­te­té­ben mint­ha némi el­len­szenv buj­kált vol­na, ahogy rá­né­zett a ba­rá­tom­ra.

– Le­het­sé­ges, hogy már a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal el­fo­gom. Min­den­eset­re ke­zes­ke­dem, hogy F-nél to­vább nem jut­hat el.

Ez­u­tán a rend­őr­fő­nök felé for­dult.

– Meg­le­he­tő­sen vi­lá­gos előt­tem az ügy pszi­cho­ló­gi­á­ja Thomp­son dok­tor majd ki­ja­vít, ha té­ve­dek. Sze­rin­tem va­la­hány­szor ABC si­ke­re­sen vég­hez­visz egy bűn­tet­tet, száz szá­za­lék­kal meg­nö­vek­szik az ön­bi­zal­ma. Min­den al­ka­lom­mal azt haj­to­gat­ja ma­gá­ban: „Az én esze­men nem le­het túl­jár­ni! En­gem nem tud­nak el­fog­ni!”, és szer­te­len el­bi­za­ko­dott­sá­gá­ban idő­vel könnyel­mű­vé vá­lik. Túl­be­csü­li a maga okos­sá­gát és a má­sok os­to­ba­sá­gát. Rö­vi­de­sen már a leg­ele­mibb óva­tos­ság­ról is meg­fe­led­ke­zik. Ez így van, ugye, dok­tor úr?

– Rend­sze­rint így van – bó­lin­tott Thomp­son dok­tor. – Ön­nek, mon­si­eur Po­i­rot, van némi ta­pasz­ta­la­ta ezek­ben a dol­gok­ban; nem­de egyet­ért ve­lem?

Nem hi­szem, hogy Cro­me el lett vol­na ra­gad­tat­va at­tól, hogy Thomp­son a ba­rá­tom jó­vá­ha­gyá­sát kéri. Vé­le­mé­nye sze­rint ő és csak­is ő az egyet­len szak­te­kin­tély eb­ben a tárgy­kör­ben.

– Úgy van, ahogy Cro­me fel­ügye­lő mond­ja – hagy­ta hely­ben Po­i­rot.

– Nagy­zá­si má­nia… – mor­mog­ta az or­vos.

– Akadt va­la­mi ér­de­kes tár­gyi bi­zo­nyí­ték a Bex­hill-ügy­ben? – for­dult Cro­me-hoz Po­i­rot.

– Sem­mi ha­tá­ro­zott. Eastbour­ne-ban a Ho­tel Splen­did egyik pin­cé­re a lány fény­ké­pé­ben azt az ifjú höl­gyet is­mer­te föl, aki 24-én ott va­cso­rá­zott egy kö­zép­ko­rú, szem­üve­ges fér­fi tár­sa­sá­gá­ban. Ugyan­csak föl­is­mer­ték a Mó­kus au­tós­csár­dá­ban, pe­dig az fél­úton van Bex­hill és Lon­don kö­zött. Ál­lí­tó­lag 24-én este ki­lenc óra táj­ban volt ott, egy ten­ge­rész­tiszt kül­se­jű úr kí­sé­re­té­ben. Nem le­het mind a ket­tő igaz, de akár­me­lyik le­het­sé­ges. Volt még per­sze egész se­reg más is, aki fel­is­mer­te, de azok több­nyi­re nem ér­tek sem­mit. Az ABC-me­net­rend ere­de­tét nem tud­tuk ki­nyo­moz­ni.

– Úgy lát­szik, min­den le­he­tőt meg­tet­tek, Cro­me – je­gyez­te meg a rend­őr­fő­nök. – Mi a vé­le­mé­nye, mon­si­eur Po­i­rot? Ön sze­rint mi­lyen irány­ban ter­jeszt­het­nénk ki nyo­mo­zá­sun­kat?

Po­i­rot las­san, meg­fon­tol­tan vá­la­szolt:

– Úgy gon­do­lom, az egyet­len, ami fon­tos: rá kel­le­ne jön­ni a gyil­kos­sá­gok in­dí­tó­oká­ra.

– De hisz elég­gé ké­zen­fek­vő: az ábé­cé-komp­le­xus! Vagy nem így ne­vez­te, dok­tor úr?

– Ça, oui[20] – mond­ta Po­i­rot. – Az ábé­cé-komp­le­xus. De mi­ért épp ábé­cé-komp­le­xus? Ép­pen az őrül­tek­nek szo­kott igen ko­moly okuk len­ni bűn­tet­tek el­kö­ve­té­sé­re.

– Ugyan, ugyan, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta Cro­me. – Ott volt Stone­man 1929-ben. A vé­gén már meg­pró­bált min­den­kit el­ten­ni láb alól, aki a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben is bosszan­tot­ta.

– Úgy bi­zony – for­dult fe­lé­je a ba­rá­tom. – De ha elég­gé nagy és fon­tos sze­mé­lyi­ség va­la­ki, ak­kor meg kell kí­mél­ni az apró bosszú­sá­gok­tól. Ha is­mé­tel­ten a hom­lo­ká­ra száll egy légy, és majd meg­bo­lon­dul a csik­lan­do­zá­sá­tól… mit csi­nál? Meg­pró­bál­ja agyon­csap­ni a le­gyet. Ő a fon­tos, nem a légy. Meg­öli a le­gyet: vége a bosszú­ság­nak. Tet­tét éssze­rű­nek és jo­gos­nak érzi. Egy má­sik ok, ami­ért meg­öli a le­gyet, ha tör­té­ne­te­sen szen­ve­dé­lyes híve a tisz­ta­ság­nak. A légy ra­gályt ter­jeszt­het, ve­szé­lyes a tár­sa­da­lom­ra, a légy­nek pusz­tul­nia kell! Ugyan­így mű­kö­dik a té­bo­lyult bű­nö­ző el­mé­je. De most nézzük meg ezt az ügyet: amennyi­ben az ábé­cé sor­rend­jé­ben vá­lo­gat­ták ki az ál­do­za­to­kat, ak­kor nem azért öl­ték meg őket, mert sze­mély sze­rint okoz­tak bosszú­sá­got a gyil­kos­nak. Kis­sé sok vol­na a vé­let­len­ből, ha egy­be­es­nék a ket­tő.

– Eb­ben van va­la­mi – mond­ta dr. Thomp­son. – Em­lék­szem egy eset­re, ami­kor ha­lál­ra ítél­ték egy asszony fér­jét. Az asszony sor­ra gyil­kol­ta az es­küdt­szék tag­ja­it. Jó idő­be telt, amíg rá­jöt­tek, hogy a bűn­tet­tek össze­függ­nek egy­más­sal. Lát­szó­lag tel­je­sen rend­szer­te­le­nül tör­tén­tek. Ahogy azon­ban mon­si­eur Po­i­rot mond­ja, va­ló­szí­nűt­len, hogy egy gyil­kos csak úgy ta­lá­lom­ra kö­ves­se el a tet­tét. Vagy azért tesz el em­be­re­ket láb alól, mert, ha még­oly cse­kély­ség­ben is, az út­já­ban áll­nak, vagy meg­győ­ző­dés­ből te­szi. Pa­po­kat öl meg, vagy rend­őrö­ket, vagy pros­ti­tu­ál­ta­kat, mert meg­rög­zött hite sze­rint eze­ket meg kell öl­nie. Vé­le­mé­nyem sze­rint azon­ban e le­he­tő­sé­gek nem al­kal­maz­ha­tók a je­len eset­re. Ascher­né és Betty Bar­nard más-más ka­te­gó­ri­á­ba tar­toz­nak. Fönn­áll per­sze a sze­xu­á­lis komp­le­xus le­he­tő­sé­ge. Mind a két ál­do­zat nő volt. Ezt in­kább meg­ál­la­pít­hat­juk majd, ter­mé­sze­te­sen, a kö­vet­ke­ző bűn­tény után…

– Az is­ten sze­rel­mé­re, Thomp­son, ne be­szél­jen olyan ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en a kö­vet­ke­ző bűn­tény­ről! – ve­tet­te köz­be in­ge­rül­ten Sir Lio­nel. – Min­dent meg­te­szünk, hogy meg­előzzük az újabb bűn­tet­tet!

Dr. Thomp­son el­hall­ga­tott, és har­sá­nyan ki­fúj­ta az or­rát, mint­ha e zaj­jal azt mond­ta vol­na: – Hát csak tégy, ahogy jó­nak lá­tod… ha nem akarsz szem­be­néz­ni a va­ló­ság­gal.

A rend­őr­fő­nök Po­i­rot-hoz for­dult:

– Lá­tom, mire cé­loz, de nem egé­szen ér­tem.

– Azt kér­de­zem ma­gam­tól – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot –, va­jon mi megy vég­be a gyil­kos lel­ké­ben? A le­ve­le­i­ből úgy tű­nik, azért öl­dö­köl, mert ez szó­ra­koz­tat­ja pour le sport[21]. Igaz len­ne ez? És ha igaz, ugyan mi­lyen ala­pon vá­laszt­ja ki az ál­do­za­ta­it, el­te­kint­ve a pusz­ta ábé­cé-sor­rend­től? Ha csu­pán mu­lat­ság­ból gyil­kol­na, nem ver­né dob­ra, hi­szen ha csönd­ben ma­rad, bün­tet­le­nül te­het­né. De nem, eb­ben mind egyet­ér­tünk: ál­ta­lá­nos szen­zá­ci­ót akar kel­te­ni, hogy hang­sú­lyoz­za a sze­mé­lyi­sé­gét. Mi­lyen mó­don nyom­ták el a sze­mé­lyi­sé­gét? Mi­lyen össze­füg­gést ta­lál­ha­tunk az ed­di­gi két ál­do­zat kö­zött? Van az­tán még egy öt­le­tem: hát­ha sze­mély sze­rint el­le­nem, Her­cu­le Po­i­rot el­len táp­lált gyű­lö­le­te rej­lik a dol­gok mé­lyén? Ta­lán azért pro­vo­kál nyil­vá­no­san, mert tud­to­mon kí­vül pá­lya­fu­tá­som so­rán va­la­mi­kor győ­zel­met arat­tam fö­löt­te? Vagy ta­lán tel­je­sen sze­mély­te­len az el­len­szen­ve, csu­pán egy ide­gen el­len irá­nyul? Ha pe­dig így van, mi ve­zet­te erre? Mi­lyen sé­re­lem érte ide­ge­nek ré­szé­ről?

– Csu­pa meg­gon­dol­kod­ta­tó kér­dés – bó­lo­ga­tott dr. Thomp­son. Cro­me fel­ügye­lő a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Ó, csak­ugyan? Je­len­leg szin­te le­he­tet­len fe­lel­ni rá­juk.

– Mind­azon­ál­tal, ked­ves ba­rá­tom – for­dult most egye­ne­sen hoz­zá Po­i­rot –, itt, ezek­ben a kér­dé­sek­ben rej­lik a meg­ol­dás. Ha tud­juk a pon­tos okát, ame­lyet ta­lán fan­tasz­ti­kus­nak érzünk, de szá­má­ra tel­je­sen lo­gi­kus, hogy mi­ért kö­ve­ti el eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat ez az őrült, ak­kor ta­lán azt is meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy va­ló­szí­nű­leg ki lesz a so­ron kö­vet­ke­ző ál­do­zat.

Cro­me a fe­jét ráz­ta.

– Vak­tá­ban vá­lo­gat­ja ki, ne­kem ez a vé­le­mé­nyem.

– A nagy­lel­kű gyil­kos – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Mit mond?

– Azt mond­tam: a nagy­lel­kű gyil­kos! Franz Aschert rég le­tar­tóz­tat­ták vol­na a fe­le­sé­ge meg­gyil­ko­lá­sá­ért, Do­nald Fra­ser is la­kat alatt ülne Betty Bar­nard meg­ölé­se mi­att, ha nin­cse­nek bir­to­kunk­ban ABC fi­gyel­mez­te­tő le­ve­lei. Olyan­nyi­ra lágy­szí­vű len­ne, hogy nem tud­ja el­vi­sel­ni, ha va­la­ki ár­tat­la­nul szen­ved?

– En­nél még fur­csább dol­gok is meg­tör­tén­tek – je­len­tet­te ki dr. Thomp­son. – Is­mer­tem olyan em­bert, aki fél tu­cat gyil­kos­ság után va­ló­ság­gal össze­rop­pant, mert egyik ál­do­za­ta nem halt meg azon­nal, előbb kí­no­kat állt ki. Azért még­sem hi­szem, hogy így len­ne a mi em­be­rünk ese­té­ben. Azt akar­ja, hogy neki tu­laj­do­nít­sák a bűn­tet­te­ket; di­cső­ség­ben akar süt­ké­rez­ni. Ez a ma­gya­rá­zat il­lik rá leg­in­kább.

– Még nem dön­töt­tük el, hogy nyil­vá­nos­ság­ra hozzuk-e a dol­got – mond­ta a rend­őr­fő­nök.

– Ha sza­bad­na ja­va­sol­nom va­la­mit, uram – szó­lalt meg Cro­me –, mi­ért ne vár­junk, amíg meg­kap­juk a kö­vet­ke­ző le­ve­let? Ak­kor az­tán üs­sünk lár­mát, hí­resz­tel­jük el, je­len­jen meg a la­pok kü­lön­ki­adá­sa, és így to­vább. Lesz némi pá­nik, kü­lö­nö­sen a le­vél­ben meg­ne­ve­zett vá­ros­ban, de óva­tos­ság­ra kész­te­tünk min­den­kit, aki­nek C-vel kez­dő­dik a neve, ABC-nek pe­dig föl­tü­zel­jük a hi­ú­sá­gát. Min­den­áron si­kert akar majd el­ér­ni. És ezen bu­kik majd el; így fog­juk meg.

Mennyi­re nem tud­tuk, mit hoz a jövő!