XX. LADY CLARKE

Bús­ko­mor han­gu­lat áradt Com­be­si­de-ból, ami­kor má­sod­szor lép­tük át a kü­szö­bét. Rész­ben ta­lán az idő­já­rás is te­he­tett róla – ned­ves, szep­tem­be­ri nap volt, a le­ve­gő­ben már az ősz le­he­le­té­vel –, de nagy­részt két­ség­kí­vül a ház fé­lig le­zárt ál­la­po­tá­nak volt kö­szön­he­tő. A föld­szin­ti szo­bák zsa­lu­it be­zár­ták, és a kis he­lyi­ség, aho­va be­ve­zet­tek ben­nün­ket, nyir­kos volt és le­ve­gőt­len.

Für­ge lép­tek­kel be­jött egy ápo­ló­nő, és mi­köz­ben le­hú­zo­gat­ta ke­mé­nyí­tett kézelő­it, élén­ken hoz­zánk for­dult.

– Mon­si­eur Po­i­rot? Cap­s­tick nő­vér va­gyok. Mr. Clar­ke ér­te­sí­tett jö­ve­te­lé­ről.

Po­i­rot ér­dek­lő­dött Lady Clar­ke egész­sé­gi ál­la­po­ta után.

– A kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest egé­szen jól van.

„A kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest”, gon­dol­tam, azt je­len­ti: te­kin­tet­tel arra, hogy meg van­nak szám­lál­va a nap­jai.

– Nem re­mél­he­tünk per­sze nagy ja­vu­lást, de egy új­faj­ta ke­ze­lés kis­sé könnyí­tett raj­ta. Dr. Lo­gan meg van elé­ged­ve az ál­la­po­tá­val.

– De az igaz, ugye, hogy nem gyó­gyul­hat meg?

– Ó, ezt mi so­ha­sem mond­juk – je­len­tet­te ki Cap­s­tick nő­vér, kis­sé meg­rö­kö­nyöd­ve a ken­dő­zet­len kér­dés­től.

– Bi­zo­nyá­ra ret­te­ne­te­sen meg­ráz­ta a fér­je ha­lá­la?

– Hát, ami azt il­le­ti, mon­si­eur Po­i­rot, hisz meg­ér­ti, nem volt olyan meg­rá­zó a szá­má­ra, mint bár­ki egész­sé­ges­nek lett vol­na, aki tel­jes bir­to­ká­ban van szel­le­mi ere­jé­nek. Lady Clar­ke ál­la­po­tá­ban el­kö­dö­söd­nek a dol­gok.

– Bo­csás­sa meg a kér­dé­se­met, mi­lyen volt a vi­szony férj és fe­le­ség kö­zött? Na­gyon ra­gasz­kod­tak egy­más­hoz?

– Ó, igen, na­gyon bol­dog há­zas­pár volt. Sir Car­mi­chael, sze­gény, ret­te­ne­te­sen gyöt­rő­dött, és le volt sújt­va a fe­le­sé­ge be­teg­sé­ge mi­att. Egy or­vos­nak min­dig rosszabb, hisz érti. Nem ka­pasz­kod­hat­nak ha­mis re­mé­nyek­be. Saj­nos, ele­in­te bor­zasz­tó­an emész­tet­te ma­gát mi­at­ta.

– Ele­in­te? Ké­sőbb már nem?

– Az em­ber hoz­zá­szo­kik min­den­hez, nem­de? Az­tán meg Sir Car­mi­chael­nek ott volt a gyűj­te­mé­nye. A fér­fi­ak­nak re­mek vi­gaszt nyújt egy hob­bi. Időn­ként föl­uta­zott a fő­vá­ros­ba egy-egy ár­ve­rés­re, az­tán Miss Grey­vel együtt ne­ki­áll­tak, újra lajst­rom­ba vet­ték és át­ren­dez­ték a mú­ze­u­mot.

– Ó, igen… Miss Grey. El­ment, ugye?

– El. Na­gyon bánt a do­log, de a höl­gyek­nek, ha nin­cse­nek jól, néha van­nak ilyen sze­szé­lye­ik. És nem le­het ve­lük vi­tat­koz­ni. Jobb, ha en­ge­dünk. Miss Grey meg­ér­tet­te.

– Lady Clar­ke min­dig el­len­szen­vet ér­zett irán­ta?

– Nem… job­ban mond­va nem volt az el­len­szenv. Va­ló­já­ban azt hi­szem, kez­det­ben in­kább sze­ret­te Miss Greyt. De nem tar­tom föl önö­ket a fe­cse­gé­sem­mel. A be­te­gem már bi­zo­nyá­ra vár ben­nün­ket.

Föl­ve­ze­tett az egyik eme­le­ti szo­bá­ba. Va­la­ha csu­pán há­ló­szo­ba le­he­tett, de át­ren­dez­ték, és ba­rát­sá­gos nap­pa­li szo­ba lett be­lő­le.

Lady Clar­ke az ab­lak­nál ült egy mély ka­ros­szék­ben. Kí­no­san so­vány volt, be­esett, fakó arca az el­vi­selt nagy fáj­dal­mak­ról ta­nús­ko­dott. Te­kin­te­te a tá­vol­ba ré­vedt, tű­hegy­nél nem volt na­gyobb a pu­pil­lá­ja.

– Itt van Mr. Po­i­rot, asszo­nyom, akit lát­ni óhaj­tott – szó­lalt meg ma­gas, de­rűs hang­ján Cap­s­tick nő­vér.

– Ó, igen, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta Lady Clar­ke bi­zony­ta­la­nul, és ke­zét nyúj­tot­ta.

– Has­tings ka­pi­tány, a ba­rá­tom, Lady Clar­ke.

– Üd­vöz­löm önö­ket. Ked­ves, hogy el­jöt­tek.

Ha­tá­ro­zat­lan moz­du­lat­tal in­tett, hogy fog­lal­junk he­lyet. Csönd lett. Úgy lát­szott, mint­ha álom­ba me­rül­ne. Kis idő múl­va erőt vett ma­gán, és meg­szó­lalt.

– Car ügyé­ben jöt­tek, ugye? Car ha­lá­la mi­att. Igen, per­sze, tu­dom. – Föl­só­haj­tott, és el­me­reng­ve in­gat­ta a fe­jét. – Soha nem gon­dol­tuk, hogy eb­ben a sor­rend­ben kö­vet­ke­zik be… olyan biz­tos vol­tam, hogy én le­szek az első… – El­töp­ren­gett ezen egy-két per­cig. – Car olyan erős volt, cso­dá­la­to­san erős a ko­rá­hoz ké­pest. So­ha­sem volt be­teg. Hat­van felé járt már, de nem lát­szott több­nek öt­ven­nél… igen, na­gyon erős volt…

Lady Clar­ke vissza­süllyedt álom­vi­lá­gá­ba. Po­i­rot tisz­tá­ban volt bi­zo­nyos ká­bí­tó­sze­rek ha­tá­sá­val, és szót­la­nul várt. Lady Clar­ke hir­te­len meg­szó­lalt:

– Igen, jó, hogy el­jött. Szól­tam Frank­lin­nek. Meg­ígér­te, hogy nem fe­lej­ti el, és meg­mond­ja ön­nek. Re­mé­lem, Frank­lin nem lesz olyan bo­lond… olyan könnyen fél­re le­het ve­zet­ni, an­nak el­le­né­re, hogy annyit kó­szált szer­te a vi­lá­gon… Ilye­nek a fér­fi­ak… meg­ma­rad­nak ka­masz­nak… kü­lö­nö­sen Frank­lin…

– Im­pul­zív ter­mé­sze­tű em­ber – ve­tet­te köz­be Po­i­rot.

– Igen, igen… és na­gyon lo­va­gi­as. A fér­fi­ak ezen a té­ren olyan esz­te­le­nek, még Car is… – el­halt a hang­ja.

Lá­zas tü­rel­met­len­ség­gel meg­ráz­ta a fe­jét.

– Olyan ho­má­lyos min­den… Az em­ber­nek nyűg a tes­te, mon­si­eur Po­i­rot, kü­lö­nö­sen ha fö­lénk ke­re­ke­dik. Nem ve­szünk tu­do­mást egyéb­ről… csak hogy szű­nik-e a fáj­da­lom, vagy nem… nem szá­mít sem­mi más.

– Tu­dom, Lady Clar­ke. Ez az élet egyik tra­gé­di­á­ja.

– Olyan os­to­bá­vá tesz… Még arra sem em­lé­ke­zem, mit akar­tam ön­nek el­mon­da­ni…

– Va­la­mit ta­lán a fér­je ha­lá­lá­ról?

– Car ha­lá­lá­ról? Igen, le­het… Őrült volt, sze­gény ör­dög, úgy ér­tem, a gyil­kos. Ez a lár­ma, ez a haj­sza ma­nap­ság… az em­be­rek nem bír­ják ki. Min­dig saj­nál­tam az őrül­te­ket… mi­lyen kü­lö­nös ér­zés le­het… Az­tán el­zár­tan élni, az ször­nyű le­het. De mi mást le­het ten­ni? Ha em­be­re­ket öl­nek… – Bá­na­to­san in­gat­ta a fe­jét. – Még nem fog­ták el?

– Nem, még nem.

– Itt kel­lett kó­do­rog­nia az­nap, a ház kö­rül.

– Annyi ide­gen járt ak­kor erre, Lady Clar­ke, hisz a nyár de­re­kán volt, szün­idő­ben…

– Per­sze, meg­fe­led­kez­tem róla… Csak­hogy azok lent ma­rad­nak a par­ton, nem jön­nek föl a ház kö­ze­lé­be.

– Nem jött a ház­hoz az­nap sen­ki ide­gen.

– Ki mond­ta ezt? – Lady Clar­ke hang­ja hir­te­len föl­élén­kült.

Po­i­rot kis­sé meg­hök­ken­ve vá­la­szolt:

– A sze­mély­zet. Miss Grey.

Lady Clar­ke fél­re­ért­he­tet­le­nül, min­den szót meg­nyom­va, ki­je­len­tet­te:

– Az egy ha­zug te­rem­tés!

Ri­ad­tan össze­rez­zen­tem. Po­i­rot szi­go­rú pil­lan­tást ve­tett fe­lém. Lady Clar­ke most már lá­zas si­et­ség­gel be­szélt to­vább:

– Nem sze­ret­tem azt a lányt. So­ha­sem sze­ret­tem. Car az ege­kig ma­gasz­tal­ta. Min­dig azt haj­to­gat­ta, sze­gény árva, és egye­dül van ezen a vi­lá­gon. Mi rossz van ab­ban, ha va­la­ki árva? Néha egye­ne­sen sze­ren­cse. Ha len­ne egy sem­mi­re­kel­lő apja meg egy iszá­kos any­ja… ak­kor vol­na oka pa­nasz­ra! Car foly­ton di­csér­te, mi­lyen bá­tor, és mi­lyen ki­tű­nő mun­ka­erő. Meg­en­ge­dem, jól vé­gez­te a mun­ká­ját! Azt már nem tu­dom, hol mu­tat­ko­zott meg az a nagy bá­tor­sá­ga!

– Ej­nye, ked­ve­sem, ne iz­gas­sa föl ma­gát – lé­pett köz­be Cap­s­tick nő­vér. – Nem sza­bad úgy el­fá­rad­nia.

– Egy­ket­tő­re ki­ad­tam az út­ját! Frank­lin volt olyan ar­cát­lan, azt ál­lí­tot­ta, ha itt ma­rad az a lány, majd vi­gasz­ta­lá­som­ra szol­gál. Vi­gasz­ta­lá­som­ra! Még mit nem! Ta­ka­rod­jék in­nét, men­nél előbb, an­nál jobb!… ez volt a vá­la­szom! Frank­lin sült bo­lond! Nem akar­tam, hogy be­le­bo­lon­dul­jon abba a lány­ba. Nagy­ra nőtt si­he­der! El­ment az esze! Azt mond­tam neki, ha aka­rod, meg­kap­ja há­rom­ha­vi bé­rét, de in­nen el­megy! Egy na­pig sem tű­röm to­vább a ház­ban! Egyet­len jó ol­da­la van, ha az em­ber be­teg, nincs vita! Frank­lin úgy tett, ahogy mond­tam, a lány pe­dig el­ment. Bi­zo­nyá­ra úgy vo­nult el, mint egy vér­ta­nú: még bű­bá­jo­sab­ban és még na­gyobb bá­tor­ság­gal!

– Jaj, ked­ve­sem, nem sza­bad így fel­iz­gul­nia. Az ár­tal­mas!

Lady Clar­ke in­tett az ápo­ló­nő­nek, hogy hagy­ja bé­kén.

– Maga is ugyan­úgy bo­lon­dult érte, mint a töb­bi­ek.

– Ó, Lady Clar­ke, ne mond­jon ilyet! Miss Grey sze­rin­tem igen bá­jos te­rem­tés… és olyan ro­man­ti­kus a kül­se­je, mint­ha egy re­gény­ből lé­pett vol­na ki.

– Ma­guk egy­től egyig az ide­ge­im­re men­nek – mond­ta gyön­ge han­gon Lady Clar­ke.

– Jó, jó, hisz már nincs itt az a lány, ked­ves­kém. Vég­leg el­ment.

Lady Clar­ke csu­pán a fe­jét ráz­ta, de nem vá­la­szolt. Po­i­rot meg­kér­dez­te:

– Mi­ért mond­ta Miss Grey­re, hogy ha­zug te­rem­tés?

– Mert az. Ugye, azt mond­ta ön­nek, hogy nem jött a ház­ba sen­ki ide­gen?

– Igen. Azt.

– Nos, a sa­ját sze­mem­mel lát­tam, ezen az ab­la­kon át, amint egy ide­gen fér­fi­val be­szél­ge­tett a kapu előt­ti lép­csőn.

– Mi­kor volt ez?

– Az­nap dél­előtt, mi­kor Car meg­halt… úgy ti­zen­egy óra felé.

– Mi­lyen kül­se­jű em­ber volt az?

– Egé­szen kö­zön­sé­ges. Sem­mi kü­lö­nös.

– Ta­lán há­za­ló?

– Nem há­za­ló. Ko­pot­tas kül­se­jű. Nem em­lék­szem.

Hir­te­len meg­vo­nag­lott az arca a rá­tö­rő fáj­da­lom­tól.

– Ké­rem… hagy­ja­nak ma­gam­ra… kis­sé fá­radt va­gyok. Nő­vér!

Azon­nal ele­get tet­tünk ké­ré­sé­nek, és el­tá­voz­tunk.

– Ez az­tán kü­lö­nös tör­té­net – mond­tam Po­i­rot-nak, ami­kor vissza­utaz­tunk Lon­don­ba. – Miss Grey és egy ide­gen fér­fi…

– Lát­ja, Has­tings? Min­dig van mit ki­de­rí­te­ni.

– Mi­ért ha­zu­dott az a lány? Mi­ért mond­ta, hogy nem lá­tott sen­kit?

– El tud­nék kép­zel­ni akár hét kü­lön­bö­ző okot is: az egyik rend­kí­vül egy­sze­rű.

– Mi ez? Rend­re­uta­sí­tás?

– Csak sze­ret­ném, ha kis­sé meg­eről­tet­né a fan­tá­zi­á­ját. De emi­att kár iz­gat­nunk ma­gun­kat. A leg­könnyebb mód­ja, hogy vá­laszt kap­junk, ha meg­kér­dezzük ma­gát a lányt.

– Hát­ha újra ha­zu­dik?

– Az va­ló­ban ér­de­kes len­ne, és igen so­kat mon­da­na.

– Kép­te­len­ség föl­té­te­lez­ni, hogy egy ilyen lány össze­szűr­je a le­vet egy őrült­tel!

– Iga­za van. Nem is föl­té­te­le­zem.

El­gon­dol­koz­tam.

– Ne­héz az éle­te egy csi­nos lány­nak – só­haj­tot­tam vé­gül.

– Du tout.[41] Ne gon­dol­ja.

– De így van – erős­köd­tem. – Min­den­ki el­le­ne van, csu­pán azért, mert szép.

– Os­to­ba­ság, amit mond, ba­rá­tom. Ki bán­tot­ta Com­be­si­de-ban? Sir Car­mi­chael? Frank­lin? Cap­s­tick nő­vér?

– Lady Clar­ke jól ki­rúg rá, annyi szent!

– Mon ami, maga tele van rész­vét­tel a szép fi­a­tal lá­nyok iránt. Én a be­teg idős höl­gyek iránt ér­zek rész­vé­tet. És az is le­het, hogy Lady Clar­ke volt az egyet­len tisz­tán látó, és a hölgy fér­je, Frank­lin, Cap­s­tick nő­vér, no meg Has­tings ka­pi­tány nem lát­tak to­vább az or­ruk­nál.

– Ej­nye, de a be­gyé­ben van az a lány!

Meg­le­pe­té­sem­re Po­i­rot sze­mé­ben ha­mis­kás mo­soly buj­kált.

– Csak ug­ra­tom, Has­tings, maga ro­man­ti­kus lé­lek! Te­tő­től tal­pig a gáncs nél­kü­li lo­vag, min­dig ké­szen arra, hogy meg­ment­se a baj­ba­ju­tott höl­gye­ket, a csi­nos höl­gye­ket, bien en­ten­du.[42]

– Mu­lat­sá­gos alak maga, Po­i­rot! – Nem tud­tam meg­áll­ni, és el­ne­vet­tem ma­gam.

– Nem ma­rad­ha­tok min­dig ko­moly. El­len­ben egy­re job­ban ér­de­kel, ahogy eb­ből a tra­gé­di­á­ból ki­bom­la­nak az egyé­ni kap­cso­la­tok. A csa­lá­di élet e há­rom drá­má­já­ból. Nézzük elő­ször An­do­vert, Mrs. Ascher egész tra­gi­kus éle­tét, küz­del­mét, hogy el­tart­sa fér­jét, és az uno­ka­hú­ga oda­adó ra­gasz­ko­dá­sát… ez egy­ma­gá­ban kész re­gény. Itt van az­tán Bex­hill: a bol­dog, gond­ta­lan apa és anya, az egy­más­tól annyi­ra kü­lön­bö­ző két lány. A csi­nos, könnyel­mű kis csacs­ka Betty, és az ener­gi­kus, erős aka­ra­tú Megan, a ra­gyo­gó in­tel­li­gen­ci­á­já­val és kö­nyör­te­len, szen­ve­dé­lyes igaz­ság­sze­re­te­té­vel. Az­tán még egy sze­rep­lő: a ha­lott lányt imá­dó, szen­ve­dé­lye­sen fél­té­keny, de nagy ön­ura­lom­mal ren­del­ke­ző skót fi­a­tal­em­ber. Vé­gül pe­dig a chur­sto­ni ház­nép: a hal­dok­ló fe­le­ség, a mű­gyűj­te­mé­nyé­be be­le­fe­lejt­ke­ző férj, szí­vé­ben egy­re nö­vek­vő gyön­géd­ség­gel és rész­vét­tel a gyö­nyö­rű fi­a­tal lány iránt, aki oly meg­ér­tő se­gí­tő­tár­sa, az­tán ott van az élet­erős, von­zó, ér­de­kes, vi­lág­já­ró út­ja­i­nak ro­man­ti­kus fé­nyé­ben ra­gyo­gó if­jabb fi­vér.

– Ért­se meg, Has­tings, az ese­mé­nyek nor­má­lis me­ne­té­ben soha nem ke­resz­tez­te vol­na egy­mást ez a há­rom drá­ma. Le­zaj­lot­tak vol­na, füg­get­le­nül egy­más­tól. Soha nem szű­nő, le­nyű­gö­ző ha­tás­sal van­nak rám az élet per­mu­tá­ci­ói és kom­bi­ná­ci­ói.

– Meg­ér­kez­tünk. – Mind­össze ennyit vá­la­szol­tam. Úgy érez­tem, itt az ide­je, hogy le­száll­junk a fel­le­gek­ből.

Ha­za­ér­kez­vén az­zal fo­gad­tak, hogy Po­i­rot-ra vár egy úr, aki be­szél­ni óhajt vele.

Frank­lin­re vagy eset­leg Japp­ra gon­dol­tam, de leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re ki­de­rült, hogy az il­le­tő sen­ki más, mint Do­nald Fra­ser.

A fi­a­tal­em­be­ren meg­lát­szott, mi­lyen za­var­ban van; ész­re­ve­he­tő­en ne­he­zeb­ben for­gott a nyel­ve, mint bár­mi­kor.

Po­i­rot nem si­et­tet­te; meg­kí­nál­ta szend­viccsel és egy po­hár bor­ral. Be­lő­le bez­zeg dőlt a szó; el­me­sél­te, hol jár­tunk, és ked­ve­sen, rész­vét­tel be­szélt a nagy­be­teg asszony­ról. Csak mi­kor már el­fo­gyasz­tot­tuk a szend­vi­cset, és kor­tyol­gat­tuk a bort, te­rel­te sze­mé­lyes té­má­ra a be­szél­ge­tést.

– Bex­hill­ből jött, Mr. Fra­ser?

– Igen.

– Volt némi si­ke­re Milly Hig­ley­vel?

– Milly Hig­ley? Milly Hig­ley? – is­mé­tel­get­te ér­tet­le­nül Fra­ser. – Per­sze, az a lány! Nem, még el se kezd­tem vele fog­lal­koz­ni. Más…

El­hall­ga­tott. Ide­ge­sen tör­del­te a ke­zét.

– Nem is tu­dom, mi­ért jöt­tem ön­höz – tört ki be­lő­le.

– Én tu­dom – mond­ta Po­i­rot.

– Le­he­tet­len. Hon­nan tud­ná?

– Azért jött hoz­zám, mert van va­la­mi, amit el kell mon­da­nia va­la­ki­nek. Tel­je­sen iga­za van. Én va­gyok erre a meg­fe­le­lő em­ber. Ki vele!

Po­i­rot ma­ga­biz­tos föl­lé­pé­sé­nek meg­volt a ha­tá­sa. Fra­ser kü­lö­nös, há­la­telt, en­ge­del­mes arc­ki­fe­je­zés­sel né­zett rá.

– Azt hi­szi?

– Meg va­gyok győ­ződ­ve róla.

– Mon­si­eur Po­i­rot, ért va­la­mit az ál­mok­hoz?

Erre a kér­dés­re vol­tam a leg­ke­vés­bé el­ké­szül­ve. Po­i­rot azon­ban szem­mel lát­ha­tó­lag egy­ál­ta­lán nem le­pő­dött meg.

– Hogy­ne – fe­lel­te. – Ál­mo­dott va­la­mit?

– Igen. Nyil­ván azt mond­ja majd, csak ter­mé­sze­tes, ha ál­mo­dom… ar­ról. Csak­hogy ez nem kö­zön­sé­ges álom.

– Nem?

– Most már há­rom egy­mást kö­ve­tő éj­sza­kán vissza­tért… azt hi­szem, be­le­őrü­lök…

– Me­sél­je el.

Ha­lott­sá­padt volt a fiú arca. Sze­me ki­dül­ledt. Ami azt il­le­ti, csak­ugyan őrült­nek lát­szott.

– Min­dig ugyan­az. A ten­ger­par­ton va­gyok. Ke­re­sem Bettyt. Betty el­ve­szett… Meg kell ta­lál­nom. Oda kell ad­nom neki az övet. Ná­lam van, a ke­zem­ben. Ak­kor az­tán…

– Igen?

– Az álom meg­vál­to­zik… már nem ke­re­sem. Ott van előt­tem… Ott ül a par­ton. Nem ve­szi ész­re, hogy kö­ze­le­dem fe­lé­je… olyan… jaj… nem bí­rom…

– Foly­tas­sa.

Po­i­rot hang­ja ke­mény volt, sőt pa­ran­cso­ló.

– Mö­gé­je érek… ő nem hall­ja… nya­ká­ra ve­tem az övet, és meg­rán­tom… hú­zom… hú­zom…

Ijesz­tő volt gyöt­rő­dő hang­ja. Meg­mar­kol­tam a szé­kem kar­fá­ját… va­ló­ság­gal lát­tam, amit mon­dott.

– Ful­dok­lik… vége, meg­halt… meg­foj­tot­tam… és ak­kor hát­ra­ha­nyat­lik a feje, és meg­pil­lan­tom az ar­cát… és az Megan… nem Betty!

Fal­fe­hé­ren, egész tes­té­ben re­meg­ve tá­masz­ko­dott hát­ra. Po­i­rot töl­tött egy po­hár bort, és át­nyúj­tot­ta neki.

– Mit je­lent ez, mon­si­eur Po­i­rot? Mi­ért tér vissza ez az álom min­den éj­jel?

– Igya ki a bo­rát – pa­ran­csolt rá Po­i­rot.

A fi­a­tal­em­ber en­ge­del­mes­ke­dett, az­tán nyu­god­tabb han­gon kér­dez­te:

– Mit je­lent ez az álom? Én… hi­szen én nem öl­tem őt meg, igaz?

Nem tu­dom, mit vá­la­szolt Po­i­rot, mert eb­ben a pil­la­nat­ban meg­hal­lot­tam a pos­tás ko­po­gá­sát, ön­kén­te­le­nül talp­ra ug­rot­tam és ki­men­tem.

Amit ki­vet­tem a le­vél­szek­rény­ből, egy csa­pás­ra vé­get ve­tett min­den ér­dek­lő­dé­sem­nek Do­nald Fra­ser rend­kí­vü­li lá­to­má­sa iránt.

Ro­han­tam vissza a szo­bá­ba.

– Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam. – Meg­jött! A ne­gye­dik le­vél! Föl­ug­rott, ki­ra­gad­ta a ke­zem­ből, elő­kap­ta pa­pír­vá­gó ké­sét, föl­nyi­tot­ta, az­tán ki­te­re­get­te az asz­tal­ra.

Mind­hár­man egy­szer­re ol­vas­tuk el.

Még sem­mi si­ker? Szé­gyen, gya­lá­zat! Mi a fe­nét csi­nál­nak, ön meg a rend­őr­ség? Ez az­tán pa­zar mu­lat­ság, mi? És leg­kö­ze­lebb hová lesz a séta?

Sze­gény Mr. Po­i­rot, higgye el, szív­ből saj­ná­lom!

Ha ele­in­te nem si­ke­rül, csak pró­bál­koz­zon szor­gal­ma­san.

Még messze az út vége.

Ki tud­ja, hol? T-nél? vagy Z-nél?

A kö­vet­ke­ző kis epi­zód szín­he­lye Doncas­ter, szep­tem­ber 11-én.

A vi­szont­lá­tás­ra

ABC