XII. DONALD FRASER

Amint meg­pil­lan­tot­tam, meg­esett a szí­vem a fi­a­tal­em­be­ren. Holt­ra vált, el­gyö­tört és ré­mült te­kin­te­tén meg­lát­szott, mi­lyen nagy meg­ráz­kód­ta­tás érte.

Jó meg­je­le­né­sű, szép szál fi­a­tal­em­ber volt. Ki­ug­ró po­fa­csont­já­val, láng­vö­rös ha­já­val nem volt ép­pen szép szep­lős áb­rá­za­ta, de meg­nye­rő volt.

– Mit je­lent­sen ez, Megan? Mi­ért ide? Az is­ten sze­rel­mé­re, be­szélj… épp most hal­lot­tam… Betty… – sut­tog­ta el­fú­ló han­gon.

Po­i­rot elő­hú­zott egy szé­ket, és a fiú le­ros­kadt rá. A ba­rá­tom az­tán elő­vett a zse­bé­ből egy la­pos üve­get, a keze ügyé­be eső polc­ról le­sze­dett egy csé­szét, és töl­tött.

– Igyék egy kor­tyot, Mr. Fra­ser, jót fog ten­ni – biz­tat­ta.

A fi­a­tal­em­ber en­ge­del­mes­ke­dett. A ko­nyak­tól eny­hén ki­szí­ne­se­dett az arca. Egye­ne­seb­ben ült, és vissza­nyer­ve ön­ural­mát, most már egé­szen nyu­god­tan for­dult a lány­hoz:

– Szó­val igaz? Betty meg­halt… meg­öl­ték…

– Igaz, Don.

– Most ér­kez­tél Lon­don­ból? – kér­dez­te szin­te gé­pi­e­sen a fiú.

– Igen. Apa te­le­fo­nált.

Né­hány perc­nyi csönd után Fra­ser is­mét meg­szó­lalt:

– És a rend­őr­ség? Csi­nál­nak már va­la­mit?

– Fönt van­nak az eme­le­ten. Azt hi­szem, át­vizs­gál­ják Betty hol­mi­ját.

– Fo­gal­muk sincs, ki…? Nem tud­ják?

El­hall­ga­tott. Po­i­rot elő­re­ha­jolt, és ne­ki­sze­ge­zett egy kér­dést. Szá­raz, tár­gyi­la­gos han­gon be­szélt, mint­ha va­la­mi mel­lé­kes rész­let után ér­dek­lőd­nék csu­pán.

– Kö­zöl­te ön­nel Miss Bar­nard, hogy hova ké­szült teg­nap este?

– Azt mond­ta, St. Le­on­ard­ba megy egy ba­rát­nő­jé­vel. – Fra­ser szin­te gé­pi­e­sen vá­la­szolt a kér­dés­re.

– És ön el­hit­te?

– Én… – Hir­te­len élet­re kelt a gép. – Mi a fe­né­re gon­dol? – Arca el­torzult, és a föl­lob­ba­nó szen­ve­dély tü­zé­től olyan fe­nye­ge­tő­vé vált, hogy tüs­tént meg­ér­tet­tem, mi­ért félt a ha­rag­já­tól a lány.

– Betty Bar­nar­dot egy má­ni­á­kus gyil­kos ölte meg. Csak ha a tisz­ta iga­zat mond­ja, se­gít­het ne­künk, hogy a nyo­má­ra akad­junk – kö­zöl­te met­sző han­gon Po­i­rot, az­tán Megan­ra pil­lan­tott.

– Ez a hely­zet, Don – mond­ta a lány. – Most nem te­kint­het­jük a ma­gunk vagy má­sok ér­zel­me­it. Ker­te­lés nél­kül min­dent el kell mon­da­nod.

Do­nald Fra­ser gya­na­kod­va né­zett Po­i­rot-ra.

– Ön ki­cso­da? Nem a rend­őr­ség­hez tar­to­zik?

– Töb­bet érek, mint a rend­őr­ség. – Po­i­rot ezt min­den fenn­hé­já­zás nél­kül je­len­tet­te ki; ő csu­pán vi­tat­ha­tat­lan tényt kö­zölt.

– Mondd el neki – kér­te Megan.

Do­nald Fra­ser vég­re be­ad­ta a de­re­kát.

– N… nem vol­tam biz­tos ben­ne. Ami­kor mond­ta, el­hit­tem, eszem­be sem ju­tott ké­tel­ked­ni ben­ne. Utá­na az­u­tán… ta­lán volt va­la­mi a mo­do­rá­ban… szó­val… kezd­tem töp­ren­ge­ni…

– És?

Po­i­rot le­ült Fra­ser­rel szem­ben. Rá­sze­ge­zett te­kin­te­te szin­te meg­ba­bo­náz­ta a fi­a­tal­em­bert.

– Szé­gyell­tem ma­gam, hogy olyan gya­nak­vó va­gyok, de… igen­is gya­na­kod­tam… Gon­dol­tam, le­me­gyek a part­ra, és meg­fi­gye­lem, mi­kor ki­jön a ká­vé­ház­ból. Oda is men­tem. Az­tán érez­tem, hogy ezt még­sem te­he­tem meg. Betty meg­lát, és ha­rag­szik majd. Rög­tön rá­jön, hogy gya­nak­szom rá.

– És mit csi­nált?

– Át­men­tem St. Le­on­ard­ba. Nyolc óra le­he­tett, mire oda­ér­tem. Sor­ra fi­gyel­tem a bu­szo­kat, nincs-e va­la­me­lyik­ben… de nyo­ma se volt…

– És az­tán?

– Én… hát igen… el­vesz­tet­tem a fe­je­met. Meg vol­tam győ­ződ­ve, hogy egy fér­fi­val van, aki va­ló­szí­nű­leg át­vit­te ko­csin Has­tingsbe. Oda is el­men­tem… be­néz­tem a szál­lo­dák­ba, ven­dég­lők­be, ólál­kod­tam a mo­zik kö­rül, ki­men­tem a ki­kö­tő­be… én át­ko­zott bo­lond! Még ha ott lett vol­na is, alig­ha ta­lá­lok rá, nem is szól­va ar­ról, hogy Has­ting­sen kí­vül tu­cat­nyi más hely­re is me­he­tett vol­na.

El­hall­ga­tott. Jól­le­het, egyen­le­tes ma­radt a hang­ja, meg­érez­tem ben­ne a mély két­ség­be­esést és ha­ra­got, amely úrrá lett raj­ta a szó­ban for­gó idő­ben.

– Vé­ge­ze­tül föl­hagy­tam vele… ha­za­jöt­tem.

– Hány óra­kor?

– Nem tu­dom. Gya­log jöt­tem. Le­he­tett már éj­fél, vagy még ké­sőbb, mire ha­za­ér­tem.

– Ak­kor hát…

Ki­nyílt a kony­ha­aj­tó.

– Ó, hát itt van­nak! – mond­ta Kel­sey fel­ügye­lő. Cro­me fel­ügye­lő be­fu­ra­ko­dott előt­te, egy pil­lan­tást lö­vellt Po­i­rot felé, az­tán a két ide­gen­re né­zett.

– Miss Megan Bar­nard és Mr. Do­nald Fra­ser – mu­tat­ta be őket Po­i­rot. – Ez pe­dig Cro­me fel­ügye­lő Lon­don­ból – ma­gya­ráz­ta ne­kik, majd a fel­ügye­lő­höz for­dult. – Míg ön oda­fönt te­vé­keny­ke­dett, be­szél­get­tem Miss Bar­nard­dal és Mr. Fra­ser­rel, és igye­kez­tem, amennyi­re tud­tam, rá­buk­kan­ni va­la­mi­re, ami fényt vet­het az ügy­re.

– Ó, csak­ugyan? – kér­dez­te Cro­me fel­ügye­lő, de oda sem fi­gyelt, csak az új jö­ve­vé­nyek fog­lal­koz­tat­ták.

Po­i­rot vissza­vo­nult a ha­li­ba. Kel­sey ud­va­ri­a­san meg­kér­dez­te, ami­kor el­ment mel­let­te:

– Ju­tott ve­lük va­la­mi­re?

Nem várt azon­ban vá­lasz­ra; fi­gyel­mét le­kö­töt­te a kol­lé­gá­ja. Ki­men­tem ba­rá­tom után a hall­ba.

– Volt va­la­mi föl­tű­nő, Po­i­rot? – kér­dez­tem.

– Csu­pán a gyil­kos el­ké­pesz­tő nagy­lel­kű­sé­ge, Has­tings.

Nem volt bá­tor­sá­gom be­val­la­ni, hogy fo­gal­mam sincs, mit ért ezen.