X. BARNARDÉK

Eli­za­beth Bar­nard szü­lei csöpp kis ház­ban lak­tak, amely mint­egy öt­ve­ned­ma­gá­val nem­rég épült egy vál­lal­ko­zó szel­le­mű üz­let­em­ber jó­vol­tá­ból a vá­ros szé­lén.

Mr. Bar­nard – öt­ven­öt év kö­rü­li, zö­mök, ré­mült arcú fér­fi – ész­re­vet­te, amint kö­ze­le­dünk, és már a ka­pu­ban várt ránk.

– Fá­rad­ja­nak bel­jebb, ura­im – mond­ta.

Kel­sey fel­ügye­lő be­mu­tat­ko­zott, az­tán sor­ban be­mu­ta­tott ben­nün­ket is.

– Ez Cro­me fel­ügye­lő a Scot­land Yard­ról, uram. Azért jött, hogy se­gít­sé­günk­re le­gyen eb­ben az ügy­ben.

– Scot­land Yard? – só­haj­tott föl re­mény­ked­ve Mr. Bar­nard. – Na­gyon he­lyes. El kell fog­ni azt a gyil­kos gaz­em­bert. Sze­gény kis­lá­nyom… – arca el­torzult a fáj­da­lom­tól.

– Ez pe­dig Mr. Her­cu­le Po­i­rot, szin­tén Lon­don­ból, és… hm…

– Has­tings ka­pi­tány – se­gí­tet­te ki Po­i­rot.

– Ör­ven­dek, ura­im – mond­ta gé­pi­e­sen a há­zi­gaz­da. – Men­jünk be a szo­bá­ba. Nem tu­dom, sze­gény fe­le­sé­gem van-e annyi­ra, hogy be­szél­jen önök­kel, na­gyon meg­tör­te ez a ször­nyű csa­pás.

Mire azon­ban el­he­lyez­ked­tünk a nap­pa­li szo­bá­ban, meg­je­lent Bar­nard­né is. Nyil­ván ke­ser­ve­sen sírt, a sze­me ki­vö­rö­sö­dött, té­to­va já­rá­sa el­árul­ta, mi­lyen nagy meg­ráz­kód­ta­tás érte.

– Ej­nye, mama, ez már be­széd! – for­dult hoz­zá a fér­je. – Biz­tos, hogy rend­ben vagy? – Meg­ve­re­get­te az asszony vál­lát, és gyön­gé­den le­ül­tet­te egy ka­ros­szék­be.

– A rend­őr­fel­ügye­lő úr na­gyon ked­ves volt hoz­zánk – mond­ta Mr. Bar­nard. – Mi­után kö­zöl­te ve­lünk az iszo­nyú hírt, azt mond­ta, min­den kér­dé­sét ké­sőbb­re hagy­ja, ami­kor­ra már túl­es­tünk az első meg­ráz­kód­ta­tá­son.

– Ó, ez iszo­nyú, el­vi­sel­he­tet­len! – ki­ál­tott föl az asszony. – A leg­ke­gyet­le­nebb csa­pás, ami em­bert ér­het!

– Fáj­dal­mas do­log ez, asszo­nyom, tu­dom – mond­ta Cro­me. – Min­den rész­vé­tünk az önö­ké, de tud­nunk kell min­den tényt, hogy ami­lyen gyor­san le­het, mun­ká­hoz lás­sunk.

– Ez ér­tel­mes be­széd – he­lye­selt Mr. Bar­nard.

– Úgy tu­dom, hu­szon­há­rom éves volt a le­á­nyuk. Itt la­kott, és a Vö­rös Macs­ka ká­vé­zó­ban dol­go­zott, így van?

– Igen.

– Ez, ugye, új ház? Hol lak­tak ez­előtt?

– Ken­ning­ton­ban dol­goz­tam, a va­sas­szak­má­ban. Két éve hagy­tam abba. Min­dig a ten­ger mel­lett sze­ret­tem vol­na élni.

– Két lá­nya van?

– Igen. Az idő­seb­bik lá­nyom Lon­don­ban dol­go­zik, iro­dá­ban.

– Nem volt nyug­ta­lan, mi­kor a lá­nya nem jött haza az éj­jel?

– Nem tud­tuk, hogy nem jött meg – szólt köz­be sí­rás­tól foj­tott han­gon Bar­nard­né. – Ko­rán szok­tunk le­fe­küd­ni. Ki­lenc­kor. Fo­gal­munk sem volt róla, hogy Betty nincs itt­hon, amíg nem jött a rend­őr­tiszt, és azt mond­ta… azt mond­ta… – Sír­va fa­kadt.

– A lá­nya ál­ta­lá­ban ké­sőn szo­kott… hm… ha­za­tér­ni?

– Hisz tud­ja, fel­ügye­lő úr, mi­lye­nek a mai lá­nyok – fe­lel­te Bar­nard. – Ön­ál­ló­ak. Az ilyen nyá­ri es­té­ken nem si­et­nek haza. Azért Betty rend­sze­rint itt­hon volt ti­zen­egy óra táj­ban.

– Hogy jött be? Nyit­va hagy­ták a ka­put?

– Min­dig ki­tet­tük a kul­csot a láb­tör­lő alá.

– Úgy tu­dom, jegy­ben járt a lá­nya.

– Ma­nap­ság nem­igen ad­nak a for­ma­sá­gok­ra – szö­gez­te le Mr. Bar­nard.

– Do­nald Fra­ser a fi­a­tal­em­ber neve. Na­gyon jó­ra­va­ló fiú – szó­lalt meg az asszony. – Sze­gény Do­nald, bor­zasz­tó lesz neki… ez a hír. Va­jon tud­ja-e már?

– A Court és Bruns­kill cég­nél dol­go­zik, amint hal­lom?

– Igen, az in­gat­lan­köz­ve­tí­tő iro­dá­ban.

– Rend­sze­re­sen ta­lál­koz­tak es­tén­ként a lá­nyá­val, mun­ka után?

– Nem min­den este. Ta­lán egy­szer-két­szer egy hé­ten.

– Nem tud­ja, teg­nap este ta­lál­koz­ni akart vele a lá­nya?

– Nem mond­ta. Betty nem­igen be­szélt ar­ról, hogy mit csi­nál, vagy hova megy. De jó lány volt Betty, iga­zán jó lány. Ó, nem tu­dom el­hin­ni… – Mrs. Bar­nard­ból megint ki­tört a zo­ko­gás.

– Szedd össze ma­gad, mama. Légy erős – biz­tat­ta a fér­je. – Kell, hogy a vé­gé­re jár­junk en­nek a do­log­nak.

– Ab­ban biz­tos va­gyok, hogy Do­nald so­ha­sem ten­ne… so­ha­sem ten­ne… – zo­ko­gott Bar­nard­né.

– Most csak szedd össze ma­gad – bá­to­rí­tot­ta Mr. Bar­nard, majd Cro­me-hoz for­dult: – Bár­csak a se­gít­sé­gük­re le­het­nék… de az az igaz­ság, hogy sem­mit sem tu­dok, az ég­vi­lá­gon sem­mit, ami­vel se­gít­het­nék, hogy rá­akad­ja­nak arra a nyo­mo­rult gaz­em­ber­re, aki ezt el­kö­vet­te. Betty vi­dám, bol­dog fi­a­tal lány volt, sem­mi egyéb… és egy ren­des fi­a­tal­em­ber… nos, az én időm­ben úgy mond­ták: ku­ri­zált neki. Hogy mi­ért akar­ta meg­öl­ni va­la­ki, azt nem tu­dom ésszel föl­fog­ni… hisz sem­mi ér­tel­me…

– Na­gyon kö­zel jár az igaz­ság­hoz ez­zel, Mr. Bar­nard – mond­ta Cro­me. – Ha meg­en­ge­di, sze­ret­ném most át­vizs­gál­ni Miss Bar­nard szo­bá­ját. Eset­leg ta­lá­lunk ott va­la­mit… le­ve­le­ket… vagy nap­lót.

– Tes­sék csak, sem­mi aka­dá­lya!

Mr. Bar­nard föl­állt, és már­is in­dult a lép­cső felé. Cro­me a nyo­má­ba sze­gő­dött, őt Po­i­rot kö­vet­te, az­tán Kel­sey, én bal­lag­tam leg­há­tul.

Egy pil­la­nat­ra meg­áll­tam, mert ki­ol­dó­dott a ci­pő­fű­zőm, és mi­köz­ben meg­kö­töt­tem, egy taxi ér­ke­zett a ház elé. Fi­a­tal lány szállt ki a ko­csi­ból, fi­ze­tett a so­főr­nek, az­tán kis úti­tás­ká­já­val a ke­zé­ben vé­gig­si­e­tett a ház­hoz ve­ze­tő ös­vé­nyen. Amint be­lé­pett az aj­tón, meg­pil­lan­tott és meg­tor­pant.

El­ra­ga­dó volt így, eb­ben a póz­ban, és rög­tön föl­kel­tet­te ér­dek­lő­dé­se­met.

– Ön ki­cso­da? – kér­dez­te.

Elé­be men­tem. Za­var­ban vol­tam, nem tud­tam ha­mar­já­ban, mit vá­la­szol­jak. Mond­jam meg a ne­ve­met? Vagy azt, hogy a rend­őr­ség­gel jöt­tem ide? A lány azon­ban nem ha­gyott időt, hogy ezt el­dönt­sem.

– Ó, per­sze! Ma­gam is rá­jö­het­tem vol­na – mond­ta. Le­rán­tot­ta fe­jé­ről kis fe­hér hor­golt sap­ká­ját, és a föld­re dob­ta. Most job­ban szem­ügy­re ve­het­tem, mert kis­sé el­for­dult, és rá­esett a fény.

Első be­nyo­má­som róla a nő­vé­re­im gye­rek­ko­ri hol­lan­di ba­bá­it jut­tat­ta eszem­be. Rö­vid­re nyírt, sima fe­ke­te ha­ját fruf­ru­ban vi­sel­te. Szé­les arc­csont­ja és egész alak­já­nak kü­lö­nös, mo­dern szög­le­tes­sé­ge el­le­né­re va­la­hogy még­is von­zó­nak ta­lál­tam. Nem volt szép, sőt in­kább csú­nyács­ka, de egész lé­nyé­ből olyan el­len­áll­ha­tat­lan erő su­gár­zott, hogy le­he­tet­len volt ész­re nem ven­ni.

– Ön ugye Miss Bar­nard? – kér­dez­tem.

– Megan Bar­nard va­gyok. Ön pe­dig bi­zo­nyá­ra a rend­őr­ség­hez tar­to­zik?

– Hát… nem egé­szen…

Fél­be­sza­kí­tott:

– Nem hi­szem, hogy bár­mit is mond­hat­nék ön­nek. A hú­gom ked­ves, vi­dám te­rem­tés volt, és nem vol­tak fér­fi ba­rá­tai. Jó na­pot.

Be­széd köz­ben rö­vi­den rám ne­ve­tett, és ki­hí­vó­an vé­gig­mért.

– Ez a he­lyes ki­fe­je­zés, nem?

– Nem va­gyok új­ság­író, ha erre cé­loz.

– Ak­kor meg mi­cso­da? – Kö­rül­né­zett. – Hol van anya és apa?

– Az apja ép­pen a húga há­ló­szo­bá­ját mu­tat­ja meg a rend­őr­ség­nek. Az any­ja ott bent van, na­gyon meg­tört sze­gény.

A lány, úgy lát­szik, el­dön­töt­te, mi­té­vő le­gyen.

– Jöj­jön be ide – mond­ta.

Ki­nyi­tott egy aj­tót és be­lé­pett, én meg kö­vet­tem. Ra­gyo­gó­an tisz­ta kis kony­há­ba ju­tot­tam. Be akar­tam csuk­ni ma­gam mö­gött az aj­tót, de vá­rat­lan el­len­ál­lás­ba üt­köz­tem. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban Po­i­rot csön­de­sen be­sur­rant a he­lyi­ség­be.

– Ma­de­mo­i­sel­le Bar­nard? – kér­dez­te, és meg­ha­jolt a lány előtt.

– Ez mon­si­eur Her­cu­le Po­i­rot – mu­tat­tam be a ba­rá­to­mat. Megan Bar­nard gyors, ku­ta­tó pil­lan­tást ve­tett rá.

– Hal­lot­tam már ma­gá­ról – mond­ta. – Maga az a di­va­tos ma­gánhe­kus, ugye?

– Nem túl hí­zel­gő meg­je­lö­lés, de meg­fe­lel.

A lány le­ült a kony­ha­asz­tal sar­ká­ra. Tás­ká­já­ból elő­ko­tort egy ci­ga­ret­tát, rá­gyúj­tott, az­tán két szip­pan­tás kö­zött meg­szó­lalt:

– Va­la­hogy nem lá­tom tisz­tán, mit ke­res mon­si­eur Her­cu­le Po­i­rot eb­ben a mi sze­rény kis bűn­ügyünk­ben.

– Ma­de­mo­i­sel­le – fe­lelt Po­i­rot –, amit ön nem lát, és amit én nem lá­tok, az­zal bi­zo­nyá­ra kö­te­te­ket le­het­ne meg­töl­te­ni. Min­den­nek azon­ban nincs sem­mi gya­kor­la­ti je­len­tő­sé­ge. Ami­nek pe­dig van, azt nem lesz könnyű meg­ta­lál­ni.

– Mi az?

– A ha­lál, ma­de­mo­i­sel­le, saj­nos elő­idéz bi­zo­nyos el­fo­gult­sá­got. El­fo­gult­sá­got az el­hunyt ja­vá­ra. Hal­lot­tam, mit mon­dott az imént Has­tings ba­rá­tom­nak: „Ked­ves, vi­dám te­rem­tés volt, nem vol­tak fér­fi ba­rá­tai.” Azért mond­ta így, hogy ki­gú­nyol­ja az új­sá­go­kat. Pe­dig így igaz, ha meg­hal egy fi­a­tal le­ány, csu­pa ilyes­mit hal­lunk róla. Jó­ked­vű volt. Bol­dog. Sze­líd lel­kű. Nem volt a vi­lá­gon sem­mi gond­ja. Nem vol­tak nem­kí­vá­na­tos is­me­rő­sei. A ha­lott iránt min­dig kö­nyö­rü­le­te­sek va­gyunk. Tud­ja, mire vá­gyom eb­ben a pil­la­nat­ban? Sze­ret­nék ta­lál­ni va­la­kit, aki is­mer­te Eli­za­beth Bar­nar­dot, és nem tud­ja, hogy meg­halt! Ak­kor ta­lán azt hal­la­nám, ami­nek hasz­nát ve­het­nem: az igaz­sá­got.

Megan Bar­nard né­hány per­cig né­mán né­zett ba­rá­tom­ra, és szív­ta a ci­ga­ret­tá­ját. Vé­gül meg­szó­lalt. Olyat mon­dott, hogy hát­ra­hő­köl­tem.

– Betty – mond­ta – os­to­ba liba volt.