VIII. A MÁSODIK LEVÉL

– Nos, mi a vé­le­mé­nye? – kér­dez­tem mo­hón. Egye­dül ül­tünk egy első osz­tá­lyú fül­ké­ben. Az exp­ressz ép­pen el­in­dult An­do­ver­ből.

– A bűn­tényt – mond­ta Po­i­rot – egy kö­zép­ma­gas, vö­rös hajú fér­fi kö­vet­te el. A bal sze­mé­re ban­dzsít, kis­sé húz­za a jobb lá­bát, és anya­jegy van a la­poc­ká­ja alatt.

– Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam föl el­hűl­ve.

Egy pil­la­na­tig el­hit­tem az egé­szet. Az­tán ész­re­vet­tem, amint ba­rá­tom hu­nyo­rít, és rá­jöt­tem, hogy be­csa­pott.

– Po­i­rot! – mond­tam megint, ez­út­tal szem­re­há­nyó­an.

– Ked­ves ba­rá­tom, hát mit akar? Rám sze­ge­zi ku­tya­hű te­kin­te­tét, és Sher­lock Hol­mes-féle ki­nyi­lat­koz­ta­tást vár tő­lem! Az igaz­ság az, hogy nem tu­dom, mi­lyen a gyil­kos kül­se­je, azt sem, hogy hol la­kik, sem hogy ho­gyan le­het­ne kéz­re ke­rí­tem.

– Csak ha­gyott hát­ra va­la­mi bűn­je­let!

– Per­sze, a bűn­jel… ma­gát min­dig le­bi­lin­cse­li a bűn­jel. Saj­nos, a tet­tes nem szí­vott el egy ci­ga­ret­tát, nem szór­ta le a ha­mut, nem lé­pett bele kü­lön­le­ges for­má­jú szö­gek­kel ki­vert ci­pő­tal­pá­val. Nem, nem volt olyan szí­ves. De itt van leg­alább a me­net­rend, ked­ves ba­rá­tom; az az ABC épp ma­gá­nak való bűn­jel!

– Szó­val azt hi­szi, vé­let­le­nül ott­fe­lej­tet­te?

– Ko­ránt­sem. Szán­dé­ko­san hagy­ta ott. El­árul­ják az ujj­le­nyo­ma­tok.

– De hisz nem volt raj­ta egyet­len­egy sem!

– Így ér­tet­tem. Mi­lyen idő volt teg­nap es­te­fe­lé? Me­leg jú­ni­u­si al­ko­nyat. Aki ilyen­kor az ut­cán sé­tál, az kesz­tyűt hord? Az ilyen em­ber­re biz­to­san min­den­ki fel­fi­gyelt vol­na. En­nél­fog­va, mint­hogy az ABC fe­lü­le­te üres, nyil­ván gon­do­san le­tö­röl­te róla az ujj­le­nyo­ma­to­kat. Az ár­tat­lan raj­ta hagy­ja, a bű­nös nem! Kö­vet­ke­zés­képp a gyil­kos szán­dé­ko­san hagy­ta el a me­net­ren­det, de azért az nem ke­vés­bé bűn­jel. Azt az ABC-t meg­vet­te va­la­ki, oda­vit­te va­la­ki… van itt némi le­he­tő­ség.

– Azt hi­szi, ezen az ala­pon meg­tu­dunk va­la­mit?

– Őszin­tén szól­va, Has­tings, nem na­gyon re­mény­ke­dem ben­ne. Ez az em­ber, ez az is­me­ret­len X., nyil­ván igen büsz­ke az ügyes­sé­gé­re. Nem va­ló­szí­nű, hogy sza­bad szem­mel lát­ha­tó nyo­mot hagy maga után.

– Va­ló­já­ban te­hát az ABC nem se­gít.

– Ab­ban az ér­te­lem­ben nem, ahogy gon­dol­ja.

– És más ér­te­lem­ben?

Po­i­rot nem fe­lelt azon­nal.

– A vá­la­szom erre: igen­is, se­gít – mond­ta az­tán las­san. – Is­me­ret­len sze­méllyel van dol­gunk. Sö­tét­ben buj­kál, és sö­tét­ben is igyek­szik ma­rad­ni. A do­log ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik azon­ban, hogy kény­te­len rá­vi­lá­gí­ta­ni ma­gá­ra. Egyik ér­te­lem­ben sem­mit sem tu­dunk róla, egy má­sik ér­te­lem­ben már jó so­kat. Ho­má­lyo­san ala­kot ölt előt­tem; va­la­ki, aki vi­lá­go­san és jól ír nyom­ta­tott be­tűk­kel… aki jó mi­nő­sé­gű le­vél­pa­pírt vesz… aki­nek igen fon­tos, hogy ki­fe­je­zés­re jut­tas­sa sze­mé­lyi­sé­gét. Ma­gam előtt lá­tom, mint gyer­me­ket; va­ló­szí­nű­leg sem­mi­be se vet­ték, ke­resz­tül­néz­tek raj­ta; lá­tom föl­ser­dül­ni… szí­vé­ben al­sóbb­ren­dű­sé­gi ér­zés­sel, amint egy­re job­ban forr ben­ne az el­szen­ve­dett igaz­ság­ta­lan­sá­gok sé­rel­me; lá­tom, hogy egy­re erő­sö­dő kény­szer hajt­ja, hogy ér­vé­nye­sül­jön, ma­gá­ra von­ja a fi­gyel­met, és hogy ezt az ese­mé­nyek, a kö­rül­mé­nyek mind­un­ta­lan meg­hi­ú­sít­ják, eset­leg még te­té­zik a meg­aláz­ta­tá­sát. Már csak egy szik­ra kell, és rob­ban a pus­ka­por…

– Ez mind csak a kép­ze­le­te szü­le­mé­nye – ve­tet­tem el­len. – Sem­mi gya­kor­la­ti hasz­nát nem ve­szi.

– Tu­dom, job­ban sze­re­ti a gyu­fa­szá­lat, a ci­ga­ret­ta­ha­mut, a szö­ges tal­pú ci­pőt! Te­gyünk föl hát ma­gunk­nak né­hány gya­kor­la­ti kér­dést. Mi­ért épp egy ABC? Mi­ért épp Ascher­né? Mi­ért An­do­ver?

– Az asszony múlt­já­ban nincs sem­mi rej­tély – mor­mol­tam el­tű­nőd­ve. – Az­zal a két em­ber­rel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sünk is csa­ló­dást oko­zott. Nem mond­tak sem­mi olyat, amit már ne tud­tunk vol­na.

– Az iga­zat meg­vall­va nem is vár­tam tő­lük so­kat. Csu­pán nem ha­nya­gol­ha­tunk el két szá­mí­tás­ba jö­he­tő gya­nú­sí­tot­tat.

– Csak nem gon­dol­ja, hogy…

– Meg­van leg­alább­is a le­he­tő­sé­ge, hogy a gyil­kos An­do­ver­ben vagy a kör­nyé­kén la­kik. Ez­zel eset­leg vá­la­szol­tam arra a kér­dé­sünk­re, hogy mi­ért épp An­do­ver. Nos, két em­ber­ről tud­juk, hogy a kér­dé­ses idő­pont­ban bent jár­tak a bolt­ban. Le­het­sé­ges, hogy egyi­kük a gyil­kos. Ed­dig nem de­rült ki sem­mi, ami arra mu­tat­na, hogy egyi­kük sem az.

– Ta­lán az az ot­rom­ba ba­rom Rid­dell.

– Ó, én haj­lan­dó vol­nék Rid­dellt nyom­ban föl­men­te­ni. Ide­ges alak, já­rat­ja a szá­ját, szem­mel lát­ha­tó­lag nyug­ta­lan…

– De hisz ez épp amel­lett szól…

– A ter­mé­sze­te pon­to­san el­len­ke­ző­je an­nak, aki meg­fo­gal­maz­ta az ABC-le­ve­let. Ön­telt, ma­ga­biz­tos em­bert kell ke­res­nünk.

– Va­la­mi nagy­ké­pű, fon­tos­ko­dó ala­kot?

– Va­ló­szí­nű­leg. Van­nak azon­ban, akik­nek bi­zony­ta­lan, óva­tos ma­ga­tar­tá­sa mö­gött jó adag hi­ú­ság és ön­telt­ség rej­lik.

– Csak nem a kis Mr. Partridge-re gon­dol?

– Ó már in­kább az a tí­pus. Töb­bet azon­ban nem mond­ha­tunk róla. Úgy vi­sel­ke­dik, ahogy a le­vél író­ja vi­sel­ked­nék: azon­nal el­megy a rend­őr­ség­re, elő­tér­be to­lak­szik, él­ve­zi a hely­ze­tét…

– Csak­ugyan azt hi­szi…?

– Nem hi­szem, Has­tings. Vé­le­mé­nyem sze­rint a gyil­kos nem an­do­ve­ri la­kos; de a nyo­mo­zás egyet­len le­he­tő­sé­get sem zár­hat ki. Jól­le­het egész idő alatt fér­fi­ról be­szé­lünk, nem le­he­tet­len az sem, hogy nő volt a tet­tes.

– Hova gon­dol?!

– A tá­ma­dás mód­ja fér­fi­ra vall, ámde a név­te­len le­ve­le­ket több­nyi­re nők ír­ják. Ezt nem sza­bad el­fe­lej­te­nünk.

– Most mi lesz? Mit csi­ná­lunk? – kér­dez­tem pár perc­nyi hall­ga­tás után.

– Drá­ga, min­dig tett­re kész ba­rá­tom! – mo­soly­gott Po­i­rot.

– Még­is, mit csi­ná­lunk?

– Sem­mit.

– Sem­mit?! – Han­gom el­árul­ta csa­ló­dá­so­mat.

– Hát mi va­gyok én? Va­rázs­ló? Bű­vész? Mit akar, mit te­gyek?

Akár­hogy tör­tem a fe­je­met, erre bi­zony ne­héz volt fe­lel­nem. Mind­azon­ál­tal, meg­győ­ző­dé­sem sze­rint va­la­mit kel­lett tol­na ten­nünk, még­pe­dig ha­la­dék­ta­la­nul.

– Ott van az ABC… az­tán a le­vél­pa­pír és a bo­rí­ték – mond­tam.

– Ter­mé­sze­te­sen azt sem ha­nya­gol­hat­juk el. A rend­őr­ség­nek min­den esz­köz ren­del­ke­zé­sé­re áll az ilyen­faj­ta dol­gok ki­nyo­mo­zá­sá­ra. Ha van mit ki­de­rí­te­ni raj­tuk, ne fél­jen, ki­de­rí­tik.

Kény­te­len vol­tam ennyi­vel be­ér­ni.

A kö­vet­ke­ző na­pok­ban úgy vet­tem ész­re, Po­i­rot fur­csa­mód ke­rü­li a té­mát. Ha meg­pró­bál­tam rá­te­rel­ni a szót, tü­rel­met­len le­gyin­tés­sel el­há­rí­tott min­den to­váb­bi be­szél­ge­tést az üggyel kap­cso­lat­ban.

Meg­ér­tet­tem, mi kész­te­ti erre. Ascher­né dol­gá­ban Po­i­rot ve­re­sé­get szen­ve­dett. ABC ki­hív­ta mér­kő­zés­re – és ABC nyert! Ba­rá­tom meg­szok­ta a si­ke­rek tö­ret­len lán­co­la­tát, és olyan­nyi­ra ér­zé­ke­nyen érin­tet­te a ku­darc, hogy nem tud­ja el­vi­sel­ni még a téma em­lí­té­sét sem. Le­het, hogy ez némi ki­csi­nyes­ség­re vall eb­ben az iga­zán nagy­sze­rű em­ber­ben, de hát még a leg­jó­za­nab­bak is haj­la­mo­sak arra, hogy fe­jük­be száll­jon a di­cső­ség.

Mint­hogy meg­ér­tet­tem és mél­tá­nyol­tam ba­rá­tom gyön­gé­jét, töb­bé nem em­lí­tet­tem az ese­tet. Az új­ság­ban ol­vas­tam a ha­lott­szem­lé­ről, amely igen rö­vid volt. A név­te­len le­vél­ről nem esett szó; és a szem­le „is­me­ret­len sze­mély vagy sze­mé­lyek ál­tal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság”-ról szó­ló dön­tés­sel vég­ző­dött. A saj­tó nem so­kat fog­lal­ko­zott a bűn­ténnyel. Nem volt ben­ne sem­mi lát­vá­nyos vo­nás, ami ér­dek­li a kö­zön­sé­get. A kis­vá­ro­si tra­fi­kos­nő meg­gyil­ko­lá­sát iz­gal­ma­sabb ese­mé­nyek szo­rí­tot­ták ki a la­pok­ból.

Az iga­zat meg­vall­va, las­san ma­gam is meg­fe­led­kez­tem az ügy­ről – azt hi­szem, rész­ben azért, mert még gon­do­lat­ban sem akar­tam Po­i­rot ba­rá­to­mat bár­mi­lyen mó­don össze­füg­gés­be hoz­ni egy ku­darc­cal –, ami­kor, jú­li­us 25-én, hir­te­len föl­éledt az egész.

Pár na­pig nem lát­tam Po­i­rot-t, mert York­shire-ben töl­töt­tem a hét­vé­gét. Hét­fő dél­után ér­kez­tem vissza, és a hat­órai pos­tá­val jött meg a le­vél. Em­lék­szem, meg­ütöt­te a fü­le­met, ahogy Po­i­rot hir­te­len föl­szisszent, mi­kor föl­bon­tot­ta azt a bi­zo­nyos bo­rí­té­kot.

– Meg­jött – mond­ta.

Ér­tet­le­nül bá­mul­tam rá.

– Mi jött meg?

– Az ABC-ügy má­so­dik fe­je­ze­te.

Még most sem fog­tam föl, mi­ről be­szél. A do­log va­ló­ban ki­ment a fe­jem­ből.

– Ol­vas­sa el – mond­ta Po­i­rot, és át­nyúj­tot­ta a le­ve­let. Mint az elő­ző eset­ben, ezt is nyom­ta­tott be­tűk­kel ír­ták, jó mi­nő­sé­gű pa­pí­ron:

Ked­ves Mr. Po­i­rot, Nos, mi a vé­le­mé­nye? Azt hi­szem, az első játsz­ma az én ja­vam­ra dőlt el. Az an­do­ve­ri do­log úgy ment, mint a ka­ri­ka­csa­pás, nem­de­bár?

De csak most kez­dő­dik a mu­lat­ság. En­ged­je meg, hogy föl­hív­jam b. fi­gyel­mét Bex­hill-on-Sea-re. A dá­tum: f. hó 25. Ez lesz az­tán a pa­zar muri!

Üd­vöz­let­tel

ABC

– Jó­sá­gos is­ten, Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam föl. – Ez azt je­len­te­né, hogy ez a gaz­em­ber meg­kí­sé­rel még egy bűn­tet­tet?

– Ter­mé­sze­te­sen. Mi mást várt, Has­tings? Azt hit­te, el­szi­ge­telt eset lesz az an­do­ve­ri do­log? Nem em­lék­szik, mi­kor azt mond­tam: ez a kez­det?

– De hisz ez ször­nyű!

– Igen. Ször­nyű.

– Má­ni­á­kus gyil­kos­sal ál­lunk szem­ben!

– Igen.

Ba­rá­tom nyu­godt sza­va mé­lyeb­ben ha­tott rám, mint bár­mi­lyen fel­leng­zős be­széd. Meg­bor­zong­va vissza­ad­tam a le­ve­let.

Más­nap reg­gel részt vet­tünk a hi­va­ta­los ha­tal­mak ta­nács­ko­zá­sán. Ott volt min­den­ki: Sus­sex rend­őr­fő­ka­pi­tá­nya, a Scot­land Yard nyo­mo­zó­fő­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­je, Glen fel­ügye­lő An­do­ver­ből, Car­ter fő­fel­ügye­lő, a sus­se­xi rend­őr­ség tiszt­je, Japp, és egy fi­a­ta­labb, Cro­me nevű fel­ügye­lő, to­váb­bá dr. Thomp­son, a hí­res el­me­or­vos.

A le­vél bé­lyeg­ző­jén ez­út­tal Hamp­s­tead állt. Po­i­rot vé­le­mé­nye sze­rint azon­ban en­nek alig­ha van je­len­tő­sé­ge.

Ala­po­san meg­vi­tat­ták az ügy min­den rész­le­tét. Dr. Thomp­son – ked­ves, kö­zép­ko­rú fér­fi – nagy tu­dá­sa el­le­né­re be­ér­te a köz­na­pi nyel­ve­zet­tel, és el­ke­rül­te hi­va­tá­sa szak­ki­fe­je­zé­se­it.

– Nem két­sé­ges, hogy a két le­vél írá­sa azo­nos – je­len­tet­te ki a Scot­land Yard fő­em­be­re. – Ugyan­az a sze­mély írta mind­ket­tőt.

– És meg­le­he­tős biz­ton­ság­gal föl­te­het­jük, hogy ugyan­az a sze­mély kö­vet­te el az an­do­ve­ri gyil­kos­sá­got.

– Úgy van. Most pe­dig ha­tá­ro­zott fi­gyel­mez­te­tést kap­tunk egy fo­lyó hó hu­szon­ötö­di­ké­re, azaz hol­nap­után­ra ter­ve­zett újabb bűn­tett­re vo­nat­ko­zó­lag, amely Bex­hill­ben tör­tén­ne. Mi itt a te­en­dő?

Sus­sex fő­ka­pi­tá­nya a fő­fel­ügye­lő­jé­hez for­dult:

– Nos, Car­ter, mi a vé­le­mé­nye?

A rend­őr­tiszt ko­mo­ran vál­lat vont.

– Ne­héz hely­zet ez, uram. Sem­mi uta­lás arra, hogy ki a ki­sze­melt ál­do­zat. Ke­re­ken ki­mon­dom, fo­gal­mam sincs róla, mi­lyen lé­pé­se­ket le­het­ne itt egy­ál­ta­lán ten­ni.

– Vol­na egy öt­le­tem – mor­mog­ta Po­i­rot.

Min­den arc fe­lé­je for­dult.

– Le­het­sé­ges­nek tar­tom, hogy a ki­sze­melt ál­do­zat neve B-vel kez­dő­dik.

– Eb­ből ta­lán ki le­het­ne in­dul­ni – mond­ta két­ked­ve Car­ter.

– Ábé­cé-komp­le­xus… – je­gyez­te meg el­gon­dol­koz­va Thomp­son dok­tor.

– Csu­pán egy le­he­tő­ség… sem­mi több. Ak­kor ju­tott az eszem­be, ami­kor a múlt hó­nap­ban meg­lát­tam a sze­ren­csét­len meg­gyil­kolt asszony bolt­ja fö­lött az Ascher ne­vet. Mi­kor az­tán meg­kap­tam ezt a le­ve­let, ame­lyik Bex­hillt je­lö­li meg, eszem­be öt­lött, hogy eset­leg nem­csak a hely­ség, ha­nem az ál­do­zat ne­vét is ábé­cé-sor­rend­ben sze­mel­ték ki.

– Le­het – vél­te az or­vos. – Más­részt az is le­het, hogy az Ascher név csu­pán a vé­let­len műve volt, és a kö­vet­ke­ző ál­do­zat, bár­mi­vel kez­dőd­jék is a neve, is­mét egy öreg­asszony lesz, aki­nek bolt­ja van. Ne fe­lejt­sük: őrült­tel van dol­gunk! Ed­dig még sem­mi je­lét nem adta, hogy tet­té­nek mi az in­dí­tó­oka.

– Kell egy­ál­ta­lá­ban in­dí­tó­ok egy őrült­nek? – kér­dez­te két­ke­dő áb­rá­zat­tal a fő­fel­ügye­lő.

– Per­sze hogy kell! Az akut té­boly egyik leg­jel­leg­ze­te­sebb sa­já­tos­sá­ga a mé­lyén rej­lő vas­lo­gi­ka. Van, aki azt hi­szi, is­te­ni kül­de­tést hajt vég­re, ha pa­po­kat öl, vagy or­vo­so­kat, vagy akár öreg tra­fi­kos­nő­ket, és a tett mö­gött min­dig ott rej­lik a tel­je­sen éssze­rű meg­oko­lás. Nem sza­bad ra­gasz­kod­nunk eh­hez az ábé­cé-do­log­hoz. Merő vé­let­len­ség le­het, hogy An­do­ver után Bex­hill kö­vet­ke­zik.

– Nem árt az óva­tos­ság, Car­ter. Annyit meg­te­het leg­alább, hogy kü­lön szám­ba ve­szi a B-vel kez­dő­dő ne­ve­ket, kü­lö­nö­sen a kis bol­to­so­kat, és fi­gyel­mez­te­ti va­la­mennyi tra­fi­kot és új­ság­áru­dát, ame­lye­ket egyet­len sze­mély ve­zet. Nem hin­ném, hogy en­nél töb­bet te­he­tünk. Az­tán, per­sze, amennyi­re le­het, szem­mel kell tar­ta­ni a hely­ség­be ér­ke­ző összes ide­gent.

A fő­fel­ügye­lő na­gyot nyö­gött.

– Mi­kor most van vége a tan­év­nek, és kez­dő­dik a szün­idő? Csak úgy hem­zseg a vá­ros a sok ide­gen­től!

– Meg kell ten­nünk, amit le­het! – mond­ta éle­sen a fő­ka­pi­tány.

Glen fel­ügye­lő vet­te át a szót:

– Meg­fi­gyel­te­tem majd mind­azo­kat, akik az Ascher-gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban sze­re­pel­nek. Partridge-et és Rid­dellt, és ter­mé­sze­te­sen ma­gát Aschert is. Ha ész­re­vesszük, hogy egyi­kük el­hagy­ja An­do­vert, kö­vet­jük.

El­hang­zott még né­hány ja­vas­lat, az­tán vé­get is ért a ta­nács­ko­zás.

– Po­i­rot – for­dul­tam ba­rá­tom­hoz, mi­kor már a fo­lyó­par­ton sé­tál­tunk –, ezt a bűn­tényt csak meg le­het aka­dá­lyoz­ni?

Ba­rá­tom el­gyö­tört arc­cal né­zett rám.

– Egy ép­el­mé­jű em­be­rek­kel tele vá­rost meg­vé­de­ni egyet­len el­me­ba­jos el­len? Fé­lek, Has­tings… na­gyon fé­lek. Em­lé­kez­zék csak, mi­lyen si­ker­so­ro­zat­tal di­cse­ked­het Has­fel­met­sző Jack!

– Bor­zal­mas.

– Az őrült­ség, Has­tings, ret­te­ne­tes do­log… fé­lek… na­gyon, na­gyon fé­lek…