XXIII. DONCASTER, SZEPTEMBER 11.

Doncas­ter!

Éle­tem­ben nem fe­lej­tem el azt a na­pot, szep­tem­ber ti­zen­egye­di­két! Ha bár­hol szó­ba ke­rül a Sa­int Lé­ger, nem a ló­ver­seny­re gon­do­lok, ön­kén­te­le­nül a gyil­kos­ság jut eszem­be.

Ha meg­pró­bá­lom föl­idéz­ni ak­ko­ri han­gu­la­to­mat, leg­in­kább arra a két­ség­be­ej­tő te­he­tet­len­sé­gi ér­zés­re em­lék­szem, amely el­fo­gott mind­nyá­jun­kat. Ott vol­tunk a hely­szí­nen mind: Po­i­rot, jó­ma­gam, Clar­ke, Fra­ser, Megan Bar­nard, Tho­ra Grey és Mary Dro­wer, és vég­ered­mény­ben mit is te­he­tett vol­na bár­me­lyi­künk?

Re­mény­te­len do­log­ra vál­lal­koz­tunk; arra a vé­let­len­re vár­tunk, hogy ezer és ezer arc kö­zött egyi­künk eset­leg föl­is­mer­jen va­la­kit, akit jó, ha fu­tó­lag lá­tott egy-két-há­rom hó­nap­pal előbb.

Va­ló­já­ban azon­ban va­la­mi­vel job­bak vol­tak az esé­lye­ink. Az egyet­len, aki kö­zü­lünk csak­ugyan föl­is­mer­he­tett vol­na va­la­kit, Tho­ra Grey volt. Hol volt azon­ban a lány de­rűs nyu­gal­ma, hig­gadt, ki­fo­gás­ta­lan ma­ga­tar­tá­sa! Va­ló­ság­gal le­tört a rá­ne­he­ze­dő fe­le­lős­ség sú­lya alatt. Ke­ze­it tör­del­te, szin­te sírt, ahogy Po­i­rot előtt men­te­ge­tő­zött.

– Hi­szen tu­laj­don­kép­pen rá se néz­tem… Mi­ért is nem néz­tem meg? Nem vol­tam ész­nél. Önök most mind ben­nem bíz­nak… és csa­lód­ni fog­nak, mert te­gyük föl, hogy lá­tom, de még ak­kor sem va­ló­szí­nű, hogy rá­is­mer­nék. Rossz az arc­me­mó­ri­ám.

Po­i­rot ba­rá­tom, bár­mit mon­dott is ne­kem és akár­mi­lyen szi­go­rú­an ítél­te is meg a lányt, most maga volt a meg­tes­te­sült meg­ér­tés, olyan jó­sá­go­san, gyön­gé­den vi­sel­ke­dett vele. Az volt a be­nyo­má­som, hogy ő sem ke­vés­bé ér­zé­ket­len a baj­ba ju­tott szép­ség iránt, mint jó­ma­gam.

Ked­ve­sen vál­lon ve­re­get­te Tho­rát.

– No, no, pe­ti­te[48] csak sem­mi hisz­té­ria! Azt most nem tűr­jük. Ha meg­lát­ná azt az em­bert, biz­to­san föl­is­mer­né.

– Hon­nan tud­ja?

– Ó, an­nak sok oka van: elő­ször is, a fe­ke­tét min­dig pi­ros kö­ve­ti.

– Hogy érti ezt, Po­i­rot? – ki­ál­tot­tam föl.

– Így van ez a sze­ren­cse­já­ték­ban. A ru­let­ten eset­leg hosszú ide­ig csak a fe­ke­te nyer, de a tör­vé­nyei sze­rint vé­gül óha­tat­la­nul a vö­rö­sön áll meg a go­lyó.

– Úgy érti, hogy a sze­ren­cse for­gan­dó?

– Pon­to­san úgy, Has­tings. És ez az, amit a leg­oko­sabb ha­zárd­já­té­kos is több­nyi­re ki­fe­lejt a szá­mí­tá­sá­ból. Vég­re a gyil­kos is csak nagy­vo­na­lú ha­zárd­já­té­kos; csak­hogy nem a pén­zét, ha­nem az éle­tét te­szi koc­ká­ra. Mint­hogy ed­dig nyert, azt hi­szi, ez­u­tán is min­dig nyer! Nem hagy­ja el a já­ték­asz­talt, mi­kor tele a zse­be. Ugyan­így a si­ke­res gyil­kos sem ké­pes föl­fog­ni a bal­si­ker le­he­tő­sé­gét. Tel­jes mér­ték­ben a tu­laj­don ér­de­mé­nek tu­laj­do­nít­ja, ha si­ke­rül vég­hez­vin­nie a tet­tét, de higgyék el, ba­rá­ta­im, bár­mi­lyen gon­do­san ter­vel­te is ki, nincs si­ke­res bűn­tett sze­ren­cse nél­kül.

– Nem tú­loz­za el kis­sé a dol­got? – el­len­ke­zett Frank­lin Clar­ke.

Po­i­rot in­du­la­to­san ráz­ta a fe­jét.

– Szó sincs róla. Egyen­lők az esé­lyek, ha így job­ban tet­szik, de kell, hogy neki ked­vez­ze­nek. Gon­dol­ja csak el! Meg­tör­tén­he­tett vol­na az is, hogy va­la­ki épp ak­kor lép be Ascher­né bolt­já­ba, ami­kor a gyil­kos el­hagy­ja. Ez a va­la­ki eset­leg a pult mögé néz, meg­lát­ja a ha­lott asszonyt, és vagy azon­mód el­kap­ja a tet­test, vagy olyan pon­tos sze­mély­le­írást tud róla adni a rend­őr­sé­gen, hogy min­den ne­héz­ség nél­kül el­fog­ják.

– No igen, ez per­sze el­kép­zel­he­tő – is­mer­te el Clar­ke. – Vég­ered­mény­ben ar­ról van szó, hogy a gyil­kos­nak vál­lal­nia kell bi­zo­nyos koc­ká­za­tot.

– Pon­to­san ar­ról. A gyil­kos min­dig a sze­ren­csé­jé­re spe­ku­lál, és mint a leg­több ha­zárd­já­té­kos, gyak­ran nem tud­ja, mi­kor kel­le­ne ab­ba­hagy­nia a já­té­kot. Min­den újabb bűn­cse­lek­mé­nye meg­erő­sí­ti az ön­bi­zal­mát. El­torzul az arány­ér­zé­ke. Nem azt mond­ja: okos vol­tam és sze­ren­csés, nem, csu­pán annyit mond: mi­lyen okos és ügyes va­gyok! Egy­re nő az eszé­be ve­tett hite, az­tán egy­szer­re, ba­rá­ta­im, vége a so­ro­za­tos fe­ke­té­nek, a go­lyó má­sutt áll meg, a kru­pié ki­ki­ált­ja: Rou­ge![49]

– Azt hi­szi, most is ez tör­té­nik majd? – kér­dez­te össze­vont szem­öl­dök­kel Megan.

– Előbb-utóbb meg kell tör­tén­nie. Ed­dig a gyil­kos­nak ked­ve­zett a sze­ren­cse; előbb-utóbb el­le­ne for­dul, és mel­lénk áll. Azt hi­szem, már­is itt tar­tunk! A ha­ris­nya­do­log csu­pán a kez­det. Ezen­túl, ahe­lyett hogy min­den si­mán men­ne, sem­mi sem megy jól, és ő maga is kezd majd hi­bá­kat el­kö­vet­ni…

– Iga­zán lel­ket önt be­lénk, mon­si­eur Po­i­rot – mond­ta Frank­lin Clar­ke. – Mind­nyá­junk­nak szük­sé­ge van né­hány meg­nyug­ta­tó szó­ra. Bé­ní­tó­an gyá­mol­ta­lan­nak érez­tem ma­gam ma reg­gel óta.

– Sze­rin­tem na­gyon is két­sé­ges, hogy bár­mit is el­érünk, ami­nek egy sze­mer­nyi gya­kor­la­ti hasz­na len­ne – je­gyez­te meg Do­nald Fra­ser.

– Don, ne légy de­fe­tis­ta! – szólt rá eré­lye­sen Megan.

– Én csak annyit mond­ha­tok – szó­lalt meg kis­sé el­vö­rö­söd­ve Mary Dro­wer –, hogy so­sem le­het tud­ni. Az a nyo­mo­rult gaz­em­ber itt van, és mi is itt va­gyunk… és az em­ber néha a leg­fur­csább vé­let­len foly­tán bot­lik bele va­la­ki­be…

– Csak va­la­mi­vel töb­bet te­het­nénk – mond­tam dü­hö­sen.

– Ne fe­lejt­se el, Has­tings, hogy a rend­őr­ség min­dent meg­tesz, ami em­be­ri szá­mí­tás sze­rint le­het­sé­ges. Be­hív­ták szol­gá­lat­ra a pol­gár­őrö­ket is. A mi de­rék Cro­me fel­ügye­lőnk­nek bosszan­tó ugyan a mo­do­ra, de igen jó ké­pes­sé­gű rend­őr­tiszt, An­der­son ez­re­des pe­dig, a rend­őr­fő­nök, a tet­tek em­be­re. Min­den in­téz­ke­dés meg­tör­tént, jár­őrök fi­gye­lik és ál­lan­dó­an jár­ják a vá­rost és a ló­ver­seny­te­ret. De­tek­tí­vek van­nak min­de­nütt. A saj­tó is meg­tet­te a ma­gá­ét. A kö­zön­sé­get fi­gyel­mez­tet­ték a ve­szély­re.

– Azt hi­szem, meg sem kí­sér­li, hogy vég­hez­vi­gye – szó­lalt meg re­mény­ked­ve Do­nald Fra­ser. – Bo­lond vol­na!

– Saj­nos az: bo­lond! – szö­gez­te le szá­ra­zon Clar­ke. – Mit gon­dol, mon­si­eur Po­i­rot? Fel­ad­ja a ter­vét, vagy meg­pró­bál­ja ke­resz­tül­vin­ni?

– Vé­le­mé­nyem sze­rint olyan erős a rög­esz­mé­je, hogy úgy érzi, meg kell pró­bál­nia vég­hez­vin­ni, amit ígért. Ha nem te­szi, annyi, mint­ha nyíl­tan ku­dar­cot val­la­na, azt pe­dig nem en­ge­di meg té­bo­lyo­don ön­telt­sé­ge. Ugyan­ez a vé­le­mé­nye Thomp­son dok­tor­nak is. Re­mél­jük, hogy le­fü­le­lik, mi­kor meg­kí­sér­li a gyil­kos me­rény­le­tet.

Do­nald két­ked­ve in­gat­ta a fe­jét.

– Rop­pant ra­vasz lesz ám…

Po­i­rot az órá­já­ra pil­lan­tott. El­ér­tet­tük a cél­zást. Meg­ál­la­po­dá­sunk sze­rint egész na­pos mun­ka várt ránk. Dél­előtt, amennyi­re csak le­het, ke­resz­tül-ka­sul jár­juk a vá­rost, ké­sőbb pe­dig szét­szó­ród­va el­he­lyez­ke­dünk a ló­ver­seny­tér leg­több ered­ménnyel ke­cseg­te­tő pont­ja­in.

Mind­annyi­unk­ról be­szé­lek, de ma­gam­ról szól­va tud­tam, nem sok hasz­no­mat ve­szik az ut­cán, mén nem volt va­ló­szí­nű, hogy va­la­ha is lát­tam vol­na ABC-t. Mint­hogy a kü­lö­nít­mény tag­jai szét­vál­tak, hogy mi­nél na­gyobb te­rü­le­tet tud­junk be­ba­ran­gol­ni, kí­sé­rő­nek ajánl­koz­tam az egyik hölgy mel­lé. Po­i­rot be­le­egye­zett, noha at­tól tar­tok, kis­sé gú­nyo­san san­dí­tott rám.

Míg a lá­nyok ki­men­tek, hogy föl­te­gyék a ka­lap­ju­kat, Do­nald Fra­ser az ab­lak­nál áll­do­gált és ki­bá­mult, szem­mel lát­ha­tó­lag gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve.

Frank­lin Clar­ke egy pil­lan­tást ve­tett rá; nyil­ván el­dön­töt­te, hogy a fi­ú­nak úgy­is má­son jár az esze, és alig­ha hall­ja meg, amit ő mond, sut­to­gó­ra fo­gott han­gon meg­szó­lalt hát:

– Mon­si­eur Po­i­rot, tu­dom, hogy lent járt Chur­ston­ban, és be­szélt a só­gor­nőm­mel. Mon­dott ő va­la­mit… eset­leg érin­tett… úgy ér­tem… egy­ál­ta­lá­ban föl­ve­tett-e…

Za­var­tan el­hall­ga­tott.

Po­i­rot olyan ha­tár­ta­la­nul ár­tat­lan kép­pel vá­la­szolt, hogy rög­tön el­fo­gott a leg­sö­té­tebb gya­nak­vás.

– Com­ment? A só­gor­nő­je mon­dott, érin­tett, föl­ve­tett… mit?

Frank­lin a haja tö­vé­ig el­pi­rult.

– Ta­lán úgy gon­dol­ja, most nincs itt az ide­je, hogy elő­ho­za­kod­jam a sze­mé­lyes dol­ga­im­mal…

– Du tout!

– Sze­re­tek azon­ban tisz­ta vi­zet ön­te­ni a po­hár­ba.

– Ez be­csü­le­té­re vá­lik.

Azt hi­szem, Clar­ke sej­tet­te már, hogy Po­i­rot ár­tat­lan áb­rá­za­ta mö­gött ma­gá­ban mu­lat raj­ta. Ne­héz­ke­sen, ötöl­ve-ha­tol­va foly­tat­ta.

– A só­gor­nőm rend­kí­vül ked­ves te­rem­tés… min­dig na­gyon sze­ret­tem… de per­sze most már jó ide­je be­teg, és eb­ben az ál­la­pot­ban, hisz min­den­fé­le ká­bí­tó­szert kap… nem cso­da, ha haj­la­mos arra… nos, hogy min­den­fé­lét kép­zel­jen az em­be­rek­ről!

– Va­ló­ban?

Most már fél­re­ért­he­tet­len mo­soly buj­kált Po­i­rot sze­mé­ben.

Frank­lin Clar­ke azon­ban ész­re se vet­te, annyi­ra be­le­me­rült ké­nyes mon­da­ni­va­ló­já­ba.

– Tho­rá­ról van szó… Miss Grey­ról.

– Ó, egy­szó­val Miss Grey­ről be­szél? – Po­i­rot hang­já­ban nem volt egyéb, mint gya­nút­lan meg­le­pő­dés.

– Igen, róla. Lady Clar­ke a fe­jé­be vett bi­zo­nyos dol­go­kat. Hisz tud­ja: Tho­ra, Miss Grey, elég csi­nos lány…

– Va­ló­ban.

– …és a nők, még a leg­ki­vá­lób­bak is, kis­sé rossz­hi­sze­mű­ek más nők meg­íté­lé­sé­ben. Tho­ra ter­mé­sze­te­sen va­ló­sá­gos kincs volt a bá­tyám szá­má­ra. Min­dig mond­ta sze­gény, hogy ilyen jó tit­kár­nő­je még so­ha­sem volt. Na­gyon ked­vel­te. De eb­ben nem volt sem­mi tisz­tes­ség­te­len. Tho­ra nem az a faj­ta lány, aki…

– Va­ló­ban? – kér­dez­te Po­i­rot kész­sé­ge­sen.

– A só­gor­nőm azon­ban a fe­jé­be vet­te, hogy… hát egy­szó­val fél­té­keny lett, azt hi­szem. Nem mint­ha va­la­ha is ki­mu­tat­ta vol­na. De Car ha­lá­la után, mi­kor ar­ról volt szó, hogy ma­rad­jon-e ná­lunk Miss Grey, ak­kor… nos, ak­kor Char­lot­te ki­kelt ma­gá­ból. Per­sze ez rész­ben a be­teg­sé­gé­nek és a sok mor­fin­nak meg mi­egyéb­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, ezt mond­ja Cap­s­tick nő­vér, és azt is, hogy nem sza­bad Char­lot­te-tól zo­kon ven­ni, ha ilyes­mi­ket kép­zel…

El­hall­ga­tott.

– Igen?

– Sze­ret­ném, ha meg­ér­te­né, mon­si­eur Po­i­rot, hogy tel­je­sen alap­ta­lan az egész, egy­sze­rű­en egy be­teg nő kép­zel­gé­se­i­ről van szó. Néz­ze – Clar­ke a zse­bé­ben ma­ta­tott –, itt egy le­vél, még oda­kint Ma­láj­föl­dön kap­tam a bá­tyám­tól. Sze­ret­ném, ha el­ol­vas­ná, mert pon­to­san ki­vi­lág­lik be­lő­le, hogy mi­lyen vi­szony­ban volt a lánnyal.

Po­i­rot át­vet­te tőle a le­ve­let, Frank­lin mel­lé­je állt, és uj­ját a so­ro­kon ve­zet­ve föl­ol­va­sott né­hány rész­le­tet.

– „… ide­ha­za to­vább­ra is a meg­szo­kott ke­rék­vá­gás­ban megy min­den. Char­lot­te-nak vi­szony­lag rit­kán van­nak fáj­dal­mai. Bár­csak töb­bet le­het­ne mon­da­ni! Ta­lán em­lék­szel még Tho­ra Grey­re? Ked­ves le­ány, és ne­héz sza­vak­ban ki­fe­jez­nem, mi­lyen tá­masz­ra ta­lál­tam ben­ne. Nem is tud­tam vol­na mi­hez kez­de­ni azok­ban a sú­lyos idők­ben, ha nincs mel­let­tem. Ki­fogy­ha­tat­lan az ér­dek­lő­dé­se, az együtt­ér­zé­se. Ki­fi­no­mult az íz­lé­se és szép­ér­zé­ke, és együtt lel­ke­se­dik ve­lem a kí­nai mű­vé­sze­tért. Iga­zán sze­ren­cse, hogy rá­ta­lál­tam. Ha a sa­ját lá­nyom vol­na, ak­kor sem le­het­ne ra­gasz­ko­dóbb, meg­ér­tőbb mun­ka­társ. Ne­héz éle­te volt, nem sok öröm érte, és jól­esik az az ér­zés, hogy itt ott­hon­ra és őszin­te sze­re­tet­re ta­lált.”

– Lát­ja – mond­ta Frank­lin –, ez az ér­zés fűz­te hoz­zá a bá­tyá­mat. Úgy gon­dolt rá, mint­ha a lá­nya len­ne. Igaz­ság­ta­lan­nak ér­zem, hogy amint meg­halt a bá­tyám, a fe­le­sé­ge ab­ban a perc­ben ki­rúg­ja a ház­ból Miss Greyt! Va­ló­sá­gos bo­szor­ká­nyok a nők, mon­si­eur Po­i­rot.

– Ne fe­led­je, a só­gor­nő­je be­teg, és nagy fáj­dal­ma­kat áll ki.

– Tu­dom. Foly­ton ezt haj­to­ga­tom ma­gam­ban. Nem sza­bad el­ítél­ni. Még­is, arra gon­dol­tam, hogy ezt meg­mu­ta­tom ön­nek. Nem akar­nám, hogy ha­mis képe le­gyen Tho­rá­ról azok után, ami­ket Lady Clar­ke eset­leg mon­dott ön­nek.

Po­i­rot vissza­ad­ta a le­ve­let.

– Biz­to­sít­ha­tom – mond­ta mo­so­lyog­va –, óva­ko­dom at­tól, hogy an­nak alap­ján, amit ne­kem mon­da­nak, ha­mis ké­pet al­kos­sak ma­gam­ban bár­ki­ről. Füg­get­le­nül min­den­ki­től, ma­gam for­má­lom meg az íté­le­te­met.

– Örü­lök azért, hogy ezt meg­mu­tat­tam – je­gyez­te meg Clar­ke, mi­köz­ben el­tet­te az írást. – Itt jön­nek a lá­nyok, ide­je, hogy el­in­dul­junk.

Ki­men­tünk már a szo­bá­ból, de Po­i­rot vissza­hí­vott.

– Min­den­kép­pen ve­lük akar men­ni, Has­tings?

– Igen. Nem sze­ret­nék itt leb­zsel­ni tét­le­nül.

– Szel­le­mi te­vé­keny­ség is van a vi­lá­gon, Has­tings, nem­csak fi­zi­kai.

– Ab­ban maga, ba­rá­tom, já­ra­to­sabb ná­lam.

– Ez vi­tat­ha­tat­lan, Has­tings. Bi­zo­nyá­ra nem té­ve­dek: az egyik hölgy mel­lé óhajt sze­gőd­ni, lo­va­gi mi­nő­ség­ben?

– Erre gon­dol­tam.

– És me­lyik hölgy len­ne az, akit meg­tisz­tel­ne be­cses tár­sa­sá­gá­val?

– Hát… hm… még nem dön­töt­tem el.

– Ta­lán Miss Bar­nard?

– Ő, úgy hi­szem, in­kább ön­ál­ló sze­ret­ne len­ni.

– Miss Grey?

– Igen. Sok­kal jobb len­ne.

– Úgy lá­tom, Has­tings, ha nem si­ke­rül is lep­lez­nie, maga rend­kí­vül őszin­tét­len. Egész idő alatt el­tö­kélt szán­dé­ka volt, hogy az­zal a sző­ke an­gyal­lal töl­ti el az egész nap­ját.

– Ugyan, Po­i­rot!

– Saj­ná­lom, hogy föl­bo­rí­tot­tam szép ter­ve­it, de arra kell kér­nem, hogy má­sutt tel­je­sít­se lo­va­gi szol­gá­la­tát.

– Ó, rend­ben van. Azt hi­szem, ma­gá­nak gyön­gé­je az a hol­lan­di­ba­ba-szép­ség.

– Mary Dro­wert fog­ja kí­sér­ni, és nyo­ma­té­ko­san ké­rem, hogy egy perc­re se hagy­ja el.

– De Po­i­rot, mi­ért?

– Azért, ked­ves ba­rá­tom, mert D-vel kez­dő­dik a neve Nem sza­bad meg­koc­káz­tat­nunk sem­mit.

Be­lát­tam, iga­za van. Első pil­la­nat­ban túl­zás­nak tar­tot­tam ugyan, de az­tán rá­jöt­tem, hogy amennyi­ben ABC fa­na­ti­kus gyű­lö­le­tet táp­lál Po­i­rot iránt, ak­kor bi­zo­nyá­ra tu­do­mást sze­rez Po­i­rot min­den te­vé­keny­sé­gé­ről. Eb­ben az eset­ben pe­dig ra­gyo­gó öt­let­nek tart­hat­ja, ha ne­gye­dik ütő­kár­tyá­ja­ként Mary Dro­wert vá­laszt­ja.

Meg­ígér­tem, hogy lel­ki­is­me­re­te­sen vi­gyá­zok a rám bí­zott lány­ra.

Po­i­rot az ab­lak mel­lett ült, előt­te kis ru­lett­ke­rék volt, azt for­gat­ta, és mi­kor ki­men­tem, utá­nam ki­ál­tott:

– Rou­ge!… ez jó ómen, Has­tings. Mel­lénk sze­gő­dik a sze­ren­cse.