XXXIII. ALEXANDER BONAPARTE CUST

Nem vol­tam je­len Po­i­rot és a kü­lö­nös Ale­xan­der Bo­na­par­te Cust pár­be­szé­dé­nél. A rend­őr­ség­gel való kap­cso­la­ta és a bűn­ügy kü­lön­le­ges kö­rül­mé­nyei foly­tán ba­rá­tom min­den ne­héz­ség nél­kül meg­kap­ta a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um en­ge­dé­lyét, amely azon­ban az én sze­mé­lyem­re nem ter­jedt ki. Po­i­rot szem­pont­já­ból min­den­eset­re lé­nye­ges volt, hogy ne le­gyen ta­nú­ja a be­szél­ge­té­sük­nek, és ők ket­ten négy­szem­közt ma­rad­ja­nak.

Mind­azon­ál­tal olyan rész­le­te­sen szá­molt be ne­kem ar­ról, ami ket­te­jük közt le­folyt, hogy bíz­vást úgy ír­ha­tom le, mint­ha ma­gam is ott let­tem vol­na.

Mr. Cust szin­te össze­zsu­go­ro­dott; gör­nyed­tebb volt, mint va­la­ha. Bi­zony­ta­la­nul bab­rál­gat­ta a ka­bar­ját.

Po­i­rot jó ide­ig nem szólt egyet­len szót sem, csak ült, és néz­te a szem­ben ülő em­bert.

A han­gu­lat le­csil­la­po­dott, bé­kés­sé vált, tele rá­é­rős, vég­te­len nyu­ga­lom­mal.

Drá­mai pil­la­nat le­he­tett pe­dig, ami­kor a hosszú küz­de­lem után ta­lál­ko­zott a két el­len­fél. Po­i­rot he­lyé­ben biz­to­san meg­re­meg­tem vol­na az iz­ga­lom­tól. Ba­rá­tom azon­ban maga a meg­tes­te­sült jó­zan­ság. Min­den fi­gyel­me arra irá­nyult, hogy ki­vált­son bi­zo­nyos ha­tást a szem­ben ülő em­ber­ből.

– Tud­ja-e, ki va­gyok? – szó­lalt meg vé­gül igen sze­lí­den.

A má­sik a fe­jét ráz­ta.

– Nem… nem mond­hat­nám. Ha­csak nem Mr. Lu­cas­nak a… hogy­is­hív­ják… az ügy­véd­se­géd­je. Vagy ta­lán Mr. May­nard küld­te?

(A May­nard és Cole ügy­vé­di iro­da lát­ta el a vé­de­lem ügyét.)

Cust hang­ja ud­va­ri­as volt, de ér­ző­dött raj­ta, hogy nem na­gyon ér­dek­li, ki­vel be­szél. Nyil­ván na­gyon le­kö­töt­ték a gon­do­la­tai.

– Her­cu­le Po­i­rot va­gyok… – mond­ta ba­rá­tom csön­de­sen, és fi­gyel­te a ha­tást.

Cust kis­sé föl­emel­te a fe­jét.

– Ó, csak­ugyan?

Olyan ter­mé­sze­te­sen to­lul­tak aj­ká­ra e sza­vak, mint ahogy Cro­me fel­ügye­lő mond­ta vol­na, de aman­nak fö­lé­nyes­sé­ge nél­kül. Az­tán egy perc múl­va meg­is­mé­tel­te, de ez­út­tal más han­gon.

– Ó, csak­ugyan? – és ér­dek­lő­dés­sel rá­emel­te sze­mét lá­to­ga­tó­já­ra.

Te­kin­te­tük ta­lál­ko­zott, és Po­i­rot sze­lí­den bó­lin­tott.

– Bi­zony – mond­ta –, én va­gyok az, aki­nek azo­kat a le­ve­le­ket írta.

Egy­sze­ri­ben meg­sza­kadt a kon­tak­tus. Cust le­sü­töt­te a sze­mét, és in­ge­rül­ten, bosszú­san til­ta­ko­zott:

– Nem ír­tam én ön­nek soha. Nem én ír­tam azo­kat a le­ve­le­ket. Hány­szor is­mé­tel­jem, hisz már annyi­szor el­mond­tam!

– Tu­dom. De ha nem ön írta, ak­kor ki?

– Az el­len­ség. Biz­tos, hogy van egy el­len­sé­gem. Min­den­ki el­le­nem tör… a rend­őr­ség… min­den em­ber… mind, mind… az egész vi­lág össze­es­kü­dött el­le­nem.

Po­i­rot nem fe­lelt.

– Min­den­ki el­le­nem for­dult… min­dig…

– Gyer­mek­ko­rá­ban is?

Cust el­tű­nő­dött.

– Nem… tu­laj­don­kép­pen ak­kor még nem. Anyám na­gyon sze­re­tett. De becs­vá­gyó volt… ret­te­ne­te­sen becs­vá­gyó! Azért adta ne­kem eze­ket a ne­vet­sé­ges ne­ve­ket. Fe­jé­be vet­te azt a kép­te­len­sé­get, hogy hí­res em­ber lesz be­lő­lem. Foly­ton biz­ta­tott, hogy ér­vé­nye­sül­jek, aka­rat­erő­ről be­szélt, azt mond­ta, min­den­ki ura a sor­sá­nak… és bár­mit el­ér­he­tek!

Egy per­cig hall­ga­tott.

– Té­ve­dett, per­sze. Elég ha­mar rá­jöt­tem. Nem va­gyok az a faj­ta, aki vi­szi va­la­mi­re az élet­ben. Mind­un­ta­lan el­kö­vet­tem va­la­mi os­to­ba­sá­got, és ne­vet­sé­ges­sé tet­tem ma­gam. Fé­lénk vol­tam… fél­tem az em­be­rek­től. Rossz dol­gom volt az is­ko­lá­ban, a fiúk foly­ton gyö­tör­tek a ke­reszt­ne­ve­im­mel. Rosszul ment min­den, a sport is, a ta­nu­lás is. Még jó, hogy sze­gény anyám meg­halt. Csa­ló­dott vol­na ben­nem. Buta vol­tam még a ke­res­ke­del­mi is­ko­lá­ban is, bár­ki más­nál las­sab­ban ta­nul­tam meg a gyors- és gép­írást. Pe­dig nem érez­tem ma­gam bu­tá­nak; ha érti, mire gon­do­lok.

Hir­te­len es­dek­lő pil­lan­tást ve­tett lá­to­ga­tó­já­ra, – Ér­tem, mire gon­dol – mond­ta Po­i­rot. – Ké­rem, foly­tas­sa.

– Csak ép­pen az az ér­zés, hogy min­den­ki más bu­tá­nak tart, bé­ní­tó­an ha­tott rám. Ugyan­az tör­tént ké­sőbb is, a hi­va­tal­ban.

– És még ké­sőbb, a há­bo­rú­ban?

Cust arca egy­szer­re föl­de­rült.

– Tud­ja, a há­bo­rú­ban jól érez­tem ma­gam. Már amennyi­re ré­szem volt ben­ne. Éle­tem­ben elő­ször érez­tem, hogy ugyan­olyan em­ber va­gyok, mint bár­ki más. Egy­for­mán ben­ne vol­tunk a sla­masz­ti­ká­ban. Nem vol­tam se jobb, se rosszabb, mint a töb­bi­ek.

Mo­so­lya le­her­vadt.

– Az­tán meg­se­be­sül­tem a fe­je­men. Sem­mi­ség volt. De rá­jöt­tek, hogy néha ro­ha­mom van… min­dig tud­tam per­sze, hogy időn­ként nem va­gyok egé­szen biz­tos ben­ne, mit csi­nál­tam. Ki­hagy az em­lé­ke­ze­tem. És el is vá­gód­tam egy-két­szer, per­sze. De iga­zán nem hi­szem, hogy ezért le kel­lett vol­na sze­rel­ni­ük. Nem, ez nem volt rend­jén.

– És az­u­tán?

– Ál­lást kap­tam egy iro­dá­ban. Ak­kor per­sze jól meg­fi­zet­ték. A há­bo­rú után sem volt rossz, csak ter­mé­sze­te­sen ki­sebb lett a fi­ze­té­sem… És va­la­hogy nem ju­tot­tam előbb­re. Min­dig mel­lőz­tek az elő­lép­te­tés­nél. Nem vol­tam elég­gé rá­me­nős. Egy­re ne­he­zebb lett… ko­mo­lyan, na­gyon ne­héz. Kü­lö­nö­sen, mi­kor ki­tört a gaz­da­sá­gi vál­ság. Az iga­zat meg­vall­va már alig fu­tot­ta a szá­raz ke­nyér­re, pe­dig egy hi­va­tal­nok­nak ad­nia kell a kül­se­jé­re, mi­kor föl­aján­lot­ták azt a ha­ris­nya­ügy­nök­sé­get. Fi­ze­tés­sel és ju­ta­lék­kal!

– De az­zal ugye tisz­tá­ban van – kér­dez­te Po­i­rot –, hogy a cég, ame­lyik­ről azt mond­ja, al­kal­maz­ta ma­gát, ta­gad­ja ezt a tényt?

– Mert ben­ne van­nak az össze­es­kü­vés­ben! – ki­ál­tott föl iz­ga­tot­tan Cust. – Ben­ne kell hogy le­gye­nek! Írott bi­zo­nyí­té­kom van rá… írott bi­zo­nyí­té­kom! Ne­kem szó­ló le­ve­lek, uta­sí­tá­sok­kal, hogy hova utaz­zam, és név­so­rok­kal, hogy ki­ket kell föl­ke­res­nem.

– Nem egé­szen írott bi­zo­nyí­té­kok, ha­nem gép­pel írott bi­zo­nyí­té­kok.

– Az ugyan­az. Egy nagy­vál­la­lat ter­mé­sze­te­sen gép­pel írja a le­ve­le­it.

– Nem tud­ja, Mr. Cust, hogy egy író­gé­pet azo­no­sí­ta­ni le­het? Azo­kat a le­ve­le­ket mind ugyan­azon a gé­pen ír­ták.

– No és?

– Az ön sa­ját gé­pén… ame­lyik a szo­bá­já­ban volt.

– Azt a vál­la­lat küld­te ne­kem, ami­kor szer­ződ­tet­tek.

– Igen ám, de azok a le­ve­lek mind ké­sőbb ér­kez­tek, így hát, úgy lát­szik, ugye­bár, mint­ha maga gé­pel­te vol­na a le­ve­le­ket, az­tán föl­ad­ta a sa­ját cí­mé­re?

– Nem, nem! Ez is a csel­szö­vés ré­sze! Mel­les­leg meg­le­het, hogy azo­kat a le­ve­le­ket ugyan­olyan faj­ta gé­pen ír­ták.

– Nem ugyan­olyan faj­tá­ról, ha­nem ugyan­ar­ról van szó.

– Össze­es­kü­vés – is­mé­tel­te ma­ka­csul Cust.

– És a szek­ré­nyé­ben ta­lált ABC-me­net­ren­dek?

– Nem tu­dok ró­luk. Azt hit­tem, az mind ha­ris­nya.

– Mi­ért pi­pál­ta ki Ascher­né ne­vét azon az első, an­do­ve­ri lis­tán?

– Mert nála akar­tam kez­de­ni. Va­la­hol el kell kez­de­ni.

– Igaz. Va­la­hol el kell kez­de­ni.

– Nem úgy ér­tet­tem! Nem úgy, ahogy maga érti!

– De tud­ja, hogy én hogy ér­tet­tem?

Mr. Cust hall­ga­tott. Egész tes­té­ben resz­ke­tett.

– Nem én tet­tem! – ki­ál­tott föl hir­te­len. – Ár­tat­lan va­gyok! Té­ve­dés az egész. Tes­sék, ott az a má­so­dik gyil­kos­ság, az, ame­lyik Bex­hill­ben tör­tént. Én meg Eastbour­ne-ban ül­tem és do­mi­nóz­tam. Ezt csak el­is­me­ri! – A hang­ja di­a­dal­mas volt.

– Hogy­ne – hagy­ta hely­ben Po­i­rot el­gon­dol­koz­va, az­tán lágy, bár­so­nyos han­gon foly­tat­ta: – De, ugye, olyan könnyű el­té­vesz­te­ni egy na­pot? És ha va­la­ki olyan csö­kö­nyös, ma­ga­biz­tos em­ber, ami­lyen Mr. Strange, még csak föl sem me­rül ben­ne, hogy eset­leg té­ve­dett. Amit egy­szer ki­mon­dott, ah­hoz ra­gasz­ko­dik… ilyen em­ber. No és a szál­ló nyil­ván­tar­tá­sa, mi­lyen egy­sze­rű rossz dá­tu­mot be­ír­ni, mi­kor alá­ír­ja a ne­vét, nem va­ló­szí­nű, hogy rög­tön ész­re­ven­né va­la­ki.

– Do­mi­nóz­tam az­nap egész este!

– Úgy tu­dom, ki­tű­nő­en ért a já­ték­hoz.

Mr. Cust et­től kis­sé za­var­ba jött.

– Én… én… hát azt hi­szem, igen.

– Nagy el­mé­lyü­lést igény­lő já­ték, igen sok ügyes­sé­get kí­ván, nem?

– Ó, ren­ge­teg fan­tá­zia van ben­ne… ren­ge­teg le­he­tő­ség! Be so­kat ját­szot­tunk ebéd­idő­ben, mi­kor még hi­va­tal­ba jár­tam! Nem is kép­ze­li, mi­lyen könnyen össze­hoz vad­ide­ge­ne­ket egy játsz­ma do­mi­nó! Em­lék­szem egy em­ber­re – foly­tat­ta, és hal­kan föl­ne­ve­tett –, so­ha­sem fe­lej­tem el va­la­mi mi­att, amit mon­dott ne­kem… szó­val be­széd­be ele­gyed­tünk egy csé­sze kávé mel­lett, az­tán le­ül­tünk do­mi­nóz­ni. Nos, húsz perc múl­va már úgy érez­tem, egész éle­tem­ben is­mer­tem azt az em­bert.

– Mi volt az, amit mon­dott ma­gá­nak? – kér­dez­te Po­i­rot.

Mr. Cust­nak el­bo­rult az arca.

– Az ré­mes volt… meg­döb­ben­tő. Ar­ról be­szélt, hogy a sor­sunk rá van írva a te­nye­rünk­re. Elém tar­tot­ta a ke­zét, és meg­mu­tat­ta azo­kat a vo­na­la­kat, ame­lyek sze­rint két­szer majd­nem víz­be fúl… és csak­ugyan, két íz­ben ép­pen hogy meg­me­ne­kült et­től. Az­tán meg­néz­te az enyé­met, és el­ké­pesz­tő dol­go­kat mon­dott. Hogy mi­előtt meg­ha­lok, Ang­lia egyik leg­hí­re­sebb em­be­re le­szek, ró­lam be­szél majd az egész or­szág. De azt mond­ta… azt is mond­ta… – he­beg­te el­csuk­ló han­gon, az­tán el­né­mult.

– Nos?

Po­i­rot rá­sze­gez­te szin­te de­le­jes te­kin­te­tét. Cust hol rá­né­zett, hol el­kap­ta róla a sze­mét, mint egy meg­igé­zett nyu­lacs­ka.

– Azt mond­ta… hogy… hogy úgy lát­szik, mint­ha erő­sza­kos ha­lál vár­na rám, és ne­vet­ve mond­ta: „Szin­te mint­ha akasz­tó­fán vé­gez­né az éle­tét”, az­tán na­gyot ka­ca­gott, és azt mond­ta, csak vic­celt…

Hir­te­len el­hall­ga­tott. Már nem né­zett Po­i­rot-ra, sze­me té­to­ván reb­bent ide-oda.

– A fe­jem… na­gyon so­kat szen­ve­dek vele… néha már alig bí­rom, úgy fáj… Elő­for­dul az­u­tán, mi­kor nem tu­dom… nem tu­dom… – Tel­je­sen le­tört, ma­gá­ba ros­kadt.

Po­i­rot elő­re­ha­jolt. Na­gyon nyu­god­tan és na­gyon ha­tá­ro­zot­tan mond­ta:

– De azt ugye tud­ja, hogy maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­go­kat?

Mr. Cust föl­pil­lan­tott. Egé­szen ter­mé­sze­tes és nyílt volt a te­kin­te­te. Min­den el­len­sze­gü­lé­se meg­szűnt, lát­szott raj­ta – bár­mi­lyen kü­lö­nös is –, hogy meg­bé­kélt ön­ma­gá­val.

– Igen, tu­dom – mond­ta csön­de­sen.

– De azt nem tud­ja, mi­ért tet­te?

– Nem – fe­lel­te Cust a fe­jét ráz­va –, azt nem.