XVIII. POIROT BESZÉDET VÁG KI

Más­nap dél­után há­rom óra­kor meg­ér­ke­zett Frank­lin Clar­ke, és min­den ker­te­lés nél­kül rög­tön a tárgy­ra tért:

– Mon­si­eur Po­i­rot, nem va­gyok meg­elé­ged­ve.

– Nem, Mr. Clar­ke?

– Cro­me két­ség­kí­vül igen de­rék rend­őr­tiszt, de őszin­tén szól­va, ki­hoz a sod­rom­ból! Az a min­dent-a-leg­job­ban-tudó áb­rá­za­ta! Pe­dzet­tem már, mit for­ga­tok a fe­jem­ben, a ba­rát­já­nak, mi­kor lent volt Chur­ston­ban, de ren­dez­nem kel­lett előbb a bá­tyám dol­ga­it, és egy perc sza­bad időm sem volt ed­dig. Arra gon­do­lok, hogy ne vesz­te­ges­sük az időt…

– Pon­to­san ezt haj­to­gat­ja Has­tings is!

– …ha­nem lás­sunk neki, de azon­nal! Föl kell ké­szül­nünk a kö­vet­ke­ző bűn­tény­re.

– Szó­val ön azt hi­szi, lesz kö­vet­ke­ző bűn­tény?

– Ön ta­lán nem hi­szi?

– De­hogy­nem.

– Rend­ben van. Szer­vezzük meg a dol­got.

– Pon­to­san mi az el­gon­do­lá­sa?

– Össze kell hoz­ni a meg­gyil­kol­tak ba­rá­ta­i­ból és ro­ko­na­i­ból egy kü­lö­nít­ményt, amely az ön fenn­ha­tó­sá­ga alatt dol­goz­na… ez a ja­vas­la­tom.

– Une bon­ne idée[32].

– Örü­lök, hogy he­lyes­li. Úgy ér­zem, ta­lán még­is el­érünk va­la­mit, ha össze­dug­juk a fe­jün­ket. Azon­kí­vül, ha meg­jön a kö­vet­ke­ző fi­gyel­mez­te­tő le­vél, és a hely­szín­re uta­zunk, eset­leg egyi­künk, nem va­ló­szí­nű ugyan… de ta­lán föl­is­mer va­la­kit, akit egyik elő­ző bűn­tény szín­he­lyé­nek kö­ze­lé­ben lá­tott.

– Ér­tem, mire gon­dol, és he­lyes­lem, de ne fe­led­je, Mr. Clar­ke, a má­sik két ál­do­zat ro­ko­nai és ba­rá­tai alig­ha él­nek olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, mint ön. Egy­től egyig al­kal­ma­zot­tak, és ha kap­nak is sza­bad­sá­got egy rö­vid idő­re…

– Épp ez az! – sza­kí­tot­ta fél­be Frank­lin Clar­ke. – Én va­gyok egye­dül ab­ban a hely­zet­ben, hogy vi­sel­he­tem a költ­sé­ge­ket. Nem mint­ha kü­lö­nö­sen jó­mó­dú vol­nék, de a fi­vé­rem dús­gaz­dag volt, és vég­ső so­ron rám száll majd a va­gyo­na. Ja­vas­lom te­hát, hogy szer­vezzük meg a kü­lö­nít­ményt, a tag­jai a szol­gá­la­ta­i­kért meg­kap­ják a szo­ká­sos fi­ze­té­sü­ket, ter­mé­sze­te­sen a kü­lön költ­sé­gek­kel együtt.

– Mit gon­dol, kik­ből áll­jon a kü­lö­nít­mény?

– Ezen már túl va­gyok. Va­ló­já­ban már ír­tam is Miss Megan Bar­nard­nak, tu­laj­don­kép­pen rész­ben az ő öt­le­te volt a do­log. Gon­do­lok te­hát jó­ma­gam­ra, Miss Megan Bar­nard­ra, to­váb­bá az el­hunyt lány vő­le­gé­nyé­re, Mr. Do­nald Fra­ser­re. Az­tán ott az an­do­ve­ri asszony uno­ka­hú­ga… Miss Bar­nard tud­ja a cí­mét. Nem hi­szem, hogy Ascher, a férj, hasz­nál­ha­tó vol­na; úgy hal­lom, rend­sze­rint tök­ré­szeg. És a Bar­nard há­zas­pár, az apa és az anya kis­sé öre­gek már ah­hoz, hogy részt ve­gye­nek ben­ne.

– Más nincs?

– Hát… hm… Miss Grey.

Clar­ke eny­hén el­pi­rult, mi­kor ki­mond­ta a ne­vet.

– Ó! Miss Grey?

Nincs a vi­lá­gon még va­la­ki, aki né­hány szó­ba úgy tud­na be­le­csem­pész­ni egy sze­mer­nyi fi­nom iró­ni­át, mint Po­i­rot. Frank­lin Clar­ke hir­te­len szin­te har­minc­öt év­vel lát­szott fi­a­ta­labb­nak; egy­sze­ri­ben olyan lett, mint egy fél­szeg ka­masz.

– Igen. El­vég­re Miss Grey több mint két évig volt a bá­tyám mel­lett… is­me­ri a vi­dé­ket, a kör­nyé­ken élő em­be­re­ket és min­dent, én meg tá­vol vol­tam más­fél évig…

Po­i­rot-nak meg­esett raj­ta a szí­ve, és más­ra te­rel­te a szót:

– A Tá­vol-Ke­le­ten járt? Kí­ná­ban?

– Ott; af­fé­le be­szer­ző­je vol­tam a bá­tyám­nak, az­zal a meg­bí­zás­sal, hogy vá­sá­rol­jak a szá­má­ra min­den­fé­lét.

– Ér­de­kes le­he­tett. Eh bien, Mr. Clar­ke, na­gyon is he­lyes­lem az öt­le­tét. Épp teg­nap mond­tam Has­tingsnek, mi­lyen szük­ség len­ne az ér­de­kelt fe­lek össze­fo­gá­sá­ra. Hogy kö­zö­sen idéz­zék fel az em­lé­ke­i­ket, egy­be­ves­sék ta­pasz­ta­la­ta­i­kat.. en­fin,[33] hogy meg­vi­tas­sák a dol­got, és be­szél­je­nek, be­szél­je­nek, mi­nél töb­bet be­szél­je­nek. Egy ár­tat­lan mon­dat fényt de­rít­het a kér­dés­re.

Né­hány nap múl­va egy­be­gyűlt a „kü­lö­nít­mény” Po­i­rot la­ká­sán.

Amint ott ül­tek az asz­tal kö­rül, és fi­gye­lő te­kin­te­tü­ket Po­i­rot-ra sze­gez­ték – aki, mint­ha igaz­ga­tó­sá­gi ülé­sen el­nö­köl­ne, az asz­tal­főn fog­lalt he­lyet –, szem­ügy­re vet­tem őket, és ma­gam­ban meg­erő­sí­tet­tem vagy mó­do­sí­tot­tam a ró­luk őr­zött első be­nyo­má­so­mat.

Von­zó volt mind a há­rom lány: Tho­ra Grey rend­kí­vü­li sző­ke szép­sé­ge, a sö­tét hajú Megan Bar­nard kü­lö­nös, moz­du­lat­lan, in­di­á­nos áb­rá­za­ta és su­gár­zó ener­gi­á­ja, és a szép, ren­des fe­ke­te kosz­tü­möt vi­se­lő Mary Dro­wer csi­nos, ér­tel­mes arca.

A két fér­fi – a jól meg­ter­mett, nap­bar­ní­tott, bő­be­szé­dű Frank­lin Clar­ke és a zár­kó­zott, csön­des Do­nald Fra­ser – ér­de­kes el­len­té­te volt egy­más­nak.

Po­i­rot per­sze nem tu­dott el­len­áll­ni a kí­sér­tés­nek, és kis be­szé­det rög­tön­zött:

– Mes­da­mes et mes­si­eurs, önök mind tisz­tá­ban van­nak az­zal, hogy mi­ért jöt­tünk itt össze. A rend­őr­ség min­den ere­jét meg­fe­szí­ti, hogy kéz­re ke­rít­se a tet­test. A ma­gam mód­ján ezt te­szem én is. Úgy gon­do­lom azon­ban, ha ta­lál­koz­nak mind­azok, akik sze­mé­lye­sen ér­de­kel­tek az ügy­ben és sze­mé­lye­sen is­me­rik az ál­do­za­to­kat, olyan ered­mény­re jut­hat­nak, ami­lyet a kí­vül­ál­lók nyo­mo­zá­sa nem ér­het el.

– Ki­ol­tot­ták há­rom em­ber éle­tét: egy idős asszo­nyét, egy fi­a­tal lá­nyét és egy öre­ge­dő fér­fi­ét. Csu­pán egyet­len do­log kap­csol­ja össze ezt a há­rom em­bert: az, hogy ugyan­az a sze­mély ölte meg őket. Ez azt je­len­ti, hogy ugyan­az a sze­mély je­len volt há­rom kü­lön­bö­ző hely­ség­ben, ahol fel­tét­le­nül ren­ge­te­gen lát­ták az il­le­tőt. Hogy az el­me­baj elő­re­ha­la­dott stá­di­u­má­ban levő őrült ez az em­ber, azt meg sem kell em­lí­te­nem, de az is biz­tos, hogy sem a kül­se­je, sem a vi­sel­ke­dé­se nem árul­ja el ezt a tényt. Ez az em­ber – ne fe­led­jék, ugyan­úgy le­het fér­fi, mint nő – té­bo­lyul­tak mód­ján csu­pa ör­dö­gi fur­fang. Ez ide­ig tel­jes si­ker­rel tün­tet­te el a nyo­ma­it. A rend­őr­ség­nek bir­to­ká­ban van ugyan né­hány ho­má­lyos nyom, de sem­mi olyan, amely­nek alap­ján cse­le­ked­ni tud­na.

– Mind­amel­lett szük­ség­sze­rű­en van­nak nem csu­pán ho­má­lyos, ha­nem biz­tos nyo­mok is. Ve­gyük pél­dá­ul ezt: nem va­ló­szí­nű, hogy a gyil­kos meg­ér­kez­zék éj­fél­kor Bex­hill­be, és azon­nal rá­buk­kan­jon a szá­má­ra leg­al­kal­ma­sabb he­lyen, a ten­ger­par­ton, egy fi­a­tal lány­ra, aki­nek B-vel kez­dő­dik a neve…

– Kell ezt most tag­lal­nunk? – szólt köz­be el­gyö­tört han­gon Do­nald Fra­ser.

– Min­dent meg kell tár­gyal­nunk, mon­si­eur – for­dult fe­lé­je Po­i­rot. – Ön nem azért jött ide, hogy kí­mél­je az ér­zel­me­it, oly mó­don, hogy nem akar a rész­le­tek­re vissza­gon­dol­ni, ha­nem, ha szük­sé­ges, hogy föl­ka­var­ja az ér­zel­me­it, és au fond[34] be­le­me­rül­jön az ügy min­den moz­za­na­tá­ba. Ahogy te­hát em­lí­tet­tem, ABC nem pusz­ta vé­let­len foly­tán ta­lált rá Betty Bar­nard­ban ál­do­za­tá­ra. Szán­dé­ko­san kel­lett hogy ki­vá­lassza, en­nél­fog­va elő­re meg­fon­tolt bűn­cse­lek­mény­ről van szó. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy te­rep­szem­lét kel­lett tar­ta­nia jó elő­re, va­la­mint meg­tud­nia bi­zo­nyos té­nye­ket, mint pél­dá­ul: a leg­jobb idő­pon­tot a bűn­tett vég­hez­vi­te­lé­re An­do­ver­ben – a mise en scé­ne[35]-t Bex­hill­ben –, Sir Car­mi­chael Clar­ke szo­ká­sa­it Chur­ston­ban. Ami en­gem il­let, egy­sze­rű­en nem hi­szem el, hogy ne len­ne sem­mi, a leg­cse­ké­lyebb uta­lás sem, ami se­gít­het­ne a gyil­kos ki­lé­té­nek meg­ál­la­pí­tá­sá­ban.

Föl­te­szem, hogy egyi­kük, de le­het, hogy mind­egyi­kük tud va­la­mit – csak nincs tu­do­má­sa ar­ról, hogy tud­ja.

A gya­ko­ri ta­lál­ko­zá­sok fo­lya­mán előbb-utóbb nap­vi­lág­ra ke­rül va­la­mi, és olyan je­len­tő­sé­get nyer, ami­lyen­ről ma még nem is ál­mo­dunk. Olyan ez, mint a ki­ra­kós já­ték; mind­egyi­kük­nél le­het egy lát­szó­lag sem­mit­mon­dó da­rab­ká­ja, de ha eze­ket össze­rak­ják, elő­tű­nik az egész kép­nek egy vi­lá­go­san ki­ve­he­tő ré­sze.

– Sza­vak! – ki­ál­tott föl Megan Bar­nard.

– Tes­sék? – né­zett rá cso­dál­koz­va Po­i­rot.

– Ezek csak üres sza­vak. Sem­mi ér­tel­mük! – mond­ta szen­ve­dé­lye­sen a lány.

– A szó, ma­de­mo­i­sel­le, nem egyéb, mint a gon­do­lat bur­ko­la­ta.

– Nos, én azt hi­szem, na­gyon is van ér­tel­me – szó­lalt meg Mary Dro­wer. – Gyak­ran, ha be­szél­ge­tünk va­la­mi­ről, egy­szer­re mint­ha meg­vi­lá­go­sod­nék előt­tünk, mit kell ten­nünk. Így vagy úgy, sok min­den­re rá­ve­zet a be­szél­ge­tés.

– A „ne szólj szám, nem fáj fe­jem”-nek pon­to­san az el­len­ke­ző­jé­ről van itt szó – szö­gez­te le Frank­lin Clar­ke.

– Ön mit szól hoz­zá, Mr. Fra­ser?

– Kis­sé ké­tel­ke­dem ab­ban, hogy gya­kor­la­ti­lag al­kal­maz­ha­tó vol­na, amit mond, Mr. Po­i­rot.

– Mi a vé­le­mé­nye, Tho­ra? – kér­dez­te Clar­ke.

– Azt gon­do­lom, igen egész­sé­ges min­dig meg­be­szél­ni a dol­go­kat.

– Mi vol­na – ve­tet­te föl Po­i­rot –, ha önök most sor­ra el mon­da­nák, amit föl tud­nak idéz­ni ma­guk­ban a gyil­kos­sá­got meg­elő­ző idő­ből? Ta­lán ön kezd­het­né, Mr. Clar­ke.

– Lás­suk csak… az­nap, ami­kor Cart meg­öl­ték, reg­gel vi­tor­láz­ni men­tem. Ki­fog­tam nyolc mak­ré­lát. Cso­dás volt ott kint az öböl­ben. Ebéd ott­hon. Bor­sos to­kány, em­lék­szem. Alud­tam egyet a kert­ben. Tea. Meg­ír­tam pár le­ve­let, el­sza­lasz­tot­tam a pos­tást, át­sza­lad­tam a ko­csi­val Paign­ton­ba, hogy fel­ad­jam őket. Az­tán jött a va­cso­ra, és utá­na… nem szé­gyel­lem… újra el­ol­vas­tam Nes­bit egyik köny­vét, ame­lyi­ket úgy sze­ret­tem kö­lyök­ko­rom­ban. Ak­kor csön­gött a te­le­fon…

– Elég. Most gon­dol­koz­zék, Mr. Clar­ke. Ta­lál­ko­zott reg­gel va­la­ki­vel, út­ban a ten­ger felé?

– Egész se­reg em­ber­rel.

– Em­lék­szik né­me­lyi­kük­re?

– Egyet­len­egy­re sem, a fene egye meg!

– Biz­tos?

– Hát… lás­suk csak… volt egy föl­tű­nő­en kö­vér nő… csí­kos se­lyem­ru­hát vi­selt, még cso­dál­koz­tam is, hogy mi­ért… pár gye­rek volt vele… lent a par­ton két fiú egy fox­ter­ri­er­rel, kö­ve­ket ha­ji­gál­tak a ku­tyá­nak… Ó, per­sze a sző­ke lány, aki úgy vi­sí­tott für­dés köz­ben… fur­csa, ahogy vissza­tér­nek a dol­gok, mint a fény­kép az elő­hí­vó­tál­ban.

– Ön jó meg­fi­gye­lő. No és ké­sőbb, a nap fo­lya­mán… a kert­ben… út­ban a pos­tá­ra?

– A ker­tész ön­tö­zött… A pos­tá­ra me­net? Majd­nem el­gá­zol­tam egy ke­rék­pá­rost… az az os­to­ba liba ott im­boly­gott, és ki­ál­to­zott a ba­rát­nő­jé­nek. Ez vol­na min­den, saj­nos…

– Miss Grey? – for­dult Po­i­rot a lány felé.

Tho­ra Grey csen­gő, ha­tá­ro­zott hang­ján vá­la­szolt:

– Reg­gel Sir Car­mi­chael­lel együtt el­in­téz­tük a napi pos­tát, az­tán a ház­ve­ze­tő­nő­vel be­szél­tem. Dél­után le­ve­le­ket ír­tam és hí­mez­tem. Ne­héz vissza­em­lé­kez­ni. Olyan nap volt, mint a töb­bi. Ko­rán fe­küd­tem le.

Meg­le­pe­té­sem­re, Po­i­rot nem kér­dez­te ki bő­veb­ben.

– Miss Bar­nard – mond­ta –, vissza tud­na em­lé­kez­ni arra, ami­kor utol­já­ra ta­lál­ko­zott a test­vé­ré­vel?

– Kö­rül­be­lül két hét­tel a ha­lá­la előtt volt, hogy le­utaz­tam hét­vé­gé­re. Gyö­nyö­rű idő volt. Együtt men­tünk át Has­tingsbe fü­röd­ni.

– Több­nyi­re mi­ről be­szél­get­tek?

– Jól meg­mond­tam neki a vé­le­mé­nye­met!

– És mi­ről még? A húga mi­ről be­szélt?

Megan össze­von­ta a szem­öl­dö­két, úgy eről­kö­dött, hogy vissza­em­lé­kez­zék.

– Ar­ról be­szélt, hogy le van égve, és hogy vett egy ka­la­pot meg két nyá­ri ru­hát… az­tán egy ke­ve­set Don­ról… Azt is el­mond­ta, mennyi­re utál­ja Milly Hig­leyt, azt a lányt a ká­vé­zó­ban… és na­gyo­kat ne­vet­tünk azon a Mer­ri­on nevű nő­sze­mé­lyen, az üz­let­ve­ze­tő­nőn… Egyéb­re nem em­lék­szem…

– Nem em­lí­tett va­la­mi­lyen fér­fit… ne ha­ra­gud­jon, Mr. Fra­ser, aki­vel eset­leg ta­lál­ko­zik?

– Ne­kem nem mond­ta vol­na meg!

Po­i­rot most a szög­le­tes állú, vö­rös hajú fi­a­tal­em­ber­hez for­dult:

– Mr. Fra­ser, sze­ret­ném, ha pon­to­san vissza­em­lé­kez­ne. Azt mond­ta, azon a fa­tá­lis es­tén oda­ment a ká­vé­zó elé. Ott akart vár­ni, hogy meg­les­se Betty Bar­nar­dot, ami­kor ki­jön. Nem em­lék­szik va­la­ki­re, akit ész­re­vett, amíg ott vá­ra­ko­zott?

– Ren­ge­teg em­ber sé­tált a par­ton. Egy­re sem em­lék­szem.

– Bo­csá­nat, de meg se pró­bál­ja? Bár­mennyi­re gon­do­la­ta­i­ba me­rül az em­ber, a szem gé­pi­e­sen föl­fog­ja, amit lát, ér­tel­met­le­nül ugyan, de hi­bát­la­nul.

– Nem em­lék­szem sen­ki­re – is­mé­tel­te ko­no­kul a fi­a­tal­em­ber.

Po­i­rot föl­só­haj­tott, az­tán Mary Dro­wer­hez for­dult:

– Bi­zo­nyá­ra ka­pott le­ve­le­ket a né­ni­ké­jé­től?

– Ó, igen, uram.

– Mi­kor jött az utol­só?

– Két nap­pal a gyil­kos­ság előtt – fe­lel­te Mary egy perc­nyi gon­dol­ko­dás után.

– Mi­ről írt?

– Meg­ír­ta, hogy megint nála járt az a vén sem­mi­re­kel­lő, de ő jól össze­te­rem­tet­te, és ki­tet­te a szű­rét… már meg­bo­csát a szó­ért, uram, az­tán azt írta, vár en­gem szer­dán: az a sza­bad­na­pom, és majd mo­zi­ba me­gyünk. Ak­kor volt a szü­le­tés­na­pom.

Va­la­mi, ta­lán a kis ün­nep­ség gon­do­la­ta, hir­te­len könnyet csalt Mary sze­mé­be. Föl­zo­ko­gott, de gyor­san vissza­foj­tot­ta a könnye­it, és bo­csá­na­tot kért.

– Ne ha­ra­gud­jon, uram, nem aka­rok bu­tán vi­sel­ked­ni. Mire jó a sí­rás? Csak ép­pen eszem­be ju­tott… a néni… meg ahogy már elő­re örül­tünk a gör­be es­té­nek… hát ez va­la­hogy föl­zak­lat­ja az em­bert, uram.

– Tu­dom pon­to­san, mit érez – szó­lalt meg Frank­lin Clar­ke. – Min­dig az ilyen apró dol­gok fog­ják meg az em­bert leg­job­ban. Kü­lö­nö­sen olyas­mi, ami öröm, aján­dék, ked­ves és ter­mé­sze­tes. Em­lék­szem egy­szer, ami­kor ha­lál­ra gá­zol­tak egy nőt. Épp az­előtt vá­sá­rolt egy pár ci­pőt. Lát­tam, amint ott fek­szik, és a föl­sza­kadt cso­mag­ból ki­kan­di­kált a ne­vet­sé­ge­sen ki­csi, ma­gas sar­kú kö­röm­ci­pő… az ütött szí­ven!… olyan szá­nal­mas lát­vány volt.

– Ez igaz, ez ször­nyen igaz! – ki­ál­tott föl Megan he­ve­sen, mo­hón. – Ugyan­ez tör­tént, mi­kor Betty meg­halt. Anya vett neki aján­dék­ba egy pár ha­ris­nyát, épp az­nap vet­te meg. Sze­gény anya, úgy ta­lál­tam, amint ke­ser­ve­sen sírt, ke­zé­ben a ha­ris­nyá­val, és egy­re azt haj­to­gat­ta: „Betty­nek vet­tem, Betty­nek vet­tem… és még csak nem is lát­ta…”

Megan hang­ja re­me­gett kis­sé. Elő­re­ha­jolt, és egye­ne­sen Frank­lin Clar­ke-ra né­zett. Hir­te­len meg­ér­tet­ték egy­mást, tár­sak vol­tak a baj­ban – baj­tár­sak.

– Tu­dom – mond­ta a fér­fi. – Pon­to­san tu­dom. Po­ko­li­an fáj az ilyen em­lék.

Do­nald Fra­ser ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett.

Tho­ra Grey más­ra te­rel­te a szót.

– Nincs va­la­mi terv a jö­vő­re vo­nat­ko­zó­lag? – kér­dez­te.

– Ter­mé­sze­te­sen. – Frank­lin Clar­ke vissza­zök­kent ren­des ke­rék­vá­gá­sá­ba. – Úgy gon­do­lom, ha itt a pil­la­nat… azaz ha meg­ér­ke­zik a ne­gye­dik le­vél… ak­kor egye­sült erő­vel kell el­jár­nunk. Ad­dig pe­dig min­den­ki maga pró­bál­koz­zék el­ér­ni va­la­mit. Nem tu­dom, van-e olyas­mi, amit mon­si­eur Po­i­rot ér­de­mes­nek tart ki­ku­tat­ni.

– Vol­na né­hány ja­vas­la­tom – mond­ta a ba­rá­tom.

– Jó. Mind­járt föl­jegy­zem. – Elő­vet­te a no­te­szét. – Hall­juk, mon­si­eur Po­i­rot.

– Le­het­sé­ges­nek tar­tom, hogy az a föl­szol­gá­ló, Milly Hig­ley, tud va­la­mi­ről, amit föl­hasz­nál­ha­tunk.

– Te­hát A: Milly Hig­ley – írta be Frank­lin Clar­ke.

– Két mó­don le­het meg­kö­ze­lí­te­ni. Ön, Miss Bar­nard, meg­pró­bál­koz­hat­nék, amit úgy hí­vok: a tá­ma­dó mód­szer­rel…

– Bi­zo­nyá­ra azt hi­szi, ez fe­lel meg a stí­lu­som­nak – je­gyez­te meg a lány szá­ra­zon.

– Kös­sön bele, ve­sze­ked­je­nek, mond­ja neki, hogy tud­ja, ő so­ha­sem sze­ret­te Bettyt, és hogy a húga min­dent el­mon­dott ön­nek őró­la. Ha nem té­ve­dek, ez óri­á­si mél­tat­lan­ko­dást fog ki­vál­ta­ni. Miss Hig­ley majd az ar­cá­ba vág­ja, pon­to­san mi a vé­le­mé­nye a hú­gá­ról. Ta­lán így nap­vi­lág­ra ke­rül va­la­mi hasz­nos adat.

– És mi a má­sik mód­szer?

– Sza­bad­na azt aján­la­nom, Mr. Fra­ser, hogy mu­tas­son némi ér­dek­lő­dést a lány iránt?

– Szük­ség van erre?

– Nem, nincs szük­ség rá. Csu­pán ez is a ku­ta­tás egyik le­het­sé­ges mód­ja.

– Pró­bál­koz­zam meg vele én? – ajánl­ko­zott Frank­lin. – Én… hm… elég nagy ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zem. Kí­ván­csi va­gyok, mit tud­nék el­ér­ni az ifjú hölgy­nél!

– Ön­nek meg­van a maga te­rü­le­te, az­zal kell tö­rőd­nie! – je­gyez­te meg eny­he él­lel Tho­ra Grey.

Frank­lin­nek kis­sé meg­nyúlt az áb­rá­za­ta.

– Igen, per­sze – dünnyög­te.

– Tout de méme, [36]nem hi­szem, hogy so­kat te­het je­len­leg oda­lent. Már­most ma­de­mo­i­sel­le Grey jó­val al­kal­ma­sabb…

Tho­ra Grey fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Csak­hogy én vég­leg el­hagy­tam De­von tá­jé­kát, mon­si­eur Po­i­rot.

– Mi­cso­da? Nem ér­tem.

– Miss Grey volt olyan jó, és ott ma­radt egy da­ra­big, hogy se­gít­sen ne­kem ren­dez­ni az ügye­ket – mond­ta Frank­lin. – De ter­mé­sze­te­sen előny­ben ré­sze­sít egy lon­do­ni ál­lást.

Po­i­rot éles pil­lan­tást ve­tett előbb az egyik­re, az­tán a má­sik­ra.

– Hogy van Lady Clar­ke? – tu­da­kol­ta.

Cso­dá­lat­tal néz­tem Tho­ra Grey eny­hén el­pi­ru­ló ar­cát, és jó­for­mán meg se hal­lot­tam Clar­ke vá­la­szát.

– Elég rosszul. Nem tu­dom, mon­si­eur Po­i­rot, mód­ját ejt­het­né-e, hogy le­sza­lad­jon De­von­ba és meg­lá­to­gas­sa? Mi­előtt el­utaz­tam, ki­fe­jez­te sze­gény azt az óha­ját, hogy be­szél­ni sze­ret­ne ön­nel. Gyak­ran meg­esik per­sze, hogy na­po­kig nem tud fo­gad­ni sen­kit, de ha meg­koc­káz­tat­ná… ter­mé­sze­te­sen az én költ­sé­gem­re…

– Szí­ve­sen, Mr. Clar­ke. Jó lesz, mond­juk, hol­nap­után?

– Jó. Ér­te­sí­tem az ápo­ló­nőt, és majd en­nek meg­fe­le­lő­en ada­gol­ja a gyógy­szert.

– Nos, ked­ves – for­dult Po­i­rot Ma­ry­hez. – Azt hi­szem, jó mun­kát vé­gez­het­ne An­do­ver­ben. Pró­bál­koz­zék meg a gye­re­kek­kel.

– A gye­re­kek­kel?

– Igen. Kí­vül­ál­lók­kal nem szí­ve­sen be­szél­get­nek a gye­re­kek. Ma­gát azon­ban is­me­rik az ut­cá­ban, ahol a nén­je la­kott. Egész csa­pat gyer­kőc ját­szott ar­ra­fe­lé. Eset­leg ész­re­vet­ték, ki járt a nén­je bolt­já­ban.

– És mi lesz Miss Grey­vel meg ve­lem? – kér­dez­te Clar­ke. – Már tud­ni­il­lik, ha nem kell Bex­hill­be men­nem.

– Mon­si­eur Po­i­rot – szólt köz­be Tho­ra Grey –, a har­ma­dik le­ve­let hol ad­ták föl? Mi áll a bé­lyeg­zőn?

– Put­ney, ma­de­mo­i­sel­le.

– Lon­don, SW 15 Put­ney, így he­lyes, ugye?

– A la­pok, cso­dák cso­dá­ja, pon­to­san kö­zöl­ték.

– Ez mint­ha arra mu­tat­na, hogy ABC Lon­don­ban él.

– Azt a lát­sza­tot kel­ti, igen.

– Va­la­hogy ki kel­le­ne ug­rat­ni a bo­kor­ból – mond­ta Clar­ke. – Mi vol­na, mon­si­eur Po­i­rot, ha föl­ad­nánk egy ap­ró­hir­de­tést, mond­juk ilyes­mit: ABC. Sür­gős. H. P. a nyo­má­ban van. Egy szá­za­sért be­fo­gom a szám. X. Y. Z. Nem egé­szen ilyen ot­rom­bán per­sze, de érti, mire gon­do­lok. Ta­lán lép­re men­ne.

– Ez is egy le­he­tő­ség… igen.

– Ta­lán arra kész­te­ti, hogy en­gem pró­bál­jon el­kap­ni.

– Sze­rin­tem ez igen ve­szé­lyes és os­to­ba do­log – je­len­tet­te ki éle­sen Tho­ra Grey.

– Mi a vé­le­mé­nye, mon­si­eur Po­i­rot?

– Nem árt­hat meg­pró­bál­ni. Jó­ma­gam azt gon­do­lom, ABC sok­kal agya­fúr­tabb, sem­hogy vá­la­szol­jon. – Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott. – Úgy lá­tom, Mr. Clar­ke, hogy ön, ké­rem, ne ve­gye zo­kon, a szí­ve mé­lyén még most is kis­fiú.

Frank­lin Clar­ke mint­ha kis­sé meg­hök­kent vol­na et­től.

– Nos – mond­ta, no­te­szé­re pil­lant­va –, ez hát a kez­det:

 

A – Miss Bar­nard és Milly Hig­ley.

B – Mr. Fra­ser és Miss Hig­ley.

C – An­do­ve­ri gye­re­kek.

D – Ap­ró­hir­de­tés.

 

Nem hi­szem, hogy bár­me­lyik­től is so­kat re­mél­he­tünk, de leg­alább csi­ná­lunk va­la­mit, amíg vá­ra­kozunk.

Föl­állt; né­hány perc múl­va el­szé­ledt a tár­sa­ság.