XXVII. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)I

Cro­me fel­ügye­lő az iro­dá­já­ban ült a Scot­land Yar­don, író­asz­ta­lán hal­kan ber­re­gett a te­le­fon. Föl­vet­te a kagy­lót.

– Itt Ja­cobs őr­mes­ter. Egy fi­a­tal­em­ber van itt, uram. Olyan tör­té­net­tel jött, amit, azt hi­szem, meg kell hall­gat­nia.

Cro­me föl­só­haj­tott. Na­pon­ta ál­ta­lá­ban hú­szan je­lent­kez­tek az ABC-ügy­re vo­nat­ko­zó, úgy­ne­ve­zett fon­tos in­for­má­ci­ók­kal. Volt kö­zöt­tük né­hány ár­tal­mat­lan bo­lond, vol­tak jó­aka­ra­tú em­be­rek is, akik meg vol­tak győ­ződ­ve ar­ról, hogy ér­té­kes a kö­zöl­ni­va­ló­juk. Ja­cobs őr­mes­ter kö­te­les­sé­ge volt ele­ven szű­rő­ként vissza­tar­ta­ni a dur­vább anya­got, és to­váb­bí­ta­ni az ígé­re­te­seb­bet a fö­löt­te­sé­hez.

– Rend­ben van, Ja­cobs – mond­ta Cro­me. – Hoz­za be.

Né­hány perc múl­va ko­pog­tat­tak a fel­ügye­lő aj­ta­ján, és Ja­cobs őr­mes­ter be­ve­ze­tett egy ma­gas, meg­le­he­tő­sen jó­ké­pű fi­a­tal­em­bert.

– Ez Mr. Tom Har­tigan, uram. Olyas­mit akar kö­zöl­ni ve­lünk, ami­nek eset­leg je­len­tő­sé­ge van az ABC-üggyel kap­cso­lat­ban.

A fel­ügye­lő ked­ve­sen fo­gad­ta. Föl­állt, és ke­zet fo­gott vele.

– Jó reg­gelt, Mr. Har­tigan. Fog­lal­jon he­lyet. Do­hány­zik? Ci­ga­ret­tát?

Tom Har­tigan fél­sze­gen le­ült, és áhí­tat­tal bá­mult arra, akit ma­gá­ban „nagy­ku­tyá”-nak ne­ve­zett. Némi csa­ló­dás érte. A fel­ügye­lő egé­szen kö­zön­sé­ges ha­lan­dó­nak lát­szott!

– No, lás­suk – for­dult hoz­zá Cro­me. – Va­la­mit el akar mon­da­ni, ami­ről föl­té­te­le­zi, hogy kap­cso­lat­ban van az ügyünk­kel. Hall­juk!

– Per­sze az is le­het – fo­gott bele ide­ge­sen Tom –, hogy nincs ben­ne sem­mi. Csak szö­get ütött va­la­mi a fe­jem­be. Ta­lán fö­lös­le­ge­sen vesz­te­ge­tem az ide­jét.

Cro­me fel­ügye­lő alig ész­re­ve­he­tő­en föl­só­haj­tott. Mennyi ide­je megy el az­zal, amíg az el­len­ke­ző­jé­ről biz­to­sít­ja az ügy­fe­le­ket…

– Ezt mi job­ban meg tud­juk ítél­ni. Mond­ja csak el a té­nye­ket, Mr. Har­tigan.

– Nos, a do­log így áll, uram. Van egy lány­is­me­rő­söm, aki­nek az any­ja szo­bá­kat ad ki, oda­kint Cam­den Town­ban. Az eme­le­ti ud­va­ri szo­bát több mint egy éve egy Cust nevű fér­fi bér­li.

– Cust…?

– Igen, uram. Egy olyan kö­zép­ko­rú, tedd­ide-tedd­oda, le­csú­szott pali. Az a faj­ta, aki­ről azt mon­da­ná az em­ber, hogy a légy­nek sem vét, és ál­mom­ban se ju­tott vol­na eszem­be, hogy va­la­mi nincs vele rend­jén, ha nem adó­dik elő egy igen fura do­log.

Kis­sé za­va­ro­san, nem­egy­szer is­mét­lés­be bo­csát­koz­va el­mond­ta ta­lál­ko­zá­sát a Eus­ton pá­lya­ud­va­ron Cust­tal és a le­ej­tett vas­úti jegy epi­zód­ját.

– Be­lát­ja, uram, akár­hogy is nézzük, ez azért fur­csa, Lily… már­mint a lány­is­me­rő­söm… egé­szen biz­tos ben­ne, hogy Cust Chelten­ha­met mon­dott, és az any­ja is úgy hal­lot­ta. Azt mond­ja, ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szik, még be­szél­ge­tett is vele Chelten­ham­ről az­nap reg­gel, ami­kor el­uta­zott. An­nak ide­jén, per­sze, nem so­kat tö­rőd­tem vele. Lily, a lány­is­me­rő­söm, még mond­ta is, hogy re­mé­li, nem Cus­tot nyír­ja ki az az ABC, mint­hogy Doncas­ter­be megy, és az­tán hoz­zá­tet­te, hogy mi­cso­da vé­let­len, hisz Cust épp oda­lent volt Chur­ston felé a leg­utób­bi bűn­tény ide­jén. Ne­vet­ve kér­dez­tem, nem volt-e ép­pen Bex­hill­ben a meg­elő­ző bűn­tény­nél, és Lily azt mond­ja, nem tud­ja pon­to­san, hol és mer­re, de azt tud­ja, hogy a ten­ger­par­ton volt. Erre azt mond­tam Lily­nek, őrült mu­ris len­ne, ha a pali maga vol­na ABC, Lily pe­dig meg­je­gyez­te, hogy sze­gény Cust még a légy­nek sem vé­te­ne… hát ez volt ak­kor min­den. Töb­bé nem is gon­dol­tunk rá. Az­az­hogy ne­kem nem ment ki a fe­jem­ből, va­la­hogy buj­kált ben­nem. Töp­ren­ge­ni kezd­tem ezen a Cus­ton, mert hát ha még­oly ár­tal­mat­lan­nak lát­szik is, azért le­het, hogy kis­sé di­lis.

Tom mély lé­leg­ze­tet vett, az­tán foly­tat­ta. Cro­me fel­ügye­lő most már fe­szül­ten fi­gyelt.

– Az­tán a doncas­te­ri gyil­kos­ság után min­den új­ság­ban ben­ne volt, hogy je­lent­kez­zék, aki tud va­la­mit egy bi­zo­nyos A. B. Case vagy Cash nevű egyén hol­lé­té­ről, és kö­zöl­ték a sze­mély­le­írá­sát, az pe­dig elég­gé il­lik rá. Az első sza­bad es­té­men át­men­tem Lily­hez, és meg­kér­dez­tem, mi a la­kó­juk ke­reszt­ne­ve. Neki nem ju­tott eszé­be, de az any­ja meg­mond­ta, hogy pon­to­san A és B a kez­dő­be­tűi. Erre az­tán ne­ki­ül­tünk, és meg­pró­bál­tuk ki­ókum­lál­ni, va­jon el­volt-e Cust an­nak ide­jén, mi­kor az első gyil­kos­ság volt An­do­ver­ben. Nos, hisz tud­ja, uram, nem könnyű vissza­em­lé­kez­ni há­rom hó­nap­pal ez­előtt tör­tént dol­gok­ra. Jó­ko­ra mun­ká­ba ke­rült, de a vé­gén si­ke­rült, mert Mar­bu­ry­né báty­ja jú­ni­us 21-én jött meg Ka­na­dá­ból, lá­to­ga­tó­ba. Vá­rat­la­nul ér­ke­zett, és ná­luk akart meg­száll­ni, és Lily azt mond­ta az any­já­nak, hogy mi­vel Mr. Cust el­uta­zott, Bert Smith el­fog­lal­hat­ja az ágyát. Mar­bu­ry­né azon­ban nem akart ebbe be­le­men­ni, azt mond­ta, ez nem ren­des el­já­rás a la­kó­já­val szem­ben, ő min­dig be­csü­le­tes volt, és az is ma­rad. A dá­tu­mot vi­szont pon­to­san le­szö­gez­tük, mert Bert Smith ha­jó­ja az­nap kö­tött ki Sout­hamp­ton­ban.

Cro­me fel­ügye­lő lan­ka­dat­lan fi­gye­lem­mel hall­gat­ta vé­gig, köz­ben fel­jegy­zett egyet-mást.

– Ez min­den?

– Ez min­den, uram. Re­mé­lem, nem gon­dol­ja, hogy csak fel­fúj­tam a dol­got. – Tom kis­sé el­vö­rö­sö­dött.

– Egy­ál­ta­lá­ban nem. Na­gyon jól tet­te, hogy el­jött. Bi­zo­nyí­ték­nak, per­sze, mind­ez ke­vés, a dá­tu­mok vé­let­le­nül is egy­be­es­het­nek, még a ha­son­ló név is vé­let­len le­het. De amit el­mon­dott, na­gyon is meg­in­do­kol­ja, hogy ki­hall­gas­sam ezt az önök Mr. Cust­ját. Oda­ha­za van most?

– Igen, uram.

– Mi­kor ér­ke­zett meg?

– A doncas­te­ri gyil­kos­ság es­té­jén, uram.

– És az­óta mit csi­nál?

– Több­nyi­re ott­hon ül. Mar­bu­ry­né azt mond­ja, na­gyon fur­csán vi­sel­ke­dik. Ren­ge­teg új­sá­got vá­sá­rol, ko­rán reg­gel le­megy, és meg­ve­szi a reg­ge­li la­po­kat, es­te­fe­lé újra le­megy az esti la­po­kért. És ma­gá­ban be­szél foly­ton. Mar­bu­ry­né sze­rint már olyan, mint az esze­lős.

– Hol la­kik Mrs. Mar­bu­ry?

Tom meg­ad­ta a cí­met.

– Kö­szö­nöm. Va­ló­szí­nű­leg oda­lá­to­ga­tok még a nap fo­lya­mán. Alig­ha kell fi­gyel­mez­tet­nem, hogy vi­sel­ked­jék óva­to­san, ha vé­let­le­nül ta­lál­koz­nék az­zal a Cust­tal.

Cro­me föl­állt, és ke­zet fo­gott a fi­a­tal­em­ber­rel.

– Biz­to­sít­ha­tom, ez volt a he­lyes, hogy el­jött hoz­zánk. Is­ten vele, Mr. Har­tigan.

– Nos, mi a vé­le­mé­nye, uram? – kér­dez­te Ja­cobs, mi­kor pár perc múl­va vissza­tért a szo­bá­ba. – Gon­dol­ja, hogy ez már va­la­mi?

– Min­den­eset­re biz­ta­tó. Már ha úgy áll a do­log, ahogy a fiú mond­ja. A ha­ris­nya-gyá­ro­sok­kal ed­dig nem volt sze­ren­csénk. Itt len­ne már az ide­je, hogy va­la­mi kéz­zel­fog­ha­tót ta­lál­junk. Most jut eszem­be, adja csak ide a Chur­ston-ügy dosszi­é­ját.

Cro­me ke­res­gélt né­hány per­cig az ak­ták közt.

– Na, ez az. A tor­qua­yi rend­őr­sé­gen tett be­je­len­té­sek kö­zölt van. Egy Hill nevű fi­a­tal­em­ber ta­nú­sít­ja, hogy mi­után meg­néz­te a Tor­quay Pal­lá­di­um­ban az Egyet­len ve­réb sem… című fil­met, fel­tűnt neki egy kü­lö­nö­sen vi­sel­ke­dő fér­fi, aki ma­gá­ban mo­tyo­gott. Hill meg­hal­lot­ta, mi­kor azt mond­ta: „Ez jó öt­let…” Egyet­len ve­réb sem. Nem ez a film ment ott Doncas­ter­ben?

– De igen, uram.

– Le­het ben­ne va­la­mi. Per­sze, an­nak ide­jén nem mon­dott ne­künk sem­mit, de le­het­sé­ges, hogy a kö­vet­ke­ző gyil­kos­ság ki­vi­te­le­zé­sé­nek mód­ja ak­kor öt­lött fel a mi em­be­rünk­ben. Lá­tom, meg­van Hill neve és címe. Ahogy le­ír­ja azt az em­bert, elég bi­zony­ta­lan, de össze­vág azok­kal a sze­mély­le­írá­sok­kal, ame­lye­ket Mary Stro­ud és most ez a Tom Har­tigan adott..

– Van va­la­mi uta­sí­tá­sa, uram?

– Küld­jön ki két em­bert, fi­gyel­jék meg azt a Cam­den Town-i há­zat, de óva­to­san, ne­hogy el­ri­asszák a ma­da­run­kat. Be­szél­nem kell még a fő­nök­kel is. Azt hi­szem, a leg­jobb lesz, ha be­hozzuk ide Cus­tot, és föl­kér­jük, hogy ha akar, nyi­lat­koz­zék. Úgy lát­szik, már egé­szen ki­ké­szül­tek az ide­gei.

Oda­kint, a Tem­ze part­ján Lily Mar­bu­ry vár­ta Tom Har­tigant.

– Si­mán ment, Tom?

Tom bó­lin­tott.

– Ma­gá­val Cro­me fel­ügye­lő­vel be­szél­tem, akit meg­bíz­tak az egész ügy ki­nyo­mo­zá­sá­val.

– Mi­lyen em­ber?

– Kis­sé túl nyu­godt és af­fek­tált. Sze­rin­tem az iga­zi de­tek­tív nem ilyen.

– Azért le­het, hogy iga­zán nagy­sze­rű. No és mit mon­dott?

Tom rö­vi­den be­szá­molt a ki­hall­ga­tás­ról.

– Így hát azt hi­szik, tény­leg ő az?

– Azt. Min­den­eset­re ki­men­nek hoz­zá, és vá­la­szol­nia kell egy-két kér­dés­re.

– Sze­gény Mr. Cust.

– Csak ne saj­náld. Ha ő ABC, ak­kor négy bor­zal­mas gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el.

Lily föl­só­haj­tott, és a fe­jét ráz­ta.

– Olyan ször­nyű az egész.

– Most pe­dig gye­rünk, együnk va­la­mi jót. Csak gon­dold el, ha iga­zunk van, ben­ne lesz a ne­vem az új­sá­gok­ban!

– Ó, Tom, csak nem?

– De még mennyi­re! És a tied is. És az anyá­dé is. És me­rem ál­lí­ta­ni, köz­lik a fény­ké­pe­det is!

– Ó, Tom! – Lily el­ra­gad­tat­va szo­ron­gat­ta a fiú kar­ját.

– Mit szól­nál, ha be­ül­nénk a Lyon’s ét­te­rem­be?

Lily még kö­ze­lebb bújt hoz­zá.

– Ak­kor gye­re!

– Rend­ben van, csak várj egy per­cig. Te­le­fo­nál­nom kell.

– Ki­nek?

– Egy lány­nak, aki­vel ta­lál­koz­nom kel­lett vol­na.

Lily át­sza­ladt a te­le­fon­fül­ké­hez, és há­rom perc múl­va már jött is vissza – kis­sé föl­he­vült arc­cal.

– Most már me­he­tünk, Tom. – Be­le­ka­rolt a fi­ú­ba. – Me­sélj még a Scot­land Yard­ról. Az a má­sik nem volt ott?

– Me­lyik má­sik?

– Az a bel­ga, aki­nek ABC írni szo­kott.

– Nem, az nem volt ott.

– Jó, most me­sélj el min­dent. Mi tör­tént, ami­kor be­lép­tél? Ki­vel be­szél­tél, és mit mond­tál?

Mr. Cust na­gyon csön­de­sen le­tet­te a kagy­lót, és meg­for­dult. Mrs. Mar­bu­ry az egyik szo­ba nyi­tott aj­ta­já­ban állt. Szem­mel lát­ha­tó­an majd meg­et­te a kí­ván­csi­ság.

– Nem­igen for­dul elő, hogy föl­hív­ják, Mr. Cust.

– N… nem, Mrs. Mar­bu­ry.

– Re­mé­lem, nem va­la­mi rossz hír?

– Nem… nem. – Ör­dög vi­gye, de ma­kacs ez az asszony! Mr. Cust te­kin­te­te rá­té­vedt a ke­zé­ben levő új­ság egyik cím­so­rá­ra: Szü­le­tés – Há­zas­ság – Ha­lá­lo­zás. – A hú­gom­nak kis­fia szü­le­tett! – bök­te ki hir­te­len. Csak len­ne leg­alább húga, de so­ha­sem volt…

– Is­te­nem! Hát ez az­tán szép! Iga­zán örü­lök! – „És ennyi idő alatt egyet­len­egy­szer sem em­lí­tet­te a hú­gát, ilye­nek ezek a fér­fi­ak!” – gon­dol­ta ma­gá­ban Mar­bu­ry­né. – Mond­ha­tom, meg­le­pett, mi­kor az a hölgy Mr. Cus­tot kér­te a te­le­fon­hoz. Előbb azt hit­tem, az én Lilym hang­ja, va­la­hogy úgy csen­gett, csak kis­sé elő­ke­lőbb volt, ha érti, mire gon­do­lok… mint­ha a ma­gas­sá­gos menny­ből jön­ne. Hát iga­zán szív­ből gra­tu­lá­lok! Ez az első ki­csi­ke, vagy van már több kis uno­ka­öccse és hú­gocs­ká­ja?

– Ez az egyet­len. Az egyet­len ed­dig, és nem va­ló­szí­nű, hogy va­la­ha is lesz több… hm… azt hi­szem, most azon­nal oda kell si­et­nem. Ők… a csa­lád… kér­te, hogy jöj­jek. Ha fu­tok, ta­lán el­érem még a vo­na­tot.

– So­ká­ig lesz tá­vol, Mr. Cust? – ki­ál­tott utá­na Mar­bu­ry­né, míg la­kó­ja föl­sza­ladt a lép­csőn.

– Nem, nem… két-há­rom na­pig… nem to­vább. – Mr. Cust el­tűnt a há­ló­szo­bá­já­ban.

Mar­bu­ry­né el­ér­zé­ke­nyül­ve gon­dolt a drá­ga pi­ci­ké­re, és ki­ment a kony­há­ba.

Hir­te­len lel­ki­fur­da­lá­sa tá­madt. Eszé­be ju­tott, mit mí­velt Tom és Lily az este, ahogy lá­za­san haj­szol­ták vissza­me­nő­leg a dá­tu­mo­kat! Azt pró­bál­ták rá­bi­zo­nyí­ta­ni Mr. Cust­ra, hogy ő az a vé­reng­ző ször­nye­teg ABC! Csu­pán a neve kez­dő­be­tűi és né­hány egyéb vé­let­len­ség mi­att…

– Nem hi­szem, hogy ko­mo­lyan gon­dol­ták – dünnyög­te. – Most majd biz­to­san el­szé­gyel­lik ma­gu­kat.

Maga sem tud­ta vol­na meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért, de ha volt egy­ál­ta­lán Mar­bu­ry­né­nak némi ké­te­lye la­kó­ja fedd­he­tet­len­sé­ge fe­lől, egy­sze­ri­ben el­múlt, ami­kor Mr. Cust kö­zöl­te vele, hogy a hú­gá­nak kis­fia szü­le­tett.

– Re­mé­lem, nem szen­ve­dett vele túl­sá­go­san sze­gény – töp­ren­gett Mar­bu­ry­né, mi­köz­ben Lily se­lyem­kom­bi­né­ját va­sal­ta. Gon­do­la­tai kel­le­me­sen el­ka­lan­doz­tak más szü­lé­sek min­dig nagy ér­dek­lő­dés­sel hall­ga­tott tör­té­ne­tei felé.

Mr. Cust, ke­zé­ben úti­tás­ká­val, csön­de­sen le­jött a lép­csőn. Te­kin­te­te egy pil­la­na­tig meg­pi­hent a te­le­fo­non. Az a rö­vid be­szél­ge­tés nem ment ki a fe­jé­ből.

– …Maga az, Mr. Cust? Gon­dol­tam, jó, ha tud­ja, hogy ta­lán föl­ke­re­si ma­gát a Scot­land Yard egyik fel­ügye­lő­je…

Mit is fe­lelt erre? Nem em­lé­ke­zett rá.

– Kö­szö­nöm… kö­szö­nöm, ked­ve­sem… iga­zán ked­ves, hogy szól… – va­la­mi ilyes­fé­lét mon­dott.

Mi­ért te­le­fo­nált a lány? Le­het­sé­ges, hogy rá­jött? Vagy csak biz­to­sí­ta­ni akar­ta, hogy ott­hon ma­rad­jon, ha el­jön hoz­zá a rend­őr­fel­ügye­lő?

De hon­nan tud a fel­ügye­lő lá­to­ga­tá­sá­ról?

A hang­ja pe­dig… el­vál­toz­tat­ta a hang­ját, hogy az any­ja ne is­mer­je föl…

Úgy lát­szik… úgy lát­szik, tud­ja…

De ha tud­ná, ak­kor biz­to­san nem…

Ta­lán még­is meg­ten­né. A nők na­gyon fur­csák. Vá­rat­la­nul ke­gyet­le­nek, néha meg vá­rat­la­nul gyön­gé­dek. Egy­szer lát­ta, amint Lily ki­en­ge­dett a csap­dá­ból egy ege­ret. Ked­ves, jó lány… Jó és csi­nos…

Mr. Cust meg­állt a ká­bá­tok­kal, es­er­nyők­kel zsú­folt elő­szo­ba­fo­gas mel­lett.

Nem kel­le­ne…?

Halk nesz hal­lat­szott a kony­há­ból. Ez el­dön­töt­te.

Nem, arra már nincs idő… Mar­bu­ry­né ki­jö­het…

Ki­lé­pett az elő­szo­ba­aj­tón, és hal­kan be­csuk­ta maga mö­gött.

Hova…?