XXVII. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)I
Crome felügyelő az irodájában ült a Scotland Yardon, íróasztalán halkan berregett a telefon. Fölvette a kagylót.
– Itt Jacobs őrmester. Egy fiatalember van itt, uram. Olyan történettel jött, amit, azt hiszem, meg kell hallgatnia.
Crome fölsóhajtott. Naponta általában húszan jelentkeztek az ABC-ügyre vonatkozó, úgynevezett fontos információkkal. Volt közöttük néhány ártalmatlan bolond, voltak jóakaratú emberek is, akik meg voltak győződve arról, hogy értékes a közölnivalójuk. Jacobs őrmester kötelessége volt eleven szűrőként visszatartani a durvább anyagot, és továbbítani az ígéretesebbet a fölötteséhez.
– Rendben van, Jacobs – mondta Crome. – Hozza be.
Néhány perc múlva kopogtattak a felügyelő ajtaján, és Jacobs őrmester bevezetett egy magas, meglehetősen jóképű fiatalembert.
– Ez Mr. Tom Hartigan, uram. Olyasmit akar közölni velünk, aminek esetleg jelentősége van az ABC-üggyel kapcsolatban.
A felügyelő kedvesen fogadta. Fölállt, és kezet fogott vele.
– Jó reggelt, Mr. Hartigan. Foglaljon helyet. Dohányzik? Cigarettát?
Tom Hartigan félszegen leült, és áhítattal bámult arra, akit magában „nagykutyá”-nak nevezett. Némi csalódás érte. A felügyelő egészen közönséges halandónak látszott!
– No, lássuk – fordult hozzá Crome. – Valamit el akar mondani, amiről föltételezi, hogy kapcsolatban van az ügyünkkel. Halljuk!
– Persze az is lehet – fogott bele idegesen Tom –, hogy nincs benne semmi. Csak szöget ütött valami a fejembe. Talán fölöslegesen vesztegetem az idejét.
Crome felügyelő alig észrevehetően fölsóhajtott. Mennyi ideje megy el azzal, amíg az ellenkezőjéről biztosítja az ügyfeleket…
– Ezt mi jobban meg tudjuk ítélni. Mondja csak el a tényeket, Mr. Hartigan.
– Nos, a dolog így áll, uram. Van egy lányismerősöm, akinek az anyja szobákat ad ki, odakint Camden Townban. Az emeleti udvari szobát több mint egy éve egy Cust nevű férfi bérli.
– Cust…?
– Igen, uram. Egy olyan középkorú, teddide-teddoda, lecsúszott pali. Az a fajta, akiről azt mondaná az ember, hogy a légynek sem vét, és álmomban se jutott volna eszembe, hogy valami nincs vele rendjén, ha nem adódik elő egy igen fura dolog.
Kissé zavarosan, nemegyszer ismétlésbe bocsátkozva elmondta találkozását a Euston pályaudvaron Custtal és a leejtett vasúti jegy epizódját.
– Belátja, uram, akárhogy is nézzük, ez azért furcsa, Lily… mármint a lányismerősöm… egészen biztos benne, hogy Cust Cheltenhamet mondott, és az anyja is úgy hallotta. Azt mondja, határozottan emlékszik, még beszélgetett is vele Cheltenhamről aznap reggel, amikor elutazott. Annak idején, persze, nem sokat törődtem vele. Lily, a lányismerősöm, még mondta is, hogy reméli, nem Custot nyírja ki az az ABC, minthogy Doncasterbe megy, és aztán hozzátette, hogy micsoda véletlen, hisz Cust épp odalent volt Churston felé a legutóbbi bűntény idején. Nevetve kérdeztem, nem volt-e éppen Bexhillben a megelőző bűnténynél, és Lily azt mondja, nem tudja pontosan, hol és merre, de azt tudja, hogy a tengerparton volt. Erre azt mondtam Lilynek, őrült muris lenne, ha a pali maga volna ABC, Lily pedig megjegyezte, hogy szegény Cust még a légynek sem vétene… hát ez volt akkor minden. Többé nem is gondoltunk rá. Azazhogy nekem nem ment ki a fejemből, valahogy bujkált bennem. Töprengeni kezdtem ezen a Custon, mert hát ha mégoly ártalmatlannak látszik is, azért lehet, hogy kissé dilis.
Tom mély lélegzetet vett, aztán folytatta. Crome felügyelő most már feszülten figyelt.
– Aztán a doncasteri gyilkosság után minden újságban benne volt, hogy jelentkezzék, aki tud valamit egy bizonyos A. B. Case vagy Cash nevű egyén hollétéről, és közölték a személyleírását, az pedig eléggé illik rá. Az első szabad estémen átmentem Lilyhez, és megkérdeztem, mi a lakójuk keresztneve. Neki nem jutott eszébe, de az anyja megmondta, hogy pontosan A és B a kezdőbetűi. Erre aztán nekiültünk, és megpróbáltuk kiókumlálni, vajon elvolt-e Cust annak idején, mikor az első gyilkosság volt Andoverben. Nos, hisz tudja, uram, nem könnyű visszaemlékezni három hónappal ezelőtt történt dolgokra. Jókora munkába került, de a végén sikerült, mert Marburyné bátyja június 21-én jött meg Kanadából, látogatóba. Váratlanul érkezett, és náluk akart megszállni, és Lily azt mondta az anyjának, hogy mivel Mr. Cust elutazott, Bert Smith elfoglalhatja az ágyát. Marburyné azonban nem akart ebbe belemenni, azt mondta, ez nem rendes eljárás a lakójával szemben, ő mindig becsületes volt, és az is marad. A dátumot viszont pontosan leszögeztük, mert Bert Smith hajója aznap kötött ki Southamptonban.
Crome felügyelő lankadatlan figyelemmel hallgatta végig, közben feljegyzett egyet-mást.
– Ez minden?
– Ez minden, uram. Remélem, nem gondolja, hogy csak felfújtam a dolgot. – Tom kissé elvörösödött.
– Egyáltalában nem. Nagyon jól tette, hogy eljött. Bizonyítéknak, persze, mindez kevés, a dátumok véletlenül is egybeeshetnek, még a hasonló név is véletlen lehet. De amit elmondott, nagyon is megindokolja, hogy kihallgassam ezt az önök Mr. Custját. Odahaza van most?
– Igen, uram.
– Mikor érkezett meg?
– A doncasteri gyilkosság estéjén, uram.
– És azóta mit csinál?
– Többnyire otthon ül. Marburyné azt mondja, nagyon furcsán viselkedik. Rengeteg újságot vásárol, korán reggel lemegy, és megveszi a reggeli lapokat, estefelé újra lemegy az esti lapokért. És magában beszél folyton. Marburyné szerint már olyan, mint az eszelős.
– Hol lakik Mrs. Marbury?
Tom megadta a címet.
– Köszönöm. Valószínűleg odalátogatok még a nap folyamán. Aligha kell figyelmeztetnem, hogy viselkedjék óvatosan, ha véletlenül találkoznék azzal a Custtal.
Crome fölállt, és kezet fogott a fiatalemberrel.
– Biztosíthatom, ez volt a helyes, hogy eljött hozzánk. Isten vele, Mr. Hartigan.
– Nos, mi a véleménye, uram? – kérdezte Jacobs, mikor pár perc múlva visszatért a szobába. – Gondolja, hogy ez már valami?
– Mindenesetre biztató. Már ha úgy áll a dolog, ahogy a fiú mondja. A harisnya-gyárosokkal eddig nem volt szerencsénk. Itt lenne már az ideje, hogy valami kézzelfoghatót találjunk. Most jut eszembe, adja csak ide a Churston-ügy dossziéját.
Crome keresgélt néhány percig az akták közt.
– Na, ez az. A torquayi rendőrségen tett bejelentések közölt van. Egy Hill nevű fiatalember tanúsítja, hogy miután megnézte a Torquay Palládiumban az Egyetlen veréb sem… című filmet, feltűnt neki egy különösen viselkedő férfi, aki magában motyogott. Hill meghallotta, mikor azt mondta: „Ez jó ötlet…” Egyetlen veréb sem. Nem ez a film ment ott Doncasterben?
– De igen, uram.
– Lehet benne valami. Persze, annak idején nem mondott nekünk semmit, de lehetséges, hogy a következő gyilkosság kivitelezésének módja akkor ötlött fel a mi emberünkben. Látom, megvan Hill neve és címe. Ahogy leírja azt az embert, elég bizonytalan, de összevág azokkal a személyleírásokkal, amelyeket Mary Stroud és most ez a Tom Hartigan adott..
– Van valami utasítása, uram?
– Küldjön ki két embert, figyeljék meg azt a Camden Town-i házat, de óvatosan, nehogy elriasszák a madarunkat. Beszélnem kell még a főnökkel is. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha behozzuk ide Custot, és fölkérjük, hogy ha akar, nyilatkozzék. Úgy látszik, már egészen kikészültek az idegei.
Odakint, a Temze partján Lily Marbury várta Tom Hartigant.
– Simán ment, Tom?
Tom bólintott.
– Magával Crome felügyelővel beszéltem, akit megbíztak az egész ügy kinyomozásával.
– Milyen ember?
– Kissé túl nyugodt és affektált. Szerintem az igazi detektív nem ilyen.
– Azért lehet, hogy igazán nagyszerű. No és mit mondott?
Tom röviden beszámolt a kihallgatásról.
– Így hát azt hiszik, tényleg ő az?
– Azt. Mindenesetre kimennek hozzá, és válaszolnia kell egy-két kérdésre.
– Szegény Mr. Cust.
– Csak ne sajnáld. Ha ő ABC, akkor négy borzalmas gyilkosságot követett el.
Lily fölsóhajtott, és a fejét rázta.
– Olyan szörnyű az egész.
– Most pedig gyerünk, együnk valami jót. Csak gondold el, ha igazunk van, benne lesz a nevem az újságokban!
– Ó, Tom, csak nem?
– De még mennyire! És a tied is. És az anyádé is. És merem állítani, közlik a fényképedet is!
– Ó, Tom! – Lily elragadtatva szorongatta a fiú karját.
– Mit szólnál, ha beülnénk a Lyon’s étterembe?
Lily még közelebb bújt hozzá.
– Akkor gyere!
– Rendben van, csak várj egy percig. Telefonálnom kell.
– Kinek?
– Egy lánynak, akivel találkoznom kellett volna.
Lily átszaladt a telefonfülkéhez, és három perc múlva már jött is vissza – kissé fölhevült arccal.
– Most már mehetünk, Tom. – Belekarolt a fiúba. – Mesélj még a Scotland Yardról. Az a másik nem volt ott?
– Melyik másik?
– Az a belga, akinek ABC írni szokott.
– Nem, az nem volt ott.
– Jó, most mesélj el mindent. Mi történt, amikor beléptél? Kivel beszéltél, és mit mondtál?
Mr. Cust nagyon csöndesen letette a kagylót, és megfordult. Mrs. Marbury az egyik szoba nyitott ajtajában állt. Szemmel láthatóan majd megette a kíváncsiság.
– Nemigen fordul elő, hogy fölhívják, Mr. Cust.
– N… nem, Mrs. Marbury.
– Remélem, nem valami rossz hír?
– Nem… nem. – Ördög vigye, de makacs ez az asszony! Mr. Cust tekintete rátévedt a kezében levő újság egyik címsorára: Születés – Házasság – Halálozás. – A húgomnak kisfia született! – bökte ki hirtelen. Csak lenne legalább húga, de sohasem volt…
– Istenem! Hát ez aztán szép! Igazán örülök! – „És ennyi idő alatt egyetlenegyszer sem említette a húgát, ilyenek ezek a férfiak!” – gondolta magában Marburyné. – Mondhatom, meglepett, mikor az a hölgy Mr. Custot kérte a telefonhoz. Előbb azt hittem, az én Lilym hangja, valahogy úgy csengett, csak kissé előkelőbb volt, ha érti, mire gondolok… mintha a magasságos mennyből jönne. Hát igazán szívből gratulálok! Ez az első kicsike, vagy van már több kis unokaöccse és húgocskája?
– Ez az egyetlen. Az egyetlen eddig, és nem valószínű, hogy valaha is lesz több… hm… azt hiszem, most azonnal oda kell sietnem. Ők… a család… kérte, hogy jöjjek. Ha futok, talán elérem még a vonatot.
– Sokáig lesz távol, Mr. Cust? – kiáltott utána Marburyné, míg lakója fölszaladt a lépcsőn.
– Nem, nem… két-három napig… nem tovább. – Mr. Cust eltűnt a hálószobájában.
Marburyné elérzékenyülve gondolt a drága picikére, és kiment a konyhába.
Hirtelen lelkifurdalása támadt. Eszébe jutott, mit mívelt Tom és Lily az este, ahogy lázasan hajszolták visszamenőleg a dátumokat! Azt próbálták rábizonyítani Mr. Custra, hogy ő az a vérengző szörnyeteg ABC! Csupán a neve kezdőbetűi és néhány egyéb véletlenség miatt…
– Nem hiszem, hogy komolyan gondolták – dünnyögte. – Most majd biztosan elszégyellik magukat.
Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, de ha volt egyáltalán Marburynénak némi kételye lakója feddhetetlensége felől, egyszeriben elmúlt, amikor Mr. Cust közölte vele, hogy a húgának kisfia született.
– Remélem, nem szenvedett vele túlságosan szegény – töprengett Marburyné, miközben Lily selyemkombinéját vasalta. Gondolatai kellemesen elkalandoztak más szülések mindig nagy érdeklődéssel hallgatott történetei felé.
Mr. Cust, kezében útitáskával, csöndesen lejött a lépcsőn. Tekintete egy pillanatig megpihent a telefonon. Az a rövid beszélgetés nem ment ki a fejéből.
– …Maga az, Mr. Cust? Gondoltam, jó, ha tudja, hogy talán fölkeresi magát a Scotland Yard egyik felügyelője…
Mit is felelt erre? Nem emlékezett rá.
– Köszönöm… köszönöm, kedvesem… igazán kedves, hogy szól… – valami ilyesfélét mondott.
Miért telefonált a lány? Lehetséges, hogy rájött? Vagy csak biztosítani akarta, hogy otthon maradjon, ha eljön hozzá a rendőrfelügyelő?
De honnan tud a felügyelő látogatásáról?
A hangja pedig… elváltoztatta a hangját, hogy az anyja ne ismerje föl…
Úgy látszik… úgy látszik, tudja…
De ha tudná, akkor biztosan nem…
Talán mégis megtenné. A nők nagyon furcsák. Váratlanul kegyetlenek, néha meg váratlanul gyöngédek. Egyszer látta, amint Lily kiengedett a csapdából egy egeret. Kedves, jó lány… Jó és csinos…
Mr. Cust megállt a kábátokkal, esernyőkkel zsúfolt előszobafogas mellett.
Nem kellene…?
Halk nesz hallatszott a konyhából. Ez eldöntötte.
Nem, arra már nincs idő… Marburyné kijöhet…
Kilépett az előszobaajtón, és halkan becsukta maga mögött.
Hova…?