XIV. A HARMADIK LEVÉL

Na­gyon jól em­lék­szem a har­ma­dik le­vél meg­ér­ke­zé­sé­re. Mond­hat­nám, az összes óv­in­téz­ke­dés meg­tör­tént, ha ABC is­mét po­rond­ra lép. Be­osz­tot­ták mel­lénk a Scot­land Yard egyik fi­a­tal őr­mes­te­rét, aki, ha nem vol­tunk ott­hon, kö­te­les volt föl­nyit­ni min­den le­ve­let, hogy ké­se­de­lem nél­kül je­len­tést te­gyen róla a pa­rancs­nok­sá­gon.

Ahogy múl­tak a na­pok, egy­re ide­ge­seb­bek let­tünk va­la­mennyi­en. Cro­me fel­ügye­lő fen­ső­sé­ges mo­do­ra egy­re fen­ső­sé­ge­seb­bé vált, ahogy nyo­mo­zá­sá­nak leg­re­mény­kel­tőbb for­du­la­tai sor­ra ku­dar­cot val­lot­tak. Azok a bi­zony­ta­lan sze­mély­le­írá­sok fér­fi­ak­ról, aki­ket ál­lí­tó­lag együtt lát­tak Betty Bar­nard­dal, mind hasz­nál­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyul­tak. A Bex­hill és Coo­den kö­ze­lé­ben lá­tott au­tók tu­laj­do­no­sai mind iga­zol­ták ma­gu­kat, vagy egy­ál­ta­lá­ban elő sem ke­rül­tek. Az ABC-me­net­rend vá­sár­ló­i­nak föl­de­rí­té­se pe­dig egy se­reg ár­tat­lan em­ber­nek oko­zott kel­le­met­len­sé­get.

Ami ben­nün­ket il­let, a bal­sej­te­lem­től gyor­sab­ban vert a szí­vünk, va­la­hány­szor föl­hang­zott a le­vél­hor­dó is­me­rős ko­po­gá­sa. Leg­alább­is ve­lem így volt, és szent meg­győ­ző­dé­sem, hogy Po­i­rot-val sem volt más­képp.

Tud­tam, mennyi­re bán­kó­dik az egész ügy mi­att. Nem akart el­utaz­ni Lon­don­ból, a he­lyén akart len­ni, ha hir­te­len szük­ség len­ne rá. Azok­ban a ká­ni­ku­lai na­pok­ban még a ba­ju­sza is le­ko­nyult, még az­zal sem tö­rő­dött!

Pén­te­ki na­pon jött meg ABC har­ma­dik le­ve­le. Az esti pos­tá­val ér­ke­zett, tíz óra táj­ban.

Mi­kor meg­hal­lot­tuk az is­me­rős lép­te­ket és a han­gos kop­pa­nást, fel­pat­tan­tam és ki­men­tem a pos­ta­lá­dá­hoz – em­lék­szem, négy vagy öt le­vél volt ben­ne. Az utol­són, ame­lyi­ket meg­néz­tem, nyom­ta­tott be­tűk­kel állt a cím­zés.

– Po­i­rot! – ki­ál­tot­tam.

– Meg­jött? Nyis­sa föl, Has­tings. Gyor­san! Min­den perc drá­ga. Még el kell dön­te­nünk, mi­té­vők le­gyünk.

Föl­tép­tem a bo­rí­té­kot – Po­i­rot ez egy­szer nem ve­tet­te sze­mem­re, hogy ren­det­len va­gyok –, és elő­húz­tam a nyom­ta­tott be­tűk­kel írt pa­pír­la­pot.

– Ol­vas­sa föl! – szó­lí­tott föl a ba­rá­tom. Han­go­san ol­vas­tam:

Sze­gény Mr. Po­i­rot, ugye, még­sem ért olyan jól az ilyen apró-csep­rő bűn­ügyek­hez, mint ahogy gon­dol­ta? Ta­lán túl va­gyunk már a leg­szebb fér­fi­ko­ron? No, nézzük, eset­leg ez­út­tal job­ban si­ke­rül! Most könnyű dol­ga lesz: Chur­ston­ban, f. hó 30-án. Szed­je össze ma­gát, és te­gyen már va­la­mit! Kis­sé unom már, hogy min­den a sa­ját fe­jem sze­rint tör­tén­jék.

Sze­ren­csés va­dá­sza­tot!

Tisz­te­lő­je

ABC

– Chur­ston! – ki­ál­tot­tam, és rá­ve­tet­tem ma­gam a sa­ját ABC-me­net­ren­dünk­re. – Hadd lám, mer­re van?

– Has­tings – ál­lí­tott meg Po­i­rot éles hang­ja –, mi­kor ír­ták azt a le­ve­let? Van raj­ta kel­te­zés?

– Hu­szon­he­te­di­kén ír­ták – kö­zöl­tem, a le­vél­re pil­lant­va.

– Jól hal­lot­tam, mit mon­dott? És har­min­ca­di­kát je­lö­li meg a gyil­kos­ság dá­tu­ma­ként?

– Úgy bi­zony. Lás­suk csak, az…

– Bon Dieu[22] Has­tings… hát nem érti? Hisz ma van har­min­ca­di­ka!

Iz­ga­tot­tan mu­ta­tott a fa­lon füg­gő nap­tár­ra. Föl­kap­tam a friss na­pi­la­pot, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jam.

– De mi­ért… hogy­hogy… – da­dog­tam.

Ba­rá­tom föl­szed­te a föld­ről a sza­kadt bo­rí­té­kot. A cím­zé­sen volt va­la­mi szo­kat­lan, amit ho­má­lyo­san föl­fog­tam ugyan, de csak fu­tó­lag vet­tem tu­do­má­sul, annyi­ra gyö­tört a kí­ván­csi­ság, hogy mi­nél előbb meg­lás­sam a le­vél tar­tal­mát.

Po­i­rot ak­ko­ri­ban a White­ha­ven Man­si­on­sben la­kott. A bo­rí­té­kon ez a cím állt: M. Po­i­rot, Whiteh­or­se Man­si­ons, a sar­ká­ra rá­fir­kál­va pe­dig: „Cím­zett is­me­ret­len Whiteh­or­se Man­si­on­sben, is­me­ret­len Whiteh­or­se Court­ban, kéz­be­sí­tő pró­bál­ja meg ezen a cí­men: White­ha­ven Man­si­ons.”

– Mon Dieu – mor­mog­ta Po­i­rot –, még a vé­let­len is en­nek az őrült­nek a mal­má­ra hajt­ja a vi­zet? Vite… vite[23] be­szél­nünk kell a Scot­land Yard­dal!

Egy-két perc múl­va már min­dent kö­zöl­tünk Cro­me-mal te­le­fo­non. A hig­gadt fel­ügye­lő­nek ez egy­szer egy seb­té­ben el­foj­tott ká­rom­ko­dás sza­ladt a szá­já­ra a szo­ká­sos „ó, csak­ugyan?” he­lyett.

Vé­gig­hall­gat­ta, ami köz­len­dőnk volt, az­tán le­tet­te a kagy­lót, hogy ami­lyen gyor­san csak le­het, föl­hív­has­sa Chur­stont.

– C’est trop tard[24] – dünnyög­te Po­i­rot.

– Nem biz­tos – vi­gasz­tal­tam, noha nem sok re­ménnyel. Órá­já­ra né­zett.

– Tíz óra húsz perc. Egy óra és negy­ven perc van hát­ra. Gon­dol­ja, hogy ABC ennyi ide­ig vár­na a tet­te el­kö­ve­té­sé­vel?

Föl­nyi­tot­tam a me­net­ren­det, ame­lyet az imént le­szed­tem már a polc­ról.

– Chur­ston, De­von – ol­vas­tam. – A Pad­ding­ton­tól két­száz­négy mér­föld. Hat­száz­öt­ven­hat la­kos. Igen ki­csi hely­ség le­het. Le­he­tet­len, hogy ott ne ve­gyék ész­re az em­be­rün­ket.

– Még ha így van, ak­kor is ki­olt­hat­tak már egy éle­tet – mor­mog­ta Po­i­rot. – Mi­lyen vo­na­tok van­nak? Azt hi­szem, gyor­sab­ban oda­érünk vas­úton, mint au­tón.

– Éj­fél­kor in­dul a gyors… há­ló­ko­csi New­ton Ab­bo­tig, oda­ér reg­gel hat óra nyolc perc­kor, Chur­ston­ba pe­dig ne­gyed nyolc­kor.

– Az­zal me­gyünk, Has­tings.

Be­cso­ma­gol­tam kis úti­tás­kám­ba, Po­i­rot pe­dig még egy­szer föl­hív­ta a Yar­dot.

Né­hány perc múl­va be­jött a há­ló­szo­bá­ba, és meg­kér­dez­te:

– Mais qu’est-ce que vous­fa­i­tes la?[25]

– Cso­ma­go­lok. Gon­dol­tam, időt nye­rünk vele.

– Vous ép­ro­u­vez trop d’émo­ti­on, Has­tings. Ma­gá­ban túl­teng az ér­ze­lem, ba­rá­tom; a ke­zé­re és az eszé­re egy­aránt hat. Így kell össze­haj­ta­ni egy ka­bá­tot? És néz­ze meg, mit csi­nált a pi­zsa­mám­mal! Ha ki­fo­lyik a haj­szesz, mi lesz vele?

– Jó­sá­gos ég, Po­i­rot – ki­ál­tot­tam –, itt élet­ről és ha­lál­ról van szó! Mit szá­mít az, mi tör­té­nik a hol­mink­kal?

– Nincs arány­ér­zé­ke, Has­tings. Nem tu­dunk ko­ráb­ban vo­nat­ra száll­ni, csak ak­kor, ami­kor in­dul, és ha tönk­re­te­szi a ru­há­i­mat, az­zal a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben sem aka­dá­lyoz­hat meg egy gyil­kos­sá­got.

El­húz­ta tő­lem a bő­rön­döt, és maga lá­tott neki a cso­ma­go­lás­nak; köz­ben kö­zöl­te, hogy a le­ve­let és a bo­rí­té­kot ma­gunk­kal visszük a pá­lya­ud­var­ra, oda­megy érte va­la­ki a Yard­ról.

Mi­kor ki­ér­tünk a pe­ron­ra, az első, akit meg­pil­lan­tot­tunk, Cro­me fel­ügye­lő volt.

– Még nincs sem­mi hír – fe­lelt Po­i­rot kér­dő te­kin­te­té­re. – Ahány em­be­rü­ket moz­gó­sí­ta­ni tud­ták, mind ré­sen van. Min­den­kit fi­gyel­mez­tet­nek te­le­fo­non, ha le­het, aki­nek C-vel kez­dő­dik a neve. Még van egy csöpp esély. Hol az a le­vél?

Po­i­rot át­ad­ta. Cro­me, mi­köz­ben vizs­gál­gat­ta, hal­kan szit­ko­zó­dott.

– Át­ko­zott bal­sze­ren­cse! Az egész min­den­ség el­le­nünk es­kü­szik. Ör­dö­ge van an­nak a fic­kó­nak!

– Nem gon­dol­ja – kér­dez­tem –, hogy kész­akar­va tet­te?

Cro­me a fe­jét ráz­ta.

– Nem. Meg­van­nak a já­ték­sza­bá­lyai… bo­lond sza­bá­lyok, de azok­hoz tart­ja ma­gát. Kor­rekt fi­gyel­mez­te­tés. Erre súlyt vet. Hogy az­tán le­gyen mi­vel hen­ceg­nie. De azon tű­nő­döm… sőt fo­gad­ni mer­nék, a fic­kó White Hor­se whis­kyt iszik!

– Ah, c’est in­gé­ni­eux, ça[26] – je­gyez­te meg Po­i­rot ön­kén­te­len bá­mu­lat­tal. – Mi­alatt írja a be­tű­ket, ott áll előt­te a fi­as­kó.

– Gya­ko­ri eset – mond­ta Cro­me. – Mind­nyá­junk­kal meg­tör­té­nik, nem is egy­szer, hogy ön­tu­dat­la­nul le­má­so­lunk va­la­mit, ami ép­pen a sze­münk előtt van.

Ki­de­rült, hogy Cro­me fel­ügye­lő is az­zal a vo­nat­tal uta­zik.

– Még ha va­la­mi hi­he­tet­len sze­ren­cse foly­tán nem tör­tént vol­na ed­dig sem­mi – je­gyez­te meg –, ak­kor is Chur­ston a ki­sze­melt tett­hely. A gyil­kos ott van, vagy ott volt ma. Egyik em­be­rem itt ül a pá­lya­ud­va­ri te­le­fon mel­lett az utol­só per­cig, arra az eset­re, ha még­is be­fut­na va­la­mi hír.

A vo­nat ép­pen el­in­dult, ami­kor meg­lát­tuk, hogy va­la­ki lé­lek­sza­kad­va ro­han a pe­ro­non vé­gig, még el­éri a fel­ügye­lő fül­ké­je ab­la­kát, és be­ki­ált va­la­mit.

Amint ki­gör­dült a vo­nat a pá­lya­ud­var­ról, Po­i­rot-val át­si­et­tünk a fo­lyo­són Cro­me há­ló­fül­ké­jé­hez, és be­ko­pog­tunk.

– Hírt ka­pott, nem­de? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Rossz hírt, rosszabb alig le­het­ne – mond­ta Cro­me csön­de­sen. – Rá­akad­tak Sir Car­mi­chael Clar­ke holt­tes­té­re… be­zú­zott ko­po­nyá­val.

Sir Car­mi­chael Clar­ke – jól­le­het a ne­vét nem is­mer­te jól a nagy­kö­zön­ség – ki­vá­ló em­ber volt, és a maga ide­jé­ben ne­ves gé­ge­szak­or­vos. Igen jó anya­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött ha­gyott föl hi­va­tá­sá­val, és leg­főbb szen­ve­dé­lyé­nek, a kí­nai ke­rá­mia- és por­ce­lán­gyűj­te­mé­nyé­nek szen­tel­te min­den ide­jét. Pár év múl­tán egy nagy­báty­já­tól ha­tal­mas va­gyont örö­költ, így már mód­já­ban állt, hogy ked­vé­re gya­ra­pít­has­sa gyűj­te­mé­nyét, és ha­ma­ro­san a leg­hí­re­sebb gyűj­tők közé so­rol­ták. Meg­nő­sült, de nem vol­tak gyer­me­kei, és a de­vo­ni ten­ger­par­ton épít­te­tett há­zá­ból csak nagy rit­kán lá­to­ga­tott el Lon­don­ba, egy-egy fon­to­sabb ár­ve­rés­re.

Nem kel­lett hoz­zá nagy fan­tá­zia, tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy Clar­ke ha­lá­la, amely oly gyor­san kö­vet­te a fi­a­tal és csi­nos Betty Bar­nar­dét, óri­á­si hír­la­pi szen­zá­ció lesz, an­nál is in­kább, mert au­gusz­tus lé­vén, a la­pok amúgy sem bő­vel­ked­nek hír­anyag­ban.

– Eh bien – je­gyez­te meg Po­i­rot –, le­het, hogy a hír­ve­rés el­éri, amit nem ér­tünk el egyé­ni erő­fe­szí­tés­sel. Most már ABC-t ke­re­si majd az egész or­szág.

– Saj­nos, épp ezt akar­ja – mond­tam.

– Igaz. Azért még­is le­het, hogy ez lesz a vesz­te. A si­ker el­va­kít­ja, könnyel­mű­vé vá­lik… eb­ben re­mény­ke­dem… hogy fe­jé­be száll a di­cső­ség.

– Mi­lyen fur­csa ez az egész! – ki­ál­tot­tam fel. – Ez az első ilyen­faj­ta bűn­ügy, amin együtt dol­gozunk. Az ed­di­gi­ek úgy­szól­ván mind… ma­gán­gyil­kos­sá­gok vol­tak.

– Tel­je­sen iga­za van, ba­rá­tom. Mind­ed­dig csu­pa olyan eset ke­rült elénk, ame­lye­ket be­lül­ről kel­lett ki­bo­goz­ni. Az ál­do­zat elő­éle­te, az volt a fon­tos. Ki lát­ta hasz­nát a ha­lá­lá­nak? A kör­nye­ze­té­ből ki­nek és mennyi­ben volt al­kal­ma a bűn­tett el­kö­ve­té­sé­re? Ezek vol­tak a lé­nye­ges kér­dé­sek. Ki­vé­tel nél­kül cri­me in­ti­me volt mind. Itt most, együtt­mű­kö­dé­sünk óta elő­ször ál­lunk szem­ben hi­deg­vér­rel el­kö­ve­tett, sze­mély­te­len gyil­kos­ság­gal. A kí­vül­ről jövő gyil­kos­sal.

Meg­bor­zong­tam.

– Ret­te­ne­tes…

– Bi­zony az. Ami­kor el­ol­vas­tam az első le­ve­let, mind­járt érez­tem, hogy van ben­ne va­la­mi ha­mis… torz… – Po­i­rot tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett. – Ej­nye, nem sza­bad ide­ges­ked­nünk. Ez sem rosszabb, mint bár­me­lyik kö­zön­sé­ges bűn­tény…

– De­hogy­nem… de­hogy­nem…

– Mi­ért vol­na alá­va­lóbb cse­le­ke­det ide­ge­nek éle­tét ki­ol­ta­ni, mint meg­öl­ni va­la­kit, aki kö­zel áll hoz­zánk, aki eset­leg bí­zott és hitt ben­nünk?

– Rosszabb, mert őrült­ség…

– Nem, Has­tings, nem rosszabb, csu­pán ne­he­zebb meg­ol­da­ni.

– Nem, nem! Sok­kal ijesz­tőbb.

– Ép­pen mert őrült cse­le­ke­det – mond­ta Po­i­rot el­gon­dol­koz­va –, könnyeb­ben kel­le­ne rá­jön­nünk a nyit­já­ra. Egy agya­fúrt, de ép­el­mé­jű em­ber sok­kal bo­nyo­lul­tabb bűn­tényt kö­vet­ne el. Ha csak rá­ta­pint­hat­nék az alap­ve­tő szán­dék­ra… ez­zel az ábé­cé­do­log­gal nem min­den egyez­tet­he­tő össze… ha csak egy­szer lát­nám, mi rej­lik mö­göt­te, vi­lá­gos­sá és egy­sze­rű­vé vál­na min­den… – Po­i­rot fel­só­haj­tott, és a fe­jét ráz­ta. – Nem sza­bad foly­ta­tód­nia en­nek a gyil­kos­ság­so­ro­zat­nak. Ha­mar, na­gyon ha­mar meg kell tud­nom az iga­zat… Men­jen, Has­tings, alud­jon; sok dol­gunk lesz hol­nap.