XXIX. A SCOTLAND YARDON

Ta­nács­ko­zás­ra ül­tünk össze megint, a rend­őr­fő­nök, Cro­me fel­ügye­lő, Po­i­rot és jó­ma­gam.

– Re­mek öt­let volt, mon­si­eur Po­i­rot, hogy vizs­gál­juk át a na­gyobb té­tel ha­ris­nya­el­adá­so­kat.

Po­i­rot szét­tár­ta ke­zét.

– In­do­kolt volt. Az az em­ber nem le­he­tett ju­ta­lé­kos ügy­nök. Kész­pén­zért áru­sí­tott, nem vett föl meg­ren­de­lé­se­ket.

– Min­den vi­lá­gos ed­dig, fel­ügye­lő úr?

– Igen, uram. – Cro­me be­le­la­po­zott az ira­ta­i­ba. – El­len­őriz­tem Chur­ston, Paign­ton és Tor­quay ada­ta­it. Itt a név­so­ra mind­azok­nak, akik­nél járt és el­adás­ra kí­nált ha­ris­nyát. Meg kell adni, ala­po­san vé­gez­te a dol­gát. Tor­re vas­út­ál­lo­má­sa mel­lett egy kis szál­ló­ban, a Pitt­ben la­kott, fél ti­zen­egy­kor tért vissza a gyil­kos­ság es­té­jén. A Chur­ston­ból 9.57-kor in­du­ló vo­nat, ha az­zal jött, 10.20-kor ér Tor­re-ba. Sem a vo­na­ton, sem az ál­lo­má­so­kon nem vet­tek ész­re olyan fér­fit, aki­re il­le­nék a sze­mély­le­írás. Az­nap volt azon­ban Dart­mouth­ban az eve­zős­ver­seny, és meg­le­he­tő­sen zsú­fol­tak vol­tak a Kingswe­ar­ből jövő vo­na­tok.

Bex­hill­ben ugyan­ez a hely­zet. A Glo­be-ban szállt meg, a sa­ját neve alatt. Mint­egy tu­cat­nyi cí­men járt a ha­ris­nyá­i­val. Kö­zöt­tük Bar­nar­dék­nál és a Vö­rös Macs­ká­ban is. A kora esti órák­ban hagy­ta el a szál­lo­dát, és más­nap dél­előtt fél ti­zen­ket­tő­kor ér­ke­zett vissza Lon­don­ba. Ugyan­ez de­rült ki An­do­ver­nél is. A Star­ban la­kott, be­ko­po­gott a ha­ris­nyá­i­val Ascher­né tő­szom­széd­sá­gá­ban Fow­ler­né­nál, és vagy fél tu­cat más­nál is az ut­cá­ban. Meg­sze­rez­tem Ascher­né uno­ka­hú­gá­tól, Mary Dro­wer­től azt a ha­ris­nyát, ame­lyet az el­hunyt vá­sá­rolt, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy Cust áru­kész­le­té­ből való.

– Ed­dig rend­ben van – bó­lin­tott a rend­őr­fő­nök.

– A ka­pott in­for­má­ció alap­ján – foly­tat­ta Cro­me – ki­men­tem a Har­tigan ál­tal meg­adott cím­re, Cust azon­ban egy fél­órá­val az­előtt el­hagy­ta a há­zat. Te­le­fon­ér­te­sí­tést ka­pott, amint hal­lom. Elő­ször for­dult elő, mond­ta a la­kás­adó­nő­je.

– Bűn­tár­sa vol­na? – mor­fon­dí­ro­zott a rend­őr­fő­nök.

– Alig­ha – mond­ta Po­i­rot. – Ez kü­lö­nös… ha­csak… Kí­ván­csi­an néz­tünk rá, ami­kor el­hall­ga­tott. Ba­rá­tom azon­ban csak a fe­jét ráz­ta, a fel­ügye­lő pe­dig foly­tat­ta be­szá­mo­ló­ját:

– Ala­po­san át­ku­tat­tam a szo­bá­ját. Az ered­mény ki­zár min­den két­sé­get. Ta­lál­tam a név­te­len le­ve­le­ké­hez ha­son­ló le­vél­pa­pírt, nagy mennyi­sé­gű ha­ris­nyát, és a szek­rény mé­lyén egy, a ha­ris­nyá­ké­val kö­rül­be­lül azo­nos ala­kú és nagy­sá­gú cso­ma­got, amely­ben azon­ban, amint ki­de­rült, nem az volt, ha­nem nyolc va­do­na­túj ABC-me­net­rend!

– Ez tár­gyi bi­zo­nyí­ték – szó­lalt meg a rend­őr­fő­nök.

– Még va­la­mit ta­lál­tam – Cro­me fel­ügye­lő hang­ja egy­szer­re di­a­dal­mas­sá, majd­hogy­nem em­be­ri­vé vált. – Csak ma reg­gel buk­kan­tam rá, nem volt időm je­len­tést ten­ni róla, uram. Cust szo­bá­já­ban nyo­ma sem volt a kés­nek.

– Agya­lá­gyult hü­lyé­nek kell len­nie, aki ilyes­mit ha­za­visz ma­gá­val – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– El­vég­re nem is ép­el­mé­jű em­be­ri lénnyel van dol­gunk – vá­gott vissza Cro­me. – Min­den­eset­re arra gon­dol­tam, hogy hát­ha még­is ma­gá­val hoz­ta, az­tán rá­jött, mi­lyen ve­sze­del­mes len­ne – mint ahogy mon­si­eur Po­i­rot rá­mu­ta­tott –, ha a szo­bá­já­ban rej­te­né el, en­nél­fog­va kö­rül­néz­tem má­sutt, mi len­ne a leg­al­kal­ma­sabb rej­tek­hely a ház­ban. Ha­ma­ro­san rá­jöt­tem. Az elő­szo­bá­ban, a ru­ha­fo­gas­fal… azt soha nem moz­dít­ják el a he­lyé­ről. Nem cse­kély fá­rad­sá­gom­ba ke­rült, de ki­moz­dí­tot­tam, és ott volt!

– A kés?

– A kés. Sem­mi két­ség. Még raj­ta a rá­szá­radt vér.

– Szép tel­je­sít­mény, Cro­me – mond­ta el­is­me­rő mo­sollyal a rend­őr­fő­nök. – Most már csak egy hi­ány­zik.

– Még­pe­dig?

– Maga a tet­tes.

– El­csíp­jük, uram. – A fel­ügye­lő hang­ja ma­ga­biz­tos volt.

– Mi a vé­le­mé­nye, mon­si­eur Po­i­rot?

– Ké­rem? – kap­ta föl a fe­jét Po­i­rot, föl­ocsúd­va ál­mo­do­zá­sá­ból.

– Azt mond­tuk, csak idő kér­dé­se, és el­fog­juk az em­be­rün­ket. Egyet­ért ve­lünk?

– Ó… hogy­ne. Két­ség­kí­vül. – Olyan szó­ra­ko­zot­tan mond­ta, hogy mind­nyá­jan kí­ván­csi­an bá­mul­tunk rá.

– Nyug­ta­la­nít­ja va­la­mi ta­lán, mon­si­eur?

– Na­gyon is nyug­ta­la­nít va­la­mi. Az in­dí­tó­ok, a mi­ért?

– De ked­ves ba­rá­tom, hisz az a fic­kó őrült! – ki­ál­tott föl tü­rel­met­le­nül a rend­őr­fő­nök.

– Ér­tem, mire gon­dol, mon­si­eur Po­i­rot – jött ba­rá­tom se­gít­sé­gé­re nagy ke­gye­sen Cro­me. – Tel­je­sen iga­za van. Kell, hogy le­gyen va­la­mi ha­tá­ro­zott rög­esz­mé­je. A do­log nyit­ja, azt hi­szem, a mé­lyen ülő, igen erős ki­sebb­ren­dű­sé­gi komp­le­xus. Eset­leg ül­dö­zé­si má­nia is, és ha így van, az va­ló­szí­nű­leg mon­si­eur Po­i­rot sze­mé­lyé­hez kö­tő­dik. Az a té­ves esz­mé­je le­het, hogy mon­si­eur Po­i­rot-t bíz­ták meg az­zal, hogy őt élve vagy hol­tan kéz­re ke­rít­se.

– Hmmm… – mor­mo­gott a rend­őr­fő­nök. – Ma­nap­ság ez a di­vat jár­ja. Az én időm­ben, ha va­la­ki bo­lond volt, ak­kor bo­lond volt, és nem ke­res­tünk min­den­fé­le tu­do­má­nyos ki­fe­je­zést, hogy eny­hít­sünk a té­nyen. Egy ha­mi­sí­tat­lan mo­dern or­vos az olyan em­bert, ami­lyen ABC, nyil­ván be­dug­ná egy sza­na­tó­ri­um­ba, negy­ven­öt na­pig a fü­lé­be du­ru­zsol­ná, hogy mi­lyen pom­pás fic­kó, az­tán ki­en­ged­né, mint a tár­sa­da­lom meg­bíz­ha­tó tag­ját.

Po­i­rot el­mo­so­lyo­dott, de nem vá­la­szolt. A ta­nács­ko­zás vé­get ért.

– Nos, ahogy mond­ja, Cro­me – for­dult hoz­zá a rend­őr­fő­nök –, már csak idő kér­dé­se, és le­tar­tóz­tat­juk a tet­test.

– Hi­szen már rég el­kap­tuk vol­na – mond­ta a fel­ügye­lő –, ha nem vol­na olyan szok­vá­nyos kül­se­jű, ami­ből ti­zen­ket­tő megy egy tu­cat­ra. Épp elég ár­tat­lan em­bert zak­lat­tunk már így is.

– Va­jon hol le­het eb­ben a perc­ben? – tű­nő­dött a rend­őr­fő­nök.