XXXII. FOGJUK MEG A RÓKÁT

A kö­vet­ke­ző na­pok­ban Po­i­rot na­gyon el volt fog­lal­va. Rej­té­lyes lá­to­ga­tá­so­kat tett, igen ke­ve­set be­szélt, so­kat töp­ren­gett, és áll­ha­ta­to­san nem volt haj­lan­dó ki­elé­gí­te­ni ter­mé­sze­tes kí­ván­csi­sá­go­mat arra vo­nat­ko­zó­lag, hogy mi volt an­nak ide­jén az a sze­rin­te annyi­ra éles­el­mé­jű meg­jegy­zé­sem.

Nem szó­lí­tott föl, hogy kí­sér­jem el ti­tok­za­tos út­ja­i­ra, amit kis­sé zo­kon vet­tem tőle.

A hét vége felé azon­ban kö­zöl­te, hogy el akar lá­to­gat­ni Bex­hill­be és kör­nyé­ké­re, és hí­vott, men­jek vele. Mon­da­nom sem kell, öröm­mel áll­tam rá.

A meg­hí­vás, ahogy az­tán rá­jöt­tem, nem csu­pán ne­kem szólt, ha­nem ki­ter­jedt az egész kü­lö­nít­mény­re. Ne­kik sem oko­zott Po­i­rot vi­sel­ke­dé­se ke­ve­sebb fej­tö­rést, mint ne­kem, de mire vé­get ért a nap, leg­alább volt némi fo­gal­mam, mer­re irá­nyul­nak Po­i­rot gon­do­la­tai.

El­ső­ként Bar­nar­dé­kat ke­res­te föl, és rész­le­te­sen ki­kér­dez­te az asszonyt, hány óra volt, mi­kor Cust be­ko­po­gott hoz­zá, és pon­to­san mit mon­dott. Az­u­tán el­ment a ho­tel­ba, ahol Cust meg­szállt, és ap­ró­ra ki­pu­ha­tol­ta, amit csak tud­tak az il­le­tő úr el­tá­vo­zá­sá­ról. Amennyi­re mó­dom­ban volt meg­ítél­ni, a kér­dé­sei nyo­mán nem ke­rül­tek nap­vi­lág­ra újabb té­nyek, de ba­rá­tom tö­ké­le­te­sen elé­ge­dett­nek lát­szott.

Kö­vet­ke­ző útja a ten­ger­part­ra ve­ze­tett, arra a hely­re, ahol rá­ta­lál­tak Betty Bar­nard holt­tes­té­re. Ott kör­be­jár­kált né­hány per­cig, és fi­gyel­me­sen vizs­gál­ta a ka­vi­csos te­re­pet. Nem­igen lát­tam en­nek ér­tel­mét, mert azt a part­részt na­pon­ta két­szer lepi el a ten­ger árja. Rég rá­jöt­tem azon­ban már, hogy ba­rá­tom min­den cse­le­ke­de­tét va­la­mi­lyen gon­do­lat su­gall­ja, ha még­olyan ér­tel­met­len­nek lát­szik is.

A ka­vi­csos part­ról az­tán Po­i­rot el­sé­tált a leg­kö­ze­lebb eső olyan pon­tig, ahol meg­áll­ha­tott és le­par­kol­ha­tott egy autó. On­nan is­mét to­vább­ment arra a hely­re, ahol az Eastbour­ne-ba menő au­tó­bu­szok vá­ra­koz­nak, mi­előtt el­hagy­ják Bex­hillt.

Vé­ge­ze­tül va­la­mennyi­ün­ket be­te­relt a Vö­rös Macs­ka ká­vé­zó­ba, ahol kis­sé fel­me­le­gí­tett ízű teát szol­gált föl ne­künk Milly Hig­ley, a kö­vér­kés pin­cér­lány.

Po­i­rot gall bő­be­szé­dű­ség­gel di­csér­te a lány for­más bo­ká­ját.

– Az an­gol nők lába min­dig túl vé­kony! De ön­nek, ma­de­mo­i­sel­le, tö­ké­le­tes a lába. For­más, és van bo­ká­ja!

Milly Hig­ley vi­ho­gott, és azt mond­ta, jaj, ne mond­jon már ilye­ne­ket az úr, ő tud­ja, mi­lye­nek a fran­cia urak…

Po­i­rot nem fá­radt az­zal, hogy ki­ja­vít­sa a lány té­ve­dé­sét a nem­ze­ti­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­lag, csu­pán olyan mó­don ka­csin­ga­tott rá, ami meg­le­pett, majd­hogy­nem meg­bot­rán­koz­ta­tott.

– Vo­i­la – je­len­tet­te ki az­tán. – Vé­gez­tem Bex­hill-lel. Most át­me­gyek Eastbour­ne-ba. Ott csak ér­dek­lő­döm va­la­mi iránt, annyi az egész. Nem kell ve­lem jön­ni­ük. Köz­ben gye­rünk vissza a ho­tel­ba egy kok­tél­ra. Ez a tea för­tel­mes volt.

Mi­köz­ben a kok­télt id­do­gál­tuk, Frank­lin Clar­ke kí­ván­csi­an meg­szó­lalt:

– Azt hi­szem, ki­ta­lál­tuk, mit akar itt ki­de­rí­te­ni. Sze­re­mé meg­dön­te­ni azt az ali­bit. Nem ér­tem azon­ban, mi­nek örül annyi­ra. Hisz nem buk­kant rá egyet­len új adat­ra sem!

– Nem, ez igaz.

– Hát ak­kor?

– Tü­re­lem. Min­den rend­be jön idő­vel.

– Úgy lát­szik, na­gyon meg van elé­ged­ve ma­gá­val.

– Ez azért van, mert ed­dig nem akadt sem­mi, ami el­lent­mon­da­na az én kis öt­le­tem­nek.

Po­i­rot arca hir­te­len el­ko­mo­lyo­dott.

– Has­tings ba­rá­tom­tól hal­lot­tam egy­szer, hogy fi­a­tal ko­rá­ban egy já­ték dí­vott ná­luk, amit Igaz­ság já­ték­nak ne­vez­tek. Ab­ból állt, hogy a részt­ve­vők­nek egy­más után föl­tet­tek há­rom kér­dést, és ezek kö­zül ket­tő­re őszin­tén kel­lett vá­la­szol­ni. A har­ma­dik­ra nem. Per­sze rend­kí­vül ta­pin­tat­la­nok vol­tak a kér­dé­sek. A já­ték az­zal kez­dő­dött, hogy min­den­ki­nek meg kel­lett es­küd­nie, hogy va­ló­ban iga­zat mond, a tel­jes iga­zat, csak­is az iga­zat.

El­hall­ga­tott.

– Nos? – szó­lalt meg Megan.

– Eh bien, sze­ret­ném, ha most ezt ját­sza­nánk. Szük­ség­te­len a há­rom kér­dés; egy is elég lesz. Mind­egyi­kük­nek föl­te­szek egy kér­dést.

– Bár­mi­re vá­la­szo­lunk, ter­mé­sze­te­sen – mond­ta tü­rel­met­le­nül Clar­ke.

– Ó, csak­hogy én sok­kal ko­mo­lyab­ban sze­ret­ném. Meg­es­küsz­nek mind, hogy iga­zat mon­da­nak?

Olyan ün­ne­pé­lyes volt a hang­ja, hogy a töb­bi­ek, za­va­ruk­ban, szin­tén ün­ne­pé­lye­sen vi­sel­ked­tek. Sor­ra le­tet­ték az es­küt.

– Bon – mond­ta élén­ken Po­i­rot. – Ak­kor kezd­jük…

– Ve­lem – ajánl­ko­zott Tho­ra Grey.

– Ó, ez­út­tal nem vol­na ud­va­ri­as elő­re­en­ged­ni a höl­gye­ket! Más­nál kezd­jük el. – Frank­lin Clar­ke-hoz for­dult: – Mi volt a vé­le­mé­nye, mon cher mon­si­eur Clar­ke, a ka­la­pok­ról, ame­lye­ket a höl­gyek idén vi­sel­tek As­cot­ban?

Frank­lin Clar­ke rá­me­redt:

– Tré­fál?

– Egy­ál­ta­lán nem.

– Ko­mo­lyan ez a kér­dé­se?

– Ez.

Clar­ke el­vi­gyo­ro­dott.

– Nos, mon­si­eur Po­i­rot, idén nem men­tem ki As­cot­ba, de amennyi­re lát­tam a ki­fe­lé tar­tó ko­csik­ban, a höl­gyek ka­lap­ja, ame­lyet erre az al­ka­lom­ra fel­öl­töt­tek, még ne­vet­sé­ge­sebb volt, mint ami­lyet kü­lön­ben vi­sel­nek.

Po­i­rot mo­soly­gott, és Do­nald Fra­ser­hez for­dult:

– Idén mi­kor vet­te ki a sza­bad­sá­gát, mon­si­eur?

– A sza­bad­sá­go­mat? Au­gusz­tus első két he­té­ben.

Hir­te­len meg­vo­nag­lott az arca. A kér­dés nyil­ván föl­ka­var­ta, mert em­lé­ké­be idéz­te a sze­re­tett lány el­vesz­té­sét.

Po­i­rot azon­ban, úgy lát­szik, nem na­gyon tö­rő­dött a vá­la­szá­val. Tho­ra Grey­hez in­téz­te sza­vát, és a hang­ja egy sze­mer­nyit meg­vál­to­zott, fe­sze­sebb lett. Kér­dé­se éle­sen és vi­lá­go­san hang­zott el:

– Ma­de­mo­i­sel­le, Lady Clar­ke ha­lá­la ese­tén fe­le­sé­gül ment vol­na Sir Car­mi­chael­hez, ha meg­ké­ri?

A lány föl­ug­rott.

– Hogy me­ré­szel ilyet kér­dez­ni tő­lem? Ez… ez sér­tés!

– Le­het. De hát meg­es­kü­dött, hogy az iga­zat mond­ja. Eh bien… igen vagy nem?

– Sir Car­mi­chael cso­dá­la­to­san ked­ves volt hoz­zám. Szin­te úgy bánt ve­lem, mint­ha a lá­nya vol­nék. Úgy is érez­tem irán­ta, csu­pán tisz­te­le­tet és há­lát.

– Bo­csás­sa meg, de ez­zel még nem fe­lelt. Igen vagy nem, ma­de­mo­i­sel­le? Tho­ra ha­bo­zott.

– A vá­la­szom, ter­mé­sze­te­sen, nem!

– Kö­szö­nöm, ma­de­mo­i­sel­le.

Po­i­rot most Megan Bar­nard­hoz for­dult. A lány na­gyon sá­padt volt; mély lé­leg­ze­tet vett, mint aki nagy meg­pró­bál­ta­tás előtt sze­di össze min­den ere­jét.

Mint­ha os­tor csat­tant vol­na, olyan volt Po­i­rot hang­ja.

– Ma­de­mo­i­sel­le, mit gon­dol, mi lesz a nyo­mo­zá­som ered­mé­nye? Akar­ja-e, hogy ki­de­rít­sem az iga­zat, vagy nem akar­ja?

Megan büsz­kén föl­ve­tet­te a fe­jét. Biz­tos­ra vet­tem a vá­la­szát. Tud­tam, mi­lyen fa­na­ti­kus szen­ve­déllyel ra­gasz­ko­dik az igaz­ság­hoz.

Vá­la­sza tisz­tán csen­dült föl, és meg­döb­ben­tett.

– Nem!

Va­la­mennyi­en hát­ra­hő­köl­tünk. Po­i­rot elő­re­ha­jolt, úgy vizs­gál­ta a lány ar­cát.

– Ma­de­mo­i­sel­le Megan – mond­ta –, le­het, hogy nem akar­ja az iga­zat, de… ma foi…[51] ki tud­ja mon­da­ni!

Már el­in­dult az ajtó felé, mi­kor eszé­be ju­tott, és oda­lé­pett Mary Dro­wer­hez.

– Mond­ja, gyer­me­kem, van ma­gá­nak ud­var­ló­ja?

A lány, aki ag­gód­va vár­ta a kér­dést, meg­le­pet­ten föl­pil­lan­tott, és mé­lyen el­pi­rult.

– Ó, Mr. Po­i­rot… én… én… nem va­gyok ben­ne biz­tos.

– Al­ors c’est bien, mon en­fant[52] – mond­ta mo­so­lyog­va a ba­rá­tom, az­tán in­tett ne­kem. – Gye­rünk, Has­tings, in­dul­nunk kell már Eastbour­ne-ba.

Ko­csi­ba száll­tunk, és csak­ha­mar se­be­sen ro­bog­tunk a part mel­lett ka­nyar­gó úton, amely Peven­sey érin­té­sé­vel ve­zet Eastbour­ne-ba.

– Kér­dez­het­nék va­la­mit? Vagy hi­á­ba?

– Ne kér­dez­zen. Ma­gá­tól is rá­jö­het, hogy mit csi­ná­lok.

Csönd­ben ma­rad­tam. Po­i­rot igen meg le­he­tett elé­ged­ve ma­gá­val, mert hal­kan dú­dol­ga­tott. Peven­sey­be érve in­dít­vá­nyoz­ta, hogy áll­junk meg, és te­kint­sük meg a vár rom­ja­it. Vissza­té­rő­ben a ko­csink­hoz meg­áll­tunk egy perc­re, és né­ze­get­tük a kört ját­szó kis­lá­nyo­kat, akik har­sá­nyan és meg­le­he­tő­sen ha­mi­san éne­kel­tek egy nó­tát.

– Mit éne­kel­nek, Has­tings? Nem ér­tem jól a szö­ve­get.

Fi­gyel­tem, amíg vé­gül el­fog­tam a ver­si­ke ref­rén­jét:

Fog­juk meg a ró­kát,

Ket­rec­be, be vele,

Ott ma­rad, örök­re…

– Ket­rec­be, be vele, ott ma­rad, örök­re… – is­mé­tel­te a ba­rá­tom. Hir­te­len el­ko­mo­ro­dott. – Ez bor­zasz­tó do­log, Has­tings. – Perc­nyi csönd után meg­kér­dez­te: – Ma­guk itt va­dásszák a ró­kát?

– Én ugyan nem. So­ha­sem en­ged­het­tem meg ma­gam­nak ezt a spor­tot. De nem hi­szem, hogy ezen a vi­dé­ken va­dász­ná­nak.

– Úgy ér­tet­tem, Ang­li­á­ban, ál­ta­lá­ban. Fur­csa sport. Előbb biz­tos fe­de­zék­ben les­ben áll­nak, az­tán, ugye, föl­hang­zik a kürt­jel – ha­li­hó! – kez­dő­dik a haj­sza – ár­kon-bok­ron át – a róka me­ne­kül – nyíl­egye­ne­sen ro­han – néha egy szök­ke­nés­sel vissza­ka­nya­ro­dik – de a ku­tyák…

– Ko­pók!

– …a ko­pók a nyo­má­ban van­nak, vé­gül el­kap­ják, és ki­le­he­li pá­rá­ját… gyor­san és bor­zal­mas ha­lál­lal.

– Ke­gyet­len­nek hang­zik nyil­ván, de va­ló­já­ban…

– A róka él­ve­zi? Ne mond­jon ilyen sza­már­sá­go­kat, ba­rá­tom. Tout de même a gyors, ke­gyet­len ha­lál még min­dig jobb, mint ami­ről azok a gye­re­kek éne­kel­tek… Be­zár­va… ket­rec­ben… örök­re… Nem, az ször­nyű!

Meg­ráz­kó­dott, majd egé­szen más, nyu­godt han­gon ki­je­len­tet­te:

– Hol­nap föl­ke­re­sem azt a Cus­tot – és oda­szólt a so­főr­nek: – Hajt­son vissza Lon­don­ba!

– Hát nem megy Eastbour­ne-ba? – ki­ál­tot­tam föl.

– Mi­nek? Ami a cé­lom, ah­hoz ép­pen ele­get tu­dok.