IX. GYILKOSSÁG BEXHILL-ON-SEA-BEN

Most is em­lék­szem még éb­re­dé­sem­re azon a reg­ge­len, jú­li­us 25-én. Ta­lán fél nyolc le­he­tett. Po­i­rot az ágyam mel­lett állt és gyön­gé­den meg­ráz­ta a vál­la­mat. Elég volt egy pil­lan­tás az arCa­ra, és bó­dult­sá­gom tel­jes éber­ség­be csa­pott át.

– Mi az? – kér­dez­tem, és gyor­san föl­ül­tem.

Vá­la­sza egész egy­sze­rű volt, de mek­ko­ra in­du­lat hú­zó­dott meg a ki­mon­dott szó mö­gött!

– Meg­tör­tént.

– Mi­cso­da? – ki­ál­tot­tam föl. – Úgy érti… de hisz ma van hu­szon­ötö­di­ke!

– Éj­sza­ka tör­tént, job­ban mond­va kora haj­nal­ban.

Ki­ug­rot­tam az ágy­ból, és míg gyor­san fel­öl­töz­tem, Po­i­rot rö­vi­den el­mond­ta, amit az imént tu­dott meg te­le­fo­non.

– Egy fi­a­tal lány holt­tes­té­re ta­lál­tak Bex­hill­ben, a ten­ger­par­ton. Sze­mély­azo­nos­sá­gát már meg­ál­la­pí­tot­ták, Eli­za­beth Bar­nard a neve, föl­szol­gá­ló volt az egyik ká­vé­ház­ban, és a szü­le­i­vel la­kott egy nem­rég épült kis ker­tes ház­ban. Az or­vo­si lát­le­let sze­rint éj­jel fél ti­zen­ket­tő és éj­fél után egy óra kö­zött állt be a ha­lál.

– Biz­tos, hogy ez az a bűn­tett? – kér­dez­tem, mi­köz­ben gyor­san be­szap­pa­noz­tam az ar­co­mat.

– A holt­test alatt egy ABC-me­net­ren­det ta­lál­tak. A bex­hil­li vo­na­tok­nál volt nyit­va.

Meg­bor­zong­tam.

– Ret­te­ne­tes!

– Fa­i­tes at­ten­ti­on[16]. Has­tings, nem sze­ret­nék még egy tra­gé­di­át itt, a la­ká­som­ban!

Bá­na­to­san tö­röl­get­tem ál­lam­ról a vért, az­tán meg­kér­dez­tem:

– Mit csi­ná­lunk? Mi a ha­di­ter­vünk?

– Per­ce­ken be­lül itt lesz ér­tünk a rend­őr­ség au­tó­ja. Ho­zok be ma­gá­nak egy csé­sze ká­vét, hogy mi­nél ha­ma­rabb el­in­dul­has­sunk.

Húsz perc múl­va egy gyors rend­őr­sé­gi ko­csi­ban ro­bog­tunk át a Tem­ze híd­ján, út­ban Bex­hill felé.

Ve­lünk jött Cro­me fel­ügye­lő, aki a mi­nap részt vett a ta­nács­ko­zá­son, és akit hi­va­ta­lo­san meg­bíz­tak az ügy fel­de­rí­té­sé­vel.

Cro­me me­rő­ben más­faj­ta rend­őr­tiszt, mint Japp fel­ügye­lő. Jó­val fi­a­ta­labb nála, hall­ga­tag és fen­sőbb­sé­ges mo­do­rú. Mű­velt, ol­va­sott em­ber, de meg­íté­lé­sem sze­rint jó né­hány ár­nya­lat­tal ön­elé­gül­tebb a kel­le­té­nél. Egy so­ro­za­tos gyer­mek­gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban nem­rég nagy hír­név­re tett szert; ki­tar­tó mun­ká­val ki­nyo­moz­ta a gyil­kost, aki most Bro­ad­moor­ban ül.

Nyil­ván meg­fe­le­lő em­ber a je­len fel­adat­ra, úgy gon­dol­tam azon­ban, ő maga kis­sé túl­sá­go­san tisz­tá­ban van ez­zel a ténnyel. Po­i­rot-val eny­hén le­eresz­ke­dő mo­dor­ban be­szélt, noha, mint fi­a­ta­labb az idő­seb­bét, kis­sé kény­sze­re­det­ten bár, de jól ne­velt is­ko­lás fiú mód­ján meg­hall­gat­ta a vé­le­mé­nyét.

– Hossza­san be­szél­get­tem Thomp­son dok­tor­ral – kö­zöl­te Cro­me fel­ügye­lő. – Na­gyon ér­dek­lik az ilyes­faj­ta so­ro­za­tos gyil­kos­sá­gok. Ezek, amint mond­ja, egy sa­já­to­san el­torzult lel­ki al­kat meg­nyil­vá­nu­lá­sai. La­i­kus lé­vén, per­sze nem tu­dom mér­le­gel­ni azo­kat a fi­no­mabb szem­pon­to­kat, ame­lyek az or­vos sze­mé­vel néz­ve ma­guk­tól ér­te­tő­dők. – Kö­hin­tett, az­tán foly­tat­ta: – Ami azt il­le­ti, a leg­utób­bi ügyem… nem tu­dom, ol­va­sott-e róla, a Ma­bel Ho­mer-ügy­ről be­szé­lek, a Ma­us­well Hill-i is­ko­lás lány ese­té­ről… nos, az a Cap­per, az volt az­tán a rend­kí­vü­li pél­dány! Hi­he­tet­le­nül ne­héz volt rá­bi­zo­nyí­ta­ni a bűnt, pe­dig már har­mad­szor kö­vet­te el! Olyan ép­el­mé­jű­nek lát­szott, mint ön, vagy akár jó­ma­gam. De hát van­nak kü­lön­fé­le tesz­tek: bi­zo­nyos fo­gós kér­dé­sek, szó­be­li ke­lep­cék… egé­szen új ke­le­tű dol­gok ezek per­sze, ilyes­mi még nem lé­te­zett az ön ide­jé­ben. Ha si­ke­rül rá­bír­nunk va­la­kit, hogy el­árul­ja ma­gát, már meg is fog­tuk! Tud­ja, hogy mi tud­juk, el­vesz­ti a fe­jét, és egyik hi­bát kö­ve­ti el a má­sik után.

– Ez még az én időm­ben is elő­for­dult néha – mond­ta Po­i­rot.

Cro­me fel­ügye­lő rá­né­zett, és ud­va­ri­as, tár­sal­gó han­gon mor­mol­ta:

– Ó, csak­ugyan?

Hosszú ide­ig hall­gat­tunk. Mi­kor el­hagy­tuk New Cross ál­lo­mást, Cro­me meg­szó­lalt:

– Ha vol­na az ügy­re vo­nat­ko­zó kér­dé­se, ké­rem, csak for­dul­jon hoz­zám.

– Úgy hi­szem, nem kap­tam meg a ha­lott lány sze­mély­le­írá­sát.

– Hu­szon­há­rom éves volt, mint föl­szol­gá­ló dol­go­zott a Vö­rös Macs­ka ká­vé­zó­ban…

– Pas ça.[17] Kí­ván­csi va­gyok… va­jon csi­nos volt?

– Er­ről nem in­for­mál­tak – vá­la­szolt Cro­me fel­ügye­lő eny­hén rosszal­ló han­gon. Le­rítt róla, hogy azt gon­dol­ja: „Na­hát, ezek a kül­föl­di­ek mind egy­for­mák!”

Po­i­rot sze­mé­ben ne­ve­tés buj­kált.

– Úgy lát­szik, ezt nem tart­ja fon­tos­nak… Pe­dig egy nő szá­má­ra min­den­nél fon­to­sabb. Gyak­ran ez dön­ti el a sor­sát!

Cro­me fel­ügye­lő erre csu­pán ked­venc sza­va­já­rá­sá­val vá­la­szolt:

– Ó, csak­ugyan? – kér­dez­te ud­va­ri­a­san.

Is­mét csönd lett.

Kö­zel jár­tunk már Se­ve­no­ak­shoz, ami­kor Po­i­rot megint föl­vet­te a be­szél­ge­tés fo­na­lát:

– Ar­ról nem ér­te­sült vé­let­le­nül, hogy mi­lyen mó­don és mi­lyen esz­köz­zel foj­tot­ták meg a lányt?

– A sa­ját övé­vel foj­tot­ták meg, vas­tag, kö­tött hol­mi­val, amint hal­lom.

Po­i­rot-nak tág­ra nyílt a sze­me.

– Vég­re-va­la­há­ra egy pon­tos adat! Ez már el­árul ne­künk va­la­mit, nem?

– Még nem lát­tam az övet – fe­lel­te hi­de­gen Cro­me.

Bosszan­tott en­nek az em­ber­nek az óva­tos­sá­ga, és hogy mennyi­re nincs kép­ze­lő­ere­je.

– Hisz ez fém­jel­zi a gyil­kost! – ki­ál­tot­tam föl. – A lány sa­ját öve! Eb­ből lát­juk, mi­lyen el­ve­te­mült, bes­ti­á­lis lé­lek!

Po­i­rot olyan pil­lan­tást ve­tett rám, amely­nek se­hogy sem fog­tam föl az ér­tel­mét. Ta­lán tré­fás tü­rel­met­len­sé­gét kö­zöl­te így ve­lem. Eset­leg fi­gyel­mez­tet­ni akar, gon­dol­tam, hogy nem kell min­dent nyíl­tan ki­mon­da­nom a fel­ügye­lő je­len­lé­té­ben.

El­hall­gat­tam.

Bex­hill­ben Car­ter fő­fel­ügye­lő várt ben­nün­ket egy meg­nye­rő kül­se­jű, ér­tel­mes arcú fi­a­tal fel­ügye­lő tár­sa­sá­gá­ban, aki­nek Kel­sey volt a neve. Őt osz­tot­ták be Cro­me mel­lé, hogy se­gít­se a mun­ká­já­ban.

– Ön bi­zo­nyá­ra maga akar utá­na­jár­ni min­den­nek – for­dult Cro­me-hoz a fő­fel­ügye­lő. – Így csak főbb vo­ná­sa­i­ban vá­zo­lom az ügyet, és azon­nal mun­ká­hoz lát­hat.

– Kö­szö­nöm, uram – mond­ta Cro­me.

– Kö­zöl­tem a szo­mo­rú hírt a lány ap­já­val és any­já­val. Ret­te­ne­te­sen le van­nak sújt­va, ter­mé­sze­te­sen. Hagy­tam ne­kik egy kis időt, hogy né­mi­leg ma­guk­hoz tér­je­nek, mi­előtt ki­kér­de­zik őket, így ott a leg­ele­jén kezd­he­ti még el.

– Van még más csa­lád­tag is?

– A le­ány nő­vé­re. Gép­író­nő Lon­don­ban. Már ér­te­sí­tet­ték. Az­tán van egy fi­a­tal­em­ber, a le­ány ál­lí­tó­lag vele ment szó­ra­koz­ni teg­nap este.

– Az ABC-me­net­rend ad va­la­mi tám­pon­tot?

– Ott van – mu­ta­tott az asz­tal­ra a fő­fel­ügye­lő. – Nincs raj­ta ujj­le­nyo­mat. Bex­hill­nél volt ki­nyit­va. Új pél­dány, nem so­kat la­poz­gat­ták. Nem itt vá­sá­rol­ták, már vé­gig­kér­dez­tem az összes szám­ba jö­he­tő pa­pír­üz­le­tet.

– Ki ta­lált rá a holt­test­re, uram?

– Je­ro­me ez­re­des. Amo­lyan ko­rán kelő, friss le­ve­gő má­ni­ás ha­das­tyán. A ku­tyá­ját sé­tál­tat­ta reg­gel hat­kor. A par­ti úton ment, az­tán Coo­den felé le­tért a ho­mok­strand­ra. A ku­tya el­sza­ladt, és szag­lá­szott va­la­mit. Az ez­re­des vissza­hív­ta, a ku­tya nem jött, az ez­re­des kö­rül­né­zett, és va­la­mi fur­csát vett ész­re, oda­ment és job­ban meg­néz­te. Úgy vi­sel­ke­dett, ahogy kell. Nem nyúlt hoz­zá, és rög­tön te­le­fo­nált ne­künk.

– És a ha­lál éj­fél kö­rül állt be?

– Éj­fél és haj­na­li egy óra kö­zött, ez jó­for­mán biz­tos. Ez a mi tré­fás gyil­ko­sunk áll­ja a sza­vát. Ha egy­szer hu­szon­ötö­di­két mond, ak­kor az hu­szon­ötö­di­ke, még ha csu­pán pár per­ce is.

Cro­me he­lyes­lő­en bó­lín­tott.

– Igen, ez jel­lem­ző rá. Más nincs? Sen­ki sem ész­lelt olyas­mit, ami nyom­ra ve­zet­het­ne?

– Ed­dig nem ju­tott tu­do­má­sunk­ra, de hát még ko­rai is vol­na. Ahá­nyan csak lát­tak teg­nap este egy fe­hér ru­hás lányt egy fér­fi­val sé­tál­ni, sor­já­ban mind itt lesz­nek ha­ma­ro­san, és mint­hogy szá­mí­tá­som sze­rint leg­alább négy-öt­száz fe­hér ru­hás lány an­dal­gott teg­nap este a ten­ger­par­ton, akad dol­gunk bő­ven…

– Ak­kor a leg­jobb lesz, ha azon­nal hoz­zá­lá­tok, uram – mond­ta Cro­me. – Elő­ször a ká­vé­zó, az­u­tán a lány ott­ho­na; mind­járt in­du­lok is. Kel­sey ve­lem jö­het.

– És mon­si­eur Po­i­rot? – kér­dez­te a fő­fel­ügye­lő.

– El­kí­sé­rem önt – mond­ta Po­i­rot Cro­me-nak, és könnye­dén meg­ha­jolt.

Cro­me-on meg­lát­szott, hogy ez nincs ínyé­re. Kel­sey, aki most ta­lál­ko­zott elő­ször ba­rá­tom­mal, szé­le­sen el­vi­gyo­ro­dott.

Sze­ren­csét­len do­log, hogy ha va­la­ki elő­ször lát­ja Po­i­rot-t, haj­la­mos arra, hogy meg­mo­so­lyog­ja.

– Hol az az öv, amellyel meg­foj­tot­ták a lányt? – kér­dez­te Cro­me. – Mr. Po­i­rot vé­le­mé­nye sze­rint az igen ér­té­kes bűn­jel. Bi­zo­nyá­ra sze­ret­né lát­ni.

– Pas du tout[18] – ve­tet­te köz­be gyor­san Po­i­rot. – Ön fél­re­ér­tett.

– Nem megy vele sem­mi­re – mond­ta Car­ter. – Nem bőr­öv; ha az vol­na, le­het­né­nek raj­ta ujj­le­nyo­ma­tok. Se­lyem­fo­nál­ból kö­tött vas­tag zsi­nór csu­pán, ide­á­lis arra a cél­ra.

Vé­gig­fu­tott raj­tam a hi­deg.

– Ak­kor hát in­dul­junk – mond­ta Cro­me.

Elő­ször a Vö­rös Macs­kát ke­res­tük föl. Csöpp kis ká­vé­zó volt, ami­lyen tu­cat­já­val akad a ten­ger­par­ton. Na­rancs­sár­ga koc­kás té­rí­tők az asz­tal­ká­kon, na­rancs­szí­nű pár­nák a rend­kí­vül ké­nyel­met­len fo­nott szé­ke­ken. Leg­in­kább reg­ge­lit szol­gál­tak föl, ká­vét, öt­faj­ta teát, és dél­ben né­hány egy­sze­rű, nők­nek való ételt, rán­tot­tat, apró főtt rá­kot, ma­ka­ró­nit, ilyes­mit.

Épp meg­in­dult a reg­ge­li for­ga­lom. Az üz­let­ve­ze­tő­nő si­et­ve be­tes­sé­kelt min­ket egy igen ren­det­len iro­dá­ba.

– Miss… hm… Mer­ri­on? – kér­dez­te Cro­me.

Miss Mer­ri­on vé­kony, pa­na­szos, af­fek­tált hang­ján nyi­vá­kol­ta:

– Én va­gyok az. Rend­kí­vül kí­nos ez a do­log, rend­kí­vül kí­nos! El sem tu­dom gon­dol­ni, mi­lyen rossz ha­tás­sal lesz az üz­let­me­net­re!

Miss Mer­ri­on negy­ven év kö­rü­li igen so­vány nő volt; na­rancs­szí­nű, ku­sza ha­já­val maga is bá­mu­la­to­san ha­son­lí­tott egy vö­rös macs­ká­ra. Ide­ge­sen bab­rált csip­ke­zsa­bó­já­val és hi­va­ta­lát rep­re­zen­tá­ló öl­tö­zé­ké­nek szám­ta­lan fod­rocs­ká­já­val.

– Óri­á­si mód föl­len­dül, meg­lát­ja! – biz­tat­ta Kel­sey fel­ügye­lő.

– Un­do­rí­tó, va­ló­ban un­do­rí­tó! Két­ség­be­ej­tő, mi­lyen al­jas az em­be­ri ter­mé­szet – je­len­tet­te ki Miss Mer­ri­on, a sze­me azon­ban föl­ra­gyo­gott.

– Mit tud­na ne­kem el­mon­da­ni az el­hunyt lány­ról, Miss Mer­ri­on?

– Sem­mit – je­len­tet­te ki a hölgy ha­tá­ro­zot­tan. – Ab­szo­lú­te sem­mit!

– Mi­óta dol­go­zott itt?

– Ta­valy nyá­ron ke­rült ide.

– Meg volt elé­ged­ve vele?

– Jó föl­szol­gá­ló volt, gyors és ud­va­ri­as.

– Csi­nos volt, ugye? – tu­da­kol­ta Po­i­rot.

Miss Mer­ri­on vé­gig­mér­te az­zal a bi­zo­nyos „ó, ezek a kül­föl­di­ek!” pil­lan­tás­sal.

– Ked­ves, ren­des kül­se­jű lány volt – mond­ta ki­mér­ten.

– Mi­kor hagy­ta abba a mun­kát teg­nap este? – kér­dez­te Cro­me.

– Nyolc óra­kor. Ak­kor zá­runk. Ez nem va­cso­rá­zó­hely. Rán­tot­tat és teát fo­gyasz­tó ven­dé­gek (Po­i­rot el­bor­zadt en­nek hal­la­tá­ra) be­jön­nek hét órá­ig, néha még azon túl is, de rend­sze­rint fél hét­kor már ki­sebb a for­ga­lom.

– Nem mon­dott va­la­mit ön­nek a lány ar­ról, hogy ho­gyan szán­dé­ko­zik el­töl­te­ni az es­té­jét?

– Er­ről szó sem le­he­tett! Nem vol­tunk olyan vi­szony­ban – je­len­tet­te ki nyo­ma­té­ko­san a hölgy.

– Nem jött be érte va­la­ki? Nem ke­res­te sen­ki?

– Nem.

– Úgy vi­sel­ke­dett, mint más­kor? Nem volt iz­ga­tott vagy le­han­golt?

– Erre iga­zán nem tu­dok vá­la­szol­ni – mond­ta kö­zöm­bö­sen Miss Mer­ri­on.

– Hány pin­cér­nő dol­go­zik itt?

– Ál­lan­dó al­kal­ma­zás­ban ket­tő, és jú­li­us hu­sza­di­ká­tól au­gusz­tus vé­gé­ig két ki­se­gí­tő.

– Eli­za­beth Bar­nard ki­se­gí­tő volt?

– Nem. Ő volt az egyik ál­lan­dó föl­szol­gá­ló.

– És ki a má­sik? Róla mit mond­hat?

– Miss Hig­ley? Na­gyon ren­des fi­a­tal lány.

– Jó ba­rát­ság­ban volt Miss Bar­nard­dal?

– Iga­zán nem tud­nám meg­mon­da­ni.

– Ta­lán in­kább őt ma­gát kér­dezzük meg.

– Most?

– Ha len­ne szí­ves.

– Ide­kül­döm. – Miss Mer­ri­on föl­állt. – Ké­rem, ne tar­tóz­tas­sák so­ká­ig. Most van a reg­ge­li csúcs­for­ga­lom.

A vö­rös macs­ká­ra em­lé­kez­te­tő Miss Mer­ri­on ez­zel ki­vo­nult az iro­dá­ból.

– Igen elő­ke­lő – je­gyez­te meg Kel­sey fel­ügye­lő, és utá­noz­ta a hölgy af­fek­tá­ló hang­lej­té­sét: – Iga­zán nem tud­nám meg­mon­da­ni…

Egy fe­ke­te hajú, ró­zsás arcú, fe­ke­te sze­mű, kö­vér­kés lány ron­tott be lé­lek­sza­kad­va az iro­dá­ba.

– Miss Mer­ri­on kül­dött – mond­ta li­heg­ve.

– Ön Miss Hig­ley?

– Igen, én va­gyok.

– Is­mer­te Eli­za­beth Bar­nar­dot?

– Hogy­ne, per­sze hogy is­mer­tem Bettyt. Hát nem ré­mes? Bor­zal­mas! Nem is tu­dom el­hin­ni, hogy igaz! A lá­nyok­nak foly­ton mon­dom, egész reg­gel, hogy egy­sze­rű­en nem tu­dom el­hin­ni! Tud­já­tok, mon­dom, egy­sze­rű­en el­kép­zel­he­tet­len, nem le­het igaz. Betty! Már­mint Betty Bar­nard, aki min­dig itt volt, Bettyt meg­öl­ték! Egy­sze­rű­en hi­he­tet­len, mond­tam ne­kik, foly­ton csip­ke­dem ma­gam, nem ál­mo­dom-e, és ta­lán föl­éb­re­dek… hogy Bettyt meg­öl­ték… ez, hisz meg­ér­te­nek… ez nem le­het igaz!

– Jól is­mer­te az el­huny­tat? – ér­dek­lő­dött Cro­me.

– Hát, ami azt il­le­ti, ő ré­geb­ben dol­go­zott itt, mint én. Én csak most már­ci­us­ban lép­tem be. Ő már itt volt ta­valy is. Elég csön­des ter­mé­sze­tű volt, hisz ér­tik, nem az, aki foly­ton ne­vet­gél, és csak a tré­fán jár az esze. Nem volt ép­pen ko­moly, nem úgy ér­tem, tu­dott ő ne­vet­ni, vic­ce­lőd­ni, de azért nem volt… szó­val ko­moly volt, és még­se volt az, hisz ér­tik…

Meg kell adni, Cro­me fel­ügye­lő rend­kí­vü­li tü­re­lem­ről tett ta­nú­sá­got. A kö­vér­kés Miss Hig­ley, mint tanú, egy­re őr­jí­tőb­bé vált. Min­den ki­je­len­té­sét vagy fél­tu­cat­szor el­is­mé­tel­te, egy­re job­ban ki­cir­kal­maz­va, és vég­ered­mény­ben alig mon­dott va­la­mit.

Nem volt bi­zal­mas ba­rát­nő­je az el­hunyt lány­nak. Sza­va­i­ból ki le­he­tett ven­ni, hogy Eli­za­beth Bar­nard jó­val több­re tar­tot­ta ma­gát őná­la, mun­ka köz­ben ked­ves volt a lá­nyok­hoz, de mun­ka­időn kí­vül nem­igen ta­lál­ko­zott ve­lük. Betty­nek volt egy „ba­rát­ja”, a Court és Bruns­kill in­gat­lan­köz­ve­tí­tő iro­dá­ból, az ál­lo­más mel­lett. Nem, nem Mr. Court, nem is Mr. Bruns­kill, csak ná­luk dol­go­zik. Nem tud­ja a fi­a­tal­em­ber ne­vét, csak lá­tás­ból is­me­ri. Jó­ké­pű, ó, na­gyon is jó­ké­pű fiú, és min­dig olyan csi­no­san öl­tö­zik. Vi­lá­gos, hogy Miss Hig­ley szí­vé­ben volt némi irigy­ség.

Lé­nye­gé­ben annyit tud­tunk meg, hogy Eli­za­beth Bar­nard a mun­ka­he­lyén nem kö­zöl­te sen­ki­vel, mit ter­vez es­té­re. Miss Hig­ley vé­le­mé­nye sze­rint azon­ban a „ba­rát­já­val” szán­dé­ko­zott ta­lál­koz­ni. Va­do­na­túj fe­hér ruha volt raj­ta, „csu­da édes az­zal a di­va­tos kis gal­lér­já­val”.

Be­szél­tünk a má­sik két fel­szol­gá­ló­lánnyal is, de min­den to­váb­bi ered­mény nél­kül. Betty Bar­nard nem árul­ta el, mit ter­vez, és az este fo­lya­mán sen­ki sem lát­ta őt Bex­hill­ben.