IV. ASCHERNÉ

An­do­ver­ben egy ma­gas, sző­ke, ked­ves mo­so­lyú fér­fi, Glen fel­ügye­lő fo­ga­dott ben­nün­ket.

A tö­mör­ség ked­vé­ért rö­vi­den össze­fog­la­lom a pusz­ta té­nye­ket.

A bűn­tényt Do­ver szol­gá­la­tos köz­rend­őr fe­dez­te föl 22-én éj­fél után egy óra­kor. El­len­őr­ző út­ján pró­ba­kép­pen le­nyom­ta a bolt­aj­tó ki­lin­csét, az aj­tót nyit­va ta­lál­ta, és be­lé­pett. Előbb azt hit­te, üres a he­lyi­ség. Zseb­lám­pá­já­val a pult mögé vi­lá­gí­tott, és meg­lát­ta az öreg­asszony össze­ros­kadt holt­tes­tét. A hely­szín­re si­e­tő rend­őr­or­vos meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az asszonyt a ko­po­nyá­ján há­tul erős ütés érte – va­ló­szí­nű­leg ami­kor a pult mö­göt­ti polc­ról le­emelt egy cso­mag ci­ga­ret­tát. Ha­lá­la nyolc-ki­lenc órá­val az­előtt kö­vet­ke­zett be.

– Mó­dunk­ban állt azon­ban ezt az időt egy ki­csit le­szű­kí­te­ni – ma­gya­ráz­ta a fel­ügye­lő. – Ta­lál­tunk va­la­kit, aki fél hat­kor járt az üz­let­ben, és vá­sá­rolt egy pak­li do­hányt. Egy má­sik sze­mély úgy em­lék­szik, öt perc­cel hat után ment be, de üre­sen ta­lál­ta a bol­tot. A gyil­kos­ság idő­pont­ja te­hát fél hat és hat óra öt perc közé te­he­tő. Ed­dig nem si­ke­rült olyan ta­nú­ra akad­nunk, aki lát­ta vol­na Aschert ott a kör­nyé­ken, de még ta­lál­ha­tunk va­la­kit. Este ki­lenc­kor a Há­rom Ko­ro­ná­ban ült meg­le­he­tős it­ta­san. Amint meg­ta­lál­juk, a gya­nú alap­ján őri­zet­be vesszük.

– Jócs­kán „nem­kí­vá­na­tos elem”, ugye, fel­ügye­lő úr? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Un­dok fi­gu­ra.

– Nem élt együtt a fe­le­sé­gé­vel?

– Nem. Kü­lön­vál­tak né­hány éve. Ascher né­met szü­le­té­sű, az­előtt pin­cér volt, de egy­re töb­bet ivott, és las­san­ként al­kal­mat­lan­ná vált a mun­ká­ra. A fe­le­sé­ge egy da­ra­big há­zak­nál szol­gált. Utol­já­ra egy idős hölgy­nél, Rose kis­asszony­nál volt ház­ve­ze­tő­nő. A fér­jé­nek jut­ta­tott a bé­ré­ből annyit, amennyi­ből meg­él­he­tett, de az az em­ber foly­ton le­it­ta ma­gát, ré­sze­gen be­ál­lí­tott a fe­le­sé­gé­hez, és han­gos je­le­ne­te­ket ren­de­zett a mun­ka­he­lyén. Ezért sze­gő­dött el az asszony Rose kis­asszony­hoz. Az ud­var­ház vi­dé­ken van, há­rom­mér­föld­nyi­re An­do­ver­től; ott már ne­he­zeb­ben tud­ta meg­kö­ze­lí­te­ni a fér­je. Rose kis­asszony meg­halt; Ascher­né­ra ha­gyott va­la­mennyit, és ab­ból nyi­tot­ta ezt a tra­fi­kot az asszony. Csöpp kis üz­let, nem árult mást, csak ol­csó ci­ga­ret­tát, új­sá­got, ilyes­mit. Épp­hogy fönn tud­ta tar­ta­ni be­lő­le ma­gát. Ascher időn­ként be­tért hoz­zá, ócsá­rol­ta, sér­té­se­ket vag­do­sott a fe­jé­hez, ilyen­kor az asszony, hogy sza­ba­dul­jon tőle, a mar­ká­ba szo­kott nyom­ni egy kis pénzt. Azon­kí­vül ti­zen­öt shil­lin­get adott neki he­ten­ként.

– Gyer­me­kük nincs? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Nincs. Az asszony­nak van egy uno­ka­hú­ga. Over­ton kö­ze­lé­ben szol­gál. Igen ön­tu­da­tos, ko­moly fi­a­tal nő.

– Azt mond­ja, ez az Ascher fe­nye­get­ni szok­ta a fe­le­sé­gét?

– Igen. Ré­me­sen vi­sel­ke­dik, mi­kor be­rúg. Ká­rom­ko­dik, át­ko­zó­dik, es­kü­dö­zik, hogy be­ve­ri az asszony fe­jét. Ne­héz éle­te volt sze­gény Ascher­né­nak.

– Mennyi idős volt?

– Kö­zel járt a hat­van­hoz… be­csü­le­te­sen, ke­mé­nyen dol­go­zott egész éle­té­ben.

– Fel­ügye­lő úr vé­le­mé­nye sze­rint ez az Ascher kö­vet­te el a bűn­tényt? – Po­i­rot hang­ja igen ko­moly volt.

A fel­ügye­lő óva­to­san kö­hin­tett.

– Ko­rai vol­na még er­ről nyi­lat­koz­ni, uram, de na­gyon sze­ret­ném Franz Ascher be­szá­mo­ló­ját hal­la­ni ar­ról, hogy ho­gyan töl­töt­te el a teg­na­pi es­tét. Ha ki­elé­gí­tő­en szá­mot tud adni róla, rend­ben van, ha nem…

Glen fel­ügye­lő so­kat­mon­dó szü­ne­tet tar­tott.

– Nem hi­ány­zott sem­mi a bolt­ból?

– Sem­mi. A pénz érin­tet­le­nül he­ver a kassza­fi­ók­ban. Rab­lás­nak nincs nyo­ma.

– Úgy hi­szi, ez az Ascher ré­sze­gen be­ál­lí­tott a bolt­ba, or­dí­to­zott a fe­le­sé­gé­vel, és vé­gül le­ütöt­te?

– Ez lát­szik a leg­va­ló­szí­nűbb­nek. Mind­amel­lett, uram, sze­ret­ném még egy­szer meg­néz­ni azt az ön kü­lö­nös le­ve­lét. Azon tű­nő­döm, nem le­het­sé­ges-e, hogy ez az Ascher a szer­ző­je.

Po­i­rot át­nyúj­tot­ta a le­ve­let, és a fel­ügye­lő össze­vont szem­öl­dök­kel el­ol­vas­ta.

– Nem ha­son­lít Ascher­re – je­len­tet­te ki vé­gül. – Ké­tel­ke­dem ab­ban, hogy Ascher ezt írta vol­na: „a mi an­gol rend­őr­sé­günk”, ha csak nem pró­bál kü­lö­nö­sen ra­vasz­nak lát­sza­ni, de eh­hez alig­ha van elég esze. Az­tán meg az az em­ber egy roncs… tel­je­sen össze­rop­pant. Túl­sá­go­san re­meg a keze, nem tud­na ilyen sza­bá­lyos nyom­ta­tott be­tű­ket írni. Jó mi­nő­sé­gű a le­vél­pa­pír is, a tin­ta is. Az a fur­csa, hogy fo­lyó hó hu­szon­egye­di­két em­lí­ti. Ez per­sze le­het vé­let­len is.

– Hogy­ne… le­het.

– De nem sze­re­tem az ef­fé­le vé­let­le­ne­ket, Mr. Po­i­rot. Ez itt kis­sé túl­sá­go­san ka­pó­ra jött.

Glen össze­rán­colt hom­lok­kal hall­ga­tott pár per­cig.

– ABC. Ki az ör­dög le­het ez az ABC? Meg­lát­juk, va­jon Mary Dro­wer, Ascher­né uno­ka­hú­ga, tud-e va­la­mit er­ről. Fur­csa do­log. Ha nincs ez a le­vél, holt­biz­tos­ra ven­ném, hogy Franz Ascher a tet­tes.

– Tud va­la­mit Ascher­né múlt­já­ról?

– Hamps­hire-ből szár­ma­zik. Fi­a­tal lány ko­rá­ban Lon­don­ban szol­gált, ott is­mer­ke­dett meg Ascher­rel, és hoz­zá­ment fe­le­sé­gül. Ne­he­zen él­het­tek a há­bo­rú alatt. 1922-ben vég­leg ott­hagy­ta a fér­jét. Ez még Lon­don­ban tör­tént. Az asszony az­tán vissza­tért ide, hogy mi­nél tá­vo­labb ke­rül­jön tőle, de a fér­fi meg­ne­szel­te, hol van, utá­na­jött, és ál­lan­dó­an zak­lat­ta pén­zért… – El­hall­ga­tott, mert be­lé­pett egy rend­őr. – No, mi az, Briggs?

– Itt van Ascher. Be­kí­sér­tük.

– Jól van. Ve­zes­se be. Hol akad­tak rá?

– El­bújt egy vesz­teg­lő te­her­va­gon­ban, a kül­ső vá­gá­nyon.

– Buj­kált? Hoz­za csak be!

Franz Ascher csak­ugyan nyo­mo­rult, vissza­ta­szí­tó fi­gu­ra volt. Föl­vált­va pi­tyer­gett, haj­bó­kolt, hen­ce­gett, szit­ko­zó­dott. Vi­ze­nyős sze­mé­vel ra­va­szul pis­lo­gott hol egyi­künk­re, hol má­si­kunk­ra.

– Mit akar­nak tő­lem? Nem csi­nál­tam én a vi­lá­gon sem­mit. Szé­gyen, gya­lá­zat! Hogy mer­nek ide­hoz­ni? Disz­nó­ság! – Hir­te­len más han­got ütött meg: – No nem, nem így ér­tet­tem… hisz ma­guk nem bán­ta­nak egy sze­gény öreg­em­bert… nem lesz­nek igaz­ság­ta­la­nok vele… sze­gény öreg Franz, min­den­ki bánt­ja…

Sír­va fa­kadt.

– Eb­ből elég, Ascher – szólt rá a fel­ügye­lő. – Szed­je össze ma­gát. Nem vá­do­lom sem­mi­vel… egye­lő­re. Nem kell val­lo­mást ten­nie, csak ha akar. Ha azon­ban nincs köze a fe­le­sé­ge meg­gyil­ko­lá­sá­hoz…

– Nem én öl­tem meg! Nem én vol­tam! – or­dí­tott föl Ascher. – Ha­zug­ság! Át­ko­zott an­gol disz­nók… min­den­ki el­le­nem van! Nem öl­tem meg, nem és nem!

– Épp elég­szer fe­nye­get­te ez­zel, Ascher.

– Nem, nem. Ezt nem érti. Csak vicc­ből mond­tam. Ali­ce meg­ér­tet­te.

– Fura tré­fa! Haj­lan­dó el­mon­da­ni, hol min­de­nütt járt teg­nap este, Ascher?

– Hogy­ne, igen, min­dent el­mon­dok. Kö­ze­lé­ben se vol­tam Ali­ce-nek. A ba­rá­ta­im­mal vol­tam… jó ba­rá­tok­kal. A Hét Csil­lag­ban… ké­sőbb a Sán­ta Ku­tyá­ban…

To­vább ha­dart, csak úgy bu­gyo­gott be­lő­le a szó.

– Ott volt Dick Wil­lows… a vén Cur­die… és Ge­or­ge és Platt, és még so­kan a fiúk kö­zül. Hány­szor mond­jam, nem jár­tam még a kö­ze­lé­ben se Ali­ce-nek… Ach Gott, ez a szín­tisz­ta igaz­ság!

Most már vi­sí­tott. A fel­ügye­lő in­tett a rend­őr­nek.

– Vi­gye. Gya­nú alap­ján őri­zet­be vesszük.

– Nem tu­dom, mit gon­dol­jak – mond­ta, mi­kor el­ve­zet­ték a rossz képű, csúf sza­vú, resz­ke­tő vén­em­bert. – Ha nem néz­ném azt a le­ve­let, azt mon­da­nám, ő kö­vet­te el.

– Mit tud azok­ról, aki­ket em­lí­tett?

– Hit­vány nép­ség, egy sem ri­ad­na vissza a ha­mis ta­nú­zás­tól. Ab­ban nem ké­tel­ke­dem, hogy csak­ugyan ve­lük töl­töt­te az este leg­na­gyobb ré­szét. Min­den azon mú­lik, lát­ta-e va­la­ki fél hat és hat kö­zött a bolt kör­nyé­kén.

Po­i­rot el­gon­dol­koz­va in­gat­ta a fe­jét.

– Biz­tos ben­ne, hogy sem­mit sem vit­tek el a bolt­ból?

Glen vál­lat vont.

– Ez per­sze at­tól függ, mit te­kin­tünk an­nak. Ta­lán el­emel­tek egy-két cso­mag ci­ga­ret­tát… de ezért alig­ha kö­vet­nek el gyil­kos­sá­got.

– És sem­mit sem ta­lál­tak… hogy is fe­jez­zem ki ma­gam… sem­mit sem vit­tek be a bolt­ba? Nem ta­lál­tak va­la­mi ki­rí­vót… nem oda il­lőt?

– Csak egy vas­úti me­net­ren­det.

– Egy me­net­ren­det?

– Azt. Lap­já­val le­fe­lé, ki­nyit­va he­vert a pul­ton. Mint­ha az An­do­ver­ből in­du­ló vo­na­to­kat néz­te vol­na meg va­la­ki. Vagy maga az öreg­asszony, vagy egyik ve­vő­je.

– Ascher­né árult ilyes­mit?

Glen a fe­jét ráz­ta.

– Csu­pán fil­lé­res me­net­ren­det tar­tott. Ez vas­kos ki­adás volt, ami­lyen csak a Smith cég­nél vagy nagy pa­pír­ke­res­ke­dés­ben kap­ha­tó.

Po­i­rot-nak föl­vil­lant a sze­me. Elő­re­ha­jolt.

– Azt mond­ta, me­net­rend. Me­lyik? A Brads­haw… vagy az ABC?

Most már a fel­ügye­lő sze­me is föl­csil­lant.

– Jó­sá­gos is­ten! – ki­ál­tott föl. – Az ABC volt!