XXI. EGY GYILKOS SZEMÉLYLEÍRÁSA
Azt hiszem, ebben a pillanatban ismét elhalványult előttünk az, amit Poirot emberi elemnek nevezett. Minthogy a lelkünk képtelen elviselni a tömény borzalmat, átmenetileg normális emberi életet éltünk.
Mind úgy éreztük, hogy lehetetlen bármit is csinálnunk, amíg nem jön meg a negyedik levél, amelyik tudtunkra adja a D-gyilkosság tervbe vett helyét. A várakozás ideje alatt némiképp enyhült bennünk a feszültség.
De most, a fehér papirosról ránk vigyorgó nyomtatott betűs szavak láttára ismét föllángolt a tűz.
Crome felügyelő átjött a Yardról, és még ott volt, amikor beállított Franklin Clarke és Megan Barnard.
A lány elmondta, hogy szintén Bexhillből jött föl.
– Kérdezni akartam valamit Mr. Clarke-tól.
„Vajon miért magyarázkodik?” – gondoltam, de nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget.
A levél természetesen annyira lekötötte az érdeklődésemet, hogy minden egyebet kivert a fejemből.
Azt hiszem, Crome nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy viszontlátja a dráma néhány szereplőjét. Rendkívül hivatalos volt a viselkedése.
– Ezt magamhoz veszem, monsieur Poirot. Ha óhajtana egy másolatot…
– Nem, nem, szükségtelen.
– Mik a tervei, felügyelő úr? – kérdezte Clarke.
– Meglehetősen széles körűek a terveim, Mr. Clarke.
– Ezúttal el kell csípnünk. Szabad talán elmondanom, felügyelő úr, mi is brigádot szerveztünk az ügy földerítésére. Az érdekelt felek különítményét.
Crome felügyelő a legjobb modorában válaszolt:
– Ó, csakugyan?
– Úgy látom, felügyelő úrnak nincs valami jó véleménye az amatőrökről.
– Aligha állnak rendelkezésükre a mieinkhez fogható eszközök, Mr. Clarke. Nem gondolja?
– Nekünk viszont személyes leszámolnivalónk van… ami nem csekélység!
– Ó, csakugyan?
– Úgy képzelem, az ön feladata nem lesz könnyű, felügyelő úr. Valójában inkább azt hiszem, megint kitol önnel a jó öreg ABC.
Észrevettem már, hogy amikor minden egyéb csütörtököt mondott, ezzel a módszerrel beszédre lehet bírni Crome-ot.
– Nem hinném, hogy ezúttal sok kivetnivalót talál majd az intézkedéseinkben a nagyközönség – jelentette ki. – Az a bolond jó előre figyelmeztetett bennünket. Tizenegyedike csak jövő hét szerdáján lesz. Bőven van időnk hírverésre a sajtó útján. Doncaster figyelmét alaposan fölhívjuk a veszélyre. Akinek D-vel kezdődik a neve, legyen az férfi vagy nő, vigyáz majd minden lépésére… ezzel is megyünk már valamire. Azonkívül igen nagyszámú rendőrlegénységet irányítunk a városba; ezt máris elrendeltük egész Anglia valamennyi rendőrkapitányának a hozzájárulásával. Egész Doncaster, a rendőrség csakúgy, mint a civil lakosság, minden követ megmozgat majd, hogy elfogjon egyetlen embert, és egy kis szerencsével nyakon csípjük őkelmét!
Clarke csöndesen megjegyezte:
– Látszik, felügyelő úr, hogy ön nem sportember.
Crome rámeredt.
– Mit ért ezen, Mr. Clarke?
– Jóságos isten, hát nem tudja, hogy jövő szerdán lesz Doncasterben a Saint Léger lóverseny?
A felügyelőnek leesett az álla. Ha megfeszül, se tudta volna most kimondani kedvelt „Ó, csakugyan?”-ját.
– Ez igaz – nyögte ki. – Hm… ez komplikálja a dolgot…
– ABC nem ostoba, még ha őrült is.
Néhány percig valamennyien hallgattunk, magunkban mérlegelve a helyzetet. A tömeg a lóversenytéren… a szenvedélyes sportszerető angol nézőközönség… beláthatatlan bonyodalom!
– C’est ingénieux – dünnyögte Poirot. – Tout de même c’est bien imaginé, ça[43]
– Szerintem – szólalt meg Clarke – a lóversenytéren lesz a gyilkosság. Talán éppen mialatt a nagydíjat futják!
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha sportösztönének öröme telnék a gondolatban…
Crome felügyelő fogta a levelet, és fölállt.
– A Saint Léger persze komplikáció – ismerte el kelletlenül. – Sajnálatos körülmény.
Kiment. Hangok szűrődtek be a haliból. Egy perc múlva belépett Thora Grey. Az arcán aggodalom ült.
– A felügyelő mondta, hogy jött egy újabb levél. Hol lesz ezúttal?
Odakünn esett. Thora Grey fekete kosztümben volt, prémgallérral, csöpp kis fekete kalapja kacéran félrecsapva aranyszőke fején. Franklin Clarke-hoz intézte a kérdést, hozzálépett, és a férfi karján nyugtatva kezét, várta a válaszát.
– Doncasterben… a Saint Léger lóverseny napján.
Nekiültünk megvitatni a teendőket. Mondanom sem kell, valamennyien ott akartunk lenni, de a versenynap várható nyüzsgése kétségkívül megzavarta korábban szövögetett terveinket.
Hirtelen elcsüggedtem. Elvégre mit tehet ez a hat emberből álló kis „különítmény”, ha mégolyan erős személyes érdek fűti is minden tagját? Doncasterben megszámlálhatatlan éles szemű rendőr éberen figyeli majd a számba jöhető helyeket – mi többet láthat meg ez a hat szempár?
Poirot, mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólalt.
– Mes enfants,[44] ne szórjuk szét, hanem egyesítsük erőinket. Rendezzük gondolatainkat, módszeresen közelítsük meg célunkat. Az igazságot ne kívül keressük, hanem önmagunkban. Mindegyikünk tegye föl magának a kérdést: vajon mit tudok én a gyilkosról? Így, ezzel a módszerrel összeáll előttünk a keresett ember képe.
– Hisz nem tudunk róla semmit – sóhajtott föl Thora Grey.
– Dehogynem, mademoiselle, mindegyikünk tud valamit róla, csak azt kellene tudnunk, mi az, amiről tudomásunk van. Meggyőződésem, hogy van, csak éppen meg kell találnunk.
Clarke a fejét rázta.
– Semmit se tudunk, azt se, hogy öreg vagy fiatal, szőke vagy barna! Nem láttuk, nem beszéltünk vele… egyikünk sem! Agyoncsépeltük, amiről tudunk, elmondtunk már mindent, de mindent.
– Nem mindent! Miss Grey például azt mondta nekünk, hogy nem látott és nem is beszélt senki idegennel aznap, amikor megölték Sir Carmichael Clarke-ot.
– Úgy is van – hagyta helyben Thora Grey.
– Úgy van? Lady Clarke az ablakából látta, amint mademoiselle a kapujuk előtt beszélgetett egy idegennel.
– Én? Egy idegennel? – fakadt ki elképedve a lány. Csodálkozását nem mímelte; világos, tiszta tekintete őszinte volt.
– Lady Clarke bizonyára tévedett. Én soha… Ó! – kiáltott föl hirtelen, szinte kiszakadt belőle. Arca bíborvörös lett. – Most már emlékszem! Jaj, de buta vagyok! Teljesen kiment a fejemből. De nem is volt fontos. Csak egy ügynök, aki harisnyát árult… hisz ismeri ezeket… leszerelt katonák többnyire. Roppantul makacsok, alig tudtam lerázni. Éppen a hallban voltam, mikor a nyitott ajtóhoz ért. Nem kellett becsöngetnie, megszólított, de teljesen ártalmatlan fajta volt, nyilván azért feledkeztem meg róla.
Poirot kezét a homlokára tapasztva himbálózott ide-oda, és olyan hevesen mormogott magában, hogy az egész társaság rábámult.
– Harisnya – dünnyögte. – Harisnya… harisnya… ça vient[45]… harisnya… igen, ez az… a motívum… három hónapja… és a múltkor is… és most… Bon Dieu, megvan!
Most már gyertya egyenesen ült, és rám szegezte parancsoló tekintetét.
– Emlékszik, Hastings? Andover. A bolt. Fölmentünk a hálószobába. A széken egy pár új selyemharisnya volt. És már azt is tudom, mi ragadta meg a figyelmemet most két napja. Mademoiselle, ön – Meganhoz fordult –, ön az anyjáról beszélt, aki azon sírdogált, hogy egy pár harisnyát vett a lányának éppen aznap, amikor megölték… – Poirot körbejártatta tekintetét. – Értik már? Ugyanaz a motívum háromszor megismétlődött. Ez nem lehet véletlen. Mikor Megan beszélt, éreztem, hogy amit mond, kapcsolatban van valamivel… most már tudom, hogy Ascherné szomszédja, Fowlerné szavaival. Ő beszélt azokról az emberekről, akik folyton zaklatják, próbálnak valamit eladni neki, például harisnyát. Mondja, mademoiselle, ugye, hogy az anyja nem üzletben vásárolta a harisnyát, hanem olyan valakitől, aki bekopogott hozzá?
– Igen… igen… Már emlékszem. Még mondott is valami olyat, hogy mennyire sajnálja szegény ördögöket, akik házról házra járnak, úgy próbálják eladni a portékájukat.
– De hát hol itt az összefüggés? – csattant föl Franklin. – Mit bizonyít az, hogy egy ember harisnyát árul?
– Értsék meg, barátaim, ez nem lehet véletlen. Három bűntény történt, és mindannyiszor megjelent egy ember, harisnyát árult, és kikémlelte a terepet.
Poirot most egyenesen Thorához fordult:
– A vous la parole![46] Írja le azt az embert!
A lány zavartan bámult rá.
– Nem tudom… nem tudom, hogyan… azt hiszem, szemüveget viselt… és kopott volt a kabátja…
– Mieux que ça, mademoiselle?[47]
– Meggörnyedt… honnan tudjam, hisz alig néztem rá. Nem az a fajta volt, akit észrevesz az ember.
– Tökéletesen igaza van, mademoiselle. A gyilkosságok egész rejtélyét magában foglalja, ahogy leírja a gyilkost, mert ahhoz nem fér kétség, hogy ő a gyilkos. Nem az a fajta, akit észrevesz az ember. Igen, kétségkívül… ez a gyilkos személy leírása!