XXI. EGY GYILKOS SZEMÉLYLEÍRÁSA

Azt hi­szem, eb­ben a pil­la­nat­ban is­mét el­hal­vá­nyult előt­tünk az, amit Po­i­rot em­be­ri elem­nek ne­ve­zett. Mint­hogy a lel­künk kép­te­len el­vi­sel­ni a tö­mény bor­zal­mat, át­me­ne­ti­leg nor­má­lis em­be­ri éle­tet él­tünk.

Mind úgy érez­tük, hogy le­he­tet­len bár­mit is csi­nál­nunk, amíg nem jön meg a ne­gye­dik le­vél, ame­lyik tud­tunk­ra adja a D-gyil­kos­ság terv­be vett he­lyét. A vá­ra­ko­zás ide­je alatt né­mi­képp eny­hült ben­nünk a fe­szült­ség.

De most, a fe­hér pa­pi­ros­ról ránk vi­gyor­gó nyom­ta­tott be­tűs sza­vak lát­tá­ra is­mét föl­lán­golt a tűz.

Cro­me fel­ügye­lő át­jött a Yard­ról, és még ott volt, ami­kor be­ál­lí­tott Frank­lin Clar­ke és Megan Bar­nard.

A lány el­mond­ta, hogy szin­tén Bex­hill­ből jött föl.

– Kér­dez­ni akar­tam va­la­mit Mr. Clar­ke-tól.

„Va­jon mi­ért ma­gya­ráz­ko­dik?” – gon­dol­tam, de nem tu­laj­do­ní­tot­tam en­nek sem­mi je­len­tő­sé­get.

A le­vél ter­mé­sze­te­sen annyi­ra le­kö­töt­te az ér­dek­lő­dé­se­met, hogy min­den egye­bet ki­vert a fe­jem­ből.

Azt hi­szem, Cro­me nem volt túl­sá­go­san el­ra­gad­tat­va at­tól, hogy vi­szont­lát­ja a drá­ma né­hány sze­rep­lő­jét. Rend­kí­vül hi­va­ta­los volt a vi­sel­ke­dé­se.

– Ezt ma­gam­hoz ve­szem, mon­si­eur Po­i­rot. Ha óhaj­ta­na egy má­so­la­tot…

– Nem, nem, szük­ség­te­len.

– Mik a ter­vei, fel­ügye­lő úr? – kér­dez­te Clar­ke.

– Meg­le­he­tő­sen szé­les kö­rű­ek a ter­ve­im, Mr. Clar­ke.

– Ez­út­tal el kell csíp­nünk. Sza­bad ta­lán el­mon­da­nom, fel­ügye­lő úr, mi is bri­gá­dot szer­vez­tünk az ügy föl­de­rí­té­sé­re. Az ér­de­kelt fe­lek kü­lö­nít­mé­nyét.

Cro­me fel­ügye­lő a leg­jobb mo­do­rá­ban vá­la­szolt:

– Ó, csak­ugyan?

– Úgy lá­tom, fel­ügye­lő úr­nak nincs va­la­mi jó vé­le­mé­nye az ama­tő­rök­ről.

– Alig­ha áll­nak ren­del­ke­zé­sük­re a mi­e­ink­hez fog­ha­tó esz­kö­zök, Mr. Clar­ke. Nem gon­dol­ja?

– Ne­künk vi­szont sze­mé­lyes le­szá­mol­ni­va­lónk van… ami nem cse­kély­ség!

– Ó, csak­ugyan?

– Úgy kép­ze­lem, az ön fel­ada­ta nem lesz könnyű, fel­ügye­lő úr. Va­ló­já­ban in­kább azt hi­szem, megint ki­tol ön­nel a jó öreg ABC.

Ész­re­vet­tem már, hogy ami­kor min­den egyéb csü­tör­tö­köt mon­dott, ez­zel a mód­szer­rel be­széd­re le­het bír­ni Cro­me-ot.

– Nem hin­ném, hogy ez­út­tal sok ki­vet­ni­va­lót ta­lál majd az in­téz­ke­dé­se­ink­ben a nagy­kö­zön­ség – je­len­tet­te ki. – Az a bo­lond jó elő­re fi­gyel­mez­te­tett ben­nün­ket. Ti­zen­egye­di­ke csak jövő hét szer­dá­ján lesz. Bő­ven van időnk hír­ve­rés­re a saj­tó út­ján. Doncas­ter fi­gyel­mét ala­po­san föl­hív­juk a ve­szély­re. Aki­nek D-vel kez­dő­dik a neve, le­gyen az fér­fi vagy nő, vi­gyáz majd min­den lé­pé­sé­re… ez­zel is me­gyünk már va­la­mi­re. Azon­kí­vül igen nagy­szá­mú rend­őr­le­gény­sé­get irá­nyí­tunk a vá­ros­ba; ezt már­is el­ren­del­tük egész Ang­lia va­la­mennyi rend­őr­ka­pi­tá­nyá­nak a hoz­zá­já­ru­lá­sá­val. Egész Doncas­ter, a rend­őr­ség csak­úgy, mint a ci­vil la­kos­ság, min­den kö­vet meg­moz­gat majd, hogy el­fog­jon egyet­len em­bert, és egy kis sze­ren­csé­vel nya­kon csíp­jük őkel­mét!

Clar­ke csön­de­sen meg­je­gyez­te:

– Lát­szik, fel­ügye­lő úr, hogy ön nem sport­em­ber.

Cro­me rá­me­redt.

– Mit ért ezen, Mr. Clar­ke?

– Jó­sá­gos is­ten, hát nem tud­ja, hogy jövő szer­dán lesz Doncas­ter­ben a Sa­int Lé­ger ló­ver­seny?

A fel­ügye­lő­nek le­esett az álla. Ha meg­fe­szül, se tud­ta vol­na most ki­mon­da­ni ked­velt „Ó, csak­ugyan?”-ját.

– Ez igaz – nyög­te ki. – Hm… ez komp­li­kál­ja a dol­got…

– ABC nem os­to­ba, még ha őrült is.

Né­hány per­cig va­la­mennyi­en hall­gat­tunk, ma­gunk­ban mér­le­gel­ve a hely­ze­tet. A tö­meg a ló­ver­seny­té­ren… a szen­ve­dé­lyes sport­sze­re­tő an­gol né­ző­kö­zön­ség… be­lát­ha­tat­lan bo­nyo­da­lom!

– C’est in­gé­ni­eux – dünnyög­te Po­i­rot. – Tout de même c’est bien ima­gi­né, ça[43]

– Sze­rin­tem – szó­lalt meg Clar­ke – a ló­ver­seny­té­ren lesz a gyil­kos­ság. Ta­lán ép­pen mi­alatt a nagy­dí­jat fut­ják!

Egy pil­la­na­tig úgy tűnt, mint­ha sport­ösz­tö­né­nek örö­me tel­nék a gon­do­lat­ban…

Cro­me fel­ügye­lő fog­ta a le­ve­let, és föl­állt.

– A Sa­int Lé­ger per­sze komp­li­ká­ció – is­mer­te el kel­let­le­nül. – Saj­ná­la­tos kö­rül­mény.

Ki­ment. Han­gok szű­rőd­tek be a ha­li­ból. Egy perc múl­va be­lé­pett Tho­ra Grey. Az ar­cán ag­go­da­lom ült.

– A fel­ügye­lő mond­ta, hogy jött egy újabb le­vél. Hol lesz ez­út­tal?

Oda­künn esett. Tho­ra Grey fe­ke­te kosz­tüm­ben volt, prém­gal­lér­ral, csöpp kis fe­ke­te ka­lap­ja ka­cé­ran fél­re­csap­va arany­sző­ke fe­jén. Frank­lin Clar­ke-hoz in­téz­te a kér­dést, hoz­zá­lé­pett, és a fér­fi kar­ján nyug­tat­va ke­zét, vár­ta a vá­la­szát.

– Doncas­ter­ben… a Sa­int Lé­ger ló­ver­seny nap­ján.

Ne­ki­ül­tünk meg­vi­tat­ni a te­en­dő­ket. Mon­da­nom sem kell, va­la­mennyi­en ott akar­tunk len­ni, de a ver­seny­nap vár­ha­tó nyüzs­gé­se két­ség­kí­vül meg­za­var­ta ko­ráb­ban szö­vö­ge­tett ter­ve­in­ket.

Hir­te­len el­csüg­ged­tem. El­vég­re mit te­het ez a hat em­ber­ből álló kis „kü­lö­nít­mény”, ha még­olyan erős sze­mé­lyes ér­dek fűti is min­den tag­ját? Doncas­ter­ben meg­szám­lál­ha­tat­lan éles sze­mű rend­őr ébe­ren fi­gye­li majd a szám­ba jö­he­tő he­lye­ket – mi töb­bet lát­hat meg ez a hat szem­pár?

Po­i­rot, mint­ha csak a gon­do­la­ta­im­ban ol­vas­na, meg­szó­lalt.

– Mes en­fants,[44] ne szór­juk szét, ha­nem egye­sít­sük erő­in­ket. Ren­dezzük gon­do­la­ta­in­kat, mód­sze­re­sen kö­ze­lít­sük meg cé­lun­kat. Az igaz­sá­got ne kí­vül ke­res­sük, ha­nem ön­ma­gunk­ban. Mind­egyi­künk te­gye föl ma­gá­nak a kér­dést: va­jon mit tu­dok én a gyil­kos­ról? Így, ez­zel a mód­szer­rel össze­áll előt­tünk a ke­re­sett em­ber képe.

– Hisz nem tu­dunk róla sem­mit – só­haj­tott föl Tho­ra Grey.

– De­hogy­nem, ma­de­mo­i­sel­le, mind­egyi­künk tud va­la­mit róla, csak azt kel­le­ne tud­nunk, mi az, ami­ről tu­do­má­sunk van. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy van, csak ép­pen meg kell ta­lál­nunk.

Clar­ke a fe­jét ráz­ta.

– Sem­mit se tu­dunk, azt se, hogy öreg vagy fi­a­tal, sző­ke vagy bar­na! Nem lát­tuk, nem be­szél­tünk vele… egyi­künk sem! Agyon­csé­pel­tük, ami­ről tu­dunk, el­mond­tunk már min­dent, de min­dent.

– Nem min­dent! Miss Grey pél­dá­ul azt mond­ta ne­künk, hogy nem lá­tott és nem is be­szélt sen­ki ide­gen­nel az­nap, ami­kor meg­öl­ték Sir Car­mi­chael Clar­ke-ot.

– Úgy is van – hagy­ta hely­ben Tho­ra Grey.

– Úgy van? Lady Clar­ke az ab­la­ká­ból lát­ta, amint ma­de­mo­i­sel­le a ka­pu­juk előtt be­szél­ge­tett egy ide­gen­nel.

– Én? Egy ide­gen­nel? – fa­kadt ki el­ké­ped­ve a lány. Cso­dál­ko­zá­sát nem mí­mel­te; vi­lá­gos, tisz­ta te­kin­te­te őszin­te volt.

– Lady Clar­ke bi­zo­nyá­ra té­ve­dett. Én soha… Ó! – ki­ál­tott föl hir­te­len, szin­te ki­sza­kadt be­lő­le. Arca bí­bor­vö­rös lett. – Most már em­lék­szem! Jaj, de buta va­gyok! Tel­je­sen ki­ment a fe­jem­ből. De nem is volt fon­tos. Csak egy ügy­nök, aki ha­ris­nyát árult… hisz is­me­ri eze­ket… le­sze­relt ka­to­nák több­nyi­re. Rop­pan­tul ma­ka­csok, alig tud­tam le­ráz­ni. Ép­pen a hall­ban vol­tam, mi­kor a nyi­tott aj­tó­hoz ért. Nem kel­lett be­csön­get­nie, meg­szó­lí­tott, de tel­je­sen ár­tal­mat­lan faj­ta volt, nyil­ván azért fe­led­kez­tem meg róla.

Po­i­rot ke­zét a hom­lo­ká­ra ta­paszt­va him­bá­ló­zott ide-oda, és olyan he­ve­sen mor­mo­gott ma­gá­ban, hogy az egész tár­sa­ság rá­bá­mult.

– Ha­ris­nya – dünnyög­te. – Ha­ris­nya… ha­ris­nya… ça vi­ent[45]… ha­ris­nya… igen, ez az… a mo­tí­vum… há­rom hó­nap­ja… és a múlt­kor is… és most… Bon Dieu, meg­van!

Most már gyer­tya egye­ne­sen ült, és rám sze­gez­te pa­ran­cso­ló te­kin­te­tét.

– Em­lék­szik, Has­tings? An­do­ver. A bolt. Föl­men­tünk a há­ló­szo­bá­ba. A szé­ken egy pár új se­lyem­ha­ris­nya volt. És már azt is tu­dom, mi ra­gad­ta meg a fi­gyel­me­met most két nap­ja. Ma­de­mo­i­sel­le, ön – Megan­hoz for­dult –, ön az any­já­ról be­szélt, aki azon sír­do­gált, hogy egy pár ha­ris­nyát vett a lá­nyá­nak ép­pen az­nap, ami­kor meg­öl­ték… – Po­i­rot kör­be­jár­tat­ta te­kin­te­tét. – Ér­tik már? Ugyan­az a mo­tí­vum há­rom­szor meg­is­mét­lő­dött. Ez nem le­het vé­let­len. Mi­kor Megan be­szélt, érez­tem, hogy amit mond, kap­cso­lat­ban van va­la­mi­vel… most már tu­dom, hogy Ascher­né szom­széd­ja, Fow­ler­né sza­va­i­val. Ő be­szélt azok­ról az em­be­rek­ről, akik foly­ton zak­lat­ják, pró­bál­nak va­la­mit el­ad­ni neki, pél­dá­ul ha­ris­nyát. Mond­ja, ma­de­mo­i­sel­le, ugye, hogy az any­ja nem üz­let­ben vá­sá­rol­ta a ha­ris­nyát, ha­nem olyan va­la­ki­től, aki be­ko­po­gott hoz­zá?

– Igen… igen… Már em­lék­szem. Még mon­dott is va­la­mi olyat, hogy mennyi­re saj­nál­ja sze­gény ör­dö­gö­ket, akik ház­ról ház­ra jár­nak, úgy pró­bál­ják el­ad­ni a por­té­ká­ju­kat.

– De hát hol itt az össze­füg­gés? – csat­tant föl Frank­lin. – Mit bi­zo­nyít az, hogy egy em­ber ha­ris­nyát árul?

– Ért­sék meg, ba­rá­ta­im, ez nem le­het vé­let­len. Há­rom bűn­tény tör­tént, és mind­annyi­szor meg­je­lent egy em­ber, ha­ris­nyát árult, és ki­kém­lel­te a te­re­pet.

Po­i­rot most egye­ne­sen Tho­rá­hoz for­dult:

– A vous la pa­ro­le![46] Írja le azt az em­bert!

A lány za­var­tan bá­mult rá.

– Nem tu­dom… nem tu­dom, ho­gyan… azt hi­szem, szem­üve­get vi­selt… és ko­pott volt a ka­bát­ja…

– Mi­eux que ça, ma­de­mo­i­sel­le?[47]

– Meg­gör­nyedt… hon­nan tud­jam, hisz alig néz­tem rá. Nem az a faj­ta volt, akit ész­re­vesz az em­ber.

– Tö­ké­le­te­sen iga­za van, ma­de­mo­i­sel­le. A gyil­kos­sá­gok egész rej­té­lyét ma­gá­ban fog­lal­ja, ahogy le­ír­ja a gyil­kost, mert ah­hoz nem fér két­ség, hogy ő a gyil­kos. Nem az a faj­ta, akit ész­re­vesz az em­ber. Igen, két­ség­kí­vül… ez a gyil­kos sze­mély le­írá­sa!