XXII. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)
Mr. Alexander Bonaparte Cust mozdulatlanul ült a helyén. Reggelijéhez hozzá se nyúlt; érintetlenül hűlt ki az étel. A teáskannához támasztott újság kötötte le minden figyelmét, azt olvasta mohó érdeklődéssel.
Hirtelen fölpattant a helyéről, föl-alá járkált a szobában, aztán leroskadt az ablak melletti székre. Halk nyögéssel kezébe temette az arcát.
A nyíló ajtó nyikorgását nem hallotta meg. Marburyné állt az ajtóban, a háziasszonya.
– Nem tudom, volna-e kedve, Mr. Cust, egy finom… Ejnye, mi a baj? Rosszul van?
– Semmi baj. Igazán semmiség… csak… nem érzem magam egészen jól ma reggel.
Marburyné vizsga szeme ráesett a tálcán álló reggelire.
– Látom, hozzá se nyúlt a reggelijéhez. Megint a feje fáj?
– Nem… azazhogy igen… nem vagyok egészen jól.
– Igazán sajnálom. Talán el se megy ma?
Cust fölugrott.
– Dehogyisnem! Mennem kell. Dolgom van. Fontos dolgom. Nagyon, nagyon fontos!
Reszketett a keze. Marburyné látta, milyen izgatott, és próbálta tnegnyugtatni.
– Hát ha kell, akkor kell. Messzire megy?
– Nem, csak… – habozott pár pillanatig –, csak Cheltenhambe.
Furcsán, bizonytalanul ejtette ki a nevet. Marburyné meglepetten nézett rá.
– Cheltenham igen kedves fürdőhely – csevegett az asszony. – Egyik évben átmentem oda Bristolból. Csudaszépek az üzletek a városban.
– Igen… biztosan…
Marburyné nehézkesen lehajolt – terebélyes termetével nem is ment könnyen –, és fölszedte a földön fekvő összegyűrt újságot. Miközben visszatette az asztalra, tekintete ráesett a vastag betűs címsorokra.
– Egyébről sem írnak a lapok manapság, mint ezekről a gyilkosságokról – jegyezte meg. – Kilel a hideg, inkább el se olvasom. Mintha újra Hasfelmetsző Jack garázdálkodna.
Mr. Cust szólásra nyitotta száját, de egy hang se jött ki a torkán.
– Doncaster… azt mondja, ott lesz a következő rémség… Mégpedig holnap! Az emberen végigfut a hideg, hát nem? Ha Doncasterben laknék, és D-vel kezdődnék a nevem, tüstént fölülnék az első vonatra, és megszöknék. Bizony isten, ezt tenném, nem kockáztatnám a bőrömet. Valamit mondott, Mr. Cust?
– Semmit, Mrs. Marbury… semmit.
– Lóverseny lesz persze, és rengeteg nép. Biztos azt hiszi, ott a jó alkalom rá. Hallom, százával irányítják oda a rendőröket… Ejnye, Mr. Cust, maga csakugyan rossz bőrben van! Nem inna egy pohárkával? Valami erőset? Komolyan, nem szabadna ma elutaznia!
Mr. Cust föltápászkodott.
– Nem szükséges, Mrs. Marbury. Eddig mindig pontosan teljesítettem a… a feladatomat. Kell, hogy… hogy bízzanak bennem. Ha egyszer vállaltam valamit, azt elvégzem. Ez az egyetlen módja, hogy az ember jusson valamire a… a pályáján.
– De ha beteg?
– Nem vagyok beteg, Mrs. Marbury. Csak kissé sok a gondom… különböző személyes ügyek miatt. Nem aludtam jól az éjjel. De igazán nincs semmi bajom.
Olyan határozottan beszélt, hogy Marburyné szó nélkül összeszedte a reggeliző edényt, aztán, vonakodva bár, de elhagyta a szobát.
Mr. Cust előhúzta az ágy alól az útitáskáját, és csomagoláshoz látott. Pizsama, mosdószerek, tiszta gallér, bőrpapucs – sorra belerakta. Kulcsával kinyitotta a szekrényt, és levett a polcról vagy egy tucat lapos, hosszúkás kartondobozt; az is mind bekerült a bőröndbe.
Épphogy egy pillantást vetett az asztalon fekvő menetrendre, aztán kezében a táskával elhagyta a szobát. Kint a hallban letette, amíg felöltötte kabátját és kalapját. Közben pedig akkorát sóhajtott, hogy az a fiatal lány, aki épp kilépett az egyik ajtón, ijedten nézett rá.
– Valami baj van, Mr. Cust?
– Nincs semmi, Miss Lily.
– Azt hittem, mert úgy felsóhajtott.
– Miss Lily – kérdezte Cust váratlanul –, szokott magán erőt venni… baljós előérzet?
– Hát nemigen mondhatnám… vannak persze napok, amikor egyszerűen érzem, hogy minden balul üt ki, aztán olyanok is, amikor előre tudom, hogy minden sikerül.
Mr. Cust megint fölsóhajtott.
– Hát akkor isten vele, Miss Lily, isten vele. Maga mindig nagyon kedves volt hozzám.
– Ne búcsúzkodjék úgy, mintha örökre elmenne – nevetett Lily.
– Nem, persze hogy nem.
– Viszontlátásra akkor pénteken. Ezúttal hova megy? Megint a tengerpartra?
– Nem, nem… hm… Cheltenhambe.
– Az se csúnya hely. Nem olyan remek persze, mint Torquay. Az isteni lehetett! Ott szeretném tölteni jövőre a szabadságomat. Igaz is, maga egész közel lehetett, mikor az a gyilkosság történt, az ABC-gyilkosság! Épp akkor történt, mikor ott volt, nem?
– Hm… igen. Csakhogy onnan hat-hét mérföldnyire van Churston.
– Rém izgalmas lehetett mégis! Hisz talán elment a gyilkos mellett az utcán. Egészen közel lehetett hozzá.
– Hogyne, lehettem volna, persze – hagyta rá Mr. Cust olyan csúf, torz mosollyal, hogy föltűnt a lánynak.
– Ó, Mr. Cust, látom, nem jól van!
– Nincs semmi bajom, teljesen rendben vagyok. Isten vele, Miss Lily.
Ügyetlenül megemelte a kalapját, fölkapta útitáskáját, és jóformán kirohant az utcára.
– Fura vén figura – mormolta elnézően Lily Marbury. – Nyilván kissé meghibbant szegény.
– Állítsa össze a harisnyagyárak jegyzékét – adta ki a parancsot Crome felügyelő. – Körlevélben szólítsa föl valamennyit, hogy küldjék be haladéktalanul az ügynökeik teljes névsorát, tudja, azokét, akik jutalékra dolgoznak, bejárják a vidéket, és rendeléseket vesznek föl.
– Az ABC-üggyel kapcsolatban, uram?
– Azzal. Hercule Poirot úr egyik remek ötlete – mondta gúnyos hangon a felügyelő. – Valószínűleg nincs benne semmi, de ha mégolyan halvány is, nem hagyhatunk figyelmen kívül egyetlen eshetőséget sem.
– Úgy van, uram. Mr. Poirot nemegyszer derekas munkát végzett, a maga idejében, de azt hiszem, ma már kicsit szenilis… süsü…
– Hetvenkedő szélhámos! Csupa nagyképű póz. Megtéveszti a legtöbb embert, de engem ugyan nem! Nos hát, ami a Doncasterre történő előkészületeket illeti…
– Láttam azt az őskori leletet, a lakótokat, ma reggel – mondta tánc közben Tom Hartigan Lily Marburynek.
– Kit? Cust urat?
– Persze hogy őt, a Euston pályaudvaron. Mint rendesen, olyan volt, mint a kivert kutya. Kelekótya pasas; nem szabadna egyedül elengedni. Előbb az újságját ejtette le, aztán a menetjegyét. Fölszedtem neki, halvány gőze sem volt, hogy elvesztette. Szörnyű izgatottan köszönte meg, de nem hiszem, hogy fölismert.
– Hisz csak ritkán látott, mikor átmentél néha a hallon.
Körültáncolták a termet.
– Remekül táncolsz – suttogta Tom.
– Igazán? – mormolta Lily, és még közelebb húzódott a fiúhoz.
Tovább táncoltak.
– Eustont mondtad, vagy Paddingtont? Ahol az öreg Custot láttad?
– Eustont.
– Biztos?
– Persze hogy biztos. Miért?
– Furcsa. Úgy tudtam, Cheltenhambe a Paddingtonról kell utazni.
– Úgy is van. Csakhogy az öreg nem Cheltenhambe, hanem Doncasterbe ment.
– Cheltenhambe.
– Doncasterbe. Én csak tudom! Hisz én szedtem föl a jegyét.
– Nos, nekem azt mondta, Cheltenhambe megy. Biztos, hogy azt mondta.
– Nem jól értetted. Doncasterbe ment, annyi biztos! Szerencsés flótás! A Saint Léger versenyen tettem egypár garast Tüzes Sárkányra. Mit nem adnék érte, hogy lássam a futamot!
– Nem hinném, hogy Mr. Cust lóversenyre jár, nem az a fajta. Jaj istenem, Tom, remélem, nem gyilkolják meg! Hisz Doncasterben lesz a következő ABC-gyilkosság!
– Custnak nem lesz semmi baja. Nem D-vel kezdődik a neve.
– Megölhették volna a múltkor, persze. Torquayben volt éppen, Churston szomszédságában, mikor a legutóbbi gyilkosság történt.
– Igazán? Ez aztán véletlen, nem? – nevetett Tom. – Csak nem volt azelőtt meg pont Bexhillben?
Lily összeráncolta a homlokát:
– Elvolt… igen, emlékszem, hogy elvolt… mert otthon felejtette a fürdőnadrágját. Anyám varrt valamit rajta, még mondta, hogy ejnye, Mr. Cust végül mégis elment tegnap a fürdőnadrágja nélkül, én meg erre azt mondtam: mit izgatja magát azzal az ócska úszónadrággal, amikor az a rémes gyilkosság történt ott… megfojtottak egy lányt Bexhillben.
– Hát igen, ha fürdőnadrág kellett neki, akkor biztosan a tengerpartra készült. Ide figyelj, Lily – a fiú szélesen elvigyorodott –, hátha az a vén csont maga a gyilkos?
– Szegény öreg Mr. Cust? Hisz az a légynek se vétene! – nevetett Lily.
Vidáman táncoltak tovább – tudatukat betöltötte az együttlét öröme.
Tudat alatt azonban valami megrezdült bennük…