XXII. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)

Mr. Ale­xan­der Bo­na­par­te Cust moz­du­lat­la­nul ült a he­lyén. Reg­ge­li­jé­hez hoz­zá se nyúlt; érin­tet­le­nül hűlt ki az étel. A te­ás­kan­ná­hoz tá­masz­tott új­ság kö­töt­te le min­den fi­gyel­mét, azt ol­vas­ta mohó ér­dek­lő­dés­sel.

Hir­te­len föl­pat­tant a he­lyé­ről, föl-alá jár­kált a szo­bá­ban, az­tán le­ros­kadt az ab­lak mel­let­ti szék­re. Halk nyö­gés­sel ke­zé­be te­met­te az ar­cát.

A nyí­ló ajtó nyi­kor­gá­sát nem hal­lot­ta meg. Mar­bu­ry­né állt az aj­tó­ban, a há­zi­asszo­nya.

– Nem tu­dom, vol­na-e ked­ve, Mr. Cust, egy fi­nom… Ej­nye, mi a baj? Rosszul van?

– Sem­mi baj. Iga­zán sem­mi­ség… csak… nem ér­zem ma­gam egé­szen jól ma reg­gel.

Mar­bu­ry­né vizs­ga sze­me rá­esett a tál­cán álló reg­ge­li­re.

– Lá­tom, hoz­zá se nyúlt a reg­ge­li­jé­hez. Megint a feje fáj?

– Nem… az­az­hogy igen… nem va­gyok egé­szen jól.

– Iga­zán saj­ná­lom. Ta­lán el se megy ma?

Cust föl­ug­rott.

– De­hogy­is­nem! Men­nem kell. Dol­gom van. Fon­tos dol­gom. Na­gyon, na­gyon fon­tos!

Resz­ke­tett a keze. Mar­bu­ry­né lát­ta, mi­lyen iz­ga­tott, és pró­bál­ta tneg­nyug­tat­ni.

– Hát ha kell, ak­kor kell. Messzi­re megy?

– Nem, csak… – ha­bo­zott pár pil­la­na­tig –, csak Chelten­ham­be.

Fur­csán, bi­zony­ta­la­nul ej­tet­te ki a ne­vet. Mar­bu­ry­né meg­le­pet­ten né­zett rá.

– Chelten­ham igen ked­ves für­dő­hely – cse­ve­gett az asszony. – Egyik év­ben át­men­tem oda Bris­tol­ból. Csu­da­szé­pek az üz­le­tek a vá­ros­ban.

– Igen… biz­to­san…

Mar­bu­ry­né ne­héz­ke­sen le­ha­jolt – te­re­bé­lyes ter­me­té­vel nem is ment könnyen –, és föl­szed­te a föl­dön fek­vő össze­gyűrt új­sá­got. Mi­köz­ben vissza­tet­te az asz­tal­ra, te­kin­te­te rá­esett a vas­tag be­tűs cím­so­rok­ra.

– Egyéb­ről sem ír­nak a la­pok ma­nap­ság, mint ezek­ről a gyil­kos­sá­gok­ról – je­gyez­te meg. – Ki­lel a hi­deg, in­kább el se ol­va­som. Mint­ha újra Has­fel­met­sző Jack ga­ráz­dál­kod­na.

Mr. Cust szó­lás­ra nyi­tot­ta szá­ját, de egy hang se jött ki a tor­kán.

– Doncas­ter… azt mond­ja, ott lesz a kö­vet­ke­ző rém­ség… Még­pe­dig hol­nap! Az em­be­ren vé­gig­fut a hi­deg, hát nem? Ha Doncas­ter­ben lak­nék, és D-vel kez­dőd­nék a ne­vem, tüs­tént fö­lül­nék az első vo­nat­ra, és meg­szök­nék. Bi­zony is­ten, ezt ten­ném, nem koc­káz­tat­nám a bő­rö­met. Va­la­mit mon­dott, Mr. Cust?

– Sem­mit, Mrs. Mar­bu­ry… sem­mit.

– Ló­ver­seny lesz per­sze, és ren­ge­teg nép. Biz­tos azt hi­szi, ott a jó al­ka­lom rá. Hal­lom, szá­zá­val irá­nyít­ják oda a rend­őrö­ket… Ej­nye, Mr. Cust, maga csak­ugyan rossz bőr­ben van! Nem inna egy po­hár­ká­val? Va­la­mi erő­set? Ko­mo­lyan, nem sza­bad­na ma el­utaz­nia!

Mr. Cust föl­tá­pász­ko­dott.

– Nem szük­sé­ges, Mrs. Mar­bu­ry. Ed­dig min­dig pon­to­san tel­je­sí­tet­tem a… a fel­ada­to­mat. Kell, hogy… hogy bíz­za­nak ben­nem. Ha egy­szer vál­lal­tam va­la­mit, azt el­vég­zem. Ez az egyet­len mód­ja, hogy az em­ber jus­son va­la­mi­re a… a pá­lyá­ján.

– De ha be­teg?

– Nem va­gyok be­teg, Mrs. Mar­bu­ry. Csak kis­sé sok a gon­dom… kü­lön­bö­ző sze­mé­lyes ügyek mi­att. Nem alud­tam jól az éj­jel. De iga­zán nincs sem­mi ba­jom.

Olyan ha­tá­ro­zot­tan be­szélt, hogy Mar­bu­ry­né szó nél­kül össze­szed­te a reg­ge­li­ző edényt, az­tán, vo­na­kod­va bár, de el­hagy­ta a szo­bát.

Mr. Cust elő­húz­ta az ágy alól az úti­tás­ká­ját, és cso­ma­go­lás­hoz lá­tott. Pi­zsa­ma, mos­dó­sze­rek, tisz­ta gal­lér, bőr­pa­pucs – sor­ra be­le­rak­ta. Kul­csá­val ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, és le­vett a polc­ról vagy egy tu­cat la­pos, hosszú­kás kar­ton­do­bozt; az is mind be­ke­rült a bő­rönd­be.

Épp­hogy egy pil­lan­tást ve­tett az asz­ta­lon fek­vő me­net­rend­re, az­tán ke­zé­ben a tás­ká­val el­hagy­ta a szo­bát. Kint a hall­ban le­tet­te, amíg fel­öl­töt­te ka­bát­ját és ka­lap­ját. Köz­ben pe­dig ak­ko­rát só­haj­tott, hogy az a fi­a­tal lány, aki épp ki­lé­pett az egyik aj­tón, ijed­ten né­zett rá.

– Va­la­mi baj van, Mr. Cust?

– Nincs sem­mi, Miss Lily.

– Azt hit­tem, mert úgy fel­só­haj­tott.

– Miss Lily – kér­dez­te Cust vá­rat­la­nul –, szo­kott ma­gán erőt ven­ni… bal­jós elő­ér­zet?

– Hát nem­igen mond­hat­nám… van­nak per­sze na­pok, ami­kor egy­sze­rű­en ér­zem, hogy min­den ba­lul üt ki, az­tán olya­nok is, ami­kor elő­re tu­dom, hogy min­den si­ke­rül.

Mr. Cust megint föl­só­haj­tott.

– Hát ak­kor is­ten vele, Miss Lily, is­ten vele. Maga min­dig na­gyon ked­ves volt hoz­zám.

– Ne bú­csúz­kod­jék úgy, mint­ha örök­re el­men­ne – ne­ve­tett Lily.

– Nem, per­sze hogy nem.

– Vi­szont­lá­tás­ra ak­kor pén­te­ken. Ez­út­tal hova megy? Megint a ten­ger­part­ra?

– Nem, nem… hm… Chelten­ham­be.

– Az se csú­nya hely. Nem olyan re­mek per­sze, mint Tor­quay. Az is­te­ni le­he­tett! Ott sze­ret­ném töl­te­ni jö­vő­re a sza­bad­sá­go­mat. Igaz is, maga egész kö­zel le­he­tett, mi­kor az a gyil­kos­ság tör­tént, az ABC-gyil­kos­ság! Épp ak­kor tör­tént, mi­kor ott volt, nem?

– Hm… igen. Csak­hogy on­nan hat-hét mér­föld­nyi­re van Chur­ston.

– Rém iz­gal­mas le­he­tett még­is! Hisz ta­lán el­ment a gyil­kos mel­lett az ut­cán. Egé­szen kö­zel le­he­tett hoz­zá.

– Hogy­ne, le­het­tem vol­na, per­sze – hagy­ta rá Mr. Cust olyan csúf, torz mo­sollyal, hogy föl­tűnt a lány­nak.

– Ó, Mr. Cust, lá­tom, nem jól van!

– Nincs sem­mi ba­jom, tel­je­sen rend­ben va­gyok. Is­ten vele, Miss Lily.

Ügyet­le­nül meg­emel­te a ka­lap­ját, föl­kap­ta úti­tás­ká­ját, és jó­for­mán ki­ro­hant az ut­cá­ra.

– Fura vén fi­gu­ra – mor­mol­ta el­né­ző­en Lily Mar­bu­ry. – Nyil­ván kis­sé meg­hib­bant sze­gény.

– Ál­lít­sa össze a ha­risnya­gyá­rak jegy­zé­két – adta ki a pa­ran­csot Cro­me fel­ügye­lő. – Kör­le­vél­ben szó­lít­sa föl va­la­mennyit, hogy küld­jék be ha­la­dék­ta­la­nul az ügy­nö­ke­ik tel­jes név­so­rát, tud­ja, azo­két, akik ju­ta­lék­ra dol­goz­nak, be­jár­ják a vi­dé­ket, és ren­de­lé­se­ket vesz­nek föl.

– Az ABC-üggyel kap­cso­lat­ban, uram?

– Az­zal. Her­cu­le Po­i­rot úr egyik re­mek öt­le­te – mond­ta gú­nyos han­gon a fel­ügye­lő. – Va­ló­szí­nű­leg nincs ben­ne sem­mi, de ha még­olyan hal­vány is, nem hagy­ha­tunk fi­gyel­men kí­vül egyet­len es­he­tő­sé­get sem.

– Úgy van, uram. Mr. Po­i­rot nem­egy­szer de­re­kas mun­kát vég­zett, a maga ide­jé­ben, de azt hi­szem, ma már ki­csit sze­ni­lis… süsü…

– Het­ven­ke­dő szél­há­mos! Csu­pa nagy­ké­pű póz. Meg­té­vesz­ti a leg­több em­bert, de en­gem ugyan nem! Nos hát, ami a Doncas­ter­re tör­té­nő elő­ké­szü­le­te­ket il­le­ti…

– Lát­tam azt az ős­ko­ri le­le­tet, a la­kó­to­kat, ma reg­gel – mond­ta tánc köz­ben Tom Har­tigan Lily Mar­bu­ry­nek.

– Kit? Cust urat?

– Per­sze hogy őt, a Eus­ton pá­lya­ud­va­ron. Mint ren­de­sen, olyan volt, mint a ki­vert ku­tya. Ke­le­kó­tya pa­sas; nem sza­bad­na egye­dül el­en­ged­ni. Előbb az új­ság­ját ej­tet­te le, az­tán a me­net­je­gyét. Föl­szed­tem neki, hal­vány gőze sem volt, hogy el­vesz­tet­te. Ször­nyű iz­ga­tot­tan kö­szön­te meg, de nem hi­szem, hogy föl­is­mert.

– Hisz csak rit­kán lá­tott, mi­kor át­men­tél néha a hal­lon.

Kö­rül­tán­col­ták a ter­met.

– Re­me­kül tán­colsz – sut­tog­ta Tom.

– Iga­zán? – mor­mol­ta Lily, és még kö­ze­lebb hú­zó­dott a fi­ú­hoz.

To­vább tán­col­tak.

– Eus­tont mond­tad, vagy Pad­ding­tont? Ahol az öreg Cus­tot lát­tad?

– Eus­tont.

– Biz­tos?

– Per­sze hogy biz­tos. Mi­ért?

– Fur­csa. Úgy tud­tam, Chelten­ham­be a Pad­ding­ton­ról kell utaz­ni.

– Úgy is van. Csak­hogy az öreg nem Chelten­ham­be, ha­nem Doncas­ter­be ment.

– Chelten­ham­be.

– Doncas­ter­be. Én csak tu­dom! Hisz én szed­tem föl a je­gyét.

– Nos, ne­kem azt mond­ta, Chelten­ham­be megy. Biz­tos, hogy azt mond­ta.

– Nem jól ér­tet­ted. Doncas­ter­be ment, annyi biz­tos! Sze­ren­csés fló­tás! A Sa­int Lé­ger ver­se­nyen tet­tem egy­pár ga­rast Tü­zes Sár­kány­ra. Mit nem ad­nék érte, hogy lás­sam a fu­ta­mot!

– Nem hin­ném, hogy Mr. Cust ló­ver­seny­re jár, nem az a faj­ta. Jaj is­te­nem, Tom, re­mé­lem, nem gyil­kol­ják meg! Hisz Doncas­ter­ben lesz a kö­vet­ke­ző ABC-gyil­kos­ság!

– Cust­nak nem lesz sem­mi baja. Nem D-vel kez­dő­dik a neve.

– Meg­öl­het­ték vol­na a múlt­kor, per­sze. Tor­quay­ben volt ép­pen, Chur­ston szom­széd­sá­gá­ban, mi­kor a leg­utób­bi gyil­kos­ság tör­tént.

– Iga­zán? Ez az­tán vé­let­len, nem? – ne­ve­tett Tom. – Csak nem volt az­előtt meg pont Bex­hill­ben?

Lily össze­rán­col­ta a hom­lo­kát:

– El­volt… igen, em­lék­szem, hogy el­volt… mert ott­hon fe­lej­tet­te a für­dő­nad­rág­ját. Anyám varrt va­la­mit raj­ta, még mond­ta, hogy ej­nye, Mr. Cust vé­gül még­is el­ment teg­nap a für­dő­nad­rág­ja nél­kül, én meg erre azt mond­tam: mit iz­gat­ja ma­gát az­zal az ócs­ka úszó­nad­rág­gal, ami­kor az a ré­mes gyil­kos­ság tör­tént ott… meg­foj­tot­tak egy lányt Bex­hill­ben.

– Hát igen, ha für­dő­nad­rág kel­lett neki, ak­kor biz­to­san a ten­ger­part­ra ké­szült. Ide fi­gyelj, Lily – a fiú szé­le­sen el­vi­gyo­ro­dott –, hát­ha az a vén csont maga a gyil­kos?

– Sze­gény öreg Mr. Cust? Hisz az a légy­nek se vé­te­ne! – ne­ve­tett Lily.

Vi­dá­man tán­col­tak to­vább – tu­da­tu­kat be­töl­töt­te az együtt­lét örö­me.

Tu­dat alatt azon­ban va­la­mi meg­rez­dült ben­nük…