XXXIV. POIROT MINDENT MEGMAGYARÁZ

Fe­szült fi­gye­lem­mel ül­tünk kör­ben, hogy meg­hall­gas­suk Po­i­rot vég­ső ma­gya­rá­za­tát az ABC-ügy­ről.

– Egész idő alatt – kezd­te el a ba­rá­tom – nem ha­gyott nyug­ton egyet­len kér­dés: az egész ügy mi­ért-je. Has­tings a mi­nap azt mond­ta ne­kem, az ügy vé­get ért, ami­re azt fe­lel­tem, az ügy az em­ber! Nem a gyil­kos­sá­gok rej­té­lye ér­de­kel, ha­nem ABC rej­té­lye. Mi­ért érez­te szük­sé­gét, hogy el­kö­ves­se a gyil­kos­sá­go­kat? Mi­ért vá­lasz­tott en­gem el­len­fe­lé­ül?

Nem fo­ga­dom el vá­lasz­ként, hogy a tet­tes szel­le­mi­leg fo­gya­té­kos em­ber. Kor­lá­tolt­ság és os­to­ba­ság azt mon­da­ni, hogy azért kö­vet el va­la­ki őrült dol­go­kat, mert őrült. Az el­me­be­teg ugyan­olyan lo­gi­ku­san és meg­fon­tol­tan cse­lek­szik, mint az ép­el­mé­jű – a maga sa­já­to­san el­fer­dült szem­szö­gé­ből.

Pél­dá­nak oká­ért, ha egy fér­fi ra­gasz­ko­dik hoz­zá, hogy egy szál ágyék­kö­tő­ben jár­jon-kel­jen, gub­basszon az ut­cán, rend­kí­vül bi­zarr­nak tű­nik a vi­sel­ke­dé­se. De amint meg­tud­juk, hogy em­be­rünk­nek szi­lárd meg­győ­ző­dé­se az, hogy ő Ma­hat­ma Gan­dhi, egy­sze­ri­ben tel­je­sen éssze­rű­vé, lo­gi­kus­sá vá­lik a ma­ga­tar­tá­sa.

A mi ese­tünk­ben te­hát el kell kép­zel­nünk egy olyan ész­já­rást, amely­nek szá­má­ra lo­gi­kus és éssze­rű négy vagy an­nál is több gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ni, eze­ket le­vél­ben elő­re be­je­len­te­ni Her­cu­le Po­i­rot-nak.

Has­tings ba­rá­tom el­mond­hat­ja önök­nek, mennyi­re ag­gód­tam at­tól a perc­től kezd­ve, ami­kor meg­kap­tam az első le­ve­let. Rög­tön meg­érez­tem, hogy va­la­mi na­gyon nincs rend­jén az­zal a le­vél­lel.

– Tel­je­sen iga­za volt – ve­tet­te köz­be szá­ra­zon Frank­lin Clar­ke.

– Igen. Csak­hogy épp itt, a leg­ele­jén, el­kö­vet­tem egy sú­lyos hi­bát. El­hes­se­get­tem a le­ve­let il­le­tő első ér­zé­se­met, ho­lott erős ér­zés volt. Úgy ke­zel­tem, mint­ha az ösz­tö­nöm já­té­ka vol­na. Egy ki­egyen­sú­lyo­zott, gon­dol­ko­zó elme szá­má­ra azon­ban nincs he­lye az ösz­tö­nök já­té­ká­nak, nem bel­ső su­gal­lat­ra ta­lál­juk el az iga­zat. Ta­lál­gat­ni per­sze le­het; vagy si­ke­rül, vagy nem. Ha si­ke­rül, azt mond­juk, ösz­tö­nö­sen meg­érez­tük, mi a he­lyes vá­lasz. Ha nem si­ke­rül, nem be­szé­lünk róla töb­bet. De amit gyak­ran ösz­tö­nös meg­ér­zés­nek ne­ve­zünk, az va­ló­já­ban lo­gi­kus kö­vet­kez­te­té­sen vagy ta­pasz­ta­la­ton ala­pu­ló be­nyo­más. Mi­kor egy szak­ér­tő úgy érzi, va­la­mi nincs rend­jén egy fest­ménnyel, egy bú­tor­da­rab­bal, vagy egy csek­ken az alá­írás­sal, va­ló­já­ban egész se­reg apró jel­re és rész­let­re re­a­gál ez­zel az ér­zé­sé­vel. Nem kell rész­le­tek­be me­rül­nie, elég a ta­pasz­ta­la­ta, az ered­mény pe­dig: ha­tá­ro­zott be­nyo­más a rend­el­le­nes­ség­ről. De ez nem ösz­tö­nös meg­ér­zés, ez ta­pasz­ta­la­ton nyug­vó be­nyo­más.

Eh bien, be­val­lom, nem szen­tel­tem annyi fi­gyel­met az első le­vél­nek, amennyi meg­il­let­te vol­na. Csak épp na­gyon nyug­ta­la­ní­tott. A rend­őr­ség rossz tré­fá­nak te­kin­tet­te. Én ko­mo­lyan vet­tem; meg vol­tam győ­ződ­ve ar­ról, hogy gyil­kos­ság tör­té­nik An­do­ver­ben. Amint tud­ják, a gyil­kos­ság meg­tör­tént.

Ezen a pon­ton még nem volt rá mó­dom – en­nek na­gyon is tu­da­tá­ban vol­tam –, hogy meg­ál­la­pít­sam, ki az, aki el­kö­vet­te a bűn­tet­tet. Csak egyet te­het­tem: pró­bál­tam meg­ér­te­ni, mi­lyen faj­ta em­ber a tet­tes.

Volt né­hány tám­pon­tom: a le­vél, a bűn­tett el­kö­ve­té­sé­nek mód­ja és az ál­do­zat sze­mé­lye. A kö­vet­ke­zők­re kel­lett rá­jön­nöm: mi a bűn­tett in­dí­tó­oka, és mi a le­vél in­dí­tó­oka.

– Föl­tű­né­si visz­ke­teg­ség; nyil­vá­nos sze­rep­lés vá­gya – mon­dot­ta Clar­ke.

– A ki­sebb­ren­dű­sé­gi komp­le­xus bi­zo­nyá­ra meg­ma­gya­ráz­za – tet­te hoz­zá Tho­ra Grey.

– Ez volt, per­sze, a ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­zat. De mi­ért én? Mi­ért Her­cu­le Po­i­rot? Na­gyobb nyil­vá­nos­sá­got biz­to­sí­tott vol­na ma­gá­nak a tet­tes, ha a Scot­land Yard­nak cí­me­zi a le­ve­le­ket, és még na­gyob­bat, ha egy új­ság­nak kül­di el. Az első le­ve­let eset­leg nem kö­zöl­te vol­na a lap, de mire meg­tör­tént a má­so­dik bűn­tény, ABC olyan hír­ve­rés kö­zép­pont­já­ba ke­rült vol­na, ami­lyen csak ki­te­lik a saj­tó­tól. Ak­kor hát mi­ért Her­cu­le Po­i­rot? Ta­lán va­la­mi sze­mé­lyes ok­ból? A le­vél­ből ki le­he­tett ven­ni egy sze­mer­nyi ide­ge­nel­le­nes el­fo­gult­sá­got, de nem ele­get ah­hoz, hogy szá­mom­ra ki­elé­gí­tő ma­gya­rá­za­tul szol­gál­jon.

Az­tán meg­ér­ke­zett a má­so­dik le­vél, és azt kö­vet­te Betty Bar­nard meg­gyil­ko­lá­sa Bex­hill­ben. Vi­lá­gos­sá vált, amit már gya­ní­tot­tam, hogy ábé­cé­sor­rend­ben foly­ta­tód­nak a gyil­kos­sá­gok, de ez a tény, amely a leg­több em­ber sze­mé­ben alap­ve­tő in­dí­ték­ként sze­re­pelt, nem érin­tet­te a szá­mom­ra leg­főbb kér­dést. Mi szük­sé­ge van ABC-nek arra, hogy el­kö­ves­se eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat?

Megan Bar­nard köz­be­szólt:

– Vér­szom­jas… ilyes­mi lé­te­zik, nem?

– Tel­je­sen iga­za van, ma­de­mo­i­sel­le, ilyes­mi lé­te­zik. Kéj­vágy­ból is le­het gyil­kol­ni, de eb­ben az eset­ben ez nem egé­szen fedi a té­nye­ket. A má­ni­á­kus gyil­kos, mi­kor meg­száll­ja az öl­dök­lé­si té­boly, rend­sze­rint annyi em­bert akar meg­öl­ni, amennyit csak le­het. Ez időn­ként fel­lé­pő, esze­ve­szett vágy. Az ilyen gyil­kos­nak azon­ban leg­főbb gond­ja, hogy el­tá­vo­lít­sa maga után az áru­ló nyo­mo­kat, nem pe­dig az, hogy hir­des­se, nyil­vá­nos­ság­ra hoz­za. Ha szem­ügy­re vesszük a ki­vá­lasz­tott négy ál­do­za­tot, vagy leg­alább hár­mat kö­zü­lük (mint­hogy igen ke­ve­set tu­dok Mr. Dow­nes­ról vagy Mr. Earls­fi­el­dről), rá­jö­vünk, hogy ha a gyil­kos úgy akar­ja, el­te­het­te vol­na láb alól őket anél­kül, hogy ma­gá­ra von­ja a leg­cse­ké­lyebb gya­nút is. A rend­őr­ség óha­tat­la­nul Franz Aschert, Do­nald Fra­sert, Megan Bar­nar­dot és eset­leg Mr. Clar­ke-ot gya­nú­sí­tot­ta vol­na, még ha kép­te­len lett vol­na is köz­vet­len bi­zo­nyí­té­kok­kal szol­gál­ni el­le­nük. Föl se me­rült vol­na egy is­me­ret­len má­ni­á­kus gyil­kos le­he­tő­sé­ge! Ak­kor hát mi­ért érez­te szük­sé­gét a gyil­kos, hogy föl­hív­ja ma­gá­ra a fi­gyel­met? El­en­ged­he­tet­len­nek érez­te, hogy mind­egyik holt­test mel­lett hát­ra­hagy­jon egy-egy ABC-me­net­ren­det? Ez volt a kény­szer­kép­ze­te? Egy vas­úti me­net­rend­hez kö­tő­dő komp­le­xus len­ne?

Kép­te­len vol­tam ezen a pon­ton hoz­zá­fér­kőz­ni a gyil­kos lel­kü­le­té­hez. Olyan ne­mes szí­vű vol­na? Vissza­ret­ten­ne at­tól, hogy ár­tat­lan sze­mély la­kol­jon az ő bűn­tet­te­i­ért?

Jól­le­het, nem tud­tam vá­la­szol­ni a fő kér­dés­re, úgy érez­tem, bi­zo­nyos dol­go­kat már meg­tud­tam a gyil­kos­ról.

– Mint pél­dá­ul? – kér­dez­te Fra­ser.

– Elő­ször is, hogy rend­sze­re­ző elme. Bűn­tet­te­it ábé­cé­sor­rend­ben haj­tot­ta vég­re; nyil­ván ez fon­tos szá­má­ra. Más­részt nincs ural­ko­dó szem­pont az ál­do­za­tai ki­vá­lo­ga­tá­sá­ban. Ascher­né, Betty Bar­nard, Sir Car­mi­chael Clar­ke, mind me­rő­ben kü­lön­böz­tek egy­más­tól. Itt nem játsz­ha­tott sze­re­pet sem a nemi, sem egy bi­zo­nyos élet­kor­hoz kap­cso­ló­dó komp­le­xus, és eze­ket a té­nye­ző­ket egyen­ként is igen fur­csá­nak tar­tot­tam. Ha va­la­ki vá­lo­ga­tás nél­kül gyil­kol, rend­sze­rint azo­kat te­szi el láb alól, akik út­já­ban van­nak, vagy ide­ge­sí­tik. Az ábé­cé­sor­rend azon­ban azt bi­zo­nyít­ja, hogy itt nem er­ről van szó. A má­sik faj­ta gyil­kos rend­sze­rint egy bi­zo­nyos faj­tá­jú ál­do­za­tot ke­res ki, több­nyi­re el­len­ke­ző ne­műt, mint ő maga. ABC el­já­rá­sá­ban volt va­la­mi vak­tá­ban tör­té­nő, vé­let­len­sze­rű, ami nem volt össze­egyez­tet­he­tő az ábé­cé sze­rin­ti ki­vá­lo­ga­tás­sal.

Egyet­len cse­kély­ke kö­vet­kez­te­tés­re azon­ban ju­tot­tam. Az ABC-me­net­rend al­kal­ma­zá­sa olyan em­ber­re utalt, akit ér­de­kel a vas­út. Ez a be­ál­lí­tott­ság sok­kal gya­ko­ribb fér­fi­ak­ban, mint nők­ben. Kis­fi­úk szok­tak vo­nat­tal ját­sza­ni, kis­lá­nyok nem. Ugyan­ez egy bi­zo­nyos ér­te­lem­ben fej­lő­dé­sé­ben vissza­ma­radt, in­fan­ti­lis szel­le­mi­ség jele is le­he­tett, amely­ben túl­súly­ban ma­radt a ka­ma­szos jel­leg.

Betty Bar­nard ha­lá­la az­tán né­mely más do­log­ra is fi­gyel­mez­te­tett. Kü­lö­nö­sen so­kat­mon­dó volt ha­lá­lá­nak a mód­ja, ké­rem, ne ve­gye zo­kon, Mr. Fra­ser: a sa­ját övé­vel foj­tot­ták meg. Jó­for­mán biz­tos en­nél­fog­va, hogy olyan va­la­ki ölte meg, aki­vel ba­rá­ti, sze­re­tet­tel­jes vi­szony­ban volt. Mi­kor meg­tud­tam egyet-mást a lány ter­mé­sze­té­ről, föl­sej­lett ben­nem egy kép.

Betty Bar­nard ka­cér kis te­rem­tés volt. Sze­ret­te, ha jó­ké­pű fér­fi­ak ud­va­rol­nak neki. ABC-nek te­hát ah­hoz, hogy ma­gá­val tud­ja csal­ni a lányt, ren­del­kez­nie kel­lett bi­zo­nyos von­zó­erő­vel. Rá­me­nős­nek kell len­nie, hó­dí­tó­nak, így kép­ze­lem a ten­ger­par­ti je­le­ne­tet: a fér­fi meg­cso­dál­ja a lány övét. A lány le­sze­di, a má­sik já­té­ko­san a lány nya­ka köré veti, ta­lán azt is mond­ja: „No, most meg­foj­tom.” In­csel­ke­dő já­ték az egész. A lány ka­cag, ő pe­dig húz­za… húz­za…

Do­nald Frä­ser ha­lál­sá­pad­tan föl­ug­rott.

– Mon­si­eur Po­i­rot! Az is­ten sze­rel­mé­re!

Po­i­rot le­gyin­tett.

– Már vé­gez­tem. Töb­bet er­ről nem be­szé­lek. Tér­jünk rá a kö­vet­ke­ző gyil­kos­ság­ra, Sir Car­mi­chael Clar­ke ha­lá­lá­ra. Itt a gyil­kos ugyan­az­zal a mód­szer­rel él, mint első íz­ben: be­ve­ri az ál­do­zat fe­jét. Ugyan­az az ábé­cé­komp­le­xus, de egy té­nye­ző kis­sé za­var en­gem. Ha olyan kö­vet­ke­ze­tes a gyil­kos, ak­kor mi­ért nem vá­laszt­ja meg a hely­sé­ge­ket is va­la­mi­lyen ha­tá­ro­zott sor­rend­ben?

– Mint­hogy An­do­ver a 155. A-val kez­dő­dő név a me­net­rend­ben, a B gyil­kos­ság vagy ugyan­úgy a 155., vagy pe­dig a 156., a C pe­dig a 157. kel­lett vol­na hogy le­gyen. Mint­ha a hely­sé­ge­ket túl­sá­go­san is vak­tá­ban vá­lasz­tot­ták vol­na.

– Nem azért gon­dol­ja, mert kis­sé el­fo­gult ezen a té­ren? – ve­tet­tem köz­be. – Hisz ma­gá­nak is alap­ve­tő tu­laj­don­sá­ga, majd­hogy­nem be­teg­sé­ge a rend­sze­res­ség!

– Nem, ez nem be­teg­ség! Qu­el­le idée![53] Be­lá­tom azon­ban, hogy ta­lán túl­zott fon­tos­sá­got tu­laj­do­ní­tok a do­log­nak.

A chur­sto­ni bűn­tény nem so­kat se­gí­tett raj­tam. Sze­ren­csét­len kö­rül­mény volt, hogy a gyil­kos szán­dé­kát be­je­len­tő le­vél té­ves cím­re ment, és így nem tud­tunk föl­ké­szül­ni rá.

Mire azon­ban ese­dé­kes­sé vált a D-gyil­kos­ság, fé­lel­me­tes mé­re­tű vé­del­mi rend­szer­ről gon­dos­ko­dott a rend­őr­ség. Nyil­ván­va­ló volt, hogy ABC már nem so­ká­ig úsz­hat­ja meg bün­tet­le­nül a tet­te­it.

– Mind­ezen felül ek­kor buk­kan­tam a ha­ris­nya­bűn­jel­re. Tel­je­sen vi­lá­gos volt, hogy nem le­het a vé­let­len műve, ha min­den egyes bűn­tény he­lyén vagy an­nak kö­ze­lé­ben föl­buk­kan egy ha­ris­nyát áru­ló fér­fi. Eb­ből kö­vet­ke­zett, hogy a ha­ris­nya­árus a gyil­kos. Meg kell mon­da­nom, az a sze­mély­le­írás, ame­lyet Miss Grey­től kap­tam, nem egé­szen egye­zett a ma­gam el­kép­ze­lé­sé­vel ar­ról az em­ber­ről, aki meg­öl­te Betty Bar­nar­dot.

A to­váb­bi fej­le­mé­nye­ket épp csak érin­tem. Egy ne­gye­dik gyil­kos­ság is tör­tént, meg­öl­tek egy Ge­or­ge Earls­fi­eld nevű em­bert, ál­lí­tó­lag té­ve­dés­ből egy Dow­nes nevű he­lyett, aki­nek ha­son­ló a ter­me­te, és az ál­do­zat mel­lett ült a mo­zi­ban.

És most vé­gül meg­for­dul a sors ke­re­ke! Az ese­mé­nyek már nem ját­sza­nak ABC ke­zé­re, ha­nem el­le­ne. Ki­sze­mel­ték, ül­dö­zik… és vé­gül le­tar­tóz­tat­ják.

A bűn­tény, ahogy Has­tings mond­ja, vé­get ért.

Ami a nyil­vá­nos­sá­got il­le­ti, ez igaz. Az az em­ber bör­tön­ben ül, és vég­ső fo­kon két­ség­kí­vül el­me­gyógy­in­té­zet­be ke­rül. Nem lesz több gyil­kos­ság. Le­lé­pett! Vége! Ámen.

De nem, ami en­gem il­let! Nem tu­dok sem­mit, az ég­vi­lá­gon sem­mit. Sem azt, hogy mi ok­ból, sem azt, hogy mi cél­ból tör­tént mind­ez!

Van az­u­tán egy bosszan­tó kis té­nye­ző. Cust­nak ali­bi­je van a bex­hil­li gyil­kos­ság es­té­jé­re.

– Ez az, ami nem ha­gyott nyug­ton egész idő alatt – je­gyez­te meg Frank­lin Clar­ke.

– Hogy­ne. En­gem sem ha­gyott nyug­ton. Mert ez az ali­bi va­ló­di­nak lát­szik. De nem le­het va­ló­di, ha­csak… és ez­zel el­ér­kez­tünk két igen ér­de­kes el­mé­let­hez.

– Te­gyük föl, ba­rá­ta­im, hogy Cust el­kö­vet­te az A-, C- és D-gyil­kos­sá­go­kat… de nem ő a B-bűn­tény tet­te­se!

– Mon­si­eur Po­i­rot! Az nem…

Po­i­rot a te­kin­te­té­vel el­hall­gat­tat­ta Megan Bar­nar­dot.

– Ma­rad­jon csönd­ben, ma­de­mo­i­sel­le. Az igaz­sá­got aka­rom. Elég volt a ha­zug­ság­ból. Te­gyük föl te­hát, hogy ABC nem kö­vet­te el a má­so­dik gyil­kos­sá­got, amely, ne fe­led­jük, hu­szon­ötö­di­ke haj­na­lán tör­tént, az­nap, ami­kor ő a bűn­tett cél­já­ból ér­ke­zett oda. És ha va­la­ki meg­előz­te? Ab­ban az eset­ben mit ten­ne? El­kö­vet­ne egy má­so­dik gyil­kos­sá­got, vagy la­pul­na, és el­fo­gad­ná az el­sőt, mint va­la­mi hát­bor­zon­ga­tó aján­dé­kot?

– Mon­si­eur Po­i­rot! – ki­ál­tott föl Megan. – Fan­tasz­ti­kus, mit ki nem gon­dol! Va­la­mennyi gyil­kos­ság­nak kell hogy ugyan­az le­gyen a tet­te­se!

Ba­rá­tom ezt el­en­ged­te a füle mel­lett, és nyu­god­tan foly­tat­ta:

– En­nek a hi­po­té­zis­nek az a jó ol­da­la, hogy meg­ma­gya­ráz­za azt az el­té­rést, amely fönn­áll Ale­xan­der Bo­na­par­te Cust sze­mé­lyi­sé­ge, aki so­ha­sem hó­dí­tott vol­na meg egyet­len lányt sem, és Betty Bar­nard gyil­ko­sá­nak a sze­mé­lyi­sé­ge kö­zött. Is­me­re­tes, más­kor is elő­for­dult már, hogy gyil­kos­ság­ra ké­szü­lő em­be­rek a ma­guk ja­vá­ra hasz­nál­ják ki a má­sok ál­tal el­kö­ve­tett bűn­tet­tet. Has­fel­met­sző Jack gyil­kos­sá­ga­it sem mind ő maga kö­vet­te el. Ez ed­dig rend­ben vol­na.

Ek­kor azon­ban aka­dály­ba üt­köz­tem.

A Bar­nard-gyil­kos­sá­gig nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra az ABC-ügyet. Az an­do­ve­ri gyil­kos­ság nem kel­tett va­la­mi nagy ér­dek­lő­dést; az új­sá­gok meg sem em­lí­tet­ték a vas­úti me­net­ren­det. Eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy bár­ki is ölte meg Betty Bar­nar­dot, hoz­zá kel­lett fér­nie olyan ada­tok­hoz, ame­lyek­ről csak bi­zo­nyos sze­mé­lyek tud­tak, még­pe­dig: jó­ma­gam, a rend­őr­ség, Ascher­né ro­ko­na és egy­né­hány szom­széd­ja. Itt te­hát zsák­ut­cá­ba ju­tot­tam.

Do­nald Fra­ser töp­reng­ve meg­je­gyez­te:

– Vég­té­re a rend­őrök is em­be­rek. Sőt, na­gyon jó­ké­pű em­be­rek… – El­hall­ga­tott, és kér­dőn né­zett ba­rá­tom­ra.

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta.

– Ó, nem, sok­kal egy­sze­rűbb a do­log. Mond­tam már, hogy van más el­gon­do­lás is.

– Te­gyük föl, hogy nem Cust ölte meg Betty Bar­nar­dot, ha­nem va­la­ki más. Va­jon el­kö­vet­het­te-e ez a más­va­la­ki a töb­bi gyil­kos­sá­got is?

– De hisz en­nek így nincs sem­mi ér­tel­me! – ki­ál­tott föl Clar­ke.

– Nincs? Ek­kor meg­tet­tem, amit azon­nal meg kel­lett vol­na ten­nem. Egé­szen más szem­szög­ből vizs­gál­tam meg a ne­kem írt le­ve­le­ket. Ele­jé­től fog­va érez­tem, hogy va­la­mi nincs ve­lük rend­jén, mint ahogy a kép­szak­ér­tő tud­ja, ha a fest­mény ha­mi­sít­vány…

– Anél­kül, hogy hossza­san la­tol­gat­tam vol­na, el­fo­gad­tam, hogy egy őrült írta a le­ve­le­ket. Ez volt a hiba. Most újra meg­vizs­gál­tam, és egé­szen más ered­mény­re ju­tot­tam. Az a baj ve­lük, hogy ép­el­mé­jű em­ber írá­sai!

– Mit mond?! – ki­ál­tot­tam föl.

– Igen, igen, pon­to­san az! Va­la­mi nem volt rend­jén, mint ahogy a fest­ménnyel sincs va­la­mi rend­jén, mert va­la­mennyi ha­mi­sít­vány volt! Azt a lát­sza­tot kel­tet­ték, mint­ha egy őrült le­ve­lei vol­ná­nak, egy má­ni­á­kus gyil­ko­sé, va­ló­já­ban azon­ban er­ről szó sem volt.

– En­nek sem­mi ér­tel­me – is­mé­tel­te Frank­lin Clar­ke.

– Mais si[54] Tes­sék csak gon­dol­koz­ni. Mi le­het a cél­ja az ilyen le­ve­lek­nek? Hogy rá­irá­nyít­sák a fi­gyel­met az író­juk­ra, hogy föl­hív­ják a fi­gyel­met a gyil­kos­sá­gok­ra! Én vé­ri­té,[55] első pil­la­nat­ban ez ér­tel­met­len­nek tűnt, az­tán egy­szer­re meg­vi­lá­go­so­dott előt­tem. Arra va­lók, hogy rá­irá­nyít­sák a fi­gyel­met szá­mos gyil­kos­ság­ra, a gyil­kos­sá­gok egész cso­port­já­ra… Nem az önök nagy Shakes­peare-je mond­ja, hogy „Nem lát­ni a fák­tól az er­dőt”?

Nem ja­ví­tot­tam ki Po­i­rot té­ve­dé­sét. Igye­kez­tem meg­ér­te­ni a lé­nye­gét an­nak, amit mond. Kez­dett már de­ren­ge­ni ben­nem, mi­alatt foly­tat­ta:

– Mi­kor vesz­nek ész­re leg­ke­vés­bé egy gom­bos­tűt? Ha ben­ne van a tű­pár­ná­ban! Mi­kor vesz­nek ész­re leg­ke­vés­bé egy egyé­ni gyil­kos­sá­got? Ha egyi­ke egy so­ro­zat egy­más­sal össze­füg­gő gyil­kos­ság­nak.

– Rend­kí­vül agya­fúrt, le­le­mé­nyes, vak­me­rő gyil­kos­sal volt te­hát dol­gom, aki min­dent meg­koc­káz­tat, aki a lel­ke mé­lyé­ig ha­zárd­já­té­kos. Ez nem Mr. Cust! Ő so­ha­sem kö­vet­het­te el eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat! Nem, itt egé­szen más tí­pu­sú em­ber­ről van szó, egy ka­ma­szos vér­mér­sék­le­tű – lásd az is­ko­lás fiúk stí­lu­sá­ban meg­írt le­ve­le­ket és a vas­úti me­net­ren­det –, a nők sze­mé­ben igen von­zó fér­fi­ról, aki sem­mi­be ve­szi az em­be­ri éle­tet, olyan va­la­ki, aki szük­ség­sze­rű­en ki­emel­ke­dő sze­re­pet ját­szott az egyik bűn­tény­ben.

Ve­gyék fon­to­ló­ra, ké­rem, mi­ket kér­dez a rend­őr­ség, ha meg­öl­tek egy em­bert. Ki­nek volt rá al­kal­ma? Hol tar­tóz­ko­dott ki-ki a bűn­tett ide­jén? Mi a tett in­dí­tó­oka? Ki­nek van hasz­na az el­hunyt ha­lá­lá­ból? Ha az al­ka­lom és az in­dí­tó­ok elég­gé ké­zen­fek­vő, mit tesz a gya­nú­sít­ha­tó tet­tes? Ali­bit ha­mi­sít ma­gá­nak, azaz va­la­mi­képp mes­ter­ke­dik az idő­vel. Ez azon­ban min­dig igen koc­ká­za­tos el­já­rás. A mi gyil­ko­sunk egye­bet, sok­kal fan­tasz­ti­ku­sab­bat ta­lált ki vé­del­mé­re. Te­rem­tett egy má­ni­á­kus gyil­kost!

Most már csak meg kel­lett vizs­gál­nom az egyes bűn­tet­te­ket, hogy rá­ta­lál­jak a bű­nös­re. Az an­do­ve­ri gyil­kos­ság? Az egyet­len gya­nú­sít­ha­tó itt Franz Ascher volt, de nem tud­tam el­kép­zel­ni Aschert, amint ki­ta­lál és vég­re­hajt egy ilyen kör­mön­font ter­vet, sem azt, hogy elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal gyil­kol­jon. A bex­hil­li gyil­kos­ság? Itt szám­ba jö­he­tett Do­nald Fra­ser. Meg­van hoz­zá az in­tel­li­gen­ci­á­ja, a rá­ter­mett­sé­ge és mód­sze­res ész­já­rá­sa. Neki azon­ban egye­dül a fél­té­keny­ség le­het­ne in­dí­tó­oka arra, hogy meg­öl­je szí­ve vá­lasz­tott­ját, és a fél­té­keny em­ber hir­te­len in­du­la­tá­ban és nem elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal öl. Meg­tud­tam azon­kí­vül, hogy au­gusz­tus ele­jén volt sza­bad­sá­gon, ami va­ló­szí­nűt­len­né tet­te, hogy a chur­sto­ni bűn­tett­hez bár­mi köze len­ne. No, most rá­té­rünk a chur­sto­ni gyil­kos­ság­ra, és már­is biz­ta­tób­bak a kö­rül­mé­nyek.

Sir Car­mi­chael Clar­ke dús­gaz­dag volt. Ki örök­li a va­gyo­nát? Hal­dok­ló fe­le­sé­ge, aki ha­szon­él­ve­ző­je lesz, amíg él, az­tán min­de­nes­tül az egész az öccsé­re, Frank­lin Clar­ke-ra száll.

Po­i­rot las­san kör­be­jár­tat­ta te­kin­te­tét, amíg sze­me nem ta­lál­ko­zott Frank­lin Clar­ke sze­mé­vel.

– Tel­je­sen biz­tos vol­tam ben­ne. Az az egyé­ni­ség, amely ki­ala­kult már rég­óta a tu­da­tom­ban, azo­nos az­zal, akit sze­mé­lye­sen is­me­rek. ABC és Frank­lin Clar­ke egy és ugyan­az! Min­den egye­zik: vál­lal­ko­zó szel­le­mű, vak­me­rő egyé­ni­sé­ge, ka­lan­do­zó élet­mód­ja, Ang­lia irán­ti el­fo­gult­sá­ga – amely oly­kor ki­vil­lan a kül­föl­di­e­ket gú­nyo­ló meg­jegy­zé­se­i­ből –, von­zó, fesz­te­len, könnyed mo­do­rú… gye­rek­já­ték szá­má­ra fölcs­íp­ni egy lányt egy ká­vé­mé­rés­ben. Rend­sze­re­tő haj­la­ma: egy­szer itt előt­tünk írt egy lis­tát, és ki­pi­pál­ta az A-B-C-vel je­lölt té­te­le­ket, és vé­gül ka­ma­szos lel­ki al­ka­ta, ame­lyet Lady Clar­ke is em­le­ge­tett, de meg­mu­tat­ko­zik még ked­venc ol­vas­má­nya­i­ban is. Meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy a könyv­szek­ré­nyen áll E. Nes­bit Hár­man a vas­út men­tén című köny­ve. Nem volt két­sé­ges szá­mom­ra, hogy ABC, aki a le­ve­le­ket irta, aki el­kö­vet­te a gyil­kos­sá­go­kat, nem más, mint Frank­lin Clar­ke.

Clar­ke föl­ka­ca­gott.

– Zse­ni­á­lis! És mi a hely­zet Cust ba­rá­tunk­kal, akit tet­ten ér­tek? A vér­folt­tal a ka­bar­ján? És a la­ká­sán el­du­gott kés­sel? Akár­hogy ta­gad­ja, hogy el­kö­vet­te…

Po­i­rot köz­be­vá­gott:

– Té­ved. Be­is­me­ri.

– Mi­cso­da? – ki­ál­tott föl őszin­te meg­le­pe­tés­sel Clar­ke.

– Ó, igen – foly­tat­ta sze­lí­den Po­i­rot –, alig­hogy be­szél­ni kezd­tem vele, rá­jöt­tem, hogy Cust bű­nös­nek hi­szi ma­gát.

– És még ez sem elé­gí­tet­te ki, mon­si­eur Po­i­rot?

– Nem. Mert amint meg­lát­tam, azt is tud­tam, hogy nem le­het bű­nös! Nincs meg hoz­zá sem a me­rész­sé­ge, sem a hi­deg­vé­re, és hoz­zá­te­he­tem még, sem az esze, hogy ki­ter­vel­je.

Egész idő alatt tu­da­tá­ban vol­tam a gyil­kos ket­tős egyé­ni­sé­gé­nek. Most már lá­tom, mi­ért. Ket­ten vol­tak ugyan­is: a ra­vasz, le­le­mé­nyes, vak­me­rő va­ló­di gyil­kos és az os­to­ba, in­ga­tag, be­fo­lyá­sol­ha­tó ál­gyil­kos.

Be­fo­lyá­sol­ha­tó: ez a kul­csa Mr. Cust ért­he­tet­len sze­rep­lé­sé­nek! Ön­nek, Mr. Clar­ke, nem volt elég ki­ter­vel­ni egy egész so­ro­za­tot, hogy el­te­rel­je a fi­gyel­met egyet­len gyil­kos­ság­ról. Ön­nek bűn­bak is kel­lett.

Azt hi­szem, egy vé­let­len ká­vé­há­zi is­me­ret­ség foly­tán tá­madt az öt­le­te, ami­kor össze­akadt ez­zel a hang­za­tos ke­reszt­ne­vek­kel meg­ál­dott fura alak­kal. Ak­ko­ri­ban már ter­ve­ket szö­vö­ge­tett a báty­ja meg­ölé­sé­re.

– Iga­zán? És mi­ért?

– Mert nyug­ta­la­ní­tot­ta a jö­vő­je. Nem tu­dom, tisz­tá­ban van-e vele, de a ke­zem­re ját­szott, mi­kor meg­mu­tat­ta ne­kem azt a báty­já­tól ka­pott le­ve­let. Vi­lá­go­san ki­tű­nik be­lő­le, mi­lyen mély­sé­ges sze­re­tet­tel gon­dolt Sir Car­mi­chael Miss Tho­ra Grey­re. Le­het, hogy csu­pán atyai ér­zel­mek fű­töt­ték, de az is le­het, hogy csak erre ma­gya­ráz­ta ma­gá­ban. Mind­egy. Fönn­állt a ve­szé­lye, hogy fe­le­sé­ge ha­lá­la után Sir Car­mi­chael ma­gá­nyos­sá­gá­ban ah­hoz a gyö­nyö­rű fi­a­tal lány­hoz for­dul vi­ga­szért és meg­nyug­vá­sért, és – ahogy ez gyak­ran meg­esik idő­sebb fér­fi­ak­kal – a vé­gén össze­há­za­so­dik vele. Ön, Mr. Clar­ke, ki­tű­nő­en, jól­le­het kis­sé ci­ni­ku­san íté­li meg az em­be­rek jel­le­mét. He­lye­sen vagy nem, de úgy ítél­te meg, hogy Miss Grey az a faj­ta ifjú hölgy, aki a sa­ját sze­ren­csé­jé­nek ko­vá­csa. Nem ké­tel­ke­dett ab­ban, hogy al­ka­lom­ad­tán öröm­mel len­ne a ház úr­nő­je: Lady Clar­ke. A báty­ja rend­kí­vül egész­sé­ges, élet­erős fér­fi volt. Gye­re­kek szü­let­het­nek, és ak­kor bú­csút mond­hat ab­be­li re­mé­nyé­nek, hogy va­la­ha is örök­li báty­ja va­gyo­nát.

Ön, Mr. Clar­ke, lé­nye­gé­ben, úgy hi­szem, csa­ló­dott em­ber volt egész éle­té­ben. Sok­fé­lé­be be­le­fo­gott, de min­den szét­folyt az uj­jai kö­zül, és ke­ser­ves irigy­ség­gel né­zett báty­ja va­gyo­ná­ra.

Is­mét­lem te­hát, mi­köz­ben ter­ve­ken töp­ren­gett, ta­lál­ko­zá­sa Mr. Cust­tal re­mek öt­le­tet adott ön­nek. Fel­leng­zős ke­reszt­ne­vei, epi­lep­ti­kus ro­ha­ma­i­ról, fej­fá­já­sa­i­ról szó­ló be­szá­mo­ló­ja hal­la­tán és egész fé­lénk, vissza­hú­zó­dó, je­len­ték­te­len lé­nye lát­tán egy­sze­ri­ben rá­jött, hogy Cust pom­pá­san meg­fe­lel a cél­ja­i­nak. Azon­mód ki­raj­zo­ló­dott a fe­jé­ben az egész ABC-terv. Cust mo­nog­ram­ja és az a tény, hogy báty­já­nak neve C-vel kez­dő­dik és ő maga Chur­ston­ban la­kik, volt a terv mag­va. Ön még odá­ig is ve­te­me­dett, hogy cél­zást te­gyen Cust­nak va­ló­szí­nű ha­lá­lá­ra, noha alig­ha re­mél­het­te, hogy ennyi­re gyü­möl­csö­ző lesz, amit be­le­szug­ge­rált a sze­ren­csét­len­be.

Az elő­ké­szü­le­te­ket ki­vá­ló­an in­téz­te. Cust ne­vé­ben és cí­mé­re meg­ren­delt egy jó­ko­ra szál­lít­mány ha­ris­nyát. Ha­son­ló cso­ma­go­lás­ban maga kül­dött neki egy ra­kás ABC-me­net­ren­det. Az­tán ugyan­an­nak a cég­nek a ne­vé­ben ren­des fi­ze­tést és ju­ta­lé­kot aján­lott fel neki, gép­pel írt le­vél­ben. Olyan ala­po­san ki­dol­goz­ta a ter­vét, hogy elő­re meg­ír­ta va­la­mennyi le­ve­lét, ame­lye­ket ké­sőbb fo­lya­ma­to­san kül­döz­ge­tett el, az­tán oda­aján­dé­koz­ta neki az író­gé­pet, ame­lyen meg­ír­ta őket.

Most már csak kö­rül kel­lett néz­nie két ál­do­zat után, aki­nek A-val, il­le­tő­leg B-vel kez­dő­dik a ne­vük, és azo­nos kez­dő­be­tűs a hely­ség is, ahol él­nek.

Ki­sze­mel­te An­do­vert mint meg­fe­le­lő he­lyet, és elő­ze­tes te­rep­szem­lé­jén rá­ta­lált Ascher­né bolt­já­ra. Az ajtó fö­lött ki volt írva a neve. Vá­sá­rolt nála, meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy több­nyi­re egye­dül van a bolt­já­ban. Hi­deg­vér, me­rész­ség és meg­fe­le­lő sze­ren­cse kel­lett a meg­gyil­ko­lá­sá­hoz.

A B be­tű­höz vál­toz­tat­nia kel­lett a mód­sze­rén. A ma­gá­nyos bol­tos­nak föl­te­he­tő­en ré­sen lesz­nek. Úgy gon­do­lom, vé­gig­járt né­hány ká­vé­zót és te­á­zót, el­mu­la­tott, tré­fál­ko­zott a lá­nyok­kal, és ki­pu­ha­tol­ta, me­lyik­nek a neve kez­dő­dik a meg­fe­le­lő be­tű­vel, és len­ne al­kal­mas a cél­ja­i­ra.

Betty Bar­nard­ban pon­to­san arra a faj­ta lány­ra buk­kant, ami­lyet ke­re­sett. Egy­szer-két­szer el­vit­te szó­ra­koz­ni, de el­ma­gya­ráz­ta neki, hogy há­zas­em­ber, te­hát suttyom­ban kell ta­lál­koz­ni­uk.

Mi­után elő­ké­szí­tet­te a ta­lajt, mun­ká­hoz lá­tott! Az an­do­ve­ri név­sort el­küld­te Cust­nak, egy­út­tal uta­sí­tot­ta, me­lyik na­pon men­jen oda, ne­kem pe­dig el­küld­te az első ABC-le­ve­let.

A meg­je­lölt na­pon el­uta­zott An­do­ver­be, és meg­öl­te Ascher­nét, anél­kül hogy bár­mi is aka­dá­lyoz­ta vol­na a ter­vé­ben. Az első gyil­kos­sá­got si­ke­re­sen vég­re­haj­tot­ta.

A má­so­dik gyil­kos­ság­nál volt olyan óva­tos, és va­ló­já­ban már az elő­ző na­pon vég­hez­vit­te. Meg­le­he­tő­sen biz­tos va­gyok ben­ne, hogy Betty Bar­nard jú­li­us 24-én jó­val éj­fél előtt halt meg.

Most el­ér­kez­tünk a har­ma­dik bűn­tény­hez; az ön szem­pont­já­ból az egye­dül fon­tos, te­hát a va­ló­di gyil­kos­ság­hoz. Itt az­tán min­den di­csé­ret Has­tings ba­rá­to­mat il­le­ti, aki­nek egy­sze­rű és ma­gá­tól ér­te­tő­dő meg­jegy­zé­sét sen­ki sem vet­te fi­gye­lem­be. Föl­ve­tet­te ugyan­is, hogy a har­ma­dik le­vél szán­dé­ko­san ment rossz cím­re!

És iga­za volt!

Ez az egy­sze­rű tény meg­old­ja a kér­dést, amely egész idő alatt nem ha­gyott nyug­ton. Mi­ért cí­mez­ték a le­ve­le­ket ne­kem, Her­cu­le Po­i­rot ma­gán­de­tek­tív­nek, és nem a rend­őr­ség­nek?

Té­ve­sen va­la­mi­lyen sze­mé­lyes okra gya­na­kod­tam.

Szó sem volt róla! Azért küld­te ne­kem a le­ve­le­ket, mert a ter­vé­nek lé­nye­ge volt, hogy az egyi­ket rosszul cí­mez­ze meg, és az az egy el­té­ved­jen. Csak­hogy a Scot­land Yard bűn­ügyi nyo­mo­zó­osz­tá­lyá­nak cím­zett le­vél alig­ha té­ved­het el! Eh­hez ma­gán­lak­cím­re van szük­ség! Rám esett a vá­lasz­tá­sa, mint elég­gé köz­is­mert sze­mély­re, aki biz­to­san el­jut­ta­tom a le­ve­le­ket a rend­őr­ség­re. Ezen­fe­lül az ön kor­lá­tolt, na­ci­o­na­lis­ta föl­fo­gá­sá­nak nyil­ván jól­esett, ha bor­sot tör­het egy kül­föl­di orra alá.

Igen ügye­sen cí­mez­te meg a bo­rí­té­kot Mr. Clar­ke: White­ha­ven – Whiteh­or­se – egé­szen ter­mé­sze­tes el­írás. Egyes-egye­dül Has­tingsnek volt olyan éles­lá­tá­sa, hogy mel­lőz­ze az ilyen haj­szál­fi­nom rész­le­te­ket, és rá­ta­pint­son arra, ami ké­zen­fek­vő.

Per­sze hogy az volt a cél, hogy a le­ve­let ne kéz­be­sít­sék ide­jé­ben! A rend­őr­sé­get csak ak­kor volt sza­bad moz­gó­sí­ta­ni, mi­kor már biz­ton­sá­go­san le­zaj­lott a gyil­kos­ság. A báty­ja esti sé­tái meg­fe­le­lő al­kal­mat nyúj­tot­tak ön­nek. Az ABC-pá­nik pe­dig olyan si­ke­re­sen ha­ra­pó­zott el or­szág­szer­te, hogy eszé­be se ju­tott sen­ki­nek önt gya­nú­sí­ta­ni.

A báty­ja ha­lá­lá­val ön ter­mé­sze­te­sen el­ér­te a cél­ját. Nem is kí­vánt vol­na el­kö­vet­ni to­váb­bi gyil­kos­sá­go­kat. De arra gon­dolt, hogy ha most min­den ok nél­kül hir­te­len ab­ba­ma­rad­nak a bűn­té­nyek, va­la­ki meg­sejt­he­ti az igaz­sá­got.

A fe­de­zé­ke, a bűn­bak­ja, Mr. Cust olyan si­ke­re­sen töl­töt­te be a lát­ha­tat­lan – mert je­len­ték­te­len – em­ber sze­re­pét, hogy mind­ad­dig sen­ki­nek sem tűnt föl, hogy ugyan­az az em­ber meg­for­dult há­rom gyil­kos­ság szín­he­lye kö­ze­lé­ben. Leg­na­gyobb bosszú­sá­gá­ra, még a Com­be­si­de-ban tett lá­to­ga­tá­sát sem em­lí­tet­te sen­ki. Miss Grey tö­ké­le­te­sen meg­fe­led­ke­zett róla.

Me­ré­szen, mint min­dig, el­ha­tá­roz­ta, hogy még egy bűn­tett­nek kell meg­tör­tén­nie, ez­út­tal azon­ban „nyom­ra ve­ze­ti” a rend­őr­sé­get.

Tett­hely­ként ki­vá­lasz­tot­ta Doncas­tert. A ter­ve igen egy­sze­rű volt. A dol­gok ter­mé­sze­té­nél fog­va ön ott lesz a hely­szí­nen. Mr. Cust meg­kap­ja a vál­la­la­tá­tól az uta­sí­tást, hogy men­jen Doncas­ter­be. Ön majd kö­ve­ti, amer­re jár; bí­zott ben­ne, hogy majd csak adó­dik va­la­mi ked­ve­ző al­ka­lom.

Re­me­kül si­ke­rült az egész. Mr. Cust mo­zi­ba ment. Egy­sze­rűbb már nem is le­he­tett a do­log. Ön le­ült né­hány ülés­sel ar­rébb, mint ő. Mi­kor Cust föl­állt, ön is föl­állt. Úgy tett, mint­ha meg­bot­la­na, elő­re­ha­jolt, és az előt­te levő sor­ban le­szúrt egy bó­bis­ko­ló fér­fit, az ölé­be csúsz­ta­tott egy ABC-t, és sze­rét ej­tet­te, hogy a ki­já­rat­nál jó erő­sen össze­üt­köz­zék Cust­tal, mi­köz­ben be­le­tö­röl­te a mit sem sej­tő em­ber ru­ha­uj­já­ba, utá­na pe­dig a zse­bé­be csúsz­tat­ta a vé­res kést.

Esze ágá­ban sem volt az­zal tö­rőd­ni, hogy D-vel kez­dőd­jék az ál­do­zat neve. Bár­ki meg­fe­lelt! Fel­té­te­lez­te – igen he­lye­sen –, hogy té­ve­dés­nek fog­ják mi­nő­sí­te­ni. Biz­to­san akad va­la­ki a kö­zel­ben ülő né­zők kö­zött, aki­nek D-vel kez­dő­dik a neve, és azt hi­szik majd, hogy az volt a ki­sze­melt ál­do­zat.

Most pe­dig, ba­rá­ta­im, ve­gyük szem­ügy­re a dol­got az ál-ABC, azaz Mr. Cust szem­pont­já­ból.

Az an­do­ve­ri gyil­kos­ság nem je­lent szá­má­ra sem­mit. Meg­üt­kö­zik és meg­le­pő­dik a bex­hil­li gyil­kos­ság hal­la­tá­ra, ej­nye, hisz ő maga is ott járt ak­kor­táj­ban! Majd vas­tag be­tűs cím­so­rok ad­ják hí­rül a chur­sto­ni gyil­kos­sá­got, és az előz­mé­nye­ket is. ABC-gyil­kos­ság An­do­ver­ben, ami­kor ő ott volt. ABC-bűn­tény Bex­hill­ben; és most megint egy, ő meg ott volt, a kö­zel­ben… Há­rom bűn­tény tör­tént, és ő ott volt a hely­szí­nen mind­egyik­nél! Epi­lep­szi­á­sok­nak gyak­ran van me­mó­ria ki­esé­sük, és utó­lag nem em­lé­kez­nek rá, mit csi­nál­tak… Ne fe­led­jék, Cust gyön­ge ideg­ze­tű, erő­sen ne­u­ro­ti­kus és rend­kí­vül be­fo­lyá­sol­ha­tó em­ber.

Az­u­tán meg­kap­ja az uta­sí­tást, hogy men­jen Doncas­ter­be!

Doncas­ter! És ott lesz a kö­vet­ke­ző ABC-gyil­kos­ság! Ezt már sors­sze­rű­nek kel­lett érez­nie. El­vesz­ti a fe­jét, azt kép­ze­li, a há­zi­asszo­nya gya­na­kod­va néz rá, és azt mond­ja Mar­bu­ry­né­nak, hogy Chelten­ham­be uta­zik.

Doncas­ter­be megy, mert az a kö­te­les­sé­ge. Dél­után beül egy mo­zi­ba. Le­het, hogy egy-két perc­re el­szun­di­kál.

Kép­zel­jék el, mit érez, mi­kor vissza­tér­ve a szál­lá­sá­ra föl­fe­de­zi, hogy vé­res a ka­bát­uj­ja, és vé­res kés van a zse­bé­ben! Holt­biz­tos­sá vá­lik min­den ed­di­gi kö­dös bal­sej­tel­me.

Ő… ő maga… a gyil­kos! Eszé­be jut­nak a fej­fá­já­sai, a me­mó­ria ki­esé­sei. Most már biz­tos ben­ne, mi az igaz­ság: ő, Ale­xan­der Bo­na­par­te Cust má­ni­á­kus gyil­kos!

Ez­u­tán már úgy vi­sel­ke­dik, mint az ül­dö­zött vad. Vissza­tér lon­do­ni la­ká­sá­ra. Ott biz­ton­ság­ban van, ott is­me­rik. Azt hi­szik, Chelten­ham­ben volt. Még min­dig nála van a kés – a leg­na­gyobb os­to­ba­ság per­sze, hogy ma­gá­nál tar­tot­ta –, most el­dug­ja az elő­szo­ba­fo­gas mögé.

Egyik nap az­tán fi­gyel­mez­te­tik: jön a rend­őr­ség. Vége! Tud­ják!

Az ül­dö­zött vad fut, lé­lek­sza­kad­va fut..

Nem tu­dom, mi­ért ment An­do­ver­be; ta­lán az a be­te­ges vágy vit­te oda, hogy lás­sa a he­lyet, ahol le­zaj­lott a gyil­kos­ság, a gyil­kos­ság, ame­lyet ő kö­ve­tett el, noha nem em­lék­szik rá…

El­fo­gyott a pén­ze, ha­lá­lo­san ki­me­rült, a lá­bai aka­rat­la­nul vi­szik be a rend­őr­ség­re…

De még a csap­dá­ba ke­rült ál­lat is küzd az éle­té­ért. Mr. Cust tel­jes mér­ték­ben hi­szi ugyan, hogy ő a tet­tes, de ko­no­kul han­goz­tat­ja ár­tat­lan­sá­gát. Két­ség­be­eset­ten be­le­ka­pasz­ko­dik abba az ali­bi­be, a má­so­dik bűn­tett ide­jé­re, azt az egyet leg­alább nem le­het az ő ro­vá­sá­ra írni.

Már mond­tam, hogy amint meg­lát­tam, tud­tam, hogy nem ő a gyil­kos, és a ne­vem nem je­lent szá­má­ra sem­mit. Azt is tud­tam, hogy azt gon­dol­ja, ő a gyil­kos.

Mi­után Cust be­val­lot­ta ne­kem a bű­nét, job­ban meg vol­tam győ­ződ­ve, mint va­la­ha, hogy he­lyes volt az el­gon­do­lá­som.

– Az el­gon­do­lá­sa ne­vet­sé­ges kép­te­len­ség! – mond­ta Frank­lin Clar­ke.

– Té­ved, Mr. Clar­ke. Ön tel­jes biz­ton­ság­ban volt, amíg nem gya­nú­sí­tot­ta sen­ki. Amint önre te­re­lő­dött a gya­nú, könnyű volt meg­sze­rez­ni a bi­zo­nyí­té­ko­kat.

– Bi­zo­nyí­té­ko­kat?

– Igen. Com­be­si­de-ban az egyik szek­rény­ben meg­ta­lál­tam a bo­tot, amellyel el­kö­vet­te An­do­ver­ben és Chur­ston­ban a gyil­kos­sá­go­kat. Egy kö­zön­sé­ges gomb­fo­gan­tyús sé­ta­bot vas­kos fe­jét meg­fúr­ta, és ól­mot ön­tött belé. Fél tu­cat fény­kép kö­zött ket­ten föl­is­mer­ték, akik lát­ták, mi­kor el­hagy­ta a mo­zit, pe­dig ál­lí­tó­lag a doncas­te­ri ló­ver­seny­té­ren tar­tóz­ko­dott ak­kor. Bex­hill­ben Milly Hig­ley ál­la­pí­tot­ta meg a sze­mély­azo­nos­sá­gát, to­váb­bá egy lány az au­tós­csár­dá­ban, aho­va azon a vég­ze­tes es­tén va­cso­ráz­ni vit­te Betty Bar­nar­dot. És vé­gül, ez pe­dig va­la­mennyi kö­zül a leg­ter­he­lőbb önre néz­ve, el­mu­lasz­tot­ta a leg­ele­mibb óva­tos­sá­got: ujj­le­nyo­ma­tot ha­gyott Cust író­gé­pén. Ha ár­tat­lan vol­na, ön so­ha­sem hasz­nál­ta vol­na azt az író­gé­pet.

Clar­ke egy hosszú per­cig tel­je­sen moz­du­lat­la­nul ült, az­tán így szólt:

– Rou­ge, im­pa­ir, man­que?..[56]. Ön nyert, mon­si­eur Po­i­rot! De ér­de­mes volt meg­pró­bál­ni!

Hi­he­tet­len gyor­sa­ság­gal elő­ka­pott a zse­bé­ből egy kis pisz­tolyt, és a fe­jé­hez nyom­ta. Ön­kén­te­le­nül föl­ki­ál­tot­tam és hát­ra­hő­köl­tem, vár­va a dör­re­nést. De nem dör­dült el – csu­pán hal­kan, ár­tal­mat­la­nul kat­tant egyet a ra­vasz.

Clar­ke cso­dál­koz­va bá­mult rá, és el­ká­rom­kod­ta ma­gát.

– Nem, Mr. Clar­ke – mond­ta Po­i­rot. – Ta­lán ész­re­vet­te ma az új ina­so­mat: régi ba­rá­tom, szak­ava­tott zseb­tol­vaj. Ki­szed­te a zse­bé­ből a pisz­to­lyát, ki­ürí­tet­te, és vissza­csúsz­tat­ta anél­kül, hogy ön ész­re­vet­te vol­na.

– Át­ko­zott kis va­karcs, ron­da ide­gen! – or­dí­tott föl düh­től vér­vö­rö­sen Clar­ke.

– Igen, igen, tu­dom, hogy így érez. Nem, Mr. Clar­ke, ön­nek nem jár könnyű ha­lál. Em­lí­tet­te Mr. Cust­nak, hogy két­szer me­ne­kült meg haj­szál hí­ján a víz­be­fú­lás­tól. Bi­zo­nyá­ra tud­ja, ez mit je­lent… azt, hogy más lesz a sor­sa.

– Maga…

Nem ta­lált sza­va­kat. Ha­mu­szür­ké­vé vált az arca. Keze fe­nye­ge­tő­en ököl­be szo­rult.

A szom­széd szo­bá­ból be­lé­pett a Scot­land Yard két de­tek­tív­je; Cro­me volt az egyik. Amint kö­ze­le­dett, ki­mond­ta a ha­gyo­má­nyos szö­ve­get:

– Fi­gyel­mez­te­tem, hogy min­den ki­ej­tett sza­vát föl­hasz­nál­hat­juk bi­zo­nyí­ték gya­nánt…

– Épp ele­get mon­dott már – je­gyez­te meg Po­i­rot, az­tán Clar­ke-hoz for­dult: – Ön rend­kí­vül nagy­ra tart­ja szi­get­or­szág­be­li fel­sőbb­ren­dű­sé­gét, de ami en­gem il­let, én nem te­kin­tem a gyil­kos­sá­ga­it ti­pi­kus an­gol bűn­tett­nek… nem volt kor­rekt.. nem sport­sze­rű.