XXVI. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)
Crome felügyelő figyelmesen hallgatta Mr. Leadbetter izgatott szavait.
– Higgye el, felügyelő úr, ha csak rágondolok, eláll a szívverésem. Hisz mellettem kellett hogy üljön az egész előadás alatt!
Crome felügyelőt végképp nem érdekelte Mr. Leadbetter szívének viselkedése.
– Tehát tisztázzuk, igen? Az a férfi kifelé ment, mielőtt véget ért a nagyfilm…
– Egyetlen veréb sem… Katherine Royal – mormolta gépiesen Mr. Leadbetter.
– Mikor elment ön előtt, megbotlott…
– Csak úgy tett, mintha megbotlana, most már tudom. Aztán áthajolt az előtte levő széken, hogy fölvegye a kalapját. Akkor szúrhatta le azt a szegény embert.
– Nem hallott valamit? Kiáltást? Vagy nyögést?
Mr. Leadbetter nem hallott egyebet, mint Katherine Royal hangos, érdes beszédét, de fölajzott képzelete előteremtett egy nyögést.
Crome felügyelő elhitte, és kérte, hogy folytassa csak.
– Aztán kiment…
– Le tudná írni a külsejét?
– Hatalmas, nagy ember. Legalább két méter magas. Óriás!
– Szőke vagy barna?
– Én… hm… nem tudom biztosan. Azt hiszem, kopasz volt. Igen rossz képű alak.
– Nem sántított?
– De igen, most, hogy mondja, úgy hiszem, csakugyan sántított. És nagyon sötét volt a bőre, talán amolyan félvér…
– A helyén ült, mikor szünetben kigyulladtak a lámpák?
– Nem. Csak akkor jött be, mikor már elkezdődött a nagyfilm.
Crome felügyelő bólintott, Mr. Leadbetter elé tolta a leírt tanúvallomását, hogy írja alá, aztán hazaküldte.
– Ennél rosszabb tanút keresve sem találhatunk – jegyezte meg borúsan. – Ez kis irányítással akármit elmondana. Napnál világosabb, halvány fogalma sincs, milyen a tettes külseje. Hadd halljuk megint a jegyszedőt.
A jegyszedő belépett, haptákba merevedett, és szemét ráfüggesztette Anderson ezredesre.
– Nos, Jameson, halljuk a mondókáját.
Jameson szalutált.
– Igenis, uram. Az előadás végeztével, uram, hallom, hogy rosszul lett egy úr a nézőtéren. Két shilling négy pennys helyen ült az illető, és egészen összecsuklott a székén. Körülötte mások álldogáltak. Az illető úr mindjárt rossz benyomást tett rám, uram. Az egyik ott álló úr a kezét ráhelyezte a beteg úr kabátjára, és fölhívta rá a figyelmemet. Véres volt, uram. Nyilvánvaló volt, hogy az illető úr halott… leszúrták, uram. Fölkeltette figyelmemet egy ABC vasúti menetrend az ülés alatt, uram. Ismervén a helyes eljárást, nem nyúltam hozzá, uram, hanem azonnal jelentést tettem a rendőrségen, hogy szerencsétlenség történt.
– Jól van, Jameson, nagyon helyesen járt el.
– Köszönöm, uram.
– Nem vett észre mintegy öt perccel az előadás vége előtt egy férfit, aki onnan, a két shilling négy pennys széksorokból távozott el?
– Többen is voltak, uram.
– Le tudná írni a külsejüket?
– Sajnos nem, uram. Mr. Geoffrey Parnell volt az egyik. Aztán egy fiatalember, Sam Baker, a menyasszonyával. A többire nem emlékszem különösebben.
– Kár. Nincs több kérdésem, Jameson.
– Igenis, uram.
A jegyszedő ismét haptákba vágta magát és távozott.
– Az orvos látleletét megkaptuk – szólalt meg Anderson ezredes. – Hallgassuk ki most azt a fickót, aki ráakadt.
Belépett egy rendőr, tisztelgett és jelentette:
– Mr. Hercule Poirot van itt, uram, és még egy úr.
Crome felügyelő összevonta a szemöldökét.
– Mit csináljunk – sóhajtott –, azt hiszem, jobb, ha beengedjük őket.