XXVI. (NEM HASTINGS KAPITÁNY SZEMÉLYES BESZÁMOLÓJA)

Cro­me fel­ügye­lő fi­gyel­me­sen hall­gat­ta Mr. Le­ad­bet­ter iz­ga­tott sza­va­it.

– Higgye el, fel­ügye­lő úr, ha csak rá­gon­do­lok, el­áll a szív­ve­ré­sem. Hisz mel­let­tem kel­lett hogy ül­jön az egész elő­adás alatt!

Cro­me fel­ügye­lőt vég­képp nem ér­de­kel­te Mr. Le­ad­bet­ter szí­vé­nek vi­sel­ke­dé­se.

– Te­hát tisz­tázzuk, igen? Az a fér­fi ki­fe­lé ment, mi­előtt vé­get ért a nagy­film…

– Egyet­len ve­réb sem… Kat­he­ri­ne Ro­yal – mor­mol­ta gé­pi­e­sen Mr. Le­ad­bet­ter.

– Mi­kor el­ment ön előtt, meg­bot­lott…

– Csak úgy tett, mint­ha meg­bot­la­na, most már tu­dom. Az­tán át­ha­jolt az előt­te levő szé­ken, hogy föl­ve­gye a ka­lap­ját. Ak­kor szúr­hat­ta le azt a sze­gény em­bert.

– Nem hal­lott va­la­mit? Ki­ál­tást? Vagy nyö­gést?

Mr. Le­ad­bet­ter nem hal­lott egye­bet, mint Kat­he­ri­ne Ro­yal han­gos, ér­des be­szé­dét, de föl­aj­zott kép­ze­le­te elő­te­rem­tett egy nyö­gést.

Cro­me fel­ügye­lő el­hit­te, és kér­te, hogy foly­tas­sa csak.

– Az­tán ki­ment…

– Le tud­ná írni a kül­se­jét?

– Ha­tal­mas, nagy em­ber. Leg­alább két mé­ter ma­gas. Óri­ás!

– Sző­ke vagy bar­na?

– Én… hm… nem tu­dom biz­to­san. Azt hi­szem, ko­pasz volt. Igen rossz képű alak.

– Nem sán­tí­tott?

– De igen, most, hogy mond­ja, úgy hi­szem, csak­ugyan sán­tí­tott. És na­gyon sö­tét volt a bőre, ta­lán amo­lyan fél­vér…

– A he­lyén ült, mi­kor szü­net­ben ki­gyul­lad­tak a lám­pák?

– Nem. Csak ak­kor jött be, mi­kor már el­kez­dő­dött a nagy­film.

Cro­me fel­ügye­lő bó­lin­tott, Mr. Le­ad­bet­ter elé tol­ta a le­írt ta­nú­val­lo­má­sát, hogy írja alá, az­tán ha­za­küld­te.

– En­nél rosszabb ta­nút ke­res­ve sem ta­lál­ha­tunk – je­gyez­te meg bo­rú­san. – Ez kis irá­nyí­tás­sal akár­mit el­mon­da­na. Nap­nál vi­lá­go­sabb, hal­vány fo­gal­ma sincs, mi­lyen a tet­tes kül­se­je. Hadd hall­juk megint a jegy­sze­dőt.

A jegy­sze­dő be­lé­pett, hap­ták­ba me­re­ve­dett, és sze­mét ráfüg­gesz­tet­te An­der­son ez­re­des­re.

– Nos, Ja­mes­on, hall­juk a mon­dó­ká­ját.

Ja­mes­on sza­lu­tált.

– Igen­is, uram. Az elő­adás vé­gez­té­vel, uram, hal­lom, hogy rosszul lett egy úr a né­ző­té­ren. Két shil­ling négy pen­nys he­lyen ült az il­le­tő, és egé­szen össze­csuk­lott a szé­kén. Kö­rü­löt­te má­sok áll­do­gál­tak. Az il­le­tő úr mind­járt rossz be­nyo­mást tett rám, uram. Az egyik ott álló úr a ke­zét rá­he­lyez­te a be­teg úr ka­bát­já­ra, és föl­hív­ta rá a fi­gyel­me­met. Vé­res volt, uram. Nyil­ván­va­ló volt, hogy az il­le­tő úr ha­lott… le­szúr­ták, uram. Föl­kel­tet­te fi­gyel­me­met egy ABC vas­úti me­net­rend az ülés alatt, uram. Is­mer­vén a he­lyes el­já­rást, nem nyúl­tam hoz­zá, uram, ha­nem azon­nal je­len­tést tet­tem a rend­őr­sé­gen, hogy sze­ren­csét­len­ség tör­tént.

– Jól van, Ja­mes­on, na­gyon he­lye­sen járt el.

– Kö­szö­nöm, uram.

– Nem vett ész­re mint­egy öt perc­cel az elő­adás vége előtt egy fér­fit, aki on­nan, a két shil­ling négy pen­nys szék­so­rok­ból tá­vo­zott el?

– Töb­ben is vol­tak, uram.

– Le tud­ná írni a kül­se­jü­ket?

– Saj­nos nem, uram. Mr. Geoff­rey Par­nell volt az egyik. Az­tán egy fi­a­tal­em­ber, Sam Ba­ker, a meny­asszo­nyá­val. A töb­bi­re nem em­lék­szem kü­lö­nö­seb­ben.

– Kár. Nincs több kér­dé­sem, Ja­mes­on.

– Igen­is, uram.

A jegy­sze­dő is­mét hap­ták­ba vág­ta ma­gát és tá­vo­zott.

– Az or­vos lát­le­le­tét meg­kap­tuk – szó­lalt meg An­der­son ez­re­des. – Hall­gas­suk ki most azt a fic­kót, aki rá­akadt.

Be­lé­pett egy rend­őr, tisz­tel­gett és je­len­tet­te:

– Mr. Her­cu­le Po­i­rot van itt, uram, és még egy úr.

Cro­me fel­ügye­lő össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Mit csi­nál­junk – só­haj­tott –, azt hi­szem, jobb, ha be­en­ged­jük őket.