XXXI. POIROT KÉRDEZ

Egy de­rült no­vem­be­ri na­pon meg­je­lent dr. Thomp­son és Japp fel­ügye­lő, hogy tá­jé­koz­tas­sák ba­rá­to­mat a rend­őr­bí­ró­sá­gi el­já­rás ered­mé­nyé­ről a Cust-ügy­ben. Po­i­rot eny­he lég­cső­hu­rut kö­vet­kez­té­ben nem je­len­he­tett meg a tár­gya­lá­son.

– Vád alá he­lyez­ték – kö­zöl­te Japp. – Ennyi az egész.

– Nem szo­kat­lan, hogy már ezen a fo­kon be­kap­cso­ló­dik a vé­de­lem? – kér­dez­tem. – Azt hit­tem, a le­tar­tóz­ta­tot­tak min­dig a tör­vény­szé­ki tár­gya­lás­ra tar­to­gat­ják a vé­de­ke­zé­sü­ket.

– Az a szo­ká­sos el­já­rás – fe­lel­te Japp. – A fi­a­tal Lu­cas nyil­ván azt hi­szi, így ke­resz­tül­haj­szol­hat­ja az ál­lás­pont­ját. Pró­bá­ra te­szi az em­ber tü­rel­mét, annyi szent. El­me­baj: ez a vé­de­lem egyet­len le­he­tő­sé­ge.

Po­i­rot a vál­lát vo­no­gat­ta.

– El­me­baj alap­ján nem le­het fel­men­tő íté­le­tet hoz­ni, nem le­het a vád­lot­tat sza­bad­láb­ra he­lyez­ni. El­me­gyógy­in­té­zet­ben ülni élet­fogy­tig­lan alig­ha jobb a ha­lál­nál.

– Lu­cas úgy gon­dol­ja, van némi esé­lye – ma­gya­ráz­ta Japp. – Ha a vád­lott­nak tá­mad­ha­tat­lan ali­bi­je van a bex­hil­li gyil­kos­ság ide­jé­re, ez meg­in­gat­hat­ja az egész ügyet. Nem hin­ném, hogy tu­da­tá­ban van, mi­lyen erő­sek a mi bi­zo­nyí­té­ka­ink. Lu­cas lát­vá­nyos sze­rep­lés­re pá­lyá­zik; fi­a­tal em­ber, ma­gá­ra akar­ja von­ni a köz­fi­gyel­met.

– Mi az ön vé­le­mé­nye, dok­tor úr? – for­dult Po­i­rot Thomp­son­hoz.

– Cust­ról? őszin­tén be­val­lom, nem tu­dom, mit mond­jak róla. Bá­mu­la­to­san meg­játssza az ép­el­mé­jű em­bert. Epi­lep­ti­kus, per­sze.

– Hal­lat­la­nul meg­le­pő volt az a vég­ső for­du­lat – je­gyez­tem meg.

– Hogy el­fog­ta egy ro­ham, és be­esett egye­ne­sen az an­do­ve­ri rend­őr­ség ka­pu­já­ba? Hogy­ne, mél­tó be­fe­je­zé­se volt az egész drá­má­nak. ABC min­dig ki­tű­nő­en idő­zí­tet­te ha­tá­sos fel­lé­pé­se­it.

– Le­het­sé­ges, hogy va­la­ki el­kö­vet egy bűn­tet­tet, és nem tud róla? – kér­dez­tem. – Mint­ha sze­mer­nyi igaz­ság csen­dül­ne ki Cust ta­ga­dá­sá­ból.

Dr. Thomp­son el­mo­so­lyo­dott.

– Ne hagy­ja, hogy el­káp­ráz­tas­sák az ilyen szín­pa­di­as „es­kü­szöm az élő Is­ten­re” trük­kök. Vé­le­mé­nyem sze­rint Cust tel­jes mér­té­kig tu­da­tá­ban van an­nak, hogy el­kö­vet­te a gyil­kos­sá­go­kat.

– Ha ennyi­re he­ve­sen ta­gad­ják, ak­kor rend­sze­rint így van – he­lye­selt Japp.

– Ami a kér­dé­sét il­le­ti – foly­tat­ta Thomp­son –, na­gyon is le­het­sé­ges, hogy egy epi­lep­szi­ás ön­tu­dat­lan ál­la­pot­ban kö­ves­sen el va­la­mit. De az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott vé­le­mény sze­rint az ön­tu­dat­la­nul el­kö­ve­tett cse­le­ke­det so­ha­sem áll el­len­tét­ben az il­le­tő sze­mély sza­bad aka­ra­tá­val. Mind­azon­ál­tal nem osz­tom azok né­ze­tét, akik sze­rint Cust el­kö­vet­te eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat, de nem volt tu­da­tá­ban an­nak, mit csi­nál. Egy ilyen te­ó­ri­á­val még elő le­het­ne ho­za­kod­ni, ha nem vol­ná­nak itt a le­ve­lek. A le­ve­lek meg­dön­tik ezt az el­gon­do­lást, mert bi­zo­nyít­ják az elő­re meg­fon­tolt szán­dé­kot és a bűn­tet­tek gon­dos ki­ter­ve­lé­sét.

– A le­ve­lek­re pe­dig még nincs ma­gya­rá­zat – szó­lalt meg Po­i­rot.

– Ez ér­de­kel­né?

– Ter­mé­sze­te­sen, mint­hogy ne­kem ír­ták őket. A le­ve­lek­re vo­nat­ko­zó­lag pe­dig Cust áll­ha­ta­to­san hall­gat. Amíg nem tu­dom az okát, ami­ért épp ne­kem íród­tak ezek a le­ve­lek, nem ér­zem, hogy meg­ol­dot­ták a rej­télyt.

– Nincs sem­mi, akár­mi­lyen cse­kély­ség, ami arra utal­na, hogy ön va­la­mi­lyen mó­don ke­resz­tez­te en­nek az em­ber­nek az út­ját?

– A vi­lá­gon sem­mi.

– Vol­na egy öt­le­tem. A neve!

– A ne­vem?

– Igen. Cust, nyil­ván az any­ja sze­szé­lyé­ből – nem cso­dál­koz­nék egy jól fej­lett Oi­di­pusz-komp­le­xu­son sem – meg van áld­va két rend­kí­vül hang­za­tos ke­reszt­név­vel: Ale­xan­der és Bo­na­par­te. Érti, mire cél­zok? Ale­xan­der, azaz Nagy Sán­dor, a le­győz­he­tet­len, aki le akar­ja igáz­ni az egész vi­lá­got, és Bo­na­par­te, a fran­ci­ák nagy csá­szá­ra. Cust el­len­fe­let akar, hoz­zá mél­tó, mond­hat­nék, az ő súly­cso­port­já­ból való el­len­fe­let. Nos, itt van ön, a nagy ere­jű Her­ku­les.

– Igen el­gon­dol­koz­ta­tó, amit mond, dok­tor úr…

– Ó, csu­pán egy öt­let. De most már men­nem kell.

Dr. Thomp­son el­bú­csú­zott, Japp még ma­radt.

Nyug­ta­la­nít­ja az az ali­bi? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Igen, egy ki­csit. Ne fe­led­je, nem hi­szek ben­ne, mert tu­dom, hogy nem igaz. De át­ko­zot­tul ne­héz lesz meg­dön­te­ni. Az a Strange nevű tanú ke­mény le­gény.

– Mi­fé­le em­ber?

– Negy­ven­éves. Ko­nok, ma­ga­biz­tos, ön­telt bá­nya­mér­nök. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy már­is hall­gas­sák meg a ta­nú­val­lo­má­sát. El akar utaz­ni Chi­lé­be, és azt re­mél­te, hogy így nyom­ban el­in­téz­he­ti a dol­got.

– Egyi­ke a leg­ha­tá­ro­zot­tabb em­be­rek­nek, aki­ket va­la­ha is lát­tam – ve­tet­tem köz­be.

– Az a faj­ta, aki nem szí­ve­sen vall­ja be, ha té­ve­dett – mond­ta el­gon­dol­koz­va Po­i­rot.

– Ra­gasz­ko­dik a tör­té­ne­té­hez, és nem az az em­ber, akit kér­dé­sek­kel za­var­ba le­het hoz­ni. Es­kü­szik min­den­re, ami szent, hogy Eastbour­ne-ban a Whitec­ross Ho­tel­ben is­mer­ke­dett össze Cust­tal, jú­li­us hu­szon­ne­gye­di­kén este. Unat­ko­zott, be­szél­get­ni volt ked­ve. Amennyi­re meg tu­dom ítél­ni, Cust ide­á­lis hall­ga­tó volt, nem szólt köz­be. Va­cso­ra után le­ül­tek do­mi­nóz­ni. Úgy lát­szik, Strange nagy­sze­rű­en ért a já­ték­hoz, és meg­le­pe­té­sé­re Cust­ban ke­mény el­len­fél­re ta­lált. Fura já­ték a do­mi­nó. Be­le­bo­lon­dul­nak az em­be­rek, órák hosszat játsszák. Strange és Cust is így volt vele. Cust sze­re­tett vol­na le­fe­küd­ni, de Strange hal­la­ni sem akart róla, meg­es­kü­dött, hogy leg­alább éj­fé­lig nem hagy­hat­ják abba. Áll­ta is a sza­vát. Tiz perc­cel éj­fél után vál­tak el egy­más­tól. Már­pe­dig, ha Cust Eastbour­ne-ban a Whitec­ross Ho­tel­ben volt jú­li­us hu­szon­ötö­di­kén nul­la óra tíz perc­kor, ak­kor nem fojt­hat­ta meg éj­fél és egy óra kö­zött Betty Bar­nar­dot Bex­hill­ben a ten­ger­par­ton.

– Ez csak­ugyan tá­mad­ha­tat­lan­nak lát­szik – is­mer­te el Po­i­rot. – Ha­tá­ro­zot­tan el­gon­dol­koz­ta­tó.

– Hát Cro­me-nak épp elég fej­tö­rést okoz! – mond­ta Japp.

– Ez a Strange mér­nök na­gyon biz­tos a dol­gá­ban.

– De még mennyi­re! Fene csö­kö­nyös alak. És ne­héz rá­jön­ni, tu­laj­don­kép­pen hol a hiba. Te­gyük föl, Strange té­ved, és nem Cust volt a part­ne­re, mi­ért mond­ta vol­na ak­kor, hogy Cust­nak hív­ják? És a szál­lo­da ven­dég­köny­vé­ben a kéz­írás vi­tat­ha­tat­la­nul az övé. Nem mond­hat­juk rá Strange-re, hogy bűn­tár­sa Cust­nak, má­ni­á­kus gyil­ko­sok­nak nincs bűn­tár­suk! Ké­sőbb halt vol­na meg a lány? Az or­vo­si szak­vé­le­mény igen ha­tá­ro­zott, és kü­lön­ben is, némi idő­be telt vol­na, amíg Cust ész­re­vét­le­nül ki­lo­pó­dzik az eastbour­ne-i ho­tel­ből, és el­jut a jó ti­zen­egy mér­föld­nyi­re fek­vő Bex­hill­be…

– Bi­zony ez prob­lé­ma – bó­lin­tott Po­i­rot.

– Ha a lé­nye­get nézzük, per­sze, a do­log vol­ta­kép­pen nem szá­mít. A doncas­te­ri gyil­kos­sá­got rá­bi­zo­nyí­tot­tuk Cust­ra, ott a vér­fol­tos ka­bát, a kés… sem­mi ki­bú­vó! Nincs az az es­küdt­szék, ame­lyik föl­men­te­né. De ez az ali­bi le­ront­ja a szép, hé­zag­men­tes ügyet. Cust kö­vet­te el a doncas­te­ri gyil­kos­sá­got. ő kö­vet­te el a chur­sto­ni gyil­kos­sá­got és az an­do­ve­rit is. Az ör­dög­be is, nem le­het más a bex­hil­li gyil­kos­ság tet­te­se sem! Csak nem ér­tem, ho­gyan?

Japp a fe­jét in­gat­ta, az­u­tán föl­állt.

– Most ütött a maga órá­ja, mon­si­eur Po­i­rot. Cro­me tel­je­sen ta­nács­ta­lan. Eről­tes­se meg kis­sé azo­kat a pici szür­ke­sej­te­ket, ame­lyek­ről már annyit hal­lot­tam. Mu­tas­sa meg ne­künk, mi­lyen úton-mó­don vit­te vég­hez!

És Japp tá­vo­zott.

– Nos, Po­i­rot? – for­dul­tam hoz­zá. – Meg­bir­kóz­nak a fel­adat­tal a kis szür­ke­sejt­jei?

Kér­dé­sem­re Po­i­rot kér­dés­sel vá­la­szolt.

– Mond­ja, Has­tings, be­fe­je­zett­nek te­kin­ti ezt a bűn­ügyet?

– Hát… tu­laj­don­kép­pen igen. Meg­van a tet­tes, meg­van a bi­zo­nyí­té­kok nagy ré­sze. Már csak a tá­la­lás van hát­ra.

Ba­rá­tom iz­ga­tot­tan ki­tört.

– Az ügy­nek vége! Az ügy­nek! Az ügy az em­ber, Has­tings! Amíg nem tu­dunk min­dent az em­ber­ről ma­gá­ról, ad­dig egy szik­rá­val sem vi­lá­go­sabb a rej­tély! Az még nem győ­ze­lem, hogy a vád­lot­tak pad­já­ra ül­tet­tük.

– Épp ele­get tu­dunk róla.

– Sem­mit sem tu­dunk! Tud­juk, hol szü­le­tett, tud­juk, hogy részt vett a há­bo­rú­ban, könnyebb fej­sé­rü­lé­se volt, és epi­lep­szia mi­att le­sze­rel­ték. Tud­juk, hogy kö­zel két évig la­kott Mar­bu­ry­né­nál. Tud­juk, hogy csön­des, vissza­hú­zó­dó ter­mé­sze­tű em­ber, az a faj­ta, akit sen­ki sem vesz ész­re. Tud­juk to­váb­bá, hogy ki­gon­dolt és vég­re­haj­tott egy rend­szer­be fog­lalt, mód­fe­lett agya­fúrt gyil­kos­ság­so­ro­za­tot. Azt is, hogy el­kö­ve­tett né­hány hi­he­tet­le­nül os­to­ba bak­lö­vést. Tud­juk, hogy kö­nyör­te­le­nül, sőt ke­gyet­le­nül gyil­kolt. De azt is, hogy volt olyan jó és nem en­ged­te, hogy bár­ki mást von­ja­nak fe­le­lős­ség­re azért, amit ő kö­ve­tett el. Ha há­bo­rí­tat­la­nul akart öl­dö­köl­ni, mi­lyen egy­sze­rű lett vol­na má­sok­ra há­rí­ta­ni a bűn­cse­lek­ményt, hadd la­kol­ja­nak azok érte. Hát nem lát­ja, Has­tings, hogy ez az em­ber csu­pa el­lent­mon­dás? Os­to­ba és agya­fúrt, ke­gyet­len és nagy­lel­kű… kell, hogy le­gyen itt va­la­mi ural­ko­dó té­nye­ző, amely egy­be­han­gol­ja ezt a két­faj­ta ter­mé­sze­tet.

– Per­sze ha pszi­cho­ló­gi­ai ta­nul­mány­ként ke­ze­li… – kezd­tem.

– Mi egyéb volt ez az ügy kez­det­től fog­va? Egész idő alatt a sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­tam, pró­bál­tam meg­is­mer­ni a gyil­kost. Most pe­dig rá­jö­vök, Has­tings, hogy egy­ál­ta­lá­ban nem is­me­rem! Ta­nács­ta­lan va­gyok.

– A ha­ta­lom­vágy…

– Ó, igen, az so­kat meg­ma­gya­ráz­na… De en­gem nem elé­gít ki. Meg kell tud­nom bi­zo­nyos dol­go­kat. Mi­ért kö­vet­te el eze­ket a gyil­kos­sá­go­kat? Mi­ért vá­lasz­tot­ta ki pon­to­san azo­kat az em­be­re­ket?

– Ábé­cé­sor­rend­ben… – kezd­tem, de Po­i­rot fél­be­sza­kí­tott:

– Betty Bar­nard lett vol­na az egyet­len Bex­hill­ben, aki­nek B-vel kez­dő­dik a neve? Betty Bar­nard… er­ről eszem­be ju­tott va­la­mi… igaz­nak kel­le­ne len­nie… kell, hogy igaz le­gyen. De ha így van…

So­ká­ig hall­ga­tott. Nem akar­tam za­var­ni.

Tény, ami tény, azt hi­szem, el­szen­de­rül­tem.

Arra éb­red­tem, hogy Po­i­rot a vál­la­mon nyug­tat­ja a ke­zét.

– Has­tings, drá­ga ba­rá­tom – mond­ta sze­re­tet­tel –, maga az én jó szel­le­mem.

Egé­szen meg­za­vart nagy­ra­be­csü­lé­sé­nek ez a vá­rat­lan jele.

– Így van, bi­zony – erős­kö­dött Po­i­rot. – Min­dig, min­dig se­gít raj­tam; sze­ren­csét hoz. Meg­ih­let.

– Ez­út­tal mi­vel ih­let­tem meg?

– Míg bi­zo­nyos kér­dé­se­ket hány­tor­gat­tam ma­gam­ban, eszem­be ju­tott egyik meg­jegy­zé­se… egy olyan meg­jegy­zés, amely a tisz­tán­lá­tás cso­dá­san ra­gyo­gó pél­dá­ja. Nem mond­tam már egy íz­ben, hogy bá­mu­la­tos te­het­ség­gel tud rá­mu­tat­ni arra, ami ké­zen­fek­vő? Épp a ma­gá­tól ér­te­tő­dő dol­got hagy­tam fi­gyel­men kí­vül!

– Mi volt az a ra­gyo­gó meg­jegy­zé­sem?

– Min­dent meg­vi­lá­gí­tott, kris­tály­tisz­tán áll előt­tem az egész. Vá­laszt kap­tam min­den kér­dé­sem­re. Lá­tom, mi­ért épp Ascher­né (noha, az iga­zat meg­vall­va, ezt már ré­gen sej­tet­tem), mi­ért Sir Car­mi­chael Clar­ke, mi­ért a doncas­te­ri gyil­kos­ság, vé­gül, és min­de­nek­fe­lett a leg­fon­to­sabb, mi­ért Her­cu­le Po­i­rot?

– Vol­na olyan ked­ves és meg­ma­gya­ráz­ná?

– Még nem. Szük­sé­gem van előbb még egy-két in­for­má­ci­ó­ra. Eze­ket majd meg­ka­pom a kü­lö­nít­mé­nyünk­től. Az­u­tán, ha vá­laszt kap­tam egy bi­zo­nyos kér­dés­re, me­gyek és be­szé­lek ABC-vel. Vég­re szem­től szem­be le­szünk mi, el­len­fe­lek, ABC és Her­cu­le Po­i­rot.

– És az­u­tán?

– Az­u­tán be­szél­ge­tünk! Je vous as­su­re,[50] Has­tings, nincs ve­szé­lye­sebb an­nak, aki­nek tit­kol­ni­va­ló­ja van, mint a be­szél­ge­tés. A be­széd – mond­ta ne­kem egy­szer egy bölcs öreg fran­cia – az em­ber ta­lál­má­nya, hogy meg­aka­dá­lyoz­za a gon­dol­ko­dás­ban. Azon­kí­vül csal­ha­tat­lan esz­kö­ze an­nak, hogy föl­fe­dezzük, mit akar ti­tok­ban tar­ta­ni. Az em­be­ri lény, Has­tings, nem tud el­len­áll­ni a be­szél­ge­tés kí­nál­ta al­ka­lom­nak, hogy ki­fe­jez­ze sze­mé­lyi­sé­gét és le­lep­lez­ze ön­ma­gát. És min­dig el­árul­ja ma­gát!

– Mit vár Cust­tól?

Her­cu­le Po­i­rot mo­soly­gott.

– Egy ha­zug­sá­got – mond­ta. – És az­ál­tal tud­ni fo­gom az iga­zat.