Huszonegyedik fejezet

Ezalatt a király és a burgundi herceg lóháton bevonultak az elfoglalt városba. Mindketten teljes fegyverzetet viseltek és a herceg páncélja teljesen véres volt. Nyomban kiadták a parancsot, hogy a fosztogatást megakadályozzák és hogy a katonákat sorakoztassák. Majd a nagytemplomba mentek, részint azért, hogy az odamenekült előkelő polgárokat kiszabaditsák, részint azért, hogy maguk is misét hallgassanak, mely után haditanácsot szándékoztak tartani.

Crawford lord szintén a csapatának sorakoztatásával volt elfoglalva, miközben az egyik ucca sarkán Balafréba ütközött, aki kényelmesen lépdelt a folyó felé, egy véres emberfejet tartva hajánál fogva a kezében.

- Hej, Lajos öcsém! - kiáltott rá a lord. - Mit csinálsz azzal a csalétekkel?

- Ez itt mindaz, ami megmaradt abból a jófalatból, amit az unokaöcsém szemelt ki magának s amit kis hijja, hogy le nem nyelt, - felelte Balafré. - Én csak az utolsó simitásokat végeztem a munkáján. A másvilágra küldtem a fickót s az engem arra kért, hogy a fejét hajitsam a folyóba. Az emberek olyan különösök, mikor a zörgő csontváz értük jön és őket táncra hivja...

- Tehát a Maasba akarod dobni? - kérdezte Crawford, aki most figyelmesebben nézte meg a levágott fejet.

- Hát csak meg kell tennem a haldokló utolsó kivánságát, mert azt mondják, hogy aki annak nem tesz eleget, a halott visszajár hozzá kisérteni. Már pedig én szeretek ám jól aludni.

- Csak most veszem észre, hogy nem ez itt a fontos! - mondotta Crawford elkomolyodva. - Ez a fej itt sokkal többet jelent, mint amit te mondottál róla. Gyere velem és egy szót se szólj senkinek!

- Hát ha éppen az kell, hát azt se bánom! - felelte Balafré. - Én nem igértem meg neki, mert a fejét hamarább levágtam a törzsről, mielőtt a nyelve megszünt volna mozogni és mert én életében sem ijedtem meg tőle, annál kevésbbé félek most, mikor már halott. Különben is az én derék kis komám, a saint-martini barát, majd kisegit egy kis hordó szenteltvizzel!

A nagytemplomban ezalatt véget ért a mise, s a városban is ugy ahogy visszatért a rend és a nyugalom. Lajos király és a burgundi herceg kiséretük élén a szállásukra mentek, hogy azokat, akik a harc folyamán kitüntették magukat, meghallgassák. Elsőknek azokat hallgatták ki, akik Croye Izabella kisasszony kezéért és vagyonáért versengtek; ki öli meg a szakállas vadkant, a püspök gyilkosát! Bizony sokan csalódtak, mert a fölmutatott tárgyakról, amelyek állitóan Vilmos márkgróféi lehettek, kiderült, hogy biz azok máséi voltak. Crévecoeur valami vadkanbőrt mutatott föl, amilyet állitóan a márkgróf viselt; Dunois viszont egy kettévágott pajzsot szerzett az ütközetben, amelyen a márkgróf cimere volt látható. Kiderült azután, hogy a sok burgundi és francia vitéz irgalom nélkül lekaszabolta azt a szerencsétlen ellenséget, akiben a keresett márkgrófot sejtette.

A burgundi herceg szinte már örült magában, hogy a sebtében tett igérete mégse kerül beváltásra, mikor megjelent előtte Crawford, kezénél fogva maga után vonva Balafrét.

- Félre urak! - szólalt meg az öreg lord. - Nem ti, hanem az ölte meg a »szakállas vadkant!«, aki föl tudja mutatni az agyarait.

E szavak után a lord a levágott fejet a földre dobta, amelyben most már mindenki a márkgróf fejére ismert. És csakugyan: most tünt csak fel igazán, mily nagy volt a hasonlatosság e fej és ama vadállat feje közt, amelytől a márkgróf a nevét kapta.

- Crawford! - szólalt meg a király, miután a herceg mély hallgatásba merült. - Én azt hiszem, hogy valamelyik skót ijászom nyeri meg a dijat.

- Lesley Lajos, Sire! - felelte a lord - az ugynevezett: Balafré!

- De nemesi származásu-e? - szólalt meg a herceg. - Különben a dijat nem kaphatja meg.

- Darabos, bárdolatlan ember, de családja volt olyan jóhirü és nemes, mint akármelyik francia vagy burgundi nemes családja! - felelte a lord, végignézve ezen a hatalmas termetü, nehézkes mozgásu emberen.

- Akkor hát nem tehetünk róla, - mondotta a herceg - Burgundiának legszebb és leggazdagabb leánya egy bárdolatlan, darabos zsoldosnak lesz a felesége, vagy a zárdába vonul. Pedig egyetlen sarja a családnak. Kissé elhamarkodva tettem meg igéretemet.

- Megálljunk csak, urak! - kiáltott föl most Crawford lord. - Talán még minden jóra fordulhat. Hallgassuk csak meg, mit akar mondani Balafré! Beszélj hát Lajos - vagy az ördög vigyen el innen!

A harcedzett vén katona, aki a harcmezőn olyan bátran nézett szembe a halállal, most szinte megijedt és tétovázott, mint valami iskolásgyermek, mikor a fényes és előkelő gyülekezeten széttekintett. Esetlenségében valóban szánalmas alak volt, mikor sok próbálgatás után mindössze csak azt tudta kinyögni, hogy:

- Megmondotta nekem Sounders Souplejaw... Itt azután megakadt.

- Felséged és a Fenséges herceg engedelmével - szólalt meg ekkor Crawford - majd én beszélek öreg honfitársam helyett. - Azt akarta mondani, hogy egy hazai jövendőmondó megmondotta neki, hogy a szerencséjét házasság révén fogja megalapitani. No dehát ő, mint látni is méltóztatik, nem házasságra termett. Különben is egészen más az ő izlése, mint a fényes palota, igy hát elfogadta az én tanácsomat és a neki járó jutalmat ezennel átengedi annak, aki a szakállas vadkant tulajdonképpen fölhajtotta s aki különben az ő unokaöccse anyai részről.

- Én pedig kezességet vállalok az ifju bátorságáért és hüségéért! - mondotta Lajos király, aki szinte magánkivül volt örömében, hogy ezt a nagyszerü jutalmat egy olyan ember nyerte el, akire neki befolyása van. Az ő okossága és ébersége nélkül mindnyájan itt pusztultunk volna. Ő volt az, aki nekünk az éjszakai támadás tervét leleplezte.

- Akkor hát én elégtétellel tartozom neki, amiért az ő jelentésének hitelességében kételkedtem, - jegyezte meg a herceg.

- Én pedig férfias bátorságát igazolom, aki mesterileg tud bánni a karddal, - mondotta Dunois.

- Hanem, - szólt most közbe Crévecoeur - azért, mert a nagybátyja afféle kisnemes: az unokaöccs még nem szükségképpen az!

- Ő a Durward-nemzetségből származik, - felelte Crawford - és egyik leszármazottja annak az Allan Durwardnak, aki egykor Skócia primása volt.

- Hogyha ez az ifju azonos Quentin Durward apróddal: akkor nekem nincs észrevételem ellene, - mondotta Crévecoeur. - Fortuna Istenasszony oly nyilvánvalóan fogta pártját, hogy én ezzel a szeszélyes hölggyel nem akarok perbe szállni.

- Most még csak az van hátra, - tette hozzá Károly herceg elgondolkodva - vizsgáljuk meg azt is, vajjon az egész kalandhoz mit szól maga a szép hölgy!

- Ejh, Fenség, - felelte Crévecoeur mosolyogva - minden okom megvan, hogy azt higyjem: Izabella grófkisasszony ezuttal nagyobb engedelmességet és hódolatot fog tanusitani Fenséged akaratával szemben, mint tette eddig. De miért sajnálnám én ettől az ifjutól a szerencséjét? Mindebből az a tanulság, hogy okosság, kitartás és bátorság juttatta őt gazdagsághoz, ranghoz és - szép feleséghez!

Vége