Hetedik fejezet

A kézitusa alig tartott tovább öt percnél; a fekete lovasok, mint ijedt madársereg, szétrebbentek. Crévecoeur gróf, véres kardját lova sörényébe megtörülve, visszalovagolt az erdőszélre, ahol Izabella és kisérete az ütközet végét várta.

- Mégis csak szégyen, hogy egy nemes lovag fényes kardját kénytelen ilyen disznók vérével bepiszkitani! - jegyezte meg Crévecoeur gróf, kardját hüvelyébe csusztatva vissza; majd igy folytatta: - Ugy-e, mégis csak kellemetlen fogadtatás, amelyben részed van, kedves hugom, Izabella! Dehát - kóbor hercegnők az ilyen jelenetekre kell, hogy elkészüljenek! Amint láthattad is, épp a kellő időben érkeztem, mert biztositalak, kedves hugom, hogy ezek a fekete lovasok a grófi koronát éppugy nem tisztelik, mint ahogy nem respektálják a parasztleány főkötőjét. Kiséreted pedig, amint látom, nem alkalmas hathatós ellentállásra.

- Gróf ur - szólalt meg Izabella - jelentse ki mindjárt nyiltan, vajjon fogolynak tekint-e engem s ha igen: hová visz!

- Hogyha a te további sorsod tőlem függene, te balga leányzó - felelte a gróf - akkor máris tudnád a válaszom. Csak annyit mondhatok, hogy egyidőre alighanem kalitka lesz a szállásod, te szökött madárka, te! Én téged egyelőre Peronne-ba kisérlek, a herceg udvarába, mialatt a parancsnokságot átruházom unokaöcsémre: István grófra, akinek feladata lesz nem annyira ezekre a disznókra vadászni, mint inkább Lüttich felől biztos hireket szerezni, ahonnan nagyon aggasztó és megbizhatatlan hirek érkeztek hozzám... Hat lándzsás ide, mellém, a többi zászlóm alatt István gróf parancsnoksága alatt - előre!

- Csak egy pillanatra még, kedves bátyám! - szólalt meg Izabella. - Amidőn én mint fogoly megadom magam, engedje meg, hogy szabad elvonulást kérjek e derék fiatalember számára, aki hü kisérőm volt idáig. Hadd térhessen vissza bántódás nélkül hazájába, Lüttichbe!

- István! - szólt a gróf unokaöccséhez, miután Hans Glover-t jól szemügyre vette és élesen a szeme közé nézett. - Ezt a fiatalembert bántódás nélkül eresszétek szabadjára, ha már biztonságban térhet vissza Lüttichbe.

- Én pedig szivből köszöntöm a kedves Gertrudot, - mondotta Izabella Hans felé fordulva - és adja át neki ezt a gyöngyfüzért, emlékül azzal, hogy gondoljon néha az ő szerencsétlen barátnőjére!...

A derék Glover tisztességtudóan megcsókolta Izabella kezét.

- Nos, van-e még valami kivánságod, én szép hugom? - kérdezte Crévecoeur gróf Izabellától. - Mert bizony épp itt az ideje, hogy utra keljünk.

- Még csak az a kérésem - felelte Izabella szemmelláthatóan meghatottan - hogy ettől a derék ifjutól se tagadja meg a kegyét, kedves bátyám!

- Hm! - felelte a gróf, Quentint most éppugy végigmustrálva, mint előbb a jámbor Glovert, de mintha kevésbé kedvező eredménnyel. - Hm! Hát bizony ez már egészen más acélból való penge! De mondd csak, mondd csak kedves hugom, mit tett érted ez a - ez a - ez a nagyon fiatal ember, hogy annyira sikra szállsz érdekében!

- Az életemet és a becsületemet mentette meg, bátyám! - felelte határozott hangon Izabella, igaz ugyan, hogy szégyenében mélyen elpirult.

Quentin szintén elpirult, de a haragtól; volt annyira okos, hogy igazi érzéseit eltitkolja.

- Az életedet és a becsületedet! Hm! - ismételte a gróf. - Én azonban azt tartom, hogy jobb lett volna erre alkalmat nem adni ennek az ifjunak! Dehát - legyen! Ez a nemes ifju - ha ugyan rangja őt erre érdemessé teszi - csatlakozzék hát hozzánk s bántódása nem lesz. Mától kezdve azonban majd én fogok őrködni a te életed és becsületed fölött, ez ifju számára pedig majd csak akad megfelelőbb foglalkozás, minthogy kóbor grófnők kedvelt apródja legyen!

- Gróf ur! - szólalt meg most Quentin, aki nem birta magát tovább türtőztetni. - Nehogy ön egy idegen emberről már most lekicsinylőbben nyilatkozzék, mint ahogy később esetleg vélekedni fog róla: bátor vagyok bemutatkozni, mint: Quentin Durward, a francia királyi skót testőrség ijásza, aki tehát, mint ahogy a gróf ur is tudja, csak nemes ember lehet.

- Köszönöm a felvilágositást és csókolom a kezét, ijász ur! - felelte a gróf még mindig tréfás hangon. - Legyen szives, lovagoljon velem a csapat élére!

Mikor Quentin a csapat élére került, észrevette Izabella aggódó tekintetét, amely rajta pihent, sőt mintha könnyeket látott volna a szemében. Csakhogy Quentin azt is belátta, hogy Crévecoeur gróffal szemben az érzelgés mitsem használ; elhatározta tehát, hogy a társalgásban majd olyan hangot üt meg, amely tudtul fogja adni a grófnak, hogy ő határozottan nagyobb megbecsülésre és tiszteletre tart számot, mint amilyet ő a gróf részéről eddig tapasztalt, aki talán zokon is vette, hogy egy ilyen alárendelt rangu ember olyan nagy bizalmát élvezi az ő előkelő rokonának.

- Gróf ur! - szólalt meg most Quentin mérsékelt, de azért határozott hangon. - Mielőtt utunkat folytatnánk, engedje meg, hogy föltegyem a kérdést: vajjon szabad embernek tarthatom-e magamat, avagy az ön foglya vagyok?

- Ravasz kérdés, mondhatom! - felelte a gróf. - Én erre a kérdésre szintén csak kérdéssel válaszolhatok: Vajjon Franciaország Burgundiával békés avagy hadilábon áll-e?

- Azt önnek jobban kell tudnia, mint nekem, Mylord! Én már huzamosabb idő óta távol vagyok a francia udvartól, ahonnan ujabb hireket nem hallottam.

- Hát ime, milyen nehéz némely kérdésre megfelelni! - jegyezte meg a gróf. - Noha már huzamosabb idő óta vagyok a burgundi herceg udvarában, amióta Tours-ból visszatértem, még magam sem tudom, hogy hányadán vagyunk Lajos királlyal. Egyelőre tehát kénytelen vagyok önt - fogolynak tekinteni; az ön ügye csak abban az esetben fordulhat jobbra, ha majd az önhöz intézendő kérdéseimre őszinte és kimeritő választ fog adni, amelyekből az is kiderül, hogy ön az én rokonomat csakugyan hiven és önzetlenül szolgálta.

- E tekintetben kénytelen vagyok Croye Izabella grófnőre hivatkozni, aki majd részletes fölvilágositással fog szolgálni önnek, gróf ur.

- Hm! Elég büszke felelet! - mormogta a gróf. - Csakhogy a hangos és önérzetes beszéd még nem bizonyiték. Azt hiszem, hogy azzal nem alázom meg a büszkeségét, Sir, ha azt kérdezem: mennyi időt töltött Croye Izabella grófkisasszony környezetében!

- Crévecoeur gróf ur! - felelte Quentin kemény hangon. - Hogyha olyan feleleteket egyáltalán válaszra méltatok, amelyek szinte már a sértés mesgyéjét érintik, teszem azt egyedül azért, nehogy hallgatásomból hátrányos következtetést lehessen levonni személye iránt egy olyan tiszteletreméltó hölgynek, akinek mindketten igazságot akarunk szolgáltatni. - Izabella grófkisasszonyt én kisértem végig Franciaországból Flandriáig terjedő utjában.

- Hohó! - kiáltott föl a gróf. - Ez más szavakkal azt jelenti, hogy amióta ők Plessis-les-Tours-ból - megszöktek! Ön tehát, mint a skót testőrség ijásza, nemde, kifejezetten a király parancsára kisérte őket?

Bármily kevéssé is érezte magát Quentin lekötelezve Lajos király iránt, kinek álnok fondorlatai neki csaknem a halálát okozták, mégsem tartotta megengedhetőnek azt, hogy azzal a bizalommal, amelyet a francia király beléje helyezett, visszaéljen. Azt felelte tehát, hogy őt egy magasabb állásu testőrtiszt rendelte ki erre a szolgálatra; ő a többivel nem törődött.

- De hiszen már ez is elég! - felelte a gróf. - Ahogy mi tudjuk, a király nem engedi meg az ő tisztjeinek, hogy egyik ijászát kóbor hölgyek lovagjául rendeljék ki, hogy azok lovai mellett büszkélkedjék - ha ennek a kirendelésnek nem volna politikai háttere is! Ezután már bajosan tagadhatja Lajos király olyan hetykén, hogy a Croye grófnők szökéséről neki tudomása nem volt, mert hiszen ime, egyik testőre volt a kisérőjük. - Nos, és hová, merre forditották szekerük rudját, ijász ur?

- Lüttich felé, Mylord. A hölgyek a boldogult püspök ur védelme alá akarták helyezni magukat.

- A boldogult püspök? - kiáltott föl a gróf megdöbbenve. - Hát Bourbon Lajos püspök meghalt? De hiszen betegségéről nekünk tudomásunk se volt! Miféle betegségben halt meg?

- Véres sirban pihen, Mylord, ha ugyan gyilkosa egyáltalán eltemettette földi maradványait.

- Hogyan? Hát a püspököt meggyilkolták?... Szent Isten, hiszen az lehetetlen?

- Saját szememmel láttam, hogyan hajtották végre a gyilkosságot. Sőt még más borzalmas dolgoknak is szemtanuja voltam, - felelte Quentin komor hangon.

- Te végignézted a gyilkosságot, anélkül, hogy segitségére siettél volna? - kiáltott föl méltatlankodva a gróf. - Avagy a kastély embereit kellett volna föllármáznod! Tudod-e, hogy ezzel borzalmas vétséget követtél el a szentegyházzal szemben?

- Röviden most csak annyit mondok, hogy a gyilkosságot megelőzően Vilmos márkgróf, a lüttichi polgárok segitségével, megostromolta a kastélyt.

- Mintha villámcsapás ért volna: Lüttich föllázadt? Schönwaldt-kastély elesett? A püspököt meggyilkolták?... Te vészmadár! Ennyi vészhirrel egyszerre hirnök még nem érkezett! Beszélj tehát! Te ijásza vagy Lajos királynak, aki alighanem ezt a nyilat lőtte ki reánk. Beszélj, annyit mondok, vagy lovakkal tépetlek széjjel!

- És hogyha csakugyan széttépetne engem, Mylord, akkor sem tudna belőlem kivenni többet annál, mint amennyit egy hü skót nemes embernek elárulnia szabad! - felelte Quentin önérzettel. - E szörnyüségek előzményeiről én sem tudok többet, mint ön, Mylord; nekem abban semmi részem nem volt és olyan messze vagyok tőle, hogy én a legvégsőig küzdöttem volna azok ellen, hacsak egyhuszad részével rendelkeztem volna az eszközöknek, mint amennyi jóakarat volt bennem. Dehát mit tehettem én? Azok százan voltak, - én egyedül voltam! Minden igyekezetem odairányult, hogy Izabella grófkisasszony életét megmentsem, ami - hála Istennek! - sikerült is. De hogyha közelebb állottam volna a püspök urhoz, mikor azt a gyalázatos gyilkosságot elkövették rajta: vagy megmentettem volna ősz fejét, vagy nyomban bosszut állottam volna érte. Igy csak utálatomnak adtam hangosan és érthető módon kifejezést, amivel sikerült is még több gaztettnek elejét vennem.

- Hiszek neked, ifju ember! - jegyezte meg a gróf. - Te még sokkal fiatalabb és romlatlanabb vagy, hogysem ilyen gyalázatos, véres munkát rádbizhattak volna. De az a szegény, áldott, jó főpap! Meggyilkolták őt épp azon a helyen, ahol annyi keresztény és fejedelmi jósággal vendégelte meg a sok idegent. És éppen az a nyomorult, az a népsöpredék, az a szörnyeteg, aki ott nőtt föl, abban a szobában, ahol kezét annak a nemes férfiunak a vérével beszennyezte! De nem ismerném Károly burgundi herceget és kételkednem kellene az ég igazságos voltában, hogyha a bosszu éppoly gyorsan utol nem érné azt a gazembert, mint amily szörnyü volt a tette! És hogyha senki nem venné üldözőbe a gyilkost, akkor -

Itt elakadt a szava; a kard markolatát, amit az imént megragadott, most eleresztette, vaskeztyüs kezét oly hevesen ütötte mellvértjéhez, hogy az szinte döngött; majd két kezét az ég felé emelve, szinte ünnepélyes hangon igy szólt:

- Én - én, Philippe de Crévecoeur des Cordes, fogadalmat teszek az Isten, szent Lambert és a kölni »három királyok«-nak: földi örömöknek még csak a gondolata se támadjon a lelkemben, valameddig bosszut nem álltam Bourbon Lajos püspök gyilkosain - találjam én meg azokat az erdőben, a mezőn; a városban, vagy a vidéken; a hegyek közt, vagy a sikon; a király udvarában avagy az Isten házában! És ennek zálogául fölajánlom minden vagyonomat, barátaimat és társaimat, életemet és becsületemet! Isten engem ugy segéljen és a lüttichi szent Lambert és a kölni három királyok!

Az elhangzott ünnepélyes fogadalom után mintha megkönnyebbült volna a szive s a régi kedve is visszatért. Most azután Quentint kérdezte ki részletesen a Schönwaldt-kastélyban lefolyt rettentő eseményekre vonatkozóan.

- Hanem ezeken az elavult, ingatag jellemü, hütlen, nyomorult lüttichi bestiákon csodálkozom leginkább - mondotta a gróf - akik jogos és törvényes fejedelmük meggyilkolására képesek voltak azokkal a kegyetlen rablókkal szövetkezni!

Quentin itt fölvilágositotta a grófot, hogy a lüttichiek, vagy legalább is a jobb társadalmi körök, - habár meggondolatlanul csatlakoztak is a csőcselék fölkeléséhez - dehogy is akarták támogatni a márkgrófot kegyetlenkedésében, sőt abban meg is akadályozták volna, ha elegendő erővel rendelkeznek.

- Egy szót se többet e hütlen, ingatag jellemü csőcselék védelmére! - kiáltott föl a gróf. - Hiszen jól tudhatták, hogy kivel lépnek szövetségre! Olyan rablóvezérrel, aki csak az erőszakot, a gyilkosságot gyakorolja, s akinek rettegett hire bejárja az egész Flandriát! És nem közülük való volt-e az a mészáros is, aki a gyilkosságot végrehajtotta? Én azonban remélem, hogy fölgyujtott házaiknak tüzfénye vérfolyam tükréből fog visszaverődni. - Oh, az a nagylelkü, jóságos hübérur! Mig másutt elnyomatásban és szegénységben tengődnek a szegény hübéresek: addig a lüttichiek duslakodnak földi javakban és gazdagságban!

Crévecoeur gróf ismét megeresztette a lova gyeplőjét s idegesen tördelte acélkeztyüs kezét. Quentin teljes mértékben méltányolta a gróf fájdalmát, amit az egyik legjobb barátjának elvesztésén érzett; hallgatott tehát, nehogy szavaival csak fokozza annak fájdalmát, ha már könnyiteni nem tudott rajta.

Csakhogy maga a gróf tért vissza minduntalan erre a szomoru tárgyra s még mindig volt kérdezni valója erre vonatkozóan. Most azonban mintha hirtelen valami más jutott volna az eszébe: mi történt Hameline grófnővel s miért maradt el Izabellától!

- Nem azért kérdem - tette hozzá a gróf - mintha elmaradását nagy veszteségnek tekinteném Izabellára nézve; noha közeli rokona neki és szereti is Izabellát, de fantasztikusabb nőt én még nem ismertem. És az a meggyőződésem, hogy Izabella, aki mindig rendes, szerény leányka volt, a szökését is ennek a kalandvágyó, mindenáron férjhez menni akaró, szabados jellemü nő ösztönzésére követte el.

Quentint módfölött fölháboritotta a grófnak az az észrevétele, hogy Izabella mindössze rendes és szerény leányka volna, holott ilyen erényekkel akármelyik polgárleány is rendelkezhetik; már-már azon a ponton volt, hogy ezért a lekicsinylő nyilatkozatáért rendreutasitja a grófot, de azután meggondolta magát és - hallgatott. Nem a gróf fegyverétől félt, hanem attól, hogy ezzel a kihivással egyszer s mindenkorra nevetségessé teszi magát. A gróf sürgető kérésére tehát előadta, hogy Hameline grófnő még a kastély ostroma előtt megszökött; részletesebb magyarázattól azonban tartózkodott, nehogy Izabellát, sőt önmagát is - nevetségessé tegye, mint akiknek egy furfangos cigány oly könnyen tuljárhatott az eszén. Még csak annyit mondott, hogy a Lüttichben keringő hirek szerint, Hameline grófnő Vilmos márkgróf kezébe került.

- No, akkor hát remélem, - jegyezte meg a gróf - hogy feleségül is veszi. Amit a grófnő pénzeszsákjára való tekintettel, alighanem meg is tesz!

A gróf még különféle kérdéseket tett föl Quentinnek, kiváltképen a hölgyek viselkedésére s főként az ő irányában tanusitott bizalmas barátságára vonatkozóan, amikre nézve Quentin bizony sokszor bosszankodva, sőt sértődötten adta meg a választ.

- Hm, hm! - mormogta a gróf maga elé. - Tehát mégis csak ugy van, ahogy sejtettem. Legalább az egyik részről! A másik részről azonban alighanem józanabb fölfogással fogok találkozni. De jer csak ide, ifju apród! Lovagolj előre az elővédhez, én pedig hátramaradok és Izabellához csatlakozom. Azt hiszem, hogy általad máris megtudtam annyit, hogy erről a kellemetlen ügyről teljes tájékozottsággal beszélhetek Izabellával, anélkül, hogy az ő érzékenységét sérteném, ha már a tiéd egy kissé megsértettem. De várjunk csak, derék ifju! Még egy szót! Az az érzésem, hogy te egy kissé tulkalandoztál a valóság megvont határán, tündérországba tévedtél s tündérálmokkal áltatod magad. Feledd el ezeket a tündérálmokat, ifju hős! - tette hozzá a gróf, Quentin vállát leereszkedően megveregetve. Felejtsd el s arra a hölgyre ezután csak mint Croye grófkisasszonyra szabad gondolnod. Az ő barátai, erről biztosithatlak, mindig elismeréssel gondolnak azokra a becses szolgálatokra, amelyeket te a grófnőnek tettél. De mondj le arról a lehetetlen jutalomról, amire a magad részéről számitani elég vakmerő voltál!

Fölháborodva főként amiatt, hogy az élesszemü gróf elől nem tudta kellőképpen elrejteni a maga előtt is titkolt érzéseit, amiket a gróf inkább humoros szempontból itélt meg - Quentin bosszusan vágott vissza:

- Gróf ur! Ha tanácsára rá fogok szorulni: majd szólok. Ha támogatására lesz szükségem: ön még mindig ráér megtagadni azt tőlem. Ha pedig az ön személyes véleményére egyáltalán adok valamit: még mindig van időm, hogy erre nézve nyilatkozzam.

- Teringettét! - kiáltott föl a gróf mosolyogva. - Bizony én Amadis1 és Oriana közé kerültem s bizony minden pillanatban várhatom, hogy sorompóba kell kiállanom.

- Amint látom, ön, gróf ur, ezt lehetetlennek tartja! - felelte Quentin kemény hangon. - Törtem én már lándzsát az orleánsi herceg mellén, pedig abban mégis csak nemesebb vér kering, mint önben, Crévecoeur gróf! És megvivtam Dunois gróffal, aki szintén különb ellenfél volt, mint ön, Crévecoeur gróf!

- Hogy a jóságos ég erősitsen meg téged abban a hiedelemben, amely most téged eltölt, ifju barátom! - felelte nyugodt hangon a gróf. - Ha csakugyan igazat beszéltél, fiu, akkor ritka szerencsében volt részed, hogy az isteni gondviselés ilyen tüzpróba elé állitott, mielőtt - bajuszod serkent volna. Haragra fiam, engem nem ingerelhetsz, legföljebb mulattatsz. Hidd el, habár hercegekkel mérted is össze a kardod s grófnőknek lehettél a lovagja: még mindig nem lehetsz ám hasonló azokhoz, akikkel véletlenül vagy mint ellenfél állhattál szemben, vagy akiknek utitársa lehettél. Annyit megengedhetek neked, aki annyi sokféle lovagregényeket összeolvashattál, hogy végre magadat is lovagnak képzeled, mondom, annyit megengedhetek, hogy egyideig tündérálmokban ringathatod magad, de nem szabad haragudnod jóakaró barátodra, aki azután egy kissé vállon ragad és - fölébreszt!

- Gróf ur, az én családom...

- Ejh, hiszen én nem beszéltem a családodról! - szakitotta félbe a gróf. - Én csak a rangra, vagyonra és magas társadalmi állásra gondoltam, amik a különféle társadalmi állásu embereket megkülönböztetik egymástól. Ami a születést illeti, nos - mindnyájan Ádám és Évától származunk.

- Gróf ur! - szólt közbe erélyesen Quentin. - Az én őseim, glen-houlakin-i Durward-ok...

- Nos, hogyha a származásodat még Ádám és Éva előtti időkre vissza tudod vezetni, akkor - nincs több mondanivalóm! Isten veled!

Lova fejét hátraforditva, Crévecoeur gróf a faképnél hagyta Quentint s hátra lovagolt Izabellához, akinek talán a gróf atyai intelmei még nagyobb fájdalmat okozhattak, mint amennyire fölingerelték Quentint.

Estére elérték a Sambre partján fekvő Charleroi várost, ahol Crévecoeur pihenőt tartott, mert Izabellát az aligmult rémes események okozta izgalmak, a legutóbb megtett ötven mértföldnyi ut fáradalmai annyira megviselték, hogy egészségének komoly veszélyeztetése nélkül az utat nem folytathatta. Crévecoeur gróf átadta Izabellát a charlerói-i cisztercita-rend kolostora apátnőjének, aki a Crévecoeur- és a Croye-családdal rokonságot tartott fenn.

Crévecoeur gróf maga elé rendelte a kis burgundi helyőrség parancsnokát és meghagyta neki, hogy diszőrséget rendeljen ki a kolostor elé mindaddig, amig Croye grófkisasszony ott tartózkodik. Állitólag a grófkisasszony személyes biztonsága érdekéből volt szükség erre az őrségre, mert Lüttich felől nyugtalanitó hirek érkeztek; a valóságban pedig ezt az őrséget a gróf azért rendelte ki a kolostor elé, nehogy Izabella - megszökjék. Legelső feladatának azonban a gróf mégis csak azt tekintette, hogy a püspök meggyilkolásáról és a lüttichiek lázadásáról ő értesithesse elsőnek a burgundi herceget. Minthogy pedig e célból a maga és a kisérete számára friss lovakra volt szüksége, azokról legott gondoskodott, hogy az utat Peronne felé haladék nélkül folytathassa. Quentinnek is tudtára adta, hogy vele kell jönnie, miközben gunyosan bocsánatot kért tőle, amiért szép utitársától elválasztotta; reméli azonban, hogy egy olyan szolgálatkész lovag, számára, mint amilyen Quentin, ez az utazás a holdfényes éjszakában nagyobb gyönyörüséget fog jelenteni, mint jelent a nyugodt szendergés a többi közönséges ember mindennapi életében.

Quentin, akit már az Izabellától való elszakitás is módfölött felingerelt, a gróf csipkedő beszédére kedve lett volna megadni a méltó választ; minthogy azonban jól tudta azt, hogy a gróf az ő haragján csak mulatni fog, kihivását pedig megvetéssel visszautasitja: elhatározta, hogy megvárja a kinálkozó alkalmat, amikor a gőgös emberen méltó bosszut állhat, akit - igaz ugyan, hogy egészen más oknál fogva - épp annyira gyülölt, mint a »szakállas vadkant«. Ellenvetés nélkül fogadta tehát a gróf ajánlatát, s most már mindketten a legnagyobb sietséggel folytatták az utat Peronne felé.

1 Amandis - spanyol monda hőse, az állhatatos és lovagias szerelem megtestesülése, aki egyuttal kóborlovag is.