Tizenhatodik fejezet

Természetesen, mindenki nagy érdeklődéssel nézett a lüttichi küldött megjelenése elé, akit a lázadó Lüttich merészelt a büszke burgundi herceg szine elé küldeni. Mert tudni kell, hogy követeket abban az időben csak a fejedelmek küldtek egymáshoz, akkor is csak főként ünnepélyes alkalmakkor. A herold ruhája legott szemet szurt a jóizlésü nemes uraknak, mert azon inkább a hiu pompa látszott meg, semmint a komoly méltóság. A vadkanfej nemcsak a ruha egyes részeire volt himezve, hanem még a sapka formája is erre az alakra volt szabva, mi több: diszéül a véres agyarak szolgáltak. Különben is, az egész emberen valami félelemmel vegyes vakmerőség látszott meg, mint aki tisztában van azzal, hogy olyan veszélyes küldetésre vállalkozott, amelyet csak bátor elszántsággal tud végrehajtani.

- Ki vagy te pokol küldöttje? - szólitotta meg a herceg biztató hangon a furcsa küldöttet.

- Rouge-Sanglier vagyok, pajzshordozója Vilmos márkgrófnak, aki Isten kegyelméből, a káptalan akaratából s feleségének: Croye Hameline grófnőnek, Croye grófnak és Bracquemont urának jogai révén lüttichi hercegpüspök.

Károly ez arcátlan vakmerőségen annyira elcsodálkozott, hogy meglepetésében eleinte még szóhoz sem tudott jutni, mialatt a küldött, aki ettől a nemvárt gyors hatástól vérszemet kapott, rendithetetlenül tovább szónokolt:

- »Nagy örömöket hirdetek tinéktek« - Tudtára adom Fenségednek, Károly burgundi hercegnek és Flandria grófjának, nevében az én uramnak, hogy a szent Atyánktól Rómából érkezendő fölmentvény és megfelelő ad sacra helyettesités által mind a hercegpüspök, mind pedig a legitim Croye-gróf jogait gyakorolni szándékozik.

A burgundi herceg ezt az arcátlan beszédet néha-néha mindössze egy ha! kiáltással szakitotta félbe, különben pedig, nagy csodálkozására a nemes uraknak, szokatlanul nyugodtan hallgatta végig. És a küldött szinte megittasulva a sikertől, rendithetetlen nyugalommal folytatta:

- A lüttichi hercegpüspök és Croye gróf nevében felszólitom Fenségedet, Károly burgundi herceget, mondjon le minden igényéről és előjogáról, amiket az elhalt és állására méltatlanná vált Bourbon Lajos lüttichi püspök révén Lüttich birodalmi városra nézve fenntartott.

- Ha! - kiáltott föl ismét a herceg.

- Továbbá: adja ki Fenség azt a harminchat lobogót, amit Lüttich városából erőszakkal elvitt; állittassa helyre azokat a réseket, amelyeket Fenséged zsarnoki módon a sáncfalakon töretett; továbbá: ismerje el Fenséged az én uramat: Vilmos márkgrófot, akit a káptalan szabályszerü módon megválasztott, amiről Fenséged a jegyzőkönyvből is meggyőződhetik.

- Nos, végeztél már? - kérdezte a herceg.

- Még nem! - felelte a küldött. - Követelnem kell továbbá Fenségedtől, vonja vissza csapatait Bracquemont kastélyból és a Croye-grófság egyéb erősségeiből, amelyeket vagy Fenséged vagy Croye Izabella nevében küldtek ki oda mindaddig, amig a császári birodalmi gyülés el nem dönti, vajjon a kérdéses hübéradók nem az elhunyt gróf testvérét, méltóságos Hameline grófnőt illetik-e meg a juris emphyteusis alapján.

- A te urad nagyon okos ember lehet! - jegyezte meg a herceg.

- A nemes és tiszteletreméltó herceg és gróf - folytatta tovább a követ - a Lüttich és Burgundia közt fennforgó viszályok megszünte után hajlandó lesz Croye Izabella grófkisasszony számára illő és megfelelő évi járadékot megállapitani.

- Ugy éljek én, - jegyezte meg Le Glorieux halkan Crévecoeur fülébe sugva - szivesebben lennék egy marhavészben elpusztult tehén bőrébe bevarrva, mint ennek a fickónak a cifra ruhájában.

- Végeztél már? - kérdezte ismét a herceg.

- Még van valami! - felelte Rouge-Sanglier. - Az én nemes uram üzen az ő hü szövetséges társa, a legkeresztényibb király érdekében...

- Ha! - kiáltott közbe ismét a herceg még hevesebben, mint eddig, de azután lecsillapult és figyelt.

- Ennek a legkeresztényibb királynak magasztos és felséges személyét ön, Károly, burgundi herceg, esküje ellenére s mint egyszerü hübérese, szigoru fogságban tartja. Követeli tehát az én uram és parancsolóm én általam, hogy Lajos királyt, az ő szövetségesét, haladék nélkül bocsássa szabadon, vagy vegye tudomásul az ő kihivását, amelyet ime, általam nyujt át Fenségednek!

- Készen vagy már? - kérdezte a herceg.

- Végeztem, Fenség! És várom a válaszát! Ami remélhetően olyan lesz, hogy a vérontást elkerülhetjük!

- Hát burgundiai Szent Györgyre mondom! - kiáltott föl a herceg, de tovább nem mondhatta, mert Lajos király megelőzte s komoly, méltóságteljes hangon igy szólt:

- Fenséged engedelmével élek azzal a jogommal, hogy majd én felelek meg ennek a szemtelen fickónak. Ide figyelj hát, herold - vagy tudom is én, hogy mi vagy! - ide figyelj és mondd meg annak a hitszegő, sehonnai és gyilkos gazdádnak, Vilmos márkgrófnak, hogy Lajos király nemsokára megjelen Lüttich előtt, hogy szeretett rokona, Bourbon Lajos püspök gyilkosait megbüntesse; add tudtára a gazdádnak, hogy akasztófára köttetem föl azért, mert szemtelenül engem szövetségesének mert nevezni és királyi nevemet ilyen jött-ment küldönc szájára merte adni!

- Told meg még az én üzenetemmel is - jegyezte meg a herceg - mit egy fejedelem küldhet rablónak és gyilkosnak válaszul! S azután takarodjál! - Nem, mégse! Követ még nem távozott a burgundi udvarból ajándék nélkül. Fogjátok le és korbácsoljátok meg ezt a fickót, amig a husa le nem szakadozik a csontjáról!

- Bocsánat, Fenség, - szólt közbe egyidejüleg Crévecoeur és Hymbercourt - ez az ember mégis csak követ, aki mint ilyen, a jogait élvezi.

- Ugyan, urak - kiáltott föl dühösen a király - hát olyan jó bolondok vagytok, hogy azt hiszitek, a ruha teszi a követet? Én a ruhájáról rá ismertem erre az emberre, hogy - csaló! Hivjátok elő Toison d’Or-t s az ő jelenlétében faggassátok ki!

Bezzeg elsápadt e szavakra a szakállas vadkan követe!

Most belépett Toison d’Or, a herceg legfőbb heroldja és pajzshordozója s komoly, ünnepélyes hangon megkérdezte állitólagos »kartársától«, hogy melyik kollégiumban végezte iskoláit s hol szerezte meg a követ müködéséhez megkivántató tudását.

- A regensburgi cimertani kollégiumban nevelkedtem s ott kaptam oklevelet is, - felelte szepegve a követ.

- Ne higyjél neki, hanem tedd próbára a tudományát! - mondotta a herceg főheroldjának.

- A cimertanban éppoly jártas vagyok, mint más tudományban, - felelte a követ, - lehet azonban, hogy Németországban mi más szakkifejezéseket használtunk, mint használnak itt Flandriában.

- Mutassatok meg neki egy cimert s magyarázza meg azt a maga tudása és módja szerint, - mondotta a herceg. - De ha elhibázza: tudom Istenem, hogy tele lesz a háta vörös és kék - mezőnyökkel!

- Itt van ez a pergamenttekercs, - mondotta Toison d’Or főherold a lüttichi követnek. - Erre a pergamentre én egy régi cimert rajzoltam. Hogyha ön csakugyan abban a jóhirü kollégiumban végezte iskoláit, hát fejtse meg kérem, és magyarázza meg szakszerüen ezt a rajzot.

Le Glorieux, aki már régóta figyelte ezt a valóban humoros jelenetet, most odasompolygott a két tudós herold közelébe.

- Majd segitek, barátom! - szólalt meg most az udvari bolond Rouge-Sanglier elé állva. - Ez itt uraim, egy macskát ábrázol, mikor a tejeskamra ablakán kitekint.

Ez a megjegyzés általános derültséget keltett, ami csak hasznára volt a lüttichi követnek, mert Toison d’Or, az ő komoly munkájára mondott tréfát nagyon is komolyan vette s kijelentette, hogy az a rajz Childebert francia király cimerét ábrázolja, aki Gandemar burgundi királyt elfogatta. A cimer tehát a fogoly fejedelem jelképéül a tigrist ábrázolja, ketrecbe, vasrács mögé zárva.

- A botomra mondom - jegyezte mag Le Glorieux - hogyha ez a macska Burgundot ábrázolja, akkor a macska ezidőszerint a vasrács - jobboldalán van.

- Jól mondottad, barátom! - kiáltott föl nevetve Lajos király, mig a herceg és a nemes urak a durva tréfa miatt zavartan tekintettek egymásra. - Én téged arannyal jutalmazlak, amiért azt, ami olyan valóban keserü igazságnak tetszik, tréfás játéknak tüntetted föl, amivé remélhetően - válni is fog.

- Elég legyen, Le Glorieux és te is hallgass el Toison d’Or! - mondotta rekedt hangon a herceg. - Ti ketten sokkal többet tudtok, hogysem okos emberek lehetnétek, akiket meg lehetne érteni! Hagyjátok hát magára ezt a fickót, majd beszélek vele én! - Hej, te gazfickó! Tudod-e, mi a különbség az arany és az ezüst közt?

- Irgalom, Fenség! - esdekelt Rouge-Sanglier. - Szánjon meg engem, Ön pedig, Felség, Lajos francia király, vegyen védelmébe!

- Csak beszélj te magadért, fickó! - förmedt rá dühösen a herceg. - Arra felelj röviden: herold vagy-e, avagy csaló?

- Csak éppen erre az alkalomra küldtek ki mint követet, Fenség! - felelte a megszeppent és leleplezett csaló.

- Szent Györgyre mondom, - jegyezte meg a herceg - egynek kivételével nem ismertem olyan királyt, aki a cimertan nemes tudományát ennyire megalázta volna, mint tették ezzel az emberrel a lüttichiek. Ezt az egy királyt kivételnek tartom, aki herold ruhába bujtatott szolgát küldött Eduárd angol király udvarába - követ gyanánt.

- Ezt a fortélyt - mondotta Lajos király - csak az olyan királyi udvarban volt szabad alkalmazni, ahol abban az időben a heroldok még nem voltak szokásban. És hogyha azt a tudatlan, durva szigetlakókkal szemben még meg lehetett is tenni, nem lett volna szabad megtenni ugyanazt a müvelt burgundi udvarral szemben!

- Bánom is én, küldjön ide akárkit! - mondotta a herceg büszke hangon. - De tudom Istenem, hogy nagyon szomoru állapotban kapja vissza követét! El innen! Vigyétek a piactérre, verjétek a hátát kantárszárral és kutyakorbáccsal mindaddig, amig a cifra cimerkabát cafatokban le nem szakadozik róla. Föl tehát, vitéz Rouge-Sanglier! Hallo! Hallo!

Négy vagy öt hatalmas vadászkutya, amelyek meghallották ezt a jól ismert kiáltást, most rettentően ugatni és csaholni kezdett, mintha a vadkan épp most ugrott volna föl előttük.

- Pompás ötlet! - szólalt meg Lajos király, aki most már egészen beletalálta magát a herceg kedélyhangulatába. - Hogyha a szamár magára huzta a vadkan bőrét, hát a kutyák hámozzák ki belőle!

- Rendben van! - kiáltott föl a herceg örömmel, akinek nagyon megtetszett az ötlet. - Ugy lesz! Eresszétek el a kutyákat! Ezt az embert a kastély kapujától a város kapujáig kutyákkal fogjuk kergettetni.

- Remélem azonban, - jegyezte meg Rouge-Sanglier, aki most jó képet szeretett volna vágni ehhez a rossz játékhoz - hogyha Fenséged mint vadat üzet ki a városból, legalább ad is nekem megfelelő térelőnyt.

- Te csak duvad vagy - felelte a herceg - amelyre a vadászati törvények nem vonatkoznak. De azért kegyelemből - hatvan rőfnyi térelőnyt adok neked, jutalmul a te példátlan szemtelenségedért. Rajta tehát! Mi pedig, urak, nézzük végig ezt a vadászatot!

Az egész társaság fölkerekedett, hogy szemtanuja legyen annak a szokatlanul érdekes embervadászatnak, aminek eszméjét Lajos francia király penditette meg.

Rouge-Sanglier nagyszerüen játszotta meg a szerepét. A félelem szárnyakat adott a lábaira s a vadászkürtöktől s a vadászlegények uszitó kiáltozásaitól szinte megvadult kutyák vágtatása elől szélsebesen menekült s talán épségben viszi el az irháját, ha a minden másra, csak éppen a futáshoz nem alkalmas cimerkabát nem akadályozza a futásban. De még igy is oly ügyesen tért ki néha a kutyák dühös támadásai elől, hogy a nézők nem győztek csodálkozni rajta. De legjobban mulatott Lajos király, akinek különben politikai okokból is volt oka örülni a saját tréfájának, de viszont alaptermészeténél fogva is tetszett neki a mások gyötrődése. Ezuttal is oly jóizüen nevetett, hogy a könnyei kicsordultak, miközben belekapaszkodott a herceg hermelinköpenyébe, viszont Károly herceg, aki a mulatságos látványon szintén jól mulatott, karját a király vállára fektette a bizalom és a szeretet jeléül, ami pedig azzal a viszonnyal, amelyben még csak az imént is voltak, homlokegyenest ellenkezett.

Bármily jó futó volt is az ál-herold ur különben, a sorsát el nem kerülhette: a kutyák mégis csak jobban tudtak futni, utolérték, leteperték s bizonyára cafatokra tépik a testét, ha a herceg oda nem kiáltott volna a falkavezetőnek, hogy távolitsa el a kutyákat az ember testéről. Csak nagynehezen sikerült a kutyákat az ál-követ urról lehámozni s amikor már szijra füzték őket, még akkor is ott fityegett a szájukban egy-egy cafatja a követ ur cifra ruhájának.

Mialatt a herceg és a kisérete e látvány szemlélésében volt elmerülve, Olivér lopva, hátulról a királyhoz sompolygott és ezt sugta a fülébe:

- Felség, az az ál-herold ott - Hayraddin Maugrabin, a cigány. Nem lenne jó, ha a herceg elé kerülne s az őt kivallatná.

- Meg kell halnia! - mondotta a király. - A holtak - nem beszélnek.

Kisvártatva a király és a herceg elé lépett Tristan főporkoláb, akit Olivér már előzően értesitett.

- Felség és Fenséges herceg - szólalt meg a főporkoláb - arra a vadra én számot tartok. Ő az én jelemet viseli. Ott látható a vállára sütött liliomjel. Megrögzött gazfickó, aki embereket ölt, templomokat fosztott ki, vadorzó a királyi vadaskertben...

- Elég! Elég! A fele is elég! - vágott közbe a herceg. - Ő tehát többféle jogon is az én királyi rokonom tulajdona. Nos, mi a szándéka vele, Felség?

- Ha rendelkezésemre bocsájtod őt, kedves rokon - felelte a király - akkor majd leckét adok neki a heraldikából; bemutatom neki gyakorlatban, mit jelent a kötélről lógó - akasztófavirág zöld mezőnyben!

A herceg jóizüen nevetett a király hasonlatán és szinte barátságosan nézett az arcára, mikor igy szólt hozzá:

- Oh, Lajos, Lajos, bár volnál te olyan jó uralkodó, mint amilyen jó cimbora tudsz lenni! Sohasem tudom elfelejteni azokat a boldog időket, amelyeket együtt töltöttünk...

- Ha akarod - bármely pillanatban visszaidézhetjük! - felelte Lajos király. - Én olyan méltányos feltételeket szabok eléd, amit megalázkodás nélkül elfogadhatsz, és meg is esküszöm erre a szent ereklyére, hogy a szerződést becsülettel megtartom. Ez az ereklye a legdrágább kincsem, mert Krisztus keresztfájának egy darabkája.

És ezzel egy kis arany dobozkát huzott elő a kebléből, amely aranyláncon csüngött a nyakán s azt ájtatosan megcsókolta.

- És ugyanerre a keresztre esküdtél-e meg Lajos akkor is, mikor Burgundiából visszatértél hazádba s nemsokára rá Rubempré orgyilkost küldted hozzám, hogy öljön meg?

- Már megint fájdalmas emlékeket ébresztesz bennem, Károly! - felelte kedvetlenül a király. - Nem erre az ereklyére esküdtem én meg akkor, de hidd el, mindennek megvan a maga oka, hiszen ti is sokat vétkeztetek ellenem... De az Isten őrizzen meg engem megszegésétől annak a fogadalomnak, amit én erre a szent ereklyére teszek!...

- Akkor hát jól van, kedves bátyám, azóta bizonyosan leckéket vettél, hogyan kell a hüségesküt megtartani! - jegyezte meg mosolyogva a herceg. - De most azután nyilatkozzál ám őszintén: igéretedhez képest nyujtasz-e segitséget nekem, hogy azt a gyilkos Vilmos márkgrófot és a lázadó lüttichieket megbüntethessem?

- Veled megyek, Károly, az egész francia haderővel, a nemesi fölkelő-haddal és lengő zászlókkal! - felelte ünnepélyesen Lajos.

- Annyira nincs szükségem, - felelte a herceg. - A skót testőrség és még kétszáz válogatott lándzsás untig elég. A nagy hadsereg...

- Bizony még - kiszabadithatna engem a fogságomból, nemde, ezt akartad mondani kedves öcsém! - vágott közbe hirtelen Lajos. - Hát jól van, kiséretem erejét állapitsd meg magad!

- Hogy pedig a félreértéseket végkép kiküszöböljük, nyilatkozzál: nincs-e ellenedre, ha az orleánsi herceg feleségül veszi Croye Izabella grófkisasszonyt!

- Kedves rokon, - felelte a király - vedd figyelembe, hogy az orleánsi herceg már régebb idő óta vőlegénye Jeanne leányomnak. Légy hát nagylelkü s mondj le erről a tervről. Nem beszélhetnénk inkább a Somme-menti városokról?

- Arról majd az én titkos tanácsosom fog tárgyalni Felségeddel. Én főként a sértések jóvátételére vetem a fősulyt. Felséged megkisérelte a két grófnőt maga részére megnyerni, hát most illő is, hogy befogadja a családjába - különben megszakitom a tárgyalásokat.

- Értsük meg egymást, öcsém! - felelte a király.

- Ha azt mondottam volna, hogy szivesen egyezem bele a házasságba, akkor annak őszinteségében senki sem hitt volna. Most tehát itéld meg magad, mennyire óhajtom a közeledést hozzád: ezennel kijelentem, hogy e házasságnak én nem leszek az akadálya!

- Minden más ügyet intézzenek el minisztereink! - felelte a herceg. - Most pedig - ismét a régi jó barátok vagyunk!

- Áldassék érte az ég! - áradozott szavakban Lajos király - aki a fejedelmek szivét a kezében tartja s engedékennyé teszi, hogy megszünjék a vérontás veszedelme. - Olivér! - sugta oda a király az állandóan közelében settenkedő borbélyának - mondd meg Tristannak, siessen annak a cigánynak az elintézésével!