Ötödik fejezet
Annak a teremnek nyugodt előkelősége és békés hangulata bezzeg alapos változáson ment keresztül azóta, amióta Quentin utolsó estebédjét a derék püspöki titkár oldalán elköltötte... A helyett az illemtudó s bizonyos tekintetben szertartásokhoz kötött étkezés helyett, amelyen még alig néhány óra előtt egyházi és világi funkcionáriusok vettek részt, ahol a könnyed szellemes tréfák és megjegyzések halk hangon röppentek el s ahol a dus ételek és italok elfogyasztása után is a legkifogástalanabb és a legfinomabb hangulat uralkodott - most ugyanabban a teremben a legdurvább kicsapongások tobzódtak, amilyeneknél különbet még maga a sátán sem birt volna kieszelni, ült volna bár mint rendező az asztal mellett.
Fönn, az asztalfőn, a püspöki széken, mennyezet alatt, ült az »Ardennek rettegett vadkanja« saját személyében, aki teljes mértékben méltó volt arra a névre, amelyben önmagának tetszelgett, s amelyet méltán kiérdemelni - egész életében törekedett.
A fejét sisak nem födte, testét azonban sulyos, és fényes fegyverzet védte, amit csak a legritkább esetben szokott levetni. Válláról, mint valami köpeny, egy rettentő nagy vadkan kikészitett bundája lógott, melynek karmai és tépő fogai vertezüstből voltak. A fejrész oly módon volt kikészitve, hogy amikor a gazdája páncélt öltött, azt a sisak fölé is huzhatta, amikor pedig sisak nem volt a fején, akkor a fejvédőt helyettesithette. Ez volt a gyakoribb eset, s ezuttal is ily módon viselte. És ebben a vértezetben Vilmos őrgróf valóban szörnyeteg ember benyomását keltette, mintha bizony még erre az ijesztő keretre is szüksége lett volna, hogy mindenkiben félelmet és rettegést keltsen.
Arcának felső része azonban a jellemét mintha meghazudtolni akarná. Mert - noha a haja, csakugyan a vadkannak föléje boritott sörtéjéhez volt hasonló - nyilt, magas és férfias homlokán; telt és barnapiros arcán; nagy, ragyogó és világoskék szemében és sasorrán észrevehető volt a vitézségnek és a nemeslelküségnek kétségbevonhatatlan vonása is. Csakhogy ezt a kellemes hatást legott lerontotta arcának vad erőszakoskodásra mutató kifejezése, amely a mértéktelen kicsapongásokkal párosulva, még azt a durva lovagiasságot is meghazudtolta, amelyet különben föltüntethetett volna. A gyakori tivornyák az arc izmait, de kiváltképpen a szem környékét fölpuffasztották, szemét a rossz erkölcsiség elhomályositotta s az egész arcot hasonlóvá tette annak a vadnak a fejéhez, amelyhez annyira hasonlitani akart. Mindezekhez járult még a feltünően vastag ajak, amely alatt kivillogtak hatalmas metszőfogai, amelyek azután a hasonlatot teljessé tették az Ardennek vadkanjához. A rut és gondozatlan szakáll nem födte el sem visszataszitó arcvonásait, sem nem kölcsönzött némi emberi méltóságot az állati durvaság kifejezésének.
Az asztalok körül katonák és tisztek ültek lüttichi polgárokkal vegyesen, és ezek közül is kivált Nickel Block, a mészáros, aki közvetlenül az őrgróf mellett ült felgyürt ingujjban, amely véres karjait könyökig látni engedte. Véres mészáros bárdja ott hevert előtte az asztalon. A legtöbb katona - példájára főnökének - szintén szakállt viselt, a hajukat pedig hátrasimitották, hogy külsejük természetes vadságát még jobban érvényre juttassák. Valamennyien ittasak voltak, részint a győzelem tudatától, részint a bor tulságos élvezetétől. Ijesztő és megbotránkoztató képet nyujtván. Beszédjük és az énekük, amire különben senki sem figyelt, annyira trágár és istenkáromló volt, hogy Quentin nem győzött eléggé hálát adni az égnek, hogy a fülsiketitő zaj miatt Izabella azokat meg sem érthette.
Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy a katonák közt elvegyülve helyet foglaló lüttichi polgárok legnagyobb része szinte halotthalvány arccal nézte ezt a pokoli mulatságot, jeléül annak, hogy ez a társaság éppen nincs inyükre, sőt egyenesen félnek tőle. Természetesen, ez az észrevétel csak a jobbfajta polgárokra nézve találó, mert bizony a söpredék nagyon is beletalálta magát ebbe az istentelen mulatságba. És éppoly rendezetlen volt maga az ünnepség. A püspök egész asztalkészletét, sőt még az oltári szent edényeket is előszedték, mert a szakállas vadkan még a kegyszerek megszentségtelenitésétől sem riadt vissza.
A legvadabb tivornya közepette történt, hogy az egyik landsknecht, aki különben ezuttal is haláltmegvető bátorsággal tüntette ki magát, egy szép ezüst serleget zsebrevágott mondván, hogy igy kárpótolja magát az elmaradt zsákmányért. Vilmos őrgróf a hasát fogta, olyan jóizüen nevetett a derék katona ötletén: de mikor egy másik landsknecht, aki már kevésbbé tüntette ki magát bátorságával, de a társa példájától vérszemet kapva, maga is zsebre vágott egy szép ezüstedényt; a szakállas vadkan oly iszonyatos haragra lobbant, hogy egyszer s mindenkorra véget akart vetni ennek a nyilt fosztogatásnak, amely immár azzal fenyegette, hogy a sok szép edény egyszerüen a rabló katonák martaléka lesz.
- Hej, ördög és pokol! - kiáltott föl Vilmos őrgróf iszonyu dühében. - Akik az ellenség előtt nem viselkedtek katonához méltóan, ne merészeljenek tolvajként szerepelni barátaik közt! Amig Horst Konrád árkokon és sáncokon keresztül küzdötte magát idáig, addig te, a már nyitott kapun sompolyogtál be, te gazember! És még te akarod annak példáját követni? Kössétek föl tüstént arra az ablakfára! Hadd verje a lábával a taktust, mialatt mi serleget üritünk szerencsés - pokolbajutására!
Alig hangzott el a parancs - máris végrehajtották: a következő pillanatban a szerencsétlen ember már ott kapálódzott az ablakfán még akkor is, mikor Quentin és társai a terembe léptek. Az akasztott ember teste a hold halvány fényénél elmosódott, bizonytalan árnyékot vetett, s körvonalai halványan oda rajzolódtak a terem padlójára. Iszonyatos látvány volt...
Mikor Pavillon a terembe lépett s egy pillantással áttekintette a helyzetet, erős elhatározása ellenére annyira megborzadt, hogy csak Peterkin hadnagy bátoritására tudta magát némiképp összeszedni.
- Bátorság, öreg barátom, mert különben elvesztünk! - sugta oda halkan Peterkin.
Pavillon magára erőszakolt nyugodtsággal, de akadozva, rövid beszédben üdvözölte a diszes társaságot abból az alkalomból, hogy a márkgróf vitéz katonái és Lüttich hős polgárai ilyen fényes győzelmet arattak.
- Hát igen, a vadat végre elejtettük! - felelte elbizakodott hangon a márkgróf. - De nini, polgármester ur, mit látok? Kicsoda az a szép leányzó ott? Le azzal a fátyollal! Asszony a mai napon ne takarja el a szépségét!
- Az én leányom, nemes hadvezér! - felelte bátortalanul Pavillon. - Bocsánatot kérek, amiért fátyolt visel, de ő ezt a »három királyok«-nak tett fogadalma értelmében viseli.
- Én őt e fogadalma alól ezennel feloldom! - Én ugyanis a mészáros bárddal püspökké avatom magamat, s azt hiszem, hogy egy élő püspök szava többet nyom, mint a holt »három királyoké!«
Ez istentelen szavakra a társaság több tagja szinte megborzadt, mert még a durva katonák közt is akadt akárhány, akiben a vallásos érzés tiltakozott az efféle beszéd ellen.
- No, csak semmi fölháborodás! - mondotta Vilmos, látva az elváltozott arcokat. - Nem akartam én azzal megsérteni a ti boldogult három felséges uratokat! Mindössze püspök akarok lenni, mert nektek olyan fejedelemre van szükségtek, aki egyuttal föl is tud oldozni benneteket, ti gonosztevők, rengeteg büneitek alól!... No, jöjjön közelebb polgármester ur! - fordult Pavillon felé. - Üljön ide mellém! Most pedig hozzátok ide elődömet a szent széken!
Hirtelen moraj támadt a teremben, Pavillon pedig, aki a kitüntető figyelmet ijedten háritotta el magától, az asztal tulsó végén foglalt helyet, maga köré gyüjtvén szorosan hiveit. Közelében ült egy csinos ifju, amint mondották, Vilmos márkgróf természetes fia, kinek anyját ez a szakállas vadkan részeg állapotában, vagy féltékenységből egyetlen csapással agyonsujtotta. Vilmos ezt a kegyetlen tettét később nagyon megbánta, s most erre a fiura pazarolja minden szeretetét, ha ugyan az ilyenfajta ember egyáltalán szeretni tud.
Quentin, aki ezt a történetet már az öreg paptól hallotta, közvetlenül ez ifju mellett foglalt helyett, már most számitva arra, hogy annak segitségét szükség esetén még igénybe veheti.
A zugás, amely a termet eddig betöltötte, most hirtelen elcsendesült: Lüttich püspökét, Bourbon Lajos herceget durva katonák lökdösték be saját palotájának termébe. Zilált külseje, kócos haja és tépett ruhája, arról a rossz bánásmódról tanuskodott, amelyben kinzói részesitették őt, s az a néhány egyházi ruhadarab, amit hamarjában reáhuztak, inkább csak megcsufolására szolgált, előkelő és magas egyházi méltóságának. Izabella grófnő szerencsére olyan helyre került, ahonnan sem nem láthatta, sem nem hallhatta a püspököt, mely esetben bizony e szivetrázó látványra alighanem elárulta volna kilétét, s igy Quentin terve csirájában meghiusult volna. Óvatosságból Quentin oly módon állott eléje, hogy a grófkisasszony egyáltalán nem láthatott semmit, viszont őt sem láthatták a távolabb állók.
Az a jelenet, amely most lejátszódott, rövid volt ugyan, de valóságban szivettépő!
Mikor az ősz püspök Vilmos márkgróf széke előtt megállott, szeméből a rendithetetlen, büszke nyugalom és elszánt bátorság sugárzott; magatartása, attól a pillanattól kezdve, hogy a katonák durva markának szoritása megszünt, szinte fölmagasztosult s nemes megadásról tanuskodott, ami őt a keresztény vértanukhoz tette hasonlóvá. A püspöknek ez a tiszteletet parancsoló fellépése olyan hatással volt a márkgrófra, hogy az első pillanatban a földre sütötte le tekintetét. Csak a borral telt hatalmas serleg, amit a kezében tartott, adta vissza neki dacos öntudatát, s mikor megszólalt, már ismét ott volt a szemében a kihivó arcátlanság.
- Bourbon Lajos! - szólalt meg a márkgróf, szakállát görcsösen markolászva s a fogait csikorgatva. - Én kerestem a barátságodat. Nem köllöttem neked. - Nos, mit adnál te most ezért a barátságért, felelj! - Nickel Block! Légy készen!
A mészáros szó nélkül fölállt, megragadta bárdját s izmos karján felgyürt ingujjban odaállott Vilmos háta mögé.
- Nézd meg jól ezt az embert, Bourbon Lajos! Mit adnál érte, ha ettől a veszedelemtől meg tudnál szabadulni?
A püspök komor, de bátor tekintettel mérte végig azt a rettenetes embert, aki bármely pillanatban kész a zsarnok parancsát végrehajtani; majd szilárd hangon igy válaszolt:
- Halld tehát, Vilmos márkgróf és halljátok meg ti is jó emberek - ha ugyan vannak még köztetek, akik erre a névre méltók! - halljátok, mily föltételek mellett vagyok hajlandó tárgyalni ezzel a - gazemberrel! Vilmos márkgróf! Te egy császári várost föllázitottál; a szent német birodalom egyik hercegének palotáját megostromoltad és bevetted; lakóit kardélre hánytad, vagyonát elraboltad, magát a herceget pedig bántalmaztad. A német birodalomból ezért számüztek téged, földönfutóvá tettek és törvényen kivül helyeztek, amit méltán kiérdemeltél. - De tettél te még más egyebet is! Az emberi törvényeknél magasabb törvényeket szegtél meg, kiérdemelted, tehát az emberinél magasabb büntetést. Betörtél az Isten szentélyébe, galád módon kezet emeltél a templom atyjára, az Istenházát rablással és vérrel szennyezted be, mint a legutolsó templomrabló...
- Nos, befejezted már? - szakitotta félbe Vilmos, lábával türelmetlenül topogva a padlón.
- Még nincs vége! - felelte a főpap. - Még nem soroltam föl azokat a föltételeket, amelyeket hallani kivántál.
- Hát csak folytasd, de jól vigyázz ám, hogy föltételeid jobban megnyerjék a tetszésemet, mint ez a bevezetés. Különben jaj! a te szürke fejednek!
E szavaknál a »szakállas vadkan« dühösen vetette magát hátra a széken és szoritotta össze a fogait, ugy hogy ajkáról csak ugy csurgott a tajték, mint agyarairól annak a vadállatnak, melynek nevét és bőrét viselte.
- Ezek voltak a te gaztetteid! - folytatta tovább a püspök. - Most pedig halld az én föltételeimet, amelyeket én, mint kegyes fejedelem és keresztény főpap, szabok eléd. - Tedd le hadvezéri botodat, mondj le a főparancsnokságról, bocsásd szabadon foglyaidat, add vissza zsákmányodat, ami kincseid még vannak: oszd szét azok közt, akik miattad lettek özvegyekké és árvákká. Te magad pedig ölts magadra szőrcsuhát, hints a fejedre hamut, végy zarándokbotot a kezedbe és zarándokolj Rómába. Mi majd közbenjárunk érdekedben a Regensburgi törvényszéknél, nemkülönben szent atyánknál, a pápánál, hogy kegyelmezzen meg a te bünös lelkednek.
Mialatt a püspök ezeket a föltételeket fölsorolta, és pedig olyan határozott, szinte parancsoló hangon, mintha még mindig ő ülne a püspöki székben, s ez a bitorló pedig térdenállva kérne kegyelmet - a zsarnok szörnyeteg lassan fölemelkedett a székéből. Csodálkozása, amely eleinte elfogta, később rettentő dühvé változott, s mikor a püspök elhallgatott, szó nélkül Nickel Blockra pillantott s az ujját fölemelte.
És az a gazember lesujtott - mintha csak a vágóhidon a rendes mesterségét folytatná, s az ősz püspök egy hang nélkül, holtan zuhant a saját püspöki trónjának lábai elé...
A lüttichi polgárok, akik ilyen befejezésre mégsem voltak elkészülve, sőt remélték, hogy a tárgyalások eredménnyel járnak, most szitkozódva ugráltak föl helyükről és bosszuért kiáltoztak. Vilmos azonban ebben a rettentő kavarodásban, ökölbe szoritott kezével hadonászva, félelmetes hangján igy orditott rá az elégületlenekre:
- Mit akartok, ti lüttichi disznók! Ti, akik ott hemperegtek a Maas mocsarai közt, ti akarjátok erőtöket összemérni az Ardennek vadkanjának erejével? Rajta, vadkanok! Éreztessétek meg agyaraitok erejét ezekkel a lüttichi disznókkal!
E szavakra a lüttichi polgárokkal vegyesen az asztalnál helyet foglaló katonák és landsknechtek rávetették magukat a szomszédjaikra, s mig balkezükkel megragadták ellenfelüket, jobbkezükben megvillantak a kardok és a kések, - de nem sujtottak le. Talán nemcsak azért, mert a lüttichi polgárok meglepetésükben védekezni is elfelejtettek, hanem azért is, mert a szakállas vadkan alighanem csak meg akarta ijeszteni őket.
Csakhogy Quentin bátorsága, amely nagyobb és határozottabb volt, mint amilyet koránál fogva föltételezni lehetett volna róla, s a ki e jelenet hatása alatt módfölött felháborodott, ennek a föllépésnek egészen más fordulatot adott.
Quentin ugyanis egy szempillantás alatt Vilmos őrgróf természetes fia mellett termett s kihuzott tőrét annak a mellére szoritva, felkiáltott:
- Ha ti igy, én is igy!
- Állj meg!... Állj meg! - kiáltozta ijedten a márkgróf. - Hiszen csak tréfa volt! Ártatlan tréfa! Hát elhiszitek, hogy az én derék lüttichi szövetséges társaimat egy ujjal is meg tudnám bántani? Katonák, kardot rejts! Üljetek le! - Ezzel a döggel pedig el innen! - lábával megrugva az ősz püspök holttestét. - Aki csaknem viszályt okozott a jó barátok közt. És igyunk a barátság örömére!
E szavakra a teremben csend támadt, s kiki eleresztette ellenfelét, akik most tanakodva néztek egymásra, vajjon barátok-e avagy ellenségek? Quentin ezt az alkalmas pillanatot felhasználva, igy szólt:
- Hallgass meg engem, Vilmos márkgróf! - szólalt meg Quentin. - És ti is, Lüttich polgárai! És te is ide figyelj és nyugodjál meg ifju barátom - itt a márkgróf fiára, Károlyra mutatva, - mert nem lesz bántódásod valameddig ez a rossz tréfa meg sem ismétlődik.
- Ki vagy és honnan a pokolból kerülsz ide? - kérdezte Vilmos elcsodálkozva. - Ki vagy te, aki feltételeket mersz elénk szabni, sőt tuszt szemelni ki a saját táborunkban?
- Én Lajos francia király szolgája vagyok, - felelte Quentin vakmerően - skót testőrségének egyik ijásza, amit te az öltözetemről és a beszédemről máris észrevehettél. Én azért vagyok itt, hogy megfigyeljem magaviseletét és hogy arról jelentést tegyek. És csodálkozással kell látnom, hogy viselkedésed inkább illik valami pogányhoz, semmint keresztény emberhez; inkább őrjöngő őrülthöz, semmint értelmes lényhez. Merész Károly burgundi herceg csapatai mindjárt itt lesznek a nyakadon, de hogyha Franciaország támogatására akarsz számitani, akkor egészen másként kell viselkedned! - Ti pedig, Lüttich, derék, vitéz polgárai, térjetek vissza tüstént családi tüzhelyetek mellé; ha pedig titeket ebben bárki is megakadályozna; én azt ezennel uram és parancsolóm, Franciaország legkeresztényibb uralkodója ellenségének nyilvánitom! Megértettétek!
- Franciaország és Lüttich! - kiáltozták Pavillon emberei, de még sokan mások is, akik Quentin bátor szavaiból erőt meritettek.
Vilmos szemei szinte szikrát hánytak a dühtől. Már a tőréhez kapott, hogy azt a vakmerő szónok felé hajitja, de mikor széttekintett maga körül, katonái szeméből olyasvalamit olvashatott ki, hogy azt figyelmen kivül nem hagyhatta. Köztük ugyanis sok francia volt, akik jól tudták, hogy Vilmos nemcsak katonát, de pénzt is kap a francia királytól; de sokan attól az istentelen cselekedettől is megriadtak, amelynek most szemtanui voltak. És azzal is tisztában voltak, hogy a burgundi herceg Vilmos véres tettét megbosszulatlanul nem hagyja. Nos, Vilmos mindezt kiolvasta katonái tekintetéből és már a másik pillanatban enyhült is arckifejezése és kijelentette: dehogy is forgatott ő rosszat elméjében a derék lüttichi polgárokkal szemben, mindössze azt szerette volna, ha ezt a mai diadalünnepet velük ülhette volna meg ezen az éjszakán. És e szavak után a »szakállas vadkan« több higgadtsággal és nyugalommal, mint amennyi más alkalommal szokása volt, még azt is kijelentette, hogy akár már holnap, vagy amikor a polgároknak tetszik, a zsákmány igazságos szétosztásáról kész velük tárgyalásokba bocsájtkozni, sőt a kölcsönös védekezés módját is ugyanakkor megbeszélhetik. Egyébiránt reméli, hogy a derék skót nemes ifju az ő diadalünnepét megtiszteli azzal, hogy ezt az éjszakát a kastélyban tölti.
Quentin keresetlen szavakban megköszönte a szives meghivást, de utalt arra, hogy e tekintetben kénytelen kikérni Pavillon mester véleményét, akihez őt az utasitása köti; azt azonban már most is kijelentheti, hogy Pavillon mester legközelebbi visszatérése alkalmával természetesen ő is fölkeresi a vitéz hadvezér táborát.
- Akkor lássam, mikor a hátamat! - jelentette ki Pavillon mester, de persze - magában. - Ha arra vársz, öcsém, hogy velem térsz vissza ide, akkor ugyan sohase látod viszont a Schönwald-kastély!
Majd halkan odaszólt hü embereinek Pavillon:
- Csatlakozzatok hozzám és meneküljünk minél hamarább ebből a rablóbarlangból.
Pavillon példáját természetesen sokan követték; Quentin is boldog volt, mikor a kastélyt maga mögött tudhatta. Annyi sokféle esemény lezajlása óta, csak most merte megkérdezni Izabellát, hogy érzi magát.
- Köszönöm jól - nagyon jól, de egy pillanatot se veszitsünk el ilyen kérdésekkel! - felelte Izabella lázas sietséggel. - Meneküljünk, meneküljünk innen!
Izabella tulbecsülte erejét, mert a másik pillanatban már szinte aléltan esett volna össze az izgalomtól, ha Quentin erős karja föl nem fogja; kedves terhével Quentin elindult a kijárat felé, miközben Izabella görcsösen ölelte magához a nyakát.
Természetesen Pavillon és társai, nemkülönben a lüttichi polgárok nagy része, követte példájukat s meg sem álltak a folyó partjáig, ahol már egy egész csapatra való polgár és polgárasszony várt reájuk, akik biztos hirt akartak tudni az ostrom eredményéről, mert a kósza hirek azt beszélték a városban, hogy a győzők a zsákmányon összevesztek.
Hamarosan csónakot keritettek elő, amellyel átkeltek a folyón, mialatt Pavillon áradozva beszélt Quentin hősies viselkedéséről, akit élete megmentőjének tekintett; Quentin elháritott magától minden érdemet és kijelentette, hogy egyedüli célja az volt, hogy a reá bizott grófkisasszony életét megmentse; ha ebből Pavillon mesternek valami kára származott, esetleg kiadásai merültek volna föl: csak jelentse be, mert bőséges kártéritésben lesz része.
- Köszönöm, ifju apród és derék ijász ur! - felelte Pavillon mester. - De hová gondol, hogyan követelhetnék én kártéritést azért, amiért becsületes emberként egyszerüen csak a kötelességemet teljesitettem!
Eközben Pavillon háza elé érkeztek.
Pavillon hangos szóval szólitotta Gertrud leányát, aki legott meg is jelent, mert hiszen az aggodalomtól senki sem tudott aludni Lüttichben ezen az éjszakán. Pavillon Izabella grófkisasszonyt néhány szóval gondjaiba ajánlotta Gertrudnak, aki a legnagyobb szánalommal, valódi testvéri szeretettel ölelte magához a félig alélt, meggyötört teremtést.
Bármennyire fáradtak voltak is valamennyien, Quentin alig birt kitérni a kinálat elől; izlelné meg azt a pompás bort, amelyet még az azincourti ütközet idején szüreteltek. Kénytelen volt ezt megtenni, már csak azért is, mert ennek kedveért Pavillon felzavarta a háziasszonyt, aki a hálószobájából hozta elő a pincekulcsot.
Pavillon felesége csinos, gömbölyded asszonyka volt, hogy az idők multával a szép vonások elmosódtak, a sőt valamikor alighanem szépnek is volt mondható. Csak hangja érdessé, gyöngédsége pedig szigorusággá változott s bizony a szegény szindikus, mialatt a házon kivül nagyhangon a tekintélyes és erélyes polgár szerepét játszotta, otthon - papucskormány alatt nyögött.
Mikor Pavillonné megértette, hogy az ura kinálásával szemben a vendég szabódik és vonakodik elfogadni az italt, szó nélkül hátat forditott az urának s az oldalán csüggő kulcscsomóból egy kulcsot kivéve, Quentin-t egy csinos, tiszta szobába kalauzolta, ahol fáradalmait kedvére kipihenhette.