Tizennyolcadik fejezet

Abban az időpontban, amikor Quentin Peronne-ba visszaérkezett, ott éppen nagyfontosságu titkos tanácskozás volt folyamatban, ahol, az ő tudtán kivül, az ő sorsa is szóba került.

Ezen a tanácsülésen főként arról tárgyaltak, milyen és mily erős segédcsapatokat bocsásson Lajos király a burgundi herceg segitségére a lázadó lüttichiek megfékezése céljából. Lajos király azonban hamarosan átlátott a szitán és észrevette, hogy itt voltaképpen arról van szó, hogy a herceg táborába sok olyan magasrangu francia nemes urat kell összeterelni, akik már ranguknál fogva is inkább mint - tuszok szerepeltek volna, semmint segédcsapatok. Lajos király, Argenton tanácsára hallgatva, készségesen beleegyezett a herceg kivánságába, viszont azzal akarta magát kárpótolni, hogy Balue biboroson, aki őt ebbe a helyzetbe juttatta, méltó módon bosszut álljon. Tristan főporkolábot bizták meg azzal, hogy hazulról inditsa utnak a kivánt segédcsapatokat, de egyuttal arra is utasitotta őt a király, hogy Balue biborost fogja el és Loches várában csukja abba a vasketrecbe, amelyet maga a biboros talált föl a foglyok kinzása céljából.

- Hadd próbálja ki a saját találmányát! - mondotta a király.

Békülékenységével Lajos azt akarta elérni, hogy a béke föltételeit enyhitse. Csakhogy - a gazda nélkül csinálta meg a számitásait! Senki olyan makacsul nem ragaszkodott elhatározásához, mint a burgundi herceg, aki a föltételek szigoru épségben tartásával vélte a sérelmeket orvosolhatni.

A herceg először is felszólitotta Lajos királyt, hogy az orleánsi hercegnek Izabellával való házasságához való hozzájárulását nyilvánosan is jelentse ki, amit Lajos király, sóhajtások közt ugyan, de meg is tett, csak éppen azt kivánta, hogy erre vonatkozóan tudni szeretné az orleans-i herceg véleményét is.

- Erre is számitottunk - felelte a herceg. - Crévecoeur már tárgyalt is erre vonatkozóan a herceggel, aki nagy örömmel vette tudomásul a tervet és nagyon boldognak mutatkozott.

- Hálátlan ember! - jegyezte meg a király. - Nem bánom tehát, legyen, aminek lennie kell, csak még azt óhajtom, hogy Izabella grófkisasszony véleményét is ki kell kérni.

- E tekintetben is megnyugtathatom Felség! - felelte a herceg.

A herceg hamarosan maga elé idézte a jegyespárt s kijelentette előttük, hogy a két ország békés együttmüködése kivánja ezt a frigyet, amelyre nézve a két érdekelt uralkodó már előzetesen megállapodott.

Az orleáns-i herceg alig birta mérsékelni örömét, amit azonban Lajos király jelenlétére való tekintettel mégsem mert elárulni; annak a kijelentésére szoritkozott tehát, hogy sorsát teljesen a két uralkodó akaratának veti alá.

- Kedves öcsém! - mondotta Lajos király - Én a te érdemeidre voltam tekintettel, amikor arra határoztam el magam, hogy téged a családommal szorosabb kapcsolatba hozzalak. Minthogy azonban kedves rokonom, a burgundi herceg másként rendelkezett veled és mert erre a frigyre a két ország békéje érdekében szükség van: én a reményeimet e szent ügy oltárán készséggel feláldozom.

Az orleáns-i herceg térdre vetette magát s megcsókolta - ezuttal bizonyára őszinte hálával eltelten - a király kezét, amelyet az félrefordulva nyujtott oda neki. Bezzeg, ha az orleáns-i herceg a szivekbe láthatott volna, s azt is láthatta volna, micsoda gondolatokkal foglalkozik Lajos király ugyanabban a pillanatban, hogy ezért a szégyenért rajta bosszut álljon: boldogsága bizonyára nem lett volna olyan zavartalan!

Most azután Izabellára került a sor.

- Fenséges uram, - mondotta Izabella - készséggel engedelmeskedem parancsának, hanem...

- Elég!... Elég! - kiáltott reá a herceg - A többire nem vagyok kiváncsi! - majd Lajos felé fordulva, igy szólt: - Felség, ma reggel vadkanvadászatot néztünk végig: nem óhajtana délután farkasvadászaton részt venni?

Izabella ekkor ugy érezte, hogy most elhatározó lépésre kell magát elszánnia. Félénk, de azért önérzetes, sőt később szinte kemény hangon a következőket mondotta az egyre jobban csodálkozó hercegnek:

- Fenséged engem nem értett meg egészen. Az én behódolásom és belegyezésem kizáróan azokra a birtokokra vonatkoztak, amelyeket az ön dicső elődjei ajándékoztak az én őseimnek. Én ezekről a birtokokról nyomban lemondok, mihelyst Fenséged ugy találja, hogy én azokra méltó többé nem vagyok!... Nem, Fenség, én tudom, hogy ki előtt állok: igazságos birám előtt állok! Vegye tehát vissza összes birtokaimat és tépje szét ezzel azokat a kötelékeket, amelyek az én családomat eddig a fenséges burgundi házhoz füzték. De ezt a törékeny, üldözött testet nem önök adták nekem, és még kevésbbé azt a lelket, amely bennem lakozik, amit én e szent apátnő védelme alatt az Égnek ajánlok föl!

- Á, azt hiszed, hogy ez a szent nő vagyon nélkül befogad a kolostorba? - kérdezte a herceg az elfojtott düh hangján.

- Hogyha ez nem lenne lehetséges - felelte Izabella - akkor még mindig akadnak könyörületes szivek az én családomban, akik egy Croye-árvától nem vonják meg támogatásukat.

- Hazugság! - kiáltott föl a herceg magánkivül - Ostoba ürügy az egész, mely alá méltatlan szerelmét rejti! - Herceg ur! Ez a leány az ön felesége lesz még akkor is, ha magamnak kell őt az oltár elé vonszolni!

Most már azután Grévecoeur grófné sem birta tovább türtőztetni magát s igy szólt:

- Mylord! A haragja önt méltatlan szavakra ragadja. Egy szabad és független nemes hölgy kezével senki sem rendelkezhetik annak akarata ellenére!

- És ellenkezik egy keresztény fejedelem kötelességével is, hogy megtagadja egy jámbor lélek kérését, aki - belefáradva a világi gondokba és az állandó üldözésekbe: - az Ég menyasszonya óhajt lenni! - tette hozzá erélyes hangon az apátnő.

- És az orleáns-i herceg sem fogadhat el olyan ajánlatot, amely ellen az illető hölgy nyilvánosan tiltakozik! - jegyezte meg Dunois gróf.

- Ha engedelmet kapnék arra - mondotta az orleáns-i herceg - hogy bizonyos ideig megkisérelhetném a grófkisasszonyt kedvezőbb véleményre hangolni magam iránt...

- Mylord! - felelte Izabella. - Minden igyekezete hiábavaló lenne! Én szilárdan eltökéltem magamban, hogy ezt a frigyet visszautasitom!

A burgundi herceg szinte dühöngött magában, de kitörni mégsem mert; vad haraggal tekintett hol Izabellára, hol az orleáns-i hercegre, de leginkább Lajos királyra, kinek arcán a kaján káröröm kifejezését vélte fölismerni.

- Titkár! - kiáltotta a herceg - ird le az itéletet! Vagyonelkobzás és bebörtönzés e hetyke babácskára! Fegyház és kényszermunkára vele, hogy játszópajtása legyen azoknak, akiket szemtelenségükben fölül akart mulni!

Általános elégületlenség morajlott végig a jelenlévők sorain.

- Fenséges herceg! - szólalt meg most Crévecoeur a többiek nevében. - Ezt az itéletet fontolóra kell venni. Mink, Fenséged hü vazallusai, a burgundi nemesség és a lovagi rend ellen elkövetett szégyent el nem türhetjük. Ha bünös a grófkisasszony, akkor sujtsa őt Fenséged olyan büntetéssel, amely az ő rangjainak és a mi rangunknak megfelel!

A herceg vérbenforgó szemmel nézett bátor tanácsadójára, de azután mégis, mintha meggondolta volna magát: az ész győzött a vak düh szenvedélyével szemben. Észrevette, hogy a tanácsban most magára maradt és félt is attól az előnytől, amit Lajos király most a maga javára tudott volna biztositani. És szégyelte is magát egy kissé, hiszen az ő természete vad és heves volt ugyan, de nem rosszakaratu.

- Igazad van, Grévecoeur! - mondotta a herceg most már nyugodtabb hangon. - Elheveskedtem a dolgot... Izabella sorsáról a lovagi rend szabályai értelmében kell határoznunk. - Lüttichbe való menekülése adta meg a jelt a püspök meggyilkolására. Az, aki ezt a gyalázatos tettet méltóan megtorolja s az Ardennek réme, a szakállas vadkan fejét elhozza nekünk: azé legyen a keze! És hogyha még ennek a férfinak is vonakodnék a kezét odanyujtani: akkor legalább a birtokait adhatjuk jutalmul ennek a férfinek, tetszésére bizván, mit ajánl föl Izabellának, hogy a kolostorba vonulhasson. - Nos, uraim, elfogadják a föltételeimet?

Izabella tiltakozni próbált ugyan, hogy az ő keze nem lehet jutalom, de szavait elnyomta az általános helyeslés zaja, amelyből tisztán kivehető volt az öreg Crawford hangja, aki váltig azon sopánkodott, hogy öreg korára való tekintettel ezért a szép jutalomdijért ő már aligha versenyezhet.

Most azután a herceg is lehiggadt és nyugalma is visszatért.

A francia és burgundi nemes urak egymással vetélkedve fogadoztak, hogy életüket áldozzák föl e nemes cél érdekében, s kiki a maga vérmérséklete szerint adta tanujelét lelkesültségének.

Csak Balafré nem mert hangosan nyilatkozni, hanem igy dörmögött magában:

- Nos, Saunders Souplejaw, most mutasd meg, hogy mit tudsz! Te mindig azt mondottad, hogy házasság hoz szerencsét a mi házunkra. Sohasem volt még ilyen jó alkalmad, hogy beváltsd a szavad!

- No lám, én rám senki sem gondol, pedig meg vagyok győződve, hogy a jutalmat én nyerem el! - jegyezte meg Le Glorieux, az udvari bolond.

- Jól beszélsz, barátom! - mondotta Lajos király. - Ha asszony van a játékban, akkor mindig a bolondot éri a szerencse!