Második fejezet

A vándor.
„Igy tehát a világ az én osztrigám.
Mit a kardom hegyével roppantok széjjel!”

Gyönyörű reggelen - még mielőtt a nap sugarainak perzselő ereje lett volna s amikor még a harmat üdítette és telítette édes illatokkal a levegőt - egy ifjú közeledett, északkeleti irányból érkezvén, egy kis folyó, vagyis inkább egy szélesebb patak gázlójához. A patak a Cher-folyóba ömlött, nem messze a du Plessis-kastélytól, melynek sokféle komor épületei magasan kiemelkedtek a környező terjedelmes erdők fái fölé. Ebben az erdőségben volt a királyi vadászterület bekerítve sűrű sövénykerítéssel, amit a középkor latinsága plexitium szóval jelölt. Ettől a szótól nyerte azután Franciaországban sok falu és helység a du plessis elnevezést. A kastélynak és a falunak, amelyről itt szó esik, Plessis-Lez-Tours volt a neve s körülbelül két kilométernyire feküdt dél felé a hasonló nevű szép várostól, a hajdani Touraine fővárosától, melynek gazdag síkját Franciaország kertjének nevezték.

A patak túlsó partján, szemközt azzal a hellyel, amely felé az ifjú utas közeledett, két ember állott, akik szemmelláthatóan élénk beszélgetésbe voltak merülve s időről-időre feszült figyelemmel lesték a jövevény minden mozdulatát; és mert ők magasabb helyen állottak: az utast már jó messziről megfigyelhették.

A fiatal utas körülbelül tizenkilenc éves lehetett, vagy legföljebb úgy a tizenkilenc és húsz év körül; külseje és személye, ami különben nagyon megnyerő volt, elárulta, hogy nem ebből az országból való. Rövid, szürke kabátja s hasonló színű nadrágja inkább németalföldi, semmint francia divatra vallott, míg fején magyalfa-ággal és sastollal díszített, hegyesre szabott kék sapkát viselt, amiben a skót fejdíszre lehetett ismerni. Ruhája tiszta volt és rendes, mint az olyan ifjúé szokott lenni, aki tudja, hogy szép termete van. Hátán egy kis tarisznya, melyben alighanem apró-cseprő szükségleti cikkeit tartotta; balkezén sólyomtartó keztyűt viselt, noha sólymot nem tartott a kezén; jobbkezében erős vadászbotot lengetett. Balválláról himzett vállszalag csüngött alá, amelyre skarlátvörös selyem zseb volt alkalmazva. Abban az időben a solymászok viseltek efféle zsebet, amelyben a sólyom számára eledelt vagy az akkor nagyon kedvelt sólyomvadászat céljaira szolgáló egyéb tárgyakat vittek magukkal. Még ezenfölül egy vállőv lógott le keresztben a válláról, amelyről vadászkés fityegett. Az akkori idők divatja szerint való csizma helyett félig cserzett szarvasbőrből készült rövid félcsizmát viselt.

Noha termete még nem érte el teljes erejét és fejlettségét, mégis elég erős és izmos volt máris, lépteinek könnyedsége pedig arra vallott, hogy a gyaloglás ez ifjúnak inkább mulatságul szolgált, semmint terhére esett volna. Az arcszíne üde, ellenére annak, hogy inkább sötétbarna színeződése volt, amit talán az idegen nap sütése okozott, vagy talán a szabadlevegőn való hosszas tartózkodásának köszönhetett.

Arcvonásai, noha nem voltak egészen szabályosaknak mondhatók, nyiltak és tetszetősek; az a szelid mosoly, amit alighanem túláradó egészség és életerő fakasztott ajkára, olykor-olykor látni engedte elefántcsontszínű, ragyogó fogsorát, míg derűs tekintetű, minden tárgyra rámosolygó, fénylő kék szemének valami egészen sajátságos nézése volt, melyből derű, értelem és határozottság sugárzott ki.

Köszönéseit azoknak a gyérszámú utasoknak, akik abban a veszedelmes időben az utakon megfordultak, azokhoz illő és megfelelő kézmozdulattal viszonozta. A kóbor landsknechtek - ezek a középkori német lándzsahordozók, akik félig katonák voltak, félig pedig rablók, olyan szemmel nézték végig ezt az ifjút, mintha azt mérlegelték volna magukban, vajjon a remélhető zsákmány arányban áll-e az esetleges védekezés és ellentállás veszedelmeivel - az ifjú utas bátor tekintetéből alighanem ez utóbbi eshetőségre következtethettek, mert rabló szándékuk megvalósítása helyett ezzel az üdvözlettel köszöntötték őt: „Jó reggelt, pajtás!”, amit az ifjú skót éppoly katonás, de kevésbé morcos hangon viszonzott. A vándor szerzetes és kolduló barát az ő tiszteletteljes köszöntését viszont atyai áldó szavakkal fogadta, a feketeszemű falusi lányka pedig kétszer is hátrafordult, mikor mellette elhaladt és szivélyesen üdvözölte. Szóval: volt az egész lényében valami vonzó, ami megragadta a figyelmet, s ami az őszinte nyiltszivűségnek és derűs kedvnek az értelemtől ragyogó tekintettel és a szép termettel való párosulásából származott. Az egész lényén meglátszott, hogy az élet küzdelmeitől nem riad vissza, amikkel lelkesen és bátran kész szembeszállni. Az ilyen tulajdonságokkal megáldott emberek iránt a fiatal és az öreg egyaránt rokonérzést táplál legott, ha pedig megismeri: őszintén megszereti.

Ezt az ifjút az a két ember, aki a patak tulsó partjáról figyelt, már jó messziről észrevette, s mikor azután az ifjú könnyedén, mint a patakhoz siető őzike, a sziklás parton végig a víz felé tartott, ama két ember közül a fiatalabbik így szólt:

- Ez a mi emberünk! A cigány. Hogyha a gázlón akar átjutni a túlsó partra, - elveszett ember! A víz megáradt, a gázló most nem járható.

- Bízd csak reá, majd rájön magától is! - felelte az idősebbik. - Akkor talán nem is lesz szükség erre a kötélre.

- Én csak a kék sapkájáról vélek ráismerni; az arcát nem láthatom. Hallga!... Csitt! Minket szólít... Azt kérdezi, vajjon mély-e a víz!

- Nincs hasznosabb dolog a tapasztalatnál! - jegyezte meg az idősebbik. - Hadd magára, hadd próbálja meg!

Minthogy az ifjú tiltó mozdulatot nem látott s annak a két embernek hallgatását biztató jelnek vette: lehúzta könnyű csizmáját s nekivágott a víznek. Az idősebbik ember ekkor ott a tulsó parton elkiáltotta magát, mintegy figyelmeztetésül, hogy jó lesz vigyázni, ugyanakkor pedig halkan odasúgta fiatalabb társának:

- Mort Dieu!... Ördög és pokol, megint tévedtél, koma! Hiszen ez nem az a cigány, kinek a szája eljárt!

A figyelmeztetés azonban már elkésett, mert az ifjú vagy nem is hallotta azt, vagy már nem is vehette hasznát, hiszen már benne volt a mély vízben. Egy kevésbé bátorszívű vagy az úszásban kevésbé gyakorlott ember okvetlenül odaveszett volna, mert a vízáradat mély volt és rohanó.

- Szent Annára mondom, hogy derék egy fickó! - jegyezte meg az idősebbik. Szaladj csak, koma, tedd jóvá a hibát és segíts rajta, ha tudsz! Hasonszőrű ember veled, s hogyha a régi közmondás igaz: akkor nem fog rajta a víz.

És csakugyan: az ifjú hatalmas erővel, pompásan szelte a hullámokat elannyira, hogy ellenére az áradat erős sodrának, a gázló rendes kikötőhelyétől alig valamivel lejebb mászott ki a vízből.

Eközben a fiatalabb ember is leért a víz szélére, hogy segítségére legyen az ifjúnak, mialatt idősebbik társa lassú léptekkel ment utána, mormogván magában:

- Tudtam én, hogy ezen a fickón nem fog a víz! No lám, alig, hogy kinn van a vízből, már a botja után kapkod. Bizony még, ha nem sietek, hát kékre-zöldre veri a komát és éppen azért az egyetlen szívességeért, amit egész életemben most láttam tőle először.

Hát bizony minden ok meg volt arra, hogy emberünk ennek a kalandnak ilyen véget jósoljon, mert a derék skót ifjú a segítségére siető fiatalabbik szamaritánust ezekkel a szavakkal fogadta:

- Te lelketlen kutya! Miért nem feleltél, mikor azt kérdeztem tőled, vajjon járható-e a gázló? De majd megtanítlak én téged, hogyan kell legközelebb viselkedned az idegen emberrel szemben!

És csakugyan: ezt a dörgedelmes fenyegetést a hatalmas furkósbot vésztjósló forgatása kísérte, aminek moulinet (malmocska) a neve, mert a művész a botot közepén megfogva, annak mindkét végét, a malom szárnyvitorláihoz hasonlóan, körben forgatja. Ellenfele, aki ellen ez a fenyegetés irányult, hirtelen a kardjához kapott, de az épp akkor odaérkezett idősebbik társa hamarosan leintette, majd az ifjú felé fordulva, szemrehányást tett neki, amiért meggondolatlanul a megáradt patakba vetette magát s féktelen haragjában összetűz azzal az emberrel, aki mégis csak az ő segítségére sietett.

Az ifjú, akit ez a már idősebb korú és tekintélyes külsejű férfi így megleckéztetett, legott lábhoz eresztette a fegyverét és kijelentette, hogy nagyon sajnálná, ha igazolatlanul bántotta volna meg őket. Csakhogy mégis az a benyomása, hogy ők mindketten szándékosan tették ki veszedelemnek az ő életét, amennyiben egyetlen intő vagy figyelmeztető szót nem kiáltottak vissza neki, amit pedig becsületes és jó keresztény emberektől, még inkább pedig tekintélyes polgároktól, bízvást elvárhatott volna az ember.

- Kedves fiam - felelte az idősebb férfi - kiejtésedről ítélve, te idegen vagy. Gondold meg tehát, hogy mink a te kiejtésedet nem értjük ám meg olyan könnyen, mint amily könnyen te a mi nyelvünket beszéled.

- Hát jól van, atyám - felelte az ifjú - nem tulajdonítok nagy fontosságot az esetnek; egy kissé megfürödtem, s azt is megbocsátom, hogy részben önök is vétkesek benne. Hanem most már mutassanak meg nekem egy olyan helyet, ahol a ruhámat megszáríthatnám, mert hát bizony ez egyetlen gúnyám, amit tehát kímélnem kell!

- Dehát kiknek is képzelsz te minket, fiam? - kérdezte felelet helyett az idősebbik férfi.

- Bizonyára jómódú polgárembereknek - felelte az ifjú. Azaz, hogy halt! Téged uram pénzváltónak vagy gabonakereskedőnek nézlek, amazt azonban mészárosnak vagy marhakereskedőnek.

- Hát félig-meddig eltaláltad, fiam! - felelte az idősebbik férfi mosolyogva. Bizonyára a mesterségemhez tartozik, hogy minél több pénzt váltsak be s a koma mestersége is némikép rokon a mészárosmesterséggel. Ami pedig a te szállásodat illeti, hát majd megpróbálkozunk vele, hogy segítsünk rajtad. Mindenekelőtt azonban azt szeretném tudni, hogy ki vagy és hová igyekszel! Manapság ugyanis csak úgy hemzseg az út gyalog és lovas vándoroktól, akik bármit inkább forgatnak az elméjükben, csak éppen becsületességet és istenfélelmet - nem!

Az ifjú átható és merész pillantást vetett vallatójára és hallgatag társára, minthogyha azt akarta volna megtudni, vajjon ezek méltók-e csakugyan arra a bizalomra, amit tőle kívánnak; elmélkedésének ez volt az eredménye: az idősebbik férfiú, aki különben ruhájával és külsejével is elütött társától, alighanem kereskedő vagy szatócs. Ujjasa, nadrágja és köpenye egyforma sötétszínű kelméből volt, de annyira kopott, hogy az éles szemű skót ifjú legott arra gondolt, hogy a ruha tulajdonosa vagy nagyon szegény, vagy nagyon - gazdag ember. Minden valószínűség szerint inkább ez utóbbi. Ruhája rövid volt és szűk, tehát olyan divatú, aminek abban az időben a nemesség és az előkelőbb polgárság nem hódolt, sőt azt illetlennek tartotta, s ez utóbbi nagyobbrészt bő, térdigérő kabátot viselt.

Az idősebbik férfi arckifejezésében volt valami vonzó, de volt valami visszautasító vonás is. Markáns arcvonásai, beesett arca és üreges szemei ravaszságra és némi humorra vallottak, amivel a mi derék ifjúnk még csak megbarátkozott volna, de a mélyen beesett szemek, amelyek sűrű, fekete szemöldök alól villogtak elő, parancsoló és barátságtalan hatást tettek reá, amit talán még inkább fokozott az alacsony kucsma, amit a gazdája mélyen a szemére húzva viselt, s ami tehát a szemekre boruló árnyékot még sötétebbé tette. Annyi bizonyos, hogy a tekintete sehogy sem illett kopott külsejéhez; és kiváltképpen a kucsmája vonta magára a figyelmet, amelyen a csak némiképpen is tekintélyt tartó emberek vagy arany vagy legalább is ezüst díszt viselnek, nem pedig, mint ez a férfiú, mindössze ólomból készült, rossz Mária-képet, amilyent a szegény zarándokok szoktak magukkal hozni Lorettóból.

A társa középtermetű, erőteljes férfi, körülbelül tíz évvel lehetett fiatalabb emennél; az arcán, amit állandóan a föld felé fordított, nem valami jót jelentő mosoly jelent meg néha, de ez is inkább csak válasz akart lenni bizonyos jelekre, amiket idősebb társával időről-időre váltott titokban. Ez a férfi karddal és tőrrel volt fölfegyverkezve, s az ifjú skót azt is észrevette, hogy ruhája alatt páncélinget viselt, amit ebben az időben főleg azok szoktak viselni, akik békés polgári foglalkozásuk mellett is, sokszor kénytelenek utazgatni. Ez a körülmény is megerősítette a mi ifjú barátunk abbeli föltevését, hogy ez az ember alighanem mészáros vagy marhakereskedő, avagy ehhez hasonló foglalkozást űzhet.

Miután az ifjú skót a gyors megfigyelés eredményét hamarosan összegezte, az idősebb férfiú szavaira így felelt meg:

- Nem tudom ugyan, hogy kihez van szerencsém - és itt egy kissé meghajtotta magát - de nem is törődöm vele. Én fiatal skót vagyok, s a hazámban dívó szokáshoz képest, szerencsét jöttem keresni itt vagy másutt, ahol éppen kínálkozik.

- Pasques-Dieu!1... Istenemre! szép szokás! - mondotta az idősebb. Helyes, csinos fickónak látszol s épp abban a korban, mikor szerencsét csinálhatsz nemcsak a férfiak, hanem a - nők körül is. De ide figyelj csak, mit szólsz hozzá? Én kereskedő vagyok s éppen ilyen legénykére lenne szükségem, aki segítségemre lenne az üzletben. Csakhogy te, amint látom, fennen hordod az orrod, s aligha tetszenék neked az efféle foglalkozással járó vesződség.

- Sire! - felelte az ifjú. Hogyha ajánlata komoly - amiben kételkedem - akkor fogadja érte hálás köszönetem. Csakhogy attól félek, hogy az üzletében nekem nem tudná hasznomat venni.

- Bizonyos, s erre fogadni mernék, hogy jobban értesz az íjj kezeléséhez, mint a gyapjú-bábok cipeléséhez és jobban forgatod a kardot, mint a tollat. Nemde, fiam?

- Sire! - felelte az ifjú skót - én hegylakó vagyok és éppen azért egyúttal íjász is. Azonkívül, minthogy zárdában nevelkedtem, a derék szent atyák megtanítottak engem az olvasás és a betűvetés mesterségére, sőt a számvetéshez is értek.

- Pasques-Dieu! Hiszen az nagyszerű! Valóságos csodagyermek vagy!

- Ne űzzön tréfát belőlem, Sire! - jegyezte meg komolyan az ifjú, kinek az új ismerős évődése éppen nem volt kedvére való. Mennem kell, hogy megszárítsam a ruhám, ahelyett, hogy itt csuromvíz álldogáljak s az ön faggatásaira feleljek.

- Pasques-Dieu! A közmondásnak igaza van: Büszke, mint a skót! - jegyezte meg nevetve az új ismerős. De gyere csak velem a faluba, s jól tartalak étellel, itallal, hogy elfelejtsd a hideg fürdőt... A hazádat én nagyrabecsülöm, amellyel sokáig üzleti viszonyt tartottam fönn. Pompás fajnép lakja azt az országot! Hanem, tête-bleu! Ezer mennykő, mit keres az a vadászkesztyű a kezeden? Hát nem tudod, hogy a királyi vadaskertben tilos a vadászat!

- A burgundi herceg egyik erdészlegénye már kioktatott erre. A Skóciából magammal hozott sólymot, amellyel dicsőséget szándékoztam aratni, Peronne közelében rászabadítottam egy kócsagra, s az a szemtelen fickó íjával lelőtte a - sólymomat.

- Nos, és mit csináltál azzal a fickóval!

- Hát jól eltángáltam! - felelte az ifjú. Amúgy Isten igazában kékre-zöldre vertem.

- És tudod-e, hogyha a burgundi herceg kezébe kerültél volna, hát úgy felköttetett volna téged az első fára, mint a pinty!

- Ejh, hát persze! Amint másoktól hallottam, a hercegnek ilyen dolgokban éppoly gyorsan eljár a keze, mint a francia királynak. Minthogy azonban ez a kaland nem messze Peronne-tól történt meg velem, hát egyszerűen átszöktem a határon és a - markomba nevettem. Ha nem volna ilyen gyorskezű, talán még szolgálatot is vállaltam volna nála.

- Pedig a hercegnek szüksége lenne az ilyen magadfajta lovagokra abban az esetben, hogyha a fegyverszünet közte és a francia király közt megszünnék, - jegyezte meg a kereskedő, oldalvást társára pillantva, amit az, az ő szokásos, lefelé irányított savanyú mosolyával viszonzott, amely egy pillanatra felderítette az arcát, mint mikor a végigsuhanó meteor egy pillanatra megvilágítja a sötét téli éjszakát.

A fiatal skót most hirtelen fél szemére húzta le a sapkáját, mint aki rossz néven veszi, hogy kinevetik; azután kemény hangon így szólt:

- Uraim, s kiváltképen ön, Sire, mint aki legidősebb s így a legokosabbnak kellene lennie! Azt hiszem, hogy sem okos, sem méltányos eljárás önöktől az, hogy belőlem gúnyt űznek. De különben is, a társalgás hangja ellen van kifogásom! Én magam is értem a tréfát, s a feddést is szívesen fogadom, kiváltképpen a nálamnál idősebb embertől, sőt meg is köszönöm önnek, Sire, ha rászolgáltam. De nem tűröm, hogy úgy bánjanak velem, mint gyermekkel, mert hát - hála legyen az Istennek! - eléggé férfinak érzem magam, hogy ha kell: hát mind a kettőjükkel elbánjak, ha mindenáron kényszeríteni akarnak reá.

Az idősebb férfi e szavakra felkacagott, hogy szinte fuldoklott bele, társának keze azonban lassan a kard markolatához közeledett. Az ifjú észrevette ezt a mozdulatot s akkorát ütött arra a kézre, hogy az nyomban eleresztette a kardot, ami azonban csak azt eredményezte, hogy az idősebb férfi még hangosabban felkacagott.

- Állj! Megállj! Szeretett hazád nevében kérlek, ifjú skót hős! - mondotta a kereskedő. Te pedig, koma, villámló tekintetedet tartsd meg más alkalomra! Pasques-Dieu! Igazítsuk el szépszerével az ügyet! Semmi erőszakoskodás többé! Amint láthatod, ifjú barátom, már a komám is megelégelte. Nevezd meg magad!

- Udvarias kérdéshez udvarias felelet illik! - felelte az ifjú skót. És én megadom az ön korának kijáró tiszteletet, feltéve, hogy tréfáikkal nem teszik többé próbára türelmemet. Franciaországban és Flandriában az emberek, a maguk nyelvükön, bársonyzsebes fickónak hívtak, mert a sólyomeledel számára szolgáló zsebet itt az oldalamon viselem. Hazámban azonban igazi nevem: Quentin Durward!

- Durward! - jegyezte meg a kereskedő. Nem nemesi név ez?

- A családnak immár a tizenötödik ivadéka viseli ezt a nevet, s ez a magyarázata annak, hogy én mindenféle foglalkozástól idegenkedem a - fegyverforgatáson kívül.

- Igazi skót! - jegyezte meg a kereskedő. Teli vérrel és gőggel, de kevés arannyal a zsebben! Fogadni mernék reá!... Nos, koma! - fordult most fiatalabb társa felé, - te csak menj előre és rendeld meg a reggelit amott a szederfa alatt. Ez a fiatal ember éppúgy megfelel majd neki, mint ahogy az éhes egér hozzálát a háziasszony sajtjának. Ami pedig azt a cigányt illeti, hát tudod...

Fiatalabb társa e szavakra mindössze az ő keserű, de sokatmondó mosolyával felelt s azután gyors léptekkel távozott, míg az idősebb férfi ismét az ifjú skót felé fordult.

- Mi pedig együtt maradunk! - mondotta. Miközben az erdőn végigmegyünk, egyúttal misét is hallgathatunk a Szent Hubertus-kápolnában, mert az csak mégsem járja, hogy előbb a testi szükségleteinket elégítsük ki és csak azután a lelkieket!

Durward, jó katolikus létére, jó szívvel fogadta ezt az ajánlatot, noha mindenekelőtt a ruháját szerette volna inkább megszárítani s egy kissé fölfrissülni. Eközben eltünt szemük elől a lefelé mosolygó fiatalabb társuk, akinek azonban egy darabig a nyomdokát követték, míg végre mindketten óriás fák és sűrű bokrok tömkelegébe jutottak, amit hosszú fasorok szaggattak meg, amelyek vonalában egész csapat vadat lehetett megpillantani, amint a legnagyobb biztonságban vonultak fel s alá, mint hogyha itt tökéletes védelmet élveznének.

- Ön azt kérdezi tőlem, Sire, vajjon jó íjász vagyok-e? - mondotta az ifjú skót. Adjon hát a kezembe egy íjat és néhány nyílvesszőt, s majd meglátja, hogy milyen hamar válogathat a legfinomabb vadpecsenyében!

- Pasques-Dieu! Ifjú barátom! - felelte a kereskedő. - Jó lesz vigyázni! Az én komám nagyon ügyel ám a vadállományra! Tudniillik ő ügyel föl rája s e tekintetben nagyon szigorú ám! És nem érti a tréfát.

- A külseje inkább mészárosra vall, semmint valami kedélyes erdészre - felelte Durward. El nem birom képzelni, hogy lehet a nemes vadállományt ilyen csúszó-mászó kutyatermészetű emberre bízni...

- Hát tudod, ifjú barátom, első pillanatra a koma nem valami megnyerő külsejű, sőt visszataszító; de hogyha az ember közelebbről megismeri, akkor más a véleménye róla. Én még sohasem hallottam, hogy valaki panaszkodott volna ellene.

Quentin Durward valami különös és kellemetlen hatást érzett ki abból a hangból, amelyen idősebb kísérője ezeket a szavakat elmondotta; amikor pedig most hirtelen az arcára tekintett, úgy tetszett neki, mintha annak arcvonásain, könnyed mosolyában s kihívó tekintetű fekete szemének nézésében lett volna valami nyugtalanító vonás, ami az ő csodálkozását igazolni látszott. „Sokszor hallottam már rablókról - elmélkedett magában az ifjú - furfangos csalókról és útonálló gyilkosokról; - nos: háthogyha az a fickó csakugyan egy ilyen gyilkos, ez az öreg gézengúz pedig méltó társa? No, de majd résen leszek! Én tőlem ugyan néhány hatalmas skót ütlegnél egyebet úgysem kaphatnak!”...

Mialatt az ifjú így gondolkozott magában, az erdőnek egy olyan helyére érkeztek, ahol a nagy fák egymástól távolabb állottak, alattuk pedig a talajt, amely a kisebb fáktól és cserjéktől meg volt tisztítva, olyan friss, bársonyos zöld pázsitszőnyeg takarta, amely - a nap égető sugaraitól megkíméltetvén - itt bujábban és szebben nőt, mint bárhol másutt egész Franciaországban. A fák, amelyek e magános ösvény mentén nőttek, többnyire óriás bükk- és szilfák voltak, amelyek mint mindmegannyi zöld levéldombok meredtek föl a magasba. A föld eme pompás fái által szegélyezett tisztáson állott egy kicsiny kápolna, melynek közelében egy kis patak kanyargott tova halk csobogással. A kápolna durván összetákolt, egyszerű épület volt, s közvetlen mellette lapult meg az a kis remetelak, amelyben az a pap lakott, aki a kápolnáról gondoskodott s az egyházi szertartásokat végezte benne. A csúcsíves bejárat fölött levő fülkében állott Szent Hubertus kőszobra, nyakában a vadászkürttel; lábainál egy egész kutyafalka hevert. A park vagy a vadaskert közepén emelkedő kápolna különösképpen alkalmas volt a vadászat védőszentjének tiszteletére.

E kis kápolna felé vezette az idősebb férfi az ifjú Quentin Durwardot. Mikor már a kápolna közelébe értek, megjelent misemondó ruhájában a pap, hogy a szokásos egyházi szertartást a kápolnában elvégezze. Durward tiszteletteljesen hajolt meg a pap előtt, mig idősebb társa térdre ereszkedett, hogy a szentéletű férfiú áldását fogadja; majd olyan léptekkel, amelyek a legmélyebb alázatra és töredelmességre vallottak, követte a papot a szentélybe.

A kápolna belső berendezése is teljesen megfelelő és stílszerű volt. Szőnyegek és függönyök helyett az oltár körül a föld legkülönbözőbb tájain elejtett vadállatok kikészített szőrméi takarták a falakat dús választékban s jellemző díszül szarvak, íjak, tegzek s a vadászat egyéb szimbólumai szolgáltak, szarvas-, farkas és egyéb állatfejekkel vegyesen. Minden ékesség és díszítés a vadászat és az erdészet jellegét szimbolizálta, mi több: még a mise is rövidebb, az úgynevezett vadászmise volt, amilyet a nemes urak és hercegek szoktak mondatni, mint akik ilyenkor már alig várják, hogy vadászszenvedélyüket kielégíthessék.

Az ifjú Durward öreg kísérője azonban még a rövid mise alatt is a legnagyobb figyelemről és ájtatosságról tett tanuságot, míg ifjú társa, aki bizony ezalatt éppen nem vallásos gondolatokkal foglalkozott, kénytelen volt magának szemrehányást tenni, amiért ennek a jólelkű és ájtatos embernek a jelleméről csak az imént is olyan sértő és lesujtó véleményt alkotott magának. Dehogy is tekintette őt többé egy rablógyilkos társának, sőt hajlandóságot érzett magában arra, hogy ebben az öreg emberben valóságos szentet tiszteljen.

A mise végeztével együtt távoztak a kápolnából.

- Ide már nincs messze a falu - szólalt meg az öreg kísérő. - Böjtödet nyugodt lelkiismerettel, bátran félbeszakíthatod, fiam. Kövess engem!

Miközben az öreg kísérő jobbra fordult s egy ösvényre tért át, amely mintha lassan, egyenletesen emelkednék, óva intette ifjú társát, hogy az útról soha le ne térjen, ellenben igyekezzék mindig az út kellő közepén haladni. Durward meg nem állhatta, hogy ez óvatosság oka iránt ne érdeklődjék.

- Mi most a királyi uradalom közelébe érkeztünk, - felelte az öreg kísérő - Pasques-Dieu! nagy különbség ám, vajjon te ezen a vidéken, avagy a te zöldpázsitos skót hazád hegyei közt barangolsz-e? Kivéve ezt az ösvényt, amelyen most járunk, ennek a talajnak minden rőfnyi területét kötélhurkok, lábtövisek teszik veszedelmessé, sőt szinte járhatatlanná, s a lábtövisekre alkalmazott sarlópengék a vigyázatlan vándor lábát oly simán vágják le, akárcsak a kertész ollója a fa vadhajtásait. De vannak még ott elrejtve vastövisek, amelyek a lábat keresztülfúrják és olyan mély gödrök, amelyek örökre elnyelik az embert. Mert hát mi most a királyi uradalom belterületén járunk, s hamarosan megpillantjuk a kastély homlokzatát...

- Hogyha én volnék a francia király - jegyezte meg az ifjú skót - akkor én nem kötélhurokkal és lábtövisekkel vétetném körül magamat, hanem e helyett úgy iparkodnék kormányozni, hogy hozzám rossz szándékkal senki ne közeledjék. Akik pedig hozzám jönnek, hát békés szándékkal és aggodalom nélkül jöhetnének, s - ejh! minél többen lennének, annál nagyobb lenne az én örömem!

Az öreg kísérő nyugtalan pillantást vetett ifjú társára s így szólt:

- Csitt!... Jó lesz halkabban beszélni, bársonyzsebes lovag úr! Elfelejtettem tudtodra adni, hogy itt még a fák leveleinek is, - hogy úgy mondjam - fülei vannak, amelyek minden itt elhangzott szót meghallanak s legott a király kabinetirodájába továbbítanak.

- Bánom is én! - felelte Quentin Durward hetykén. - Skót a nyelvem s elég bátor ahhoz, hogy Lajos királynak - hogy az Isten éltesse! - szemtől-szembe megmondja azt, amit gondolok. Ami pedig azokat a bizonyos füleket illeti, nos, biztosíthatom önt, uram, hogyha én azokat emberfejen pillantom meg: hát ezzel a vadászkéssel, ni - lenyisszantom!


1 Pasques-Dieu, régi esküforma és indulatszó, amely XI. Lajos király idejében volt használatos.