Nyolcadik fejezet

Az ut első szakaszán Quentint keserü szivfájdalmak gyötörték, mint amilyenek az olyan ifjut szokták, akit elválasztanak - talán örökre - attól, akit szeret. Ahogy a csapat sietve végigvonult Hennegau dusan termő sikján, a ragyogó holdfény sárgás fényözönben fürösztötte a kövér legelőket, erdőségeket és buzaföldeket, ahol a mezei munkások, a hold fénye mellett a learatott buzát takaritották be, bizonyságául a flamand nép szorgalmának.

A hold azonban megcsillogtatta fényét széles folyamok és folyók sima tükrében is, amelyen a kereskedelem szolgálatában fehér vitorlák siklottak tova békés falvak mellett, amelyeknek csinossága és tisztasága a lakosság jólétéről és rendszeretetéről tanuskodott. És beragyogta a hold derék hübérurak és lovagok büszke kastélyait is mély sáncárkaikkal, falormokkal és magas bástyákkal körülvett udvaraival, mig a messzeségből büszke kolostorok karcsu tornyai integettek.

Ám ez a gyönyörü tájkép sem tudta megszüntetni Quentin szivfájdalmát és enyhiteni bánatát. A szive, óh az ott maradt a charleroi-i bucsuzáskor s egész uton csak arra gondolt, hogy minden lépéssel távolabb kerül Izabellától.

A hüvös éjféli órák elmultával azonban az előző napok kimondhatatlan izgalmai és fáradságai annyira erőt vettek rajta, hogy immár a legszebb gondolatai is elhomályosodtak lassankint lelkiszemei előtt és most már minden erélyére szüksége volt, hogy mély álomba merülten, le ne zuhanjon a lóról. Ijedten kapta föl ilyenkor lehanyatló fejét, de szemei lassankint megint csak elsötétültek s immár a halálos kimerültség annyira hatalmába keritette, hogy Crévecoeur gróf, aki Quentin kimerültségét szintén észrevette, egyik katonáját rendelte melléje, hogy a lezuhanástól megóvja.

Mikor végre Landrecy városba érkeztek, engedte meg a gróf Quentinnek - aki immár a harmadik éjszakát töltötte alvás nélkül - és kiséretének, hogy négy óra hosszat pihenhessenek.

Mély és egészséges alvás után Quentint trombitaszó ébresztette föl, de már jóformán kipihenve és derüs lélekkel nézett a még megteendő ut elé, s a fölkelő nap mintha visszaadta volna lelkierejét, és lelkének régi derüjét. És a szerelmére sem gondolt többé, mint valami lehetetlen, fantasztikus álomra, hanem mint uj erőt adó, magasztos életcélra. Mint ahogy a révkalauz - elmélkedett magában Quentin - aki a hajót a sarkcsillag állása szerint kormányozza, de sohasem gondol arra, hogy azt el is érje valaha: azonképen a Croye Izabella grófkisasszonyra való szüntelen visszaemlékezése avatja őt majd derék harcossá, habár talán sohasem látja többé viszont. És ha majdan hirül veszi, hogy valami Quentin Durward nevü skót katona valamely ütközetben kitüntette magát, vagy a várfalakon hősiesen harcolt - vissza fog emlékezni az ő utitársára, aki mindent elkövetett, hogy az ő ellene irányitott cselszövényeket meghiusitsa, az életét a saját élete árán megvédelmezze; és ekkor Croye Izabella grófnő talán majd egy forró könnyel tiszteli meg az emlékét, amelyet a koporsójára hullat...

Ez az elgondolás szemmelláthatóan könnyitett Quentin lelkiállapotán, elannyira, hogy most már Crévecoeur gróf fanyar tréfáit sem vette többé annyira zokon, noha azért finom, nem sértő, de talpraesett válaszaival nem maradt adós neki. És csakugyan: Quentinnek ez a kiméletesebb viselkedése a grófra is sokkal kedvezőbb benyomást tett, mint tegnap este, amikor a módfölött fölizgult fogoly olyan hetyke, dacos feleleteket adott neki. És az öreg katona most már határozottan érdeklődni kezdett e csinos ifju sorsa iránt, akiből még lehet valami vagy - valaki! Tudtára is adta Quentinnek, hogy amennyiben a francia király szolgálatából kilépni hajlandó, ő gondoskodik arról, hogy a burgundi herceg udvarában megfelelő alkalmazást találjon, ahol azután előmenetelben is lesz része. Quentin hálás szavakkal köszönte meg a gróf jóindulatát, előbb azonban maga is tudni szeretné, hogy voltaképen hányadán van Lajos királlyal. Elhatározta, hogy a gróffal mindazáltal fenntartja a jóbarátságot, s noha Quentin lobbanékony lelkesültsége, idegenszerü gondolkozásmódja és beszédmodora néha-néha mosolyt csalt ugyan a gróf ajkára, ez a mosoly már korántsem volt többé olyan keserüen szarkasztikus, mint ennekelőtte és sohasem lépte át a jókedvü tréfálkozás és illendőség határát.

Igy érkezett a menet, lehiggadt, nyugodtabb hangulat közepette, két mértföldnyi távolságra a hires Peronne megerősitett városától, ahol a burgundi herceg hadseregének volt a táborhelye, állitóan abból a célból, hogy azzal, ha kell, a francia határt hamarosan átléphesse. E táborhellyel szemközt viszont XI. Lajos francia király gyüjtötte össze haderejét, mégpedig Saint-Maxence közelében ugyancsak azért, hogy hatalmas hübéresét sakkban tartsa.

A sik vidéken, mély folyó partján fekvő s hatalmas bástyamüvektől és mély sáncárkoktól övezett Peronne, hajdan egyike volt Franciaország legerősebb várainak.1 Crévecoeur gróf és kisérete ugy délután három óra tájt érkezett a vár közelébe. Mikor épp egy erdei tisztáson haladt a menet keresztül, amely a város keleti bejáratát takarta, két előkelő lovaggal találkoztak, akik - a kezükön tartott sólyomról és a nyomukat követő kutyafalkáról következtetve - épp sólyom vadászaton lehettek. Mikor azonban Crévecoeur grófot megpillantották, a mesterséges csatorna felé menekült kócsaggal többé nem törődve, egyenesen feléje tartottak.

- Hireket!... Hireket hadd hallunk, Crévecoeur gróf! - kiáltozott egyszerre mind a két vadász. - Hozott-e hireket, avagy akar-e tőlünk hireket hallani - avagy éppen kölcsönösen cseréljük ki hireinket, gróf ur!

- Cseréljünk hireket, uraim! - felelte a gróf, miután szivélyesen viszonozta amazok üdvözlését. - Arra azonban kiváncsi vagyok, vajjon az önök hirei jelentőség tekintetében fölérnek-e az enyéimmel?

A két vadász mosolyogva nézett egymásra, s a magasabbik - előkelő külsejü férfiu, kinek barna ábrázatán az a komor lélek tükröződött vissza, amiről némely arcismerők mélabura következtetnek, mig mások, mint az az olasz szobrász I. Károly arcáról, szerencsétlenség folytán bekövetkezendő halál előjeleire ismernek - tehát a magasabbik férfi igy szólt társához:

- Crévecoeur gróf Brabantból, tehát kereskedőországból jön, ahol kereskedelmi ismeretekre tett szert. Ha tehát vele alkuba bocsájtkozunk: okvetetlenül mi huzzuk a rövidebbet!

- Uraim! - felette a gróf. - Mindenesetre, a hercegé az elsőbbség, aki mint fejedelem, még a vásár előtt kiveszi az áruból a maga részét. Csak arra a kérdésemre feleljenek az urak: örvendetes, avagy szomoru hireket hoztak-e?

Az, akihez a gróf ezt a kérdést intézte, egy alacsony, mozgékony férfi volt; élénk szemének tekintetét enyhitette az a komolyságra és elmélyedésre valló vonás, amely az ajka körül volt látható, egész arckifejezése és külseje különben olyan emberre mutatott, aki inkább tanácsadásra, semmint cselekedetre termett.

Ez a férfiu volt Argenton, akit a történelemben és a történetirók közt a tiszteletreméltó Philippe de Comines néven ismernek, s aki akkor Merész Károly burgundi herceg bizalmas embere és kedvelt tanácsadója volt. Ő felelt meg társa: Hymbercourt báró helyett, a gróf kérdésére, mondván: hireink hasonlóak a szivárvány szineihez, amelyek aszerint változnak, amint különféle szempontból nézzük őket; ehhez hasonló szivárványt sem Franciaországban, sem Flandriában nem láttak az emberek. - Noé apánk óta.

- Az én hireim viszont az üstököshöz hasonlitanak! - felelte Crévecoeur gróf. - Már magukban véve komorak, ijesztők, és félelmetesek, s tekinthetjük, éppugy, mint az üstököst, előjelének nagy, rettenetes eseményeknek, amelyek immár utban vannak.

- Akkor hát csak teregessük ki az áruinkat, nehogy mások megelőzzenek!... Tehát, Crévecoeur gróf ur, hallja és csodálkozzék: - Lajos király Peronneban időzik!

- Hogyan? - kiáltott föl elcsodálkozva a gróf. - Hát a burgundi herceg még csak vissza sem vonult kissé a franciák ostroma elől, mert remélem, hogy a várat nem vették be! És önök is, uraim, miért nem öltöttek hadifelszerelést?

- Burgundia lobogói egy lépésnyivel sem vonultak hátrább! - felelte Hymbercourt báró. - És Lajos francia király - mégis itt van!

- Nos, akkor a dolgot máskép el sem tudom képzelni, csak ugy, hogy Eduárd angol király puskásai élén átkelt a csatornán s elődje példájára másodszor is győzött a poitiers-i ütközetben.

- Szó sincs róla, gróf ur! - mondotta Argenton. - Francia lobogónak még a szinét se láttuk, Eduárd király pedig otthon van elfoglalva és szivesebben csapja a szelet a londoni polgárasszonyok körül. Hallja hát gróf ur, a rendkivüli hirt! - Mikor ön, gróf ur, távozott innen, a francia és a burgundi meghatalmazottak tárgyalásai félbeszakadtak s kibékülésről szó sem lehetett. Nos, ami ezután történt: az már igazán az álmok birodalmába tartozik... A burgundi herceg, még a legutóbbi titkos tanácsban is, rendkivül elkeseredetten nyilatkozott Lajos királyról, elannyira, hogy elhatározták: nyomban háborut üzenni Franciaországnak és átlépni a francia határt. A követ már épp a kengyelbe akarta tenni a lábát, hogy megvigye Lajosnak a hadüzenetet, mikor Montjoie francia hirnök érkezett a táborunkba. Mi természetesen arra gondoltunk, hogy Lajos a hadüzenetünket megelőzte, és már sajnáltuk is azokat a tanácsadókat, akik a burgundi herceget a hadüzenet elküldésében késleltették. A rögtönzött tanácsban azután nagy csodálkozással hallottuk a hirnök jelentését, amely szerint Lajos francia király egészen csekély kiséretével egy óra mulva ideérkezik, hogy a fölmerült félreértéseket személyes tárgyalások révén békésen intézze el.

- Én is csodálkozom, uraim - felelte a gróf - de nem annyira, mint amennyire önök várták. Mikor én még Plessis-les-Tours-ban időztem, tudtomra adta a benfentes Balue biboros - aki összezördült a királlyal s különben is teljesen burgundi párti - hogy ő már a királyt rávette arra, foglaljon el a burgundi herceg követeléseivel szemben olyan álláspontot, amely lehetővé teszi azt, hogy a béketárgyalások a burgundi herceg irányitása alá kerüljenek. Arra azonban gondolni sem mertem, hogy ezt a vén rókát, mint amilyen Lajos király, ilyen könnyen lehessen tőrbe csalni! - Nos, mit határozott a titkos tanács?

- Gondolhatja gróf ur - felelte Hymbercourt - hogy minél kevesebb szó esett a Lajos király iránt való hüségről és bizalomról, ellenben annál több azokról az előnyökről, amiket esetleg elérhetünk. Természetesen, ez a szempont győzött és bizony nagy fáradságba került, hogy Lajos királlyal szemben legalább a látszatot megőrizzük.

- És mit szólt mindehhez maga a herceg?

- Mint mindig, ezuttal is nagyon rövidre fogta a válaszát - felelt meg a kérdésre Argenton. - Hogyha rokonom éppoly őszinte és nyilt jóakarattal közeledik hozzám, mint amily bizalommal kisértem én Őt a monthlery-i ütközet után néhány fegyveresem kiséretében párizsi sáncai közé: akkor fogadjuk őt méltóan és igazi vendégszeretettel. De hogyha megjelenése mögött valami fondorlatos tervet rejteget s engem szinlelt bizalmával csak meg akar téveszteni - akkor, burgundi szent Györgyre mondom, hogy - megkeserüli! És ezzel bajuszán egyet sodrintva s lábával nagyot dobbantva, kiadta a parancsot, hogy üljünk lóra és fogadjuk a szokatlan vendéget.

- És kik voltak kiséretében?

- Nagyon kevesen. Mindössze tizen-tizenketten a skót testőrségéből s néhány nemes lovag az udvarából, köztük Galeotti Marzio asztrológus, aki a legérdekesebb figura köztük.

- Ez az ember - jegyezte meg Crévecoeur gróf - Balue biborossal egy követ fuj; nem csodálnám tehát, ha neki is része volna a király abbeli elhatározásában, hogy erre a lépésre szánta el magát. Nemes urak is vannak kiséretében?

- Az orleáns-i herceg és Dunois gróf - felelte Argenton.

- Dunois gróffal még egy kis elintézni való ügyem van! - mondotta a gróf. - De hiszen az volt a hire, hogy mindkettőt fogházba zárták!

- Csakugyan, mindketten lakói voltak a loches-i kastélynak, amely a francia nemesség örök pihenőhelyéül szolgál - felelte Hymbercourt. - De azután Lajos király mindkettőt szabadon bocsájtotta, hogy magával hozza ide őket. Az orleáns-i herceget alighanem nem merte otthon hagyni. Kiséretében van még a komája, a hóhér-generális két vagy három emberével és Oliver borbély, a legfontosabb személyiség. Az egész társaság olyan szegényesen és oly szomoruan állitott be hozzánk, mintha nem is király, hanem egy közönséges uzsorás jelent volna meg egy csapat poroszló élén, hogy kétes követelését az adóson behajtsa.

- És hol van a szállása?

- Hát éppen ez az, ami legcsodálatosabb! - felelte Argenton. - Hercegünk a kiséret számára a város egyik kapujánál, és a Somme hajóhidja mellett jelölt ki szállást, mig Lajos királyt Giles Orthen tekintélyes polgár házában akarta elszállásolni. Mikor azonban a király kijelölt szállása felé tartott, megpillantotta de Lau és Pencil de Riviére lobogóit, akiket ő Franciaországból számüzött. Nos, a király alighanem kellemetlenül érezte magát e két menekült nemes közelében, akiket ő tett hontalanokká; a peronne-i kastélyban kért tehát szállást és ott is lakik.

- Az Isten legyen hozzánk irgalmas! - kiáltott föl Crévecoeur gróf. - Ez annyit jelent, hogy Lajos király, nemcsak, hogy az oroszlán barlangjába merészkedett behatolni, hanem még a fejét is bedugta az oroszlán torkába. A ravasz politikus tehát igy jutott - csapdába!

- De mit mondott Le Glorieux, az udvari bolond, a hercegnek! - jegyezte meg Argenton. - A herceg ugyanis ezüst- és aranyedényekkel akarta megajándékozni a királyt és kiséretét, az udvari bolond azonban igy szólt a herceghez: »Sohse törd azon azt a kis agyvelődet, Károly, hogy mit adj ajándékba a királynak! Tudok én sokkal méltóbb és illőbb ajándékot a te kedves rokonod számára! Tudniillik az én - csörgősipkámat és botomat, mert alighanem még nálam is nagyobb bolond, hogy ide merészkedett jönni s magát a te hatalmadnak kiszolgáltatni« - »És ha nem adok neki rá okot, hogy ezt a lépését megbánja, nos, mi lesz akkor, fiacskám?« - kérdezte a herceg. - »Akkor hát - tedd a magad fejére a csörgősipkám és vedd te a kezedbe a pálcám, mint aki hármunk közt a legnagyobb - bolond vagy!« - És ez a bolondos ötlet annyira szivén találta a herceget, hogy elsápadt s az ajkába harapott... És ezzel ime, be is fejeztük a jelentésünk; több hirünk nincs! Most azután önön a sor, nemes gróf ur, mivel tudja viszonozni?

- Egy töltött - puskaporosaknával! - felelte a gróf - melynek kanócát, attól félek, itt hozom a kezemben! A ti hireitek és az enyéim - mint len és tüz! Avagy mint bizonyos vegyiszerek, amiket ha az ember összekever - robbannak. Kedves barátom, nemes lovag - jertek ide közelebb hozzám, és hogyha én elmondom nektek, ami Lüttichben és a püspökkel történt: akkor bizonyára magatok is azon a véleményen lesztek, amelyen én, hogy Lajos király éppoly bizalommal vállalkozhatott volna zarándokutat az alvilágba, mint ahogy erre az időszerütlen látogatásra adta a fejét...

A két nemes ur szorosan odalovagolt a gróf mellé és egyik álmélkodásból a másikba estek, mikor az nekik elmesélte a lüttichi és schönwaldt-i események történetét. Majd Quentint is magukhoz szólitották s főként a püspök halálára vonatkozóan kérdezték ki részletesen, mig végre is Quentin megunta a sok faggatást, s több kérdésre nem akart választ adni, mert nem tudta, hogy miért faggatják s vajjon mire akarják fölhasználni az ő adatait.

Igy érkezett a kis csapat a Somme-folyó dusan termő, sik partjához, s hamarosan elérték a kis Peronne la Pucelle sáncait s a körülötte elterülő, nagy, zöld sikot, amelyen a burgundi herceg körülbelül tizenötezer főből álló hadseregének sátrai sorakoztak szétszórtan egymás mellett.

1 Noha nyilt helyen épült s a támadásnak sokszor kitett határon, a Somme-folyó mellett, ellenség addig még nem tudta bevenni s megtartotta: Peronne la Pucelle (még be nem vett, szüz vár), nevét. Csak Wellington vette be 1815-ben s a németek a világháboru során.