Hatodik fejezet

Séta közben mélyen elgondolkozott Quentin, s akárhogy csűrte-csavarta és forgatta elméjében azokat a szavakat, amiket nagybátyjától hallott: kénytelen volt önmagának bevallani, hogy - csalódott benne. Nem ilyennek képzelte ő Balafrét, akinek híre zarándokok vagy utazó kereskedők révén a hazájába is elkerült, s vitézi tetteiről csodákat meséltek. Anélkül, hogy édesanyja tisztelt emlékét meg akarta volna sérteni, mégis csak arra a meggyőződésre jutott, hogy anyai nagybátyja egyszerű, közönséges zsoldos katona, aki egy pénzzel sem jobb, sem rosszabb, mint többi társai, akik ugyanezt a mesterséget űzik s jelenlétükkel csak súlyosbítják Franciaország különben is zilált helyzetét. De kiváltképpen fájt neki az, hogy amikor elmondotta családjuk szomorú sorsát, csöppnyi meghatódottságot sem árult el, sőt ellenkezően, teljes részvétlenséggel fogadta a hírt. Szóval: Balafré vitéz, edzett katona volt, de önző és szűkkeblű ember; becsülettel töltötte be hivatását, de ezenkívül kevés olyan tárgy volt, ami őt érdekelte volna; legföljebb volt benne némi ájtatosság, ami azonban leginkább azokban a kicsapongásokban merült ki, amikre kedvelt komájával, Bonifác testvérrel és gyóntatójával elég gyakran vállalkozott. Talán épp ezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek nem tették őt alkalmassá arra, hogy a király - aki embereit és azok értékét jól ismerte - valamely nagyobb munkakörrel, talán csapatparancsnoksággal bízza meg, s noha Lajos király gyakran talált alkalmat arra, hogy őt kegyeiben részesítse és kitüntesse: Balafré mindazáltal nem volt más, mint egyszerű testőr.

Mialatt Quentin ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal foglalkozva folytatta útját a folyó partján, képzeletében ismét fölmerült előtte az öreg Péter mester alakja, aki sokkal nagyobb megértést és szívjóságot tanusított iránta, mint vérbeli rokona: Balafré. Hogy is mondja a skót közmondás? - „Jobb egy barátságos idegen, mint egy idegen vérrokon.” - Elhatározta tehát, hogy Péter mester titokzatos személyét, ha törik-szakad is, kinyomozza és fölkeresi, legalább lesz valakije, aki okos tanáccsal és útbaigazítással látja el; ha pedig csakugyan kereskedő, mint ahogy ő mondotta: akkor meg éppen külföldi útjára is elkísérheti és még szolgálatot is vállalhat mellette, amely esetleg inkább kedvére való lehet, mint Lajos király udvarában a testőrszolgálat.

Útközben szemben találkozott egyszerű emberekkel, akiktől megtudakolta Péter mester házát; csaknem valamennyien udvariatlan, sértő, sőt egyenesen fenyegető magatartást tanusítottak iránta s furcsa sapkájára gúnyos megjegyzéseket tettek. Egyik sem ismerte Péter mestert, mert Tours-ban számos polgárember lakik, akik ezt a nevet viselik, így hát minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Ezeknek az embereknek furcsa, szinte megmagyarázhatatlan viselkedése azt a hiedelmet keltette benne, hogy vagy ő van megbabonázva, vagy pedig Tours lakói a legostobább, legdurvább és legbarátságtalanabb népe egész Franciaországnak.

És csakugyan: nemsokára olyan eseménynek lehetett a szemtanuja, sőt szenvedő hőse, amely az ő ebbéli véleményét a legteljesebb mértékben igazolta.

Egy kis magaslaton, amely az úttal szemközt, a szép Cher-folyó mentén emelkedett, két hatalmas diófa állott, amely alatt néhány pór férfi és asszony bámult meredt szemmel föl a fára. Minthogy ez a különös jelenet nagyon fölhívta a figyelmét, sietve ment a kis csoport felé és még elég jókor érkezett, hogy abban a borzalmas látványban ő is részesülhessen, amelyet azok annyira megbámultak. A fán ugyanis egy akasztott ember lógott irtózatosan eltorzult arcvonásokkal.

- Miért nem vágjátok le azt az embert? - kérdezte Quentin borzalommal az emberektől, akiknek arcáról azonban csak a reszkető félelmet olvashatta le. Az egyik pór férfi reszkető kézzel mutatott a fa derekára, amelyre késsel egy liliom alakja volt vésve, körülötte olvashatatlan ákom-bákom. Durward, aki ezt a jelet nem ismerte, a furcsa irka-firkát pedig nem tudta elolvasni, egy pillanat alatt fölmászott a fára és pompás vadászkésével, aminek hazájában: skene dhu a neve, egyetlen nyisszantással elvágta az akasztott ember kötelét, miközben felszólította a fa alatt álló embereket, hogy a zuhanó testet fogják föl karjaikkal. Azok az emberek azonban, akik ezt a műveletet végignézték, dehogy is siettek segítségére Durward-nak, hanem ész nélkül, ki merre látott, hirtelen szétrebbentek, mintha még csak szemtanui sem akartak volna lenni ennek a mentési akciónak. A lezuhanó test mozdulatlanul terült el a földön, s mire Durward szintén földet ért, abban már nem volt élet, s minden élesztési kísérlete hiábavalónak bizonyult.

Mialatt Durward az akasztott ember körül szorgoskodott, iszonyú lárma és asszonyi sikoltozás hangzott feléje a közelből. Különös öltözetű asszonyok és férfiak rohantak elő és fogták őt körül, miközben valami teljesen érthetetlen nyelven kiáltoztak feléje; majd azt érezte, hogy valaki a karját durván megragadja s egy hegyes kést szögez a mellének.

- Nyomorult hullarabló! - kiáltott reá egy durva hang rossz franciasággal. - Hát még ki akarod rabolni az áldozatodat, akit megöltél! De megállj csak, majd elbánunk veled!

És e szavak után minden oldalról meztelen kések meredtek feléje és iszonyú szitkok hangzottak föl. Durward-nak csak nagy nehezen sikerült értésükre adni a való tényállást, miközben az asszonyok a holttest körül síránkoztak s a hajukat tépve, ruhájukat szaggatva, tördelték tehetetlenül a kezüket.

E furcsa külsejű asszonyok és férfiak gyülekezete valami turbán és kucsma-féle fejdíszt hordott; egyik-másik férfi fekete szakállt viselt, de valamennyien megegyeztek abban, hogy arcuk olyan sötétbarna volt, mint az afrikai benszülötteknek. Fegyverük a kés, de némelyiknél Durward afféle görbe mór kardot vett észre. Az egyik férfi, aki alighanem a vezérük lehetett, minduntalan a kardjához kapott, fájdalomkitörései még az asszonyokéit is fölülmulták s iszonyú átkozódások és fenyegetések közt bosszút esküdött.

Ezek a furcsa öltözetű és különös viselkedésű emberek annyira különböztek azoktól az emberektől, akiket Durward világéletében látott eddig, hogy hajlandó volt azokban a rettegett szaracénokat, az úgynevezett pogány kutyákat fölismerni, akikről a régi románcokban azt olvasta, hogy épp ellentétei a nemes lovagoknak és a papoknak. Már éppen faképnél akarta hagyni őket, mikor a környező bozótok felől lódobogás és fegyverzörgés hangzott föl, s a másik pillanatban a szaracénoknak vélt emberek azon vették észre magukat, hogy francia lovaskatonák támadták meg őket. Mikor ijedtségükből fölocsudtak, a holttestet, amelyet már a vállukra emeltek, eldobták s ki merre látott, hanyatt-homlok elmenekültek, amiben már nagy gyakorlatuk lehetett, mert a lovak hasa alatt s a lándzsaszúrások ügyes kikerülésével, szemfényvesztő gyorsasággal eltüntek a színhelyről. A katonák mindössze kettőt tudtak elcsípni közülök; az egyik az a fiatal ember volt, aki az imént haragjában görbe mór kardjához kapkodott és förtelmesen szitkozódott. A harmadik fogoly - Durward Quentin volt, akit tiltakozása ellenére elfogtak és megkötöztek.

Quentin bizakodva kereste szemmel a katonák parancsnokát, akitől szabadulását remélte, de amikor megpillantotta, maga sem tudta, vajjon örüljön-e, avagy búsuljon-e annak, hogy az a parancsnok senki más, mint az az állandóan lehorgasztott fejjel járó férfi, aki Péter mester fiatalabb társa volt. Annyi bizonyos, hogy bármily bűnt követtek is el ezek a furcsa emberek, a parancsnoknak tisztában kellett volna lenni azzal, hogy neki azokhoz semmi köze nincsen. Bárhogy volt is, Durward-nak sok ideje nem volt a töprengésre, mert az a komor tekintetű férfiú most megszólalt:

- Trois-Echelles és Petit-André, lépjetek elő! Ezek itt szép, egyenesnövésű fák. Ezt a hitetlen, tolvaj népséget meg akarom tanítani arra, hogyan kell tiszteletben tartani a király igazságszolgáltatását, ha egy gazembert közülök elcsíp és megfenyít. Szálljatok le a lóról, fiúk és tegyétek meg kötelességteket!

A két katona egy pillanat alatt a földön termett s a nyeregkápa mellől köteleket oldoztak le, amelyek végén az a bizonyos hurok volt látható, amely mingyárt nyakékül fog szolgálni. Durward ereiben megfagyott a vér, mikor észrevette, hogy a nyeregkápa mellől nem két, hanem három kötelet oldoztak le a katonák, amelyek közül az egyiket bizonyosan az ő nyakának szánták. Rémülten kiáltott a távozó parancsnok után s erélyes szavakkal emlékeztette a ma reggeli találkozásra a folyó partján s hivatkozott skót származására, mint akinek a két nemzet közt fennálló szövetséges szerződés értelmében itt bizonyos kiváltságai vannak; tiltakozott az ellen, mintha neki ez emberekhez egyáltalán köze volna, akiket nem ismer, fogalma sincs tehát arról, hogy mivel vádolják őt!

A parancsnok rá se hederített Durward emlékeztetésére, de még csak rá se tekintett, hanem két ott ólálkodó paraszthoz fordulva, ezt a kérdést intézte hozzájuk:

- Ezt a fickót ott láttátok ti a csavargók közt?

- Persze, hogy köztük volt, Sire! erősítette az egyik paraszt. És a nemes és vitézlő főporkoláb úr kegyes engedelmével legyen mondva: ő volt az - amint már mondottuk is - aki a fáról levágta azt a gazfickót, akit a király őfelségének igazságszolgáltatása felköttetett.

- Én pedig esküszöm az Istenre és a tours-i szent Mártonra, hogy ez az ember akkor is köztük volt, mikor azok a gazemberek a majorunkat kirabolták! - vallotta a másik paraszt.

- Csakhogy ez az ember fekete volt, apa! - szólalt meg most egy fiucska. Ez itt pedig fehér ember. Annak rövid, göndör volt a haja, ennek pedig szép hosszú haja van.

- Igazad van, fiam - jegyezte meg a paraszt - sőt az is igaz, hogy annak zöld kabátja, ennek pedig szürke ujjasa van. Dehát, méltóztatik tudni főporkoláb úr, ezek a gazemberek éppúgy tudják változtatni az arcukat, mint a ruhájukat és én így még mindig csak az első vallomásom mellett maradok.

- Már egymagában is elég, ha azt láttátok, hogy beleavatkozott a király igazságszolgáltatásába azzal, hogy azt az akasztott embert élesztgetni próbálta. Trois-Echelles és Petit-André - végezzetek velük!

- Várjon még, parancsnok úr! - kiáltott föl kétségbeesetten Quentin - hallgasson meg hát engem is és ne ölessen meg ártatlanul! Egyúttal figyelmeztetem, hogy a vérem bosszúért kiált az égre, s az életemet számon kérik öntől az én honfitársaim itt a földön, s majdan az örök bíró odafenn az égben!

- Cselekedetemért mind a két helyen helyt fogok állni! - felelte a főporkoláb nyugodtan s kezével intett a két hóhérnak. Majd gonosz mosollyal ajkán diadalmas pillantást vetett a bekötött jobbkezére, amely alighanem Quentin Durward ma reggeli ütésének nyomait viselte.

- Nyomorult, bosszúálló gazfickó! - kiáltott föl magánkívül Durward, aki most megértette, hogy ennek az embernek személyes bosszúműve ez és hogy kegyelemre nála nem számíthat.

- Ez a szegény ember megőrült - jegyezte meg a főporkoláb. Trois-Echelles, intézz hozzá néhány vigasztaló szót, mielőtt végeznél vele. Értesz te már ehhez, mikor pap hiányában vigasztalásra szorul a halálraítélt. De azután gyorsan végezz ám vele! Én még folytatom a körutamat. Katonák - utánam!

Élén a főporkolábbal, az őrség folytatta az útját, csak két vagy három embert hagytak vissza, hogy az akasztásnál segítsenek. Durward kétségbeesetten nézett a távozó csapat után, s immár a reménynek utolsó sugara is kihunyt, hogy élve szabaduljon ki ez emberek kezei közül. Riadtan tekintett szét maga körül s ekkor csodálkozva vette észre, hogy két fogolytársa mily nyugalommal, a halálfélelem legkisebb nyoma nélkül, fogadja hóhérait és néz szomorú sorsa elé; csak éppen a barna arcbőrük lett kissé sápadt, arckifejezésük azonban változatlan s a szemükben most is ott van a törhetetlen dac és büszkeség. Mint a csapdába került róka, ha már semmiféle ravaszsággal és fondorlattal nem tud szabadulni, néma megadással fogadja a halált, amit sem a farkasnál, sem a medvénél nem tapasztal a vadász.

Ezalatt a két hóhér felkészült az akasztáshoz.

Az egyik: Trois-Echelles, magas, szikár ember volt; szemének ijesztő tekintete s arcának furcsa vonásai félelmetes külsőt kölcsönöztek neki; pedig ezt azzal a rózsafüzérrel akarta enyhíteni, amit állandóan a nyakában hordott s amit halálraítélt bűnösnek minden esetben felajánlott. Ily módon tehát ez az ember a fogházak gyóntató atyjának szerepét egyesítette magában a hóhér szerepével.

A másik hóhér: Petit-André, amannak épp ellentéte volt; mosolygós külsejű, gömbölyű, mozgékony kis emberke, aki mesterségét olyan kedvvel látta el, mintha bizony az volna a legmulatságosabb foglalkozás a világon. Jóindulatot, szinte gyöngéd barátságot érzett áldozatai iránt, akiket becéző néven szólított, amit mindig az illető életkorához vagy neméhez alkalmazott; s amíg Trois-Echelles bölcseleti és vallásos szavakkal szokta vigasztalni a halálraítélteket, Petit-André inkább jóízű tréfákkal mulattatta áldozatát s az árnyékvilágból való kimulást mint szóra sem érdemes, tréfás mozzanatot igyekezett föltüntetni, mint amellyel nem is érdemes komolyan foglalkozni.

Bármennyire ellentéte volt is egymásnak ez a két ember, abban az egyben mindketten megegyeztek, hogy az emberek egyformán - gyülölték őket és egyformán irtóztak tőlük. Csakhogy e tekintetben is az elsőbbséget át kellett engedniük mesterüknek és parancsolójuknak: Tristan l’Hermite főporkolábnak.

Quentin Durward ezalatt elgondolkozott... Otthon, az ősi ellenség legalább hazai földbe temeti őket, itt azonban a varjak és a saskeselyűk martaléka lesz idegen országban. És e gondolatra könnyek gördültek végig az arcán. E pillanatban Trois-Echelles érintette meg az egyik vállát, komoly arccal kívánt neki keresztényi türelmet és megadást, majd emelt hangon, hévvel idézte:

- Beati, qui in Dominus moriuntur!

A szemében könnyek csillogtak, mikor a lelket dicsőítette, amely a porhüvelyét immár elhagyni készül.

De ugyanakkor Petit-André érintette meg a másik vállát s derűs hangon így szólt hozzá:

- Bátorság, fiam! Bátorság! Ha már táncolnod kell, hát vigan fogj hozzá, a zene már rázendített - miközben a kötelet megforgatta a feje fölött, hogy a tréfának nagyobb nyomatékot adjon.

És miközben Quentin zavarában azt sem tudta, hogy melyiknek a szavára figyeljen, ezek annál határozottabban fejezték ki szándékukat, mert ők most egyenesen egy kiválasztott fa felé vezették, miközben azzal vigasztalták, hogy csekélység az egész, hiszen mindössze néhány pillanatig tart.

Ez épületes beszéd alatt Quentin váltig tekintgetett maga körül: vajjon ki volna az, aki szavait megértené és a szerint járna el:

- Hát nincs köztetek egy jó keresztény, aki Lesley Lajosnak, a skót testőrnek, akit itt általában Balafré néven ismernek - tudtára adná, hogy unokaöccsét itt mily gyalázatos módon ölik meg?

Quentin e szavakat épp a kellő pillanatban mondotta el: egy skót íjász, akit néhány társával együtt csupán a kíváncsiság vonzott erre a helyre, hogy lássák, vajjon mi történik ez embercsoport közepén, meghallotta azokat s most erélyesen rászólt a két hóhérra:

- Úgy vigyázzatok, hogyha ez az ifjú csakugyan skót származású: alaposan meggyülik miatta a bajotok!

- Isten mentsen meg minket attól! - felelte Trois-Echelles. De hiszen nekünk a parancsot végre kell hajtanunk! - és csak vonszolta maga után a halálra rémült ifjút.

- Én mindig mondottam, hogy nem jó soká teketóriázni! - jegyezte meg Petit-André társához fordulva, miközben megragadta Quentin másik karját.

Quentin azonban meghallotta a skót íjász figyelmeztető szavait, s a két pribéket messze ellódítva magától, összekötözött kezekkel honfitársához rohant:

- Segíts rajtam, bajtárs! - esdekelt Quentin anyanyelvén. Segíts rajtam, az Istenre kérlek! Én ártatlan vagyok s a te honfitársad vagyok, segíts rajtam, mert úgy fogsz a végítélet napján helytállni bűnödért, ha engem cserben hagysz!

- Szent Andrásra mondom, hogy neked, bajtárs, a hajadszála sem görbülhet meg addig, amíg én élek - felelte a skót íjász kardját kihúzva.

- Oldozd meg a kötelékeimet, hogy én magam is segíthessek magamon! - esdekelt Quentin.

Nos, az íjász kardjának egyetlen érintésére Quentin kötelékei lehullottak, mire ez az egyik katona kezéből kikapta a lándzsát és diadalmasan fölkiáltott:

- Most pedig idejertek, ha van bátorságtok!

A két hóhér összesúgott.

- Eredj és vágtass rögtön a főporkoláb után - mondotta Trois-Echelles társának - addig én valahogy maradásra kényszerítem ezeket itt. Majd hangosan felkiáltott: A főporkoláb katonái - fegyvert ragadj!

Petit-André lóra kapott és elvágtatott; a katonák, Trois-Echelles parancsára, sorakoztak, amit a másik két fogoly arra használt föl, hogy búcsú nélkül kereket oldjon. A katonák nem sokat törődtek vele, hiszen már ők is megelégelték az efféle látványt. Hadd fussanak tehát. Meg kell azonban jegyezni, hogy a skót testőrség és a főporkoláb katonái közt már régibb keletű féltékenység zavarta meg az egyetértést.

- Hadd hallom legalább, hogy micsoda főbenjáró bűnt követett el ez a fiatal ember? - kérdezte a skót íjász.

- Egy akasztott ember testét vágta le egy olyan fáról, amelyen a liliom jele volt látható - felelte Trois-Echelles.

- Nos, bajtárs, hogyan vetemedhettél ily nagy törvényszegésre? - kérdezte a skót íjász.

Durward elmondotta, hogy pusztán emberszeretetből cselekedett; arra a jelre még csak nem is gondolt és sem a királyt, sem pedig a pápa őszentségét nem akarta megsérteni.

Eközben Petit-André lóhalálban visszaérkezett és jelentette, hogy a főporkoláb és a csapata mingyárt megérkezik; ő majd igazságot tesz ebben a vitás kérdésben.

- Pompás! - kiáltott föl a skót íjász. De az én társaim is ott jönnek, ni!

És csakugyan: csaknem egyidejüleg Tristan főporkoláb csapatával érkezet a színhelyre - Balafré vezetése mellett négy vagy öt skót lovastestőr. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Lesley Lajos ezúttal éppen nem mutatkozott olyan közömbösnek, mint amilyennek Quentin őt a fogadóban megismerte, hanem abban a pillanatban, amikor meglátta unokaöccsét, amint az a lándzsával kezében védekező állásba helyezkedett, szinte ordítva kiabálta oda katonáinak:

- Hej, Cunningham!... Gentlemen!... Bajtársak, ide mellém! Unokaöcsém, nemes ifjú, bajban van! Hej, Lindesay... Guthrie!... Tytie!... Kardot ránts és vágj közéjük!... Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!... Hajrá!

No, most, minden valószínűség szerint, elkeseredett harc fog kifejlődni a két ellentábor közt; habár a főporkoláb katonái számbelileg túlsúlyban voltak is, azért a győzelem nem okvetlenül őket illette meg, mert hát a skót testőrség emberei jobban forgatták a kardot. A főporkoláb alighanem hamarosan áttekintette a helyzetet s intett katonáinak, hogy tartózkodjanak minden támadástól, ellenben Balafrénak feltette azt a kérdést: mi a célja neki, mint a király testőrének, azzal, hogy egy közönséges gonosztevő kivégzését megakadályozza.

- Mindenekelőtt tagadom, hogy ez a vád igaz volna! - felelte Balafré. Szent Mártonra mondom, hogy mégis csak van valami különbség, mikor ti egy közönséges gonosztevőt akartok kivégezni, vagy mikor az én unokaöcsémet akarjátok felkötni!

- A te unokaöcséd azért lehet éppoly gonosztevő, mint akárki más! - felelte a főporkoláb. És minden külföldi idegen köteles a francia törvények szerint igazodni.

- Ez igaz, csakhogy nekünk, skót testőröknek, vannak ám kiváltságos jogaink is! Nemde, bajtársaim? - kiáltott föl Balafré.

Ezután még mindkét részről hosszasabb ellenvetéseket tettek, megállapodásra azonban nem jutottak; végre Tristan l’Hermite főporkoláb azzal az érveléssel akarta elhallgattatni Balafrét, hogy ez a gonosztevő lehet ugyan az ő unokaöccse, de mégsem tagja a skót testőrségnek; következésképpen a reájuk érvényes kiváltságokat nem élvezheti.

A skót íjászok zavarodottan néztek össze. De ekkor Cunningham halkan odasúgta Balafrénak:

- Ne hadd magad, pajtás! Mondd, hogy ez az ifjú e perctől kezdve a skót testőrség tagja.

- Szent Mártonra mondom, igazad van, pajtás! - kiáltott föl örömmel Balafré s most már fenhangon tudtára adta a főporkolábnak, hogy ő ezt az ifjút a mai napon fölvette a skót testőrség tagjai közé.

- Akkor hát egyelőre rendben volnánk, uraim! - felelte a főporkoláb. Ti tudjátok, hogy mily kiváltságokra van jogosultságtok, abba én nem avatkozom. Én azonban az ügyet döntés végett őfelsége elé fogom terjeszteni és csak arra kérlek benneteket, gondoljátok meg, hogy amikor az ügyet ily módon intézem el, voltaképpen én kíméletesebben járok el, mint ahogy kötelességem volna.

E szavak után a főporkoláb csapatával együtt elvonult, míg a skót testőrök azon tanakodtak, hogy voltaképpen mit is kellene hát cselekedniök!

Abban állapodtak meg, hogy mindenekelőtt kapitányuknak, Crawford lordnak tesznek jelentést az esetről, Quentin nevét pedig rögtön fölveszik a skót testőrök névsorába.

- Csakhogy kedves nagybátyám és megmentőim - szólt közbe Quentin kissé akadozva - én még nem határoztam, vajjon egyáltalán belépek-e a testőrségbe...

- No, öcsém, akkor arra nézve is határozzál magadban, vajjon mi lesz jobb: az-e, ha belépsz közénk; avagy az, ha - fölakasztanak? Mert tudd meg, hogy más módon nem kerülhetsz ki a csávából!

Quentin mégis meggondolta a dolgot, hiszen még nem felejtette el azt az érzést, amit a nyakába akasztott kötél okozott neki. Ennél már mégis csak jobb, ha testőrnek áll!

- De ajánlom, hogy tartson velünk és kövessen bennünket a kaszárnyába, mert hogyha a mi védelmünk alól kikerül: élete egy pillanatig sincs biztonságban, valameddig ezek az embervadászok a környéken kószálnak - jegyezte meg Cunningham.

- De legalább ezt az éjszakát szeretném a vendégfogadóban tölteni - szabadkozott még mindig Quentin.

- Miért ne, édes öcsém! - felelte Balafré gúnyosan. Akkor legalább az a mulatság várna reánk, hogy holnap reggel téged vagy a csatornából, vagy a mocsárból, esetleg - zsákba varrva, hogy könnyebben tudjál úszni - a Loire vizéből halászhatnánk ki. Mert hát okvetlenül ez lenne ám a vers vége! A főporkoláb - fordult most Balafré Cunningham felé - mosolygott, mikor távozott; már pedig az azt jelenti, hogy valami rosszat forgat az elméjében.

- Az már azután mindegy, hogy mit forgat az elméjében, - felelte Cunningham - annyi bizonyos, hogy ilyen nemes vad, mint amilyenek mi vagyunk, nem mindig kerül nyílhegye végére. Hanem, tudod, Balafré, azt szeretném, ha mindenekelőtt azt az ördögi Oliver-t avatnád be a dolgunkba, aki eddig még mindig jó barátunknak mutatkozott, s aki Lajos királyi apánkkal hamarabb beszélhet az esetről, mint a főporkoláb, mert Oliver holnap korán reggel borotválja meg a királyt.

- Csakhogy egy a bökkenő! - felelte Balafré. Üres kézzel nem tanácsos a borbéllyal tárgyalni, én pedig olyan letarolt és csupasz vagyok, mint a - nyírfa decemberben.

- Mi sem különben - jegyezte meg sóhajtva Cunningham. Oliver egyelőre kénytelen skót becsületszavunkkal megelégedni, a legközelebbi zsoldfizetés napján pedig majd csak összerakunk számára egy csinos kis összeget. Ez az ajánlat nekünk is jó, mert ha tudja, hogy a zsoldunkból neki is lesz része: bizonyosra vehetjük, hogy a zsoldfizetés napja hamarosan elkövetkezik.

- Most pedig föl a kastélyba! - mondotta Balafré. Útközben unokaöcsém majd elmeséli, hogyan akadt a porkoláb hálójába, hogy Crawford lordnak jelentést tehessünk.