Negyedik fejezet

A reggeli, amint már előző fejezetben jeleztük, valóban kitünő volt. Megnyitotta az ételsort a híres-nevezetes perigordi pástétom, amiért az igazi inyenc, akárcsak Homerosz ókori lotofágjai a lótuszért, él-hal. Volt azután ízletes rogoût, apróra vágott foghagymával, amit a gascogne-iak szeretnek, de amit a skótok sem vetnek meg; majd a szomszédos montricharti erdőben lőtt vaddisznó sonkája került sorra, s mindezek mellé pompás, foszlósbélű fehér kenyér, kerek cipóalakra sütve, aminek a neve: boule volt (innen származott a pékek francia elnevezése: boulanger s amelynek héja még vízbe mártva is ízletes falat. Pedig nemcsak víz volt ám az asztalon, hanem bőrkancsóban, aminek bottine volt a neve, mintegy négy messzely pompás beaulieu-i bor gyöngyözött. Ez a sok jó inyencfalat még a haldokló ember étvágyát is felköltötte volna; képzelhető tehát, mily ingerlő hatást tett erre az alig húsz éves ifjúra, aki bizony tegnap is nagyon keveset evett. Hozzá is látott amúgy Isten igazában és egymás után ürültek ki a tálak nagy csodálkozására a vendéglősnek s nagy mulatságára Péter mesternek.

Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Péter mester őszintén örült a fiatal ember jó étvágyának és nem sajnálta tőle az ételt, mert az volt a meggyőződése, hogy a megvendégelésével valóban emberbaráti cselekedetet vitt véghez; kínálta is váltig ifjú vendégét, mikor észrevette, hogy annak mohó étvágya mintha fokonkint megcsappant volna, amit azután holmi finom nyalánkságokkal iparkodott ébren tartani. Miközben Péter ifjú vendégének étkezését végignézte, az arca földerült, sőt mintha igazi jóakarat tükröződött volna le róla, ami azután az ő eredetileg kemény, szigorú természetével szinte éles ellentétben állott.

Quentin Durward a mohó evés közben észre sem vette Péter mester arckifejezésének ezt a változását s barátságos, de évődő hangon szemrehányást tett neki, amiért folyton csak őt nógatja az evésre, ő maga azonban nem is nyúl az ételhez.

- Óh, nekem bőjtölnöm kell, fiam! - felelte Péter. Délelőtt legföljebb egy kis süteményt eszem és vizet iszom reá. Ez az én reggelim... Hej, fogadós! Küldd be a feleségedet a reggelimmel! - mondotta Péter mester a fogadós felé fordulva.

Miután a fogadós távozott, Péter így folytatta:

- Nos, fiam, hát nem beváltottam-e ígéretemet, hogy jól megreggeliztetlek?

- Azóta sem volt ilyen jó étkezésben részem, amióta elkerültem Glen-Houlakin-ból! - felelte Durward.

- Glen-... mit is mondottál? - kérdezte Péter. Honnan a pokolból veszed elő ezt a hosszú nevet?

- Hát igen bizony, Glen-Houlakin, vagyis: szúnyogvölgy a neve a mi ősi birtokunknak, kedves uram! - felelte Durward. Azt hiszi, Péter mester, hogy ezzel a reggelivel megszerezte magának azt a jogot is, hogy a mi ősi birtokunk nevén jót nevessen?

- Isten ments, fiam! Dehogy volt szándékomban, hogy téged megsértselek! - felelte engesztelő hangon Péter. Csak azt akartam mondani, - látván mily jól ízlett neked a reggeli - hogy a királyi testőrség íjászai mindennap ilyen jó, sőt talán még ennél is jobb reggelit esznek.

- Hát biz az nem csoda! - felelte Durward. Hogyha valaki az éjszakát abban a „fecskefészekben” gubbasztva tölti, reggelre bizony megjön az étvágya.

- És van is mivel csillapítania! - jegyezte meg Péter. Sőt nem is járnak félig meztelenül, mint a burgundiak, hanem olyan ruhájuk van, mint grófnak s oly jól étkeznek, akár a püspök!

- No, akkor ugyancsak jól megy a soruk - felelte Durward.

- Akkor hát miért nem akarsz közéjük állni, fiam? Nagybátyád sokat lendíthetne rajtad. De ide figyelj... Magam is érdekelve vagyok a dologban és elősegíthetném az ügyedet. Nemde, fiam: éppoly jól megülöd a lovat, mint kezeled az íjat?

- Hát szó, ami szó: az én törzsöm közt akadt már akárhány olyan jó lovas, mint aki valaha vascsizmáját acél kengyelbe tette. Az ön szíves ajánlatát végre is elfogadhatnám, mert a jó koszt meg a jó zsold, biz nem megvetendő dolog. De nézze csak, Péter mester! Én a becsületet, az előrejutást és a vitézi tetteket tartom szem előtt. Lajos királyuk azonban - hogy áldja meg az Isten, hiszen Skóciának barátja és szövetségese - itt lebzsel a kastélyban s legföljebb egyik várából a másikba lovagol s politikai praktikákkal városokat és tartományokat szerez magának, a helyett, hogy nyilt ütközetben hódítaná meg azokat. Ami engem illet: nos, én inkább a híres skót Douglas-ékkal tartok, akik állandóan hadakoztak s inkább hallgatták a pacsirta énekét, mint az - egér cincogását.

- Ifjú ember, ne ítélj elhamarkodva a király tetteiről! - felelte Péter. Lajos az alattvalóinak vérét kíméli és nem a magáét. Montlhery-nél személyes bátorságáról tett tanubizonyságot.

- Hát persze! De annak már legalább is van tíz-tizenkét éve, ha nem több! Én inkább szolgálom az olyan urat, aki a becsületét éppoly fényes tisztán tartja, mint a címerpajzsát és a csatazajban érzi jól magát s a csatamezőn keresi a szerencséjét.

- Akkor hát miért nem próbáltak már Brüsszelben szerencsét a burgundi hercegnél? Bezzeg lett volna alkalmad akár mindennap kitörni a nyakad, s egészen bizonyos, hogy nem hiába fáradtál volna nála kiváltképpen akkor, ha megtudta volna, hogy épp te vagy az, aki az ő erdészlegényét jól elagyabugyálta.

- Sajnos, szerencsétlen sorsom ezt az ajtót elzárta előlem! - jegyezte meg Durward.

- Akkor hát te vakmerő, te, akinek az ifjúi hév bizony még a vesztét fogja okozni, külországban találhattál volna még ezenkívül sok alkalmat. Mi a véleményed például - Vilmos márkgrófról?

- Mit mondott, Péter mester? - pattant föl hirtelen Durward. Azt a szakállas vadkant szolgáljam én, azt az Ardennek rémét? Egy rablóvezért, a gyilkosok főnökét, aki egy rongyos ujjasért kész embert ölni, papokat és zarándokokat agyonverni. Nohát, örök szégyenfolt lenne ez atyám címerpajzsán!

- Jól van, jól, te heves vérű ifjú, - felelte Péter - hogyha te azt a vadkant nem tartod méltónak magadhoz, miért nem keresed föl a fiatal gelderlandi herceget?

- Akkor inkább az ördöggel szövetkezem! - fortyant föl Durward méltatlankodva. Őszintén szólva: az a herceg még a földnek is teher. Hogy egyenesen a poklok fenekére jut: egészen bizonyos. Azt beszélik, hogy saját atyját tömlöcbe csukatta, sőt meg is veri. Hát hogy gondol már ilyet, Péter mester?

- Nem is gondolnád ifjú barátom, mily hamarosan véget ér a vérrokonság a magasabb rangú családokban! - jegyezte meg Péter, akinek feltünt, mily lesujtó véleménye van a gyermeki hálátlanságról. És különben is: az atyja is megverte őt annak idején, hát egyszerűen csak a kölcsönt adta vissza neki - tette hozzá Péter most már derűsebb hangon.

- Nem győzök csodálkozni, Péter mester, a beszédén! - mondotta Durward lángpiros arccal. Az ön ősz fejével más tárgyat választhatna a gúny céltáblájául. Ha megverte is a fiát gyermekkorában, de úgylátszik, nem annyiszor, ahányszor kellett volna; s bár ott halt volna meg a keze között, semhogy az egész keresztény világ szégyenére tovább éljen ez a szörnyeteg, akinél pokolibb fajzatot keresztvíz alá soha még nem tartottak.

- Ahogy te, fiam, a fejedelmek és főnökök jellemét megítéled, kár, hogy magad is nem hadvezérnek születtél. Mert hát hol találna az ilyen nagyon okos ember maga számára olyan vezért, akit méltónak találna önmagához?

- Ön gúnyt űz belőlem, Péter mester! - mondotta Durward mosolyogva. És talán igaza is van, de viszont ön még nem nevezett meg senkit, aki valóban derék vezér és kitünő katonái vannak, s akit igazán érdemes lenne szolgálni.

- Igazán nem tudom, hogy kire gondolsz, fiam!

- Hát kire másra, mint arra, aki - Mohamed koporsójaként - két mágnessark közt lebeg; arra a férfiúra, akit sem franciának, sem burgundinak nevezni ugyan nem lehet, de aki ezt a kettőt kiegyensúlyozza, akitől ez is, amaz is fél; ez is, amaz is őt szolgálja, bármily nagy és hatalmas fejedelmek legyenek is ők különben.

- Még most sem tudom, kit értesz te ez alatt, fiam! - jegyezte meg Péter mester.

- Hát kit értenék mást, ha nem a nemes luxemburgi Lajost, Saint-Pol grófot, a francia connétable-t? Kicsiny, de vitéz seregével jól megállja a helyét, fejét éppoly fennen hordja, mint Lajos király és Károly herceg, kettejük közt lebegve, mint a gyermek, aki a deszkahinta közepén mozdulatlanul áll, mialatt a hinta két végén a másik két gyermek fölváltva hol a magasba emelkedik, hol alászáll.

- Csakhogy alighanem mégis ő az, aki a három közül legrosszabbul cselekszik! - jegyezte meg Péter mester. Őszintén szólva, te, aki a fosztogatást olyan égbekiáltó nagy bűnnek tartod, alighanem nem tudod, hogy éppen a te Saint-Pol grófod volt az, aki elsőnek adta meg a példát arra, hogyan kell az országot háborús időben elpusztítani. Pedig azoktól a gyalázatos fosztogatásoktól, amilyenekre ő vetemedett, meg szokás kímélni az olyan városokat és falvakat, amelyek nem fejtenek ki ellenállást.

- Hogyha valóban így áll a dolog - felelte Durward - akkor bizony arra a gondolatra kell jutni az embernek, hogy a három nagy férfiú közül egyik sem jobb a másiknál; és ha választani kellene közülök, az éppolyan lenne, mint mikor valaki válogat a fák közt, hogy melyikre - akassza föl magát. Csakhogy ez a Saint-Pol gróf, ez a connétable, mégis csak egyszerű szerződés révén jutott birtokába annak a városnak, amely az én nagyrabecsült védőszentemnek a nevét viseli: Saint-Quentin! - itt Durward keresztet vetett. És úgy képzelem, hogyha én abban a városban laknék, az én védőszentem is többet gondolna reám mert hiszen nincsenek olyan sokan, akiket az ő neve után neveztek el, mint azok, akik a többi népszerűbb szentek nevét viselik. Rólam azonban, szegény Quentin Durward-ról, az ő lelki fiáról avagy keresztfiáról, alighanem végképp megfeledkezett, mert egyik napon éheztet, másnap pedig rábíz engem szent Juliánra vagy egy idegen ember szívességére, amit nekem a rosszhírű Cher-folyóban vagy az ennek adózó vízáradatban vett hidegfürdővel kell kiérdemelnem.

- Ne káromold a szenteket, fiatal barátom! - mondotta Péter mester feddő hangon. Szent Julián az utasok védőszentje és hátha az áldást osztó szent Quentin jobban gondoskodott rólad, mint azt magad sejthetnéd?

E pillanatban kinyílt az ajtó s egy tizenöt évesnek látszó leányka lépett a szobába, kezében tartva egy damasz asztalkendővel letakart tányért, amelyen aszalt szilvával telt csésze és egy serleg állott, melynek művészi kidolgozása méltó volt e városka híres ötvösművészetéhez. Durward is megcsodálta ezt a remekbe készült serleget, de nem kevésbé kötötte le figyelmét a fiatal leányka.

Hamarosan észrevette, hogy dús fekete haja van, amelyet az akkori idők divatja szerint fürtökbe fonva viselt; szabályos arcvonásaival, fekete szemével s Melpoménere emlékeztető, elmélázó arckifejezésével ez a leányka valóban szép és tetszetős jelenség volt, akiről szinte sugárzott az okosság és az értelem. Quentin legott észrevette, hogy valami komoly oka lehet annak, hogy ez a különben derűs tekintetű leányka ezúttal komoly, szinte szomorú; az ifjúság romantikus képzeletével pedig mingyárt arra következtetett, hogy ez a szép megjelenésű leányka mély hallgatásba temeti bánatát.

- Nos, Jacqueline, mi az, mi történt? - kérdezte Péter mester. Én azt kívántam, hogy Perette-né asszony hozza ide nekem a reggelimet. Pasque-Dieu! Talán bizony méltóságán alulinak tartja, hogy engem kiszolgáljon?

- Édesanyám gyöngélkedik - felelte Jacqueline kissé sietve, de alázatos hangon. Rosszul érzi magát s emiatt a szobát őrzi.

- Remélni szeretném, hogy a szobát - egyedül őrzi! - jegyezte meg az öreg Péter mester nyomatékkal. Én, leányom, mindenféle hájjal megkent vén ember vagyok, aki nem egykönnyen hisz holmi - kitalált betegségekben, amelyeket mentőkörülmények gyanánt akarnak velem elhitetni.

Jacqueline elsápadt és remegett Péter mester e szavainak hallatára, mert hiszen tagadhatatlan, hogy Péter hangja és tekintete, amely különben sem volt valami barátságos, mikor haragudott vagy gyanakodott valamiért, bizony ijesztő és fenyegető tudott lenni.

Quentin Durward lovagias előzékenysége már az első pillanatban megnyilvánult. Durward sietve vette ki Jacqueline kezéből a tálat, amelyet az ellenkezés nélkül engedett át neki, látván Péter mester szigorú, barátságtalan arcát. A leányka átható és esdő tekintetének azonban lehetetlen volt ellentállni, elannyira, hogy Péter mester nemcsak enyhült haraggal, hanem annyi udvariassággal, amennyit arckifejezéssel és kézmozdulatokkal ki lehet fejezni, így folytatta:

- Nem korhollak én téged, Jacqueline! Te még nagyon fiatal vagy, fiatalabb, hogy máris tudatában lehess annak, amivé - és csak fájdalommal gondolhatok erre! - egykor lenned kell: hamis, álnok lénnyé, mint nemednek valamennyi ingatag jellemű képviselője. A meglett férfikort még senki sem érte el anélkül, hogy ne lett volna alkalma erről meggyőződnie. Ime, itt van egy skót lovag, ő is csak ugyanezt mondhatja.

Jacqueline tekintete abban a pillanatban az idegen ifjú felé fordult, mintha csak Péter mester szavainak akarna engedelmeskedni, de bármily rövid és futó volt is ez a tekintet, benne volt a védelem és a támogatás iránt való esdeklés kifejezése, amit Durward, a fiatalság és a nevelés adta ösztönös gyorsasággal felismert s a női nem iránt tartozó tisztelet hatása alatt kijelentette, habozás nélkül arcába vágná keztyűjét annak a vele egykorú és rangú férfinak, aki azt merné állítani, hogy az a nő, akinek ő most a szemébe néz, nem a legőszintébb, legtisztább érzülettel van eltelve.

Jacqueline halotthalaványra vált s gyanakvó pillantást vetett Péter mesterre, aki az ifjú dicsekvését inkább megvető, semmint helyeslő mosollyal jutalmazta. Quentin, aki most már szintén meggondolta magát, erősen elpirult, tudatára ébredvén annak, hogy ő most olyat mondott, amit jogosan kérkedésnek minősíthet akárki; mégpedig egy békés foglalkozású, idősebb férfi fülehallatára. Elhatározta tehát, hogy Péter mester lesujtó mosolyát szó nélkül eltűri, mint amelyet megérdemelt. Odanyujtotta tehát neki a serleget és a kést, miközben kissé elpirult, de arcán felismerhető volt az alázat, amit zavart mosoly alá igyekezett rejteni.

- Óh, te balga ifjú! - szólalt meg Péter mester. Te éppúgy nem ismered a nőket, mint ahogy nem ismered a fejedelmeket, kiknek szívét - és itt ájtatosan keresztet vetett magára - az Isten a jobbkezében tartja.

- És ki tartja kezében a nők szívét? - kérdezte Quentin határozott hangon, már amennyire erélyes tudott lenni szemben ennek a különös öreg embernek gőgös fenhéjázó magatartásával, amely érezhető hatással volt reá, de viszont szégyelte volna, ha kénytelen lenne meghátrálni előtte.

- Ezzel a kérdéssel fordulj másvalakihez, fiam! - felelte Péter mester nyugodtan.

Quentin tehát ismét rendre utasítva érezte magát, de azért nem jött ki a sodrából. Ifjú lelke egész hevével lázadozott az ellen a gondolat ellen, hogy Péter mester ezzel a reggelivel végkép levehette őt a lábáról és azon csodálkozott: milyen fogalmuk van ezeknek a flamandoknak a franciák gazdagságáról, amelynek tulságosan nagy hatalmat tulajdonítanak! Fogadni merne, hogy ez az öreg kereskedő azt hiszi, hogy az a tisztelet, amit ő a kora miatt tanusít iránta voltaképpen az ő pénzének szól.

- Micsoda? - mormogta magában Quentin. Én skót nemes vagyok családfával és címerpajzszsal, ő pedig egyszerű tours-i kereskedő!

Péter mester ezalatt megsimogatta Jacqueline lecsüngő, hosszú hajfonatát és mosolyogva mondotta neki:

- Ez a fiatal ember majd kiszolgál engem, Jacqueline. Elmehetsz, leányom! De a te gondatlan anyádnak megmondom ám, hogy rosszul teszi, ha téged szükség nélkül annak tesz ki, hogy - megbámuljanak.

- Én akartam önt kiszolgálni, uram - felelte a leányka - s remélhetően nem fog azért megharagudni a rokonára, ha...

- Pasques-Dieu! - kiáltott föl türelmetlenül Péter mester. Talán bizony feleselni akarsz velem, avagy itt akarsz maradni, hogy ezt a fiatal embert jobban megbámulhasd. Eredj csak, leányom! Ő nemes ifjú, s az ő kiszolgálása kielégít engem.

Jacqueline eltünt, s a leánykának ez a gyors eltünése annyira kihozta sodrából Quentin-t, hogy szinte gépiesen engedelmeskedett, mikor Péter mester karosszékében hanyagul hátradőlve, olyan ember hangján, mint aki parancsoláshoz van szokva, így szólt reá:

- Tedd ezt a tányért ide mellém!

S miközben Péter mester szeme fölött összeráncolta fekete szemöldökét, amely alól élénk tekintete úgy tört elő, mint a nap sugara az elvonuló sötét felhő mögül, fürkésző pillantást vetett Quentin arcára s így szólt:

- Ugye, hogy szép teremtés? És ez a szeretetreméltó leányka - kiszolgáló leány a vendégfogadóban! Egy tisztes polgárember házának díszére válnék, de mi haszna: rossz nevelés és alacsony származás!

Quentin megütközött, talán maga sem tudta, hogy miért, sőt talán meg is haragudott erre az öreg emberre, amiért azt mondotta, hogy ez a szép leányka egyszerű felszolgáló leány ebben a fogadóban; pedig bizonyára nem közönséges cseléd, hanem talán unokahúga a fogadósnak, vagy ehhez hasonló. De mégis csak szolgáló személy, aki a vendégek szeszélyeit kénytelen tűrni és kiváltképpen Péter mesteréit, akinek bizonyára vannak bogarai és elég gazdag ahhoz, hogy a figyelmes kiszolgálást megkövetelhesse. Az a gondolat is megfordult agyában, hogy végre is figyelmeztetni fogja ezt az öreg kereskedőt arra a különbségre, amely közte és a glen-houlakin-i Durward-család egyik leszármazottja közt kétségbevonhatatlanul fennáll. De valahányszor ebbéli szándékát végre akarta hajtani s Péter mester szeme közé nézett, valami megmagyarázhatatlan érzés megakadályozta őt ebben; mi több: minél jobban szemügyre vette ezt a különös öreg embert, annál jobban megerősödött benne az a kívánság, amely arra késztette: tudja meg mindenáron, hogy voltaképpen kicsoda is ez a férfiú; ő valami szindikusnak vagy Tours város egyik magas állású hivatalos személyiségének tartotta, szóval olyan embernek, aki megszokta, hogy tiszteletben és kitüntetésben részesítsék.

Eközben Péter mester is mélyen elgondolkozott, majd ájtatosan ismét keresztet vetve magára, néhány szem aszalt szilvát fogyasztott el s intett Quentin-nek, nyujtaná oda a serlegét. Mikor azonban Quentin a serleget eléje tette, Péter mester így szólt:

- Te nemes ember vagy, fiam?

- Kétségkívül, Péter mester! - felelte önérzetesen Quentin. Ha ugyan tizenöt generáció elég ahhoz, hogy annak tarthassam magam. Amint azt már említettem is! De azért ne feszélyeztesse magát, Péter mester, mert engem mindig arra tanítottak, hogy a fiatal köteles segítségére sietni az öreg embernek.

- Nagyon okos, kitünő alapelv! - jegyezte meg Péter mester, anélkül, hogy talán valami hálás tekintettel viszonozta volna Quentin-nek ezt az udvarias kijelentését, amit pedig az talán el is várt volna.

- Honnan a pokolból veszi ez az öreg kalmár azt a bizalmaskodást, amivel olyan önként értődően fogadja egy skót nemes ifjú kiszolgálását? Mintha bizony én valami szegény pór volnék Glen-Isla városából - mormogta magában Quentin.

Péter mester pedig, aki ezalatt kiitta a vízzel telt serleget, így szólt ifjú társához:

- Abból a mohó vágyból, amellyel te fiam, a bort elfogyasztottad, arra következtetek, hogy csöpp kedvet sem érzel magadban, hogy versenyre kelj velem a folyékony elem fogyasztásában. De van nálam egy olyan elixir, amely az egyszerű forrásvizet a legjobb francia borrá változtatja.

Mialatt ezeket mondotta, Péter mester kebléből elővett egy tengerikígyó bőréből készült nagy zacskót s abból apró ezüstpénzt öntött a serlegbe, amely a felénél is följebb megtelt vele.

- Ifjú barátom - mondotta Péter mester - minden okod megvan, hogy hálás légy védőszented: szent Quentin iránt. Ajánlom, hogy alamizsnát ossz szét a szegények közt. Maradj te csak itt, ebben a vendégfogadóban mindaddig, amíg a te nagybátyád, Balafré, föl nem keres téged. Délután szabadul a szolgálatból és én majd tudtára adom neki, hogy te itt vagy. Nekem úgyis dolgom van a kastélyban.

Quentin Durward éppen mentegetőzni akart, hogy új ismerősének ezt a sok szívességét már el sem fogadhatja; Péter mester azonban szigorúan összeráncolta a szemöldökét s meghajlott termetét olyan méltósággal, amelyet várni sem lehetett volna tőle, büszkén kiegyenesítve, parancsoló hangon így szólt:

- Ellentmondást nem tűrök, ifjú ember! Tedd azt, amit parancsoltam!

És e szavak után távozott, miközben Quentin-t kézmozdulattal maradásra intette.

Az ifjú skót tanácstalanul állott meg helyén; azt sem tudta, hogy mire vélje az egész dolgot. Első természetes és ösztönszerű mozdulata az volt, hogy beletekintett az ezüst serlegbe, amelyben jó nehány tucat pénzdarab lehetett. De azután a nemes ember büszke öntudatával utasította vissza magától annak még a gondolatát is, hogy ettől a gazdag plebejustól pénzt fogadjon el. Pedig ez reá nézve igen fontos kérdés volt, mert pénzbeli segélyforrása nagyon vékonyan eresztett, s abból ugyan alig tellett volna akár a dijon-i útra - ha rászánta volna magát, hogy a burgundi herceg udvarában vállaljon szolgálatot - akár pedig Saint-Quentinbe való utazásra, ha mégis inkább Saint-Pol connétable szolgálatát választaná. Addig-addig tétovázott, míg végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy legjobb lesz nagybátyja tanácsára hallgatnia. A serlegben talált pénzt tehát a selyem sólyomzsebbe rejtve, hívta a vendégfogadóst, hogy az ezüst serleget visszaadja neki és hogy egyúttal megtudjon egyet-mást a bőkezű kereskedő kilétéről.

A fogadós legott megjelent s ezúttal, ha nem is volt beszédes, de mintha közlékenyebbnek mutatkozott volna. Mindenekelőtt kijelentette, hogy a serleget nem veszi vissza, mert nem az övé, hanem Péter mesteré, aki azt a vendégének ajándékozza. Neki is van ugyan négy ezüst csészéje, amit még boldogult nagyanyjától örökölt, de azok össze sem hasonlíthatók ezzel a műremekkel, amely Tours leghíresebb ötvösének, Martin Dominique mesternek művészetét dícséri, amire büszke lehetne - Párizs!

- Akkor hát azt mondja meg legalább - faggatta Quentin a fogadóst - hogy voltaképpen ki is hát ez a Péter mester, aki ilyen fejedelmi ajándékkal tünteti ki ismeretlen vendégét?

- Hogy kicsoda Péter mester? - mondotta a fogadós lassan szótagolva, mintha minden egyes szót a fogai közt akart volna megszűrni.

- Hát persze, azt szeretném tudni, hogy kicsoda ez a Péter mester! És mi a célja azzal, hogy így osztogatja az ajándékokat? Azután pedig azt is szeretném tudni, vajjon kicsoda az a fiatalabb férfi, aki alighanem valami mészáros s akit Péter mester ideküldött, hogy rendelje meg a reggelit.

- Hogy kicsoda Péter mester - felelte óvatosan a vendéglős - azt tőle magától kellett volna megtudakolnia, ifjú uram. Ami azonban a fiatalabb férfit illeti, csak annyit mondok, hogy - az Isten mentsen meg bennünket a vele való közelebbi megismerkedéstől!

- Itt valami nincs rendben! - mondotta Quentin. E mögött valami titok lappang. Péter mester nekem azt mondotta, hogy - kereskedő.

- Ha azt mondotta, akkor csakugyan az! - volt a fogadós óvatos válasza.

- És miféle árukkal kereskedik?

- Óh, nemcsak egyféle árúval, de főként mégis selyem kézműárúkkal, amelyek vetekednek a híres velencei és indiai gyártmányokkal. Látta ön azt a sok eperfát, mikor idejött, uram? Nos, azokat a fákat Péter mester parancsára ültették selyemhernyó-tenyésztés céljából.

- És kicsoda az a fiatal leányka, aki Péter mester reggelijét szolgálta föl?

- Nálam lakik társalkodónőjével együtt, aki nagynénje vagy valami rokona lehet, ha nem tévedek.

- Hát szokás az itt, hogy a vendégek egymást szolgálják ki? Észrevettem, hogy Péter mester sem az ön alkalmazottja kezéből nem fogadta el az ételét.

- Hja a gazdag embereknek mindig van valami szeszélyük! Nem ez az első eset, amikor Péter mester módját találja annak, hogy előkelő embereket megtáncoltathasson.

Durward kissé sértve érezte magát e nyilatkozat által, bosszúságát azonban eltitkolta s megtudakolta a fogadóstól, vajjon kaphatna-e itt egy szobát egy napra, esetleg hosszabb időre is.

- Természetesen! - felelte a fogadós. - Amennyi időre tetszik. Csak parancsoljon, ifjú uram!

- S vajjon tehetném-e tiszteletemet a hölgyeknél, akikkel végre mégis csak egy födél alatt lakom?

A fogadós hamarjában nem tudta, hogy mit feleljen; végre habozva azt mondotta, hogy a hölgyek nem szoktak távozni a fogadóból és hogy látogatókat egyáltalán nem fogadnak.

- Kivéve Péter mestert, nemde? - jegyezte meg Durward.

- Nem engem illet, hogy felsoroljam a kivételeket - felelte a fogadós határozott, de tiszteletteljes hangon.

- Vigyen hát, kérem, egy üveg vernat-ot a hölgyeknek mély tiszteletem kifejezése mellett s jelentse nekik, hogy: Quentin Durward, Glen-Houlakin-ből, skót nemes és lovag, aki velük egy födél alatt lakik, személyesen óhajtja hódolatáról biztosítani a hölgyeket.

A fogadós távozott, de kisvártatva vissza is jött köszönetével a hölgyeknek, akik a frissítőt nem fogadták el; egyúttal nagy sajnálatuknak adtak kifejezést, amiért nem fogadhatják el a skót nemes ifjú látogatását, mert ők visszavonultan élnek s látogatót nem fogadnak.

Quentin az ajkába harapott s egy pohárral lehörpintett abból a frissítőből, amelyet a hölgyek visszautasítottak.

- De különös egy ország! - tünődött magában komoran Quentin. Kereskedők és kézművesek erkölcs és fényűzés tekintetében hasonlítanak a nemes emberekhez s utazgató hölgyecskék, akik csapszékben ütik föl sátorfájukat, megőrzik inkognitójukat, mintha bizony hercegnők volnának álruhában. Hanem azt a fekete szemű leánykát látnom kell, - kerüljön bármibe!

Ekkor azután a szobájába vezettette magát Durward.

A fogadós csigalépcsőn vezette föl a vendégét a folyosóra, ahonnan ajtók nyiltak az egymás mellett sorakozó szobákba, ami Durwardot a kolostor celláira emlékeztette. Mikor a folyosó tulsó végére értek, a fogadós a nagy kulcscsomóból elővett egy kulcsot s kinyitva az ajtót, vendégét betessékelte egy kicsiny, de tiszta és lakályos toronyszobába, amely tábori ággyal és néhány szükséges bútordarabbal volt felszerelve, példás rendjével pedig szinte egy kis palotához volt hasonló.

- Azt hiszem, hogy jól fogja magát érezni, ifjú uram - mondotta a fogadós. Kedves kötelességemnek tartom, hogy Péter mester barátait jól kiszolgáljam.

- Óh, te áldott hidegfürdő! - kiáltott föl és örömében nagyot ugorva Quentin Durward, mikor a fogadós távoztával magára maradt a szobában. Soha még a szerencse előnyösebb és nedvesebb alakban nem jelentkezett. A kedvező szerencse valósággal eláraszt engem. Nyakig vagyok benne, mint ma reggel - a vízben!

Eközben ahhoz a kicsiny ablakhoz lépett, ahonnan - minthogy a torony az épület vonalából erősen kiszökellt - nemcsak a csinos, elég nagy kertbe láthatott, hanem azon túl láthatta azokat az eperfákat is, amelyeket Péter mester ültettetett a selyemhernyó tenyésztés céljából. Mikor azután Quentin ezzel a látvánnyal betelt és máshová tekintett, szemközt egy másik tornyot pillantott meg; abból a kis ablakból, ahol most állott, az épületnek egyik éppilyen kiugró részén levő kis ablakba láthatott. Természetesen, Quentin érdeklődése legott elfordult a tágas kerttől és Péter mester eperfáitól, hanem teljesen a szemközt levő kis toronyablak felé irányult, melynek rácsozata félig nyitva volt, csak éppen a függöny takarta el félig-meddig az ablakot, hogy távoltartsa a nap sugarait és talán a kíváncsi tekinteteket is. Az ablakmélyedés egyik oldaláról egy lant csüngött, amelyet könnyű tengerzöld fátyol takart el félig.

Hogy ifjú barátunk a szép szomszédnő és lantja iránt élénken érdeklődött - talán mondani is fölösleges; mindenekelőtt azzal akart tisztába jönni, vajjon a szép szomszédnő azonos-e azzal a leánykával, aki Péter mestert annyi alázatossággal szolgálta ki. Azt is fölösleges mondani, hogy Durward nem ajtóstól rohant a házba, tehát nem állott oda egész nagyságában az ablaka elé, mert jól tudta, hogy madarat nem szokás dobbal fogni, de igenis a - saját hangjával. Amikor tehát az ablakmélyedésben óvatosan meglapult, ahonnan azonban a szemközt levő ablakot kényelmesen megfigyelhette, gyönyörködve pillantott meg egy gömbölyű, fehér női kart, amely épp a lant után nyult.

A leányka most egy kis dalocskába fogott bele, amilyet abban az időben a lovagkor nemes asszonyai szoktak énekelni lovagjaik és dalnokaik mulattatása céljából. Egyszerű, igénytelen kis dal, melynek szövege nem volt alkalmas arra, hogy a figyelmet a dallamtól elterelje s az értelmet megragadja.

De bármiként vélekedjék is az olvasó az ilyen dalocskáról: Quentin lelkére mégis nagy hatással volt, kivált hogyha azt is figyelembe vesszük, hogy azt a dalocskát a lant zenéjétől kísért bájos és bársonyos női hang énekelte és hogy ezek az édesbús hangok egybekeveredtek a levegő enyhe leheletével, amely illatoktól telítve áradt a kert felől.

Mikor a dal vége felé közeledett, Quentin meg nem állhatta, hogy eddigi viselkedésénél merészebb ne legyen: hátha gyors fellépésével többet sikerül megtudnia, mint amennyit leshelyéről kikémlelhetett. Ámde ebben a pillanatban az ének félbeszakadt, az ablak becsukódott s a sötétszínű függöny, amelyet belülről az ablak elé vontak, véget vetett a toronyszobában lakó szomszéd megfigyeléseinek.

Durward csodálkozott, de haragudott is magára, amiért így elsiette és elrontotta a dolgot; de azzal vígasztalta magát, hogy az a kis ablak majd csak kinyílik még, hiszen a szomszédok csak nem fosztják meg magukat a szabad levegőtől - ő miatta! Ám ebben az önámításban volt egy jó adag hiúság is. Hogyha az a bizonyos feketehajú leányka lakik ott, abban a szemközt levő toronyszobában, akkor annak a figyelmét nem kerülhette el az, hogy a másik toronyban viszont egy csinos, fiatal, aranyfürtű szerencsevadász lakik; a románcok és az okos tanítómesternők pedig arra már bizonyosan megtanították, hogy a leányok - bármily szemérmetesek legyenek is - a szomszéd kiléte és foglalkozása iránt való érdeklődéstől nem tudják magukat mentesíteni.

Quentin még mindig ilyen gondolatokkal foglalkozott, mikor valami szolgaféle ember jelentette, hogy lenn egy lovag vár reá, aki beszélni óhajt vele.