Harmadik fejezet

Miközben Durward és új ismerőse így beszélgettek, feltünt előttük a Plessis-les-Tours kastély homlokzata, amelyen - még azokhoz a veszedelmes időkhöz képest is, amidőn a hatalmas urak kénytelenek voltak erősen körülbástyázott várakban lakni - legott feltünt az a szokatlan, mondhatni kínos gondoskodás, amivel ezt a kastély őrzik és védelmezik.

Attól az erdőszegélytől kezdve, ahol Durward és öreg kísérője megállott, hogy a királyi kastélyt jól szemügyre vehesse, nyúlt ki, vagyis inkább lankásan emelkedett a nyilt, szabad vártér, amelyen a fákat és bokrokat - kivéve egy viharverte óriás tölgyfát - teljesen kiirtották. Az akkori idők erődítéstanának szabályai szerint, ezt a térséget azért tarolták le és tették szabaddá, nehogy az ellenség fák és bokrok mögé bújva, észrevehetetlenül közelíthesse meg az erődműveket, amelyeken túl épült azután a tulajdonképpen való kastély.

Három külső sáncból állottak ezek az erődművek; a sáncokat térközök választották el egymástól, s valamennyi sarkán tornyok és bástyák emelkedtek. A sánc második fala magasabb volt az elsőnél és úgy volt építve, hogy ha az első sáncárkot az ellenség elfoglalta, ezt az elfoglalt első sáncot a második sáncfalról még mindig védelmezni lehetett. Éppilyen volt a berendezése a harmadik és a legfelsőbb sáncfalnak is. A legszélsőbb sáncfal körül húzódott a mintegy húsz láb mély sáncárok, amelyet zsilippel ellátott csatorna révén a Cher-folyó vizével el lehetett árasztani. Ugyancsak árkok választották el egymástól a második és a harmadik sáncfalat is. Ennek a háromszoros sáncároknak széleit kívülről és belülről vas cölöpsorok szegték be, amelyek az újabb erődítéstan szabályainak megfelelő, úgynevezett: spanyol töviseket (chevaux de frise) voltak hivatva pótolni. Valamennyi vascölöp vége csúcsban végződött, ami a keresztüljutást rajta módfölött megnehezítette, sőt lehetetlenné tette.

A belső sáncfalon túl emelkedett azután maga a kastély, amely a különböző időkorok építészeti stílusáról tanuskodott; közvetlen mellette épült a régi, félelmetes fogházépület, amely voltaképpen valamennyi épület közt a legrégibb volt s mint valami fekete etiopiai óriás nyult a magasba. Ablakok helyett szabálytalanul és rendszertelenül vágott lőrések voltak rajta. Ám a többi épület berendezése sem lehetett valami kényelmes, mert ha volt is rajtuk ablak, azok nagyobbára a belső udvarra nyiltak, úgy hogy a kastély elülső része inkább börtönre, semmint kastélyra emlékeztetett.

Lajos király a kastélynak ezt a komor hatását még jobban kifejezésre juttatta. Ő ugyanis az ujonnan épült pót- és kiegészítő épületeket a régi, ódon épületek külszinéhez akarta hasonlókká tenni, s e célból az új épületekhez is sötétszinű téglákat és termésköveket kellett használni s a falakat vakolattal befödni. Ily módon azután az egész kastély egyetlen nagy, egyszinű, komor ódon épület benyomását keltette.

És ennek a félelmetes helynek egyetlen bejárata volt, kivéve még azt a másikat, amely - az első legszélső sáncfal középpontjában emelkedő két magas torony közt volt, amelyek azonban a főbejárat védelmét is szolgálták. A két bejáratot is csapórács és fölvonóhíd zárta el. Ilyen bejáratot védő tornyok voltak még a második és harmadik sáncfalon is. Annak, aki ide belépett, előbb mintegy harminc rőfnyi utat kellett megtennie az első és a második sáncfal közt, ha pedig ellenséges szándékkal jött: akkor a két sáncfalról feléje irányuló lövéseknek volt kitéve. De még hogyha keresztül bírt is jutni a második sáncfalon túl, megint csak el kellett térnie az egyenes vonaltól, ha a harmadik, tehát a legbelső kör fal kapuzatához akart jutni, vagyis: mielőtt a külső udvart elérhette volna, két szűk mélyúton kellett végigmennie, amelyet ágyútűz alatt lehetett tartani. És még mindezeken fölül, az akkori idők szokása szerint megerősített három tornyot kellett neki egymásután megostromolnia.

Durward, aki külföldi háborúk és belzavarok által elpusztított országból jött, jól ismerte az erődművek legkülönbözőbb módjait, amikkel az emberek abban az időben lakóhelyüket ellenségeikkel szemben védelmezték; mégis kénytelen volt kísérőjének őszintén bevallani, hogy sohasem hitte volna, hogy az építőművészet a védelem tekintetében oly sokat tudna tenni mint itt, ahol a természet oly kevés védelemről gondoskodott. A kastély ugyanis, amint már mondottuk is, egy domb tetején állott, mely domb attól a helytől kezdve, ahol a mi két emberünk foglalt figyelő állást, menetelesen emelkedett. De még jobban elcsodálkozott Durward akkor, mikor öreg kísérője fölvilágosította, hogy a kastély környéke, kivéve ezt az odavezető ösvényt, tele van titkos farkasvermekkel, kötélhurkokkal és lábtövisekkel hintve, hogy azt a meggondolatlan és vakmerő embert, aki vezető nélkül mer a kastély közelébe jutni, elpusztítsák. Mindezeken fölül, a falakra vaskalitkák, az úgynevezett fecskefészkek voltak alkalmazva, ahonnan az oda kiállított őrszem bármikor célba vehette a közeledő embert, aki engedelem vagy a napi tábori jelszó és jel ismerete nélkül akart a kastélyba bejutni. A királyi testőrség íjászai éjjel-nappal ellátták ezt a szolgálatot, amiért Lajos király busás zsoldot, drága ruhákat, rangot és sokmindenféle kiváltságokat juttatott nékik jutalomképpen.

- Nos, fiam, nyilatkozzál: vajjon láttál-e te már ehhez hasonló erős várat, s vajjon hiszed-e, hogy vannak olyan merész és erős emberek, akik azt meg tudnák ostromolni? - fejezte be magyarázatát az öreg kísérő.

Durward sokáig nézett elmerengve a vár irányába, melynek látása határozottan lenyügözte elannyira, hogy még arról is megfeledkezett, hogy csuromvíz ruháit meg kellene szárítani. A szeme ragyogott, arcát elöntötte a pír, mikor az öreg kísérő szavaira ezt válaszolta:

- Kétségkívül nagyon erős és jól őrzött kastély. De vitéz és bátor embereknek semmi sem lehetetlen!

- S vajjon vannak-e a te hazádban olyan férfiak, akik a vár megostromlására vállalkozni mernének! - kérdezte az öreg ember némi lekicsinyléssel.

- No, azt éppen nem állítom, - felelte az ifjú - de akad akár több ezer is olyan, akik, ha jó ügyről van szó, nem riadnának vissza bármily vitézi tettől.

- Hm! - mondotta az öreg. - Talán bizony te is ebből a fajtából való vagy?

- Nem lenne szép, ha dicsekedni akarnék! - felelte Durward. - Kiváltképpen akkor, ha semmi veszély nem fenyeget. Atyám azonban vitt már véghez hasonló vitézi tetteket, én pedig hiszem, hogy nem vagyok - fattyugyermek!

- Nos hát, fiam, tudd meg, hogy ott a kastélyban - rokonaidra találnál! - jegyezte meg az öreg ember. - Azon a sáncon ugyanis, Lajos király skót íjászai teljesítenek szolgálatot. Háromszáz nemes ifjú, még pedig hazád legjobb családjaiból valók.

- Hogyha én Lajos királynak lehetnék - felelte erre az ifjú - én csak a háromszáz derék skót nemesre bíznám az életemet, de a sáncokat leromboltatnám, hogy a mocsaras sáncárkokat betömessem, és magam köré gyűjtvén nemes uraimat és lovagjaimat, élném vígan világomat; fölváltva rendeztetnék tornajátékokat, gazdag lakomákat és szép hölgyekkel táncmulatságokat, az ellenséget pedig még csak annyi figyelemre se méltatnám, mint például a - légydongást!

Az ifjú Durward öreg kísérője ismét csak mosolygott s hátat fordítván a kastélynak - amelynek, mint ahogy ő megjegyezte, talán a kelleténél is jobban a közelébe jutottak - nekivágott az erdőnek, de most már az előbbinél szélesebb és jártabb úton.

- Ez az út - mondotta az öreg ember - Plessis faluba visz, ahol, mint idegennek, tisztességes ellátásban lesz részed. Mintegy két mértföldnyire tőle van a szép Tours városa, amelytől a szép és gazdag grófság a nevét kapta. Plessis falucska, vagy helyesebben: Plessis du Parc - tekintettel a közeli királyi vadaskertre s a királyi székhelyre - kellemes és kényelmes otthont fog nyujtani számodra.

- Köszönöm a szíves felvilágosítást, - felelte az ifjú - én azonban nem sokáig időzhetek ezen a helyen. Hogyha egy falat húst és a víznél valamivel kellemesebb italt kaphatnék: Plessisben az én igényeim és szükségleteim többre nem szorulnának. Mindegy, vajjon a vadaskertből avagy a halastóból kerül ki az ételem.

- Ha nem csalódom, te fiam valami ismerőst akarsz fölkeresni ezen a vidéken.

- Csakugyan, valakivel szeretnék találkozni itt - felelte Durward. - Tudniillik édesanyám bátyjával.

- És hogy hívják? - érdeklődött az öreg ember. - Majd tudakozódunk utána, mert hát nem tanácsos ám, hogy mindjárt egyenesen a kastélyba hatolj be, ahol könnyen kémnek tarthatnának.

- Még csak az kellene! Engem kémnek tartani? Az áldóját, bezzeg kipróbálnám rajta a vasamat, ha engem ezzel a gyanuval akarna megbélyegezni! Nagybátyám nevét különben megmondhatom: Lesley; becsületes és általánosan tisztelt név.

- Azt nem vonom kétségbe. De tudd meg, fiam, hogy hárman szolgálnak e névvel a skót gárdában.

- A nagybátyám neve: Lesley Lajos - felelte az ifjú.

- A három Lesley közül ketten viselik a Lajos nevet.

- Az én nagybátyámat „sebhelyes” előnévvel szokták megkülönböztetni. Családi nevünk ugyanis olyan gyakori a skótok közt, hogy csaknem valamennyinek melléknevet is adnak.

- Ez tehát a „nom de guerre”, nemde? Ha jól emlékszem, a te nagybátyád a „Balafré” nevet viseli, tekintettel arra a sebhelyre, amely az arcán látható. Mondhatom, hogy derék férfiú és jó katona! Közvetlenül a király körül teljesít szolgálatot. - No de most, ifjú barátom, még egy kérdést! Fogadni mernék, hogy nagybátyád mellett te is a királyi testőrségnél szeretnél szolgálatot vállalni. Nagy cél, amelyet magad elé tűztél és előnyös, mert hiszen még fiatal vagy.

- Lehet, hogy ez a gondolat csakugyan foglalkoztatta az elmémet - felelte Durward közönyös hangon. - De még hogyha így lett volna is: oh, ez az álom rég szertefoszlott!

- Hogy mondottad, ifjú ember? - kiáltott föl az öreg kísérő. - Ily lekicsinylő hangon beszélsz te egy olyan állásról, melynek elnyeréseért hazád legnevesebb fiai versengenek?

- Hát én csak jószerencsét kívánok nekik hozzá! - felelte az ifjú rendíthetetlen nyugalommal. - Őszintén szólva, a francia király szolgálatába szegődni - nem lenne rossz: finom, drága ruhákba öltöztet, a legjobb ételeit adja elém. Én azonban szeretem a szabad levegőt, s inkább ezt választom, semhogy kalitkába, vagy „fecskefészekbe” zárassam be magam, ahogy ön azt a - borstartót nevezte. De mindezeken fölül - tette hozzá halk hangon Durward - nyiltan kijelentem, hogy nem szerethetem azt a kastélyt, amelyet olyan fák vesznek körül, amelyeken olyan gyümölcsök teremnek, mint amilyent én ott látok, ni!

- Tudom, mit akarsz mondani vele! - jegyezte meg az öreg ember. - De azért nem árt, ha világosabban fejezed ki magad.

- Hát hogy világosabban beszéljek, nézzen oda!... Egy nyíllövésnyire van egy szép tölgyfa, s arról a szép tölgyfáról lóg egy akasztott ember, éppoly szürke ujjasban, mint az enyém.

- Pasques-Dieu! Csakugyan! - felelte az öreg ember. - Mindenesetre épületes látvány egy fiatal szem számára, noha éppen nem szokatlan nálunk. Maholnap már őszre fordul az idő s hosszú, csöndes holdas éjszakánkint az utak még bizonytalanabbakká válnak; hát bizony, fiam, láthatsz akár tíz, sőt akár húsz ilyen gyümölcsöt lógni a fán. De hiszen azok csak - madárijesztők, hogy az akasztófavirágokat elriasszák. Mert hát mindenik ilyen akasztott ember földi életében többnyire tolvaj, áruló, útonálló vagy legalább is a szegény ember elnyomója volt. Nem kár értük! Ime, ifjú ember, ez a mi hercegeink igazságszolgáltatása!

- Hogyha én Lajos király lehetnék - jegyezte meg az ifjú - legalább kissé távolabb akasztatnám fel őket a kastélyomtól. Pfuj! Egészen idáig érzem a rothadás szagát!

- Ha csakugyan becsületes és hű szolgája akarsz lenni a mi fejedelmünknek, akkor magad is igaznak fogod találni azt a mondást, hogy „nincs kellemesebb szag, mint ellenségünk hullaszaga!” - jegyezte meg az öreg ember komoly hangon.

- Az árulót magam is gyűlölöm, s itt a karom, itt a fegyverem, majd elbánnék vele. De a holta után szünjék meg a gyűlölet!... Ha nem csalódom, már közel járhatunk a faluhoz. No, de most már láthatja, jó uram, hogy az étvágyamat sem a bosszankodás, sem a nedves ruha el nem tudja rontani. Keressünk föl tehát minél előbb egy vendégfogadót. De mielőtt az ön szives vendégszeretetét elfogadnám, mondja meg, jó uram, kinek tisztelhetem s mily néven nevezhetem önt!

- Engem általában Péter mesternek hívnak. Független polgár vagyok, aki a sajátjából él. Ez az én címem!

- Tehát - Péter mester, önnek igaza van! - felelte Durward. - Áldom a véletlent, hogy minket összehozott. Mert okos és jó tanácsra még ezután is szükségem lesz s azt mindig hálás szívvel fogadom.

Eközben apránkint föltünedezett a templom tornya s egy nagy feszület jelezte, hogy a falu bejáratához érkeztek.

Péter mester azonban most letért a járt útról s azt mondotta ifjú utitársának, hogy az a vendégfogadó, ahová őt vezetni szándékozik, kissé félreeső helyen van és csak jobbfajta vendéget fogad be.

- Péter mester, hogyha Ön ezalatt olyan vendégeket ért, akiknek tömött pénztárcájuk van, nos, akkor már csak inkább szembeszállok azokkal a rablókkal, akik azt az országúton gyakorolják, semmint azokkal, akik azt a - vendégeiken hajtják végre.

- Pasques-Dieu! - felelte mosolyogva Péter mester. - Mily óvatosak vagytok ti, skótok! Az angol teketória nélkül nyit be a vendéglőbe, eszik-iszik kedvére s a fizetésre majd csak akkor gondol, ha már megtömte a bendőjét. Te azonban elfelejted, Quentin mester, hogy én tartozom neked egy reggelivel - mégpedig azért, mert az én hibámból fürödtél meg és lett nedves a ruhád. A tévedésből okozott sértést ily módon akarom én helyrehozni.

- No lám, én már el is felejtettem a fürdést, a sértést, a jóvátételt, mindent! - felelte a nyiltszivű ifjú. - Gyaloglás közben a ruhám szinte már teljesen megszáradt, barátságos meghívását azonban dehogy utasítom vissza. Mert hát a tegnapi ebédem bizony elég sovány volt, tegnap este pedig nem vacsoráztam. Én önben egy becsületes polgárembert látok, Péter mester, nincs ok tehát arra, hogy szíves meghívását el ne fogadjam.

Péter mester titokban mosolygott; tetszett neki az ifjú önérzetes, szinte büszke magatartása.

Eközben a két vándor szilfáktól árnyékolt, keskeny hegyiösvényen ereszkedett le, melynek végén, egy kapualjon át, roppant nagy vendégfogadó udvarára értek, amely szemmelláthatóan oly urak elszállásolására szolgált, akiknek a szomszédos királyi kastélyban volt dolguk, ahol azonban XI. Lajos király csak nagyritkán látott vendégül valakit. A szabálytalan alakú nagy épület kapubejárata fölött liliommal ékesített cégér lógott; annak az élénk nyüzsgésnek, ami abban az időben észlelhető volt az olyan vendégfogadókban, sőt magános házaknál is, ahol előkelő utasok szoktak megszállni kíséretükkel - itt nyoma sem volt sem az udvaron, sem a vendégszobákban. Ugy tünt föl, mintha a szomszédos királyi palota komor, barátságtalan jellegét erre az épületre is rányomta volna, amely pedig voltaképpen a békés tűrés, derűs társasélet és víg lakomák színhelyéül volt szánva.

Péter mester, anélkül, hogy valakinek szólt volna, kinyitott egy oldalajtót s társával együtt belépett egy tágas szobába, ahol rőzsenyaláb pattogott vígan a tűzhelyen s már minden előkészület meg volt téve a dús, erőteljes reggelihez.

- A komám ugyancsak jól serénykedett - szólalt meg Péter mester. - Gondoltam, hogy fázol, jól esik tehát a meleg szoba. De az éhségedet is lesz mindjárt mivel csillapítanod.

Péter egyet füttyentett, mire a vendéglős megjelent; könnyedén meghajtotta magát, de nem mutatkozott olyan beszédesnek és közlékeny embernek, mint amilyenek a francia vendéglősök voltak általában.

- Reggelit rendeltem egy úr számára, - mondotta Péter mester. Nos, rendben van?

A vendégfogadós válasz helyett ismét könnyedén meghajolt, s mialatt a pompás reggelihez való ételeket az asztalra rakta, azok dícséretére egyetlen szava nem volt, pedig azok minden dícséretre érdemesek voltak, amivel a francia vendéglősök ételeiket ugyancsak el szokták halmozni.