Első fejezet

Utjuk a pataknak ugyanazon a partján huzódott végig, ahol Quentin az előző éjjel azt a titokzatos beszélgetést kileste, és csakhamar arra a helyre érkeztek, ahol Quentin ama bizonyos szomorufüz ágai közt meghuzódva kihallgatta, miről tárgyalt az áruló vezető a landsknecht-tel.

A visszaemlékezés, amit ez a hely idézett föl a lelkében, Quentint arra inditotta, hogy szóba ereszkedjék a cigánnyal, akivel eddig még egyetlen szót nem váltott.

- Hol töltötted az éjszakát, te istentelen fickó! - kérdezte Quentin.

- Azt az ön bölcsességével tüstént eltalálja, mihelyst a ruhámra néz - felelte a cigány ruhájára mutatva, amely tele volt hintve szénával.

- Hát persze, a szénapadláson! - mondotta Quentin. - Egészen megfelelő hely az ilyen csillagvizsgálónak és még jobb is, mint amilyet megérdemel az olyan hitetlen pogány, aki a mi szent vallásunkat és szolgáit kicsufolja.

- Annál jobban tetszett a lovacskámnak - felelte a cigány, lova nyakát kezével megveregetve - mert szállást és ennivalót kapott egyuttal. Azok a bolond borotvált fejü papok még ezt is kiverték a kolostorból, mintha bizony attól félnének, hogy egy okos ember lova egy egész kolostorra való szamarat megfertőz okossággal és éles ésszel. Szerencsére, a lovacskám ismeri a füttyömet s olyan hüségesen követ, akárcsak a kutya; máskülönben nem is találkozhattunk volna többé, önök pedig - nos, fütyülhettek volna egy másik vezetőnek.

- Hát nem megmondtam már neked sokszor, - jegyezte meg Quentin komoly, feddő hangon - hadd abba azt a tréfálkozást, ha érdemes emberek közé kerülsz, - ami, azt hiszem, csak a legritkább esetben történik meg veled - de biztositalak; hogyha én téged olyan hütlen vezetőnek tartanálak, mint amilyen istentelen és gonosz fickónak megismertelek; az én jó skót kardom hegye már régóta közelebbi érintkezésbe jutott volna a te pogány sziveddel, habár ez a cselekedet éppoly lealacsonyitó és nemtelen lenne is, mint hogyha - disznót szurnék le tiszta kardommal.

- A vadkan közeli rokona a disznónak! - felelte a cigány hetykén, kiállva Quentin éles, kutató pillantását anélkül, hogy gunyos arckifejezése és közömbössége a legcsekélyebb mértékben megváltozott volna. - Sokan büszkék rája és örülnek neki, ha ilyen állatot megölhetnek.

Elcsodálkozva ez ember talpraesett válaszán s attól tartva, hogy az ő legtitkosabb lelkivilágát is jobban ismeri, mint amennyire az reá nézve kivánatos volna; Quentin hirtelen félbeszakitotta a társalgást, amiben nem tudott föléje kerülni a cigánynak - s most már a hölgyekhez csatlakozott, hogy megszokott helyét azok oldalán elfoglalja.

Emlitettük már, hogy Quentin és a hölgyek közt bizonyos mértékben bizalmas viszony fejlődött ki. Hameline grófnő, mikor megbizonyosodott arról, hogy Quentin nemes származásu, máris mint egyenrangu féllel bánt vele, a noha Izabella tisztelete nem nyilvánult meg ily mértékben megmentője iránt, mindazáltal Quentin igen sok jelből arra következtetett, hogy az ő jelenléte és társasága éppen nem közömbös reá nézve.

Ezuttal azonban komor hangulatban haladt Quentin a két hölgy oldalán, akiknek fel is tünt szokatlan viselkedése.

- A mi ifju hősünk, alighanem farkast látott - jegyezte meg Hameline grófnő a régi babonára célozva - azért némult el a nyelve.

- Hogyha azt mondotta volna a grófnő, - gondolta magában Quentin, de kimondani a világért sem merte - hogy rókanyomra akadtam, akkor közelebb jutott volna az igazsághoz.

- Talán bizony rosszul érzi magát, Signor Quentin? - kérdezte Izabella annyi részvéttel hangjában, hogy maga is elpirult bele, mert érezte, hogy ezzel immár átlépte azt a határt, amelynek pedig meg kellett volna maradnia köztük.

- Alighanem a szerzetes testvérekkel együtt mulatott! - jegyezte meg Hameline grófnő. - A skótok e tekintetben hasonlitanak a németekhez: jókedvüket mind elföcsérlik a rajnai bor mellett; este botorkáló lábbal fognak a táncba; reggel pedig magukkal viszik fejfájásukat a hölgyek szobájába.

- Szép hölgyeim - nem érdemlem ezt a szemrehányást! - felelte szomoruan Quentin. - Azok a derék szerzetesek jóformán az egész éjszakát imádkozással töltötték, ami pedig engem illet; mindössze egy pohár gyönge vinkót ittam.

- Bizony még alighanem a sovány vacsorától van ilyen rosszkedve - mondotta Izabella grófkisasszony. - Viduljon hát föl Signor Quentin! Jőjjön csak a mi öreg Bracquemonnt-kastélyunkba egyszer! Én öntöm tele a serlegét mégpedig olyan borral, amilyen még a Rajna mentén sem terem!

- Egy pohár viz, nemes hölgy az - Ön kezéből!

Quentin többet nem tudott mondani: a hangja reszketett, Izabella azonban folytatta a beszédet, mintha észre sem vette volna azt a végtelen gyöngédséget, amelyet annak az egy szónak: Ön - hangsulyozása kifejezett.

- Azt a bort, - folytatta Izabella - még nagyatyám: Gottfried rajnai gróf szüretelte és raktározta el kastélyunk pincéjében.

- Az én hazám borairól nem sok jót mondhatok, Madame! - felelte Quentin. - Ami azonban hazám szeplőtlen becsületét illeti, megmutatom, hogy önök bizvást rám bizhatják magukat, legyek bár olyan jelentéktelen személy, aki ennél az ünnepélyes fogadalomnál zálogul önöknek többet nem adhat.

- Ön nagyon titokzatosan beszél, ifju barátom! - jegyezte meg Hameline grófnő. - Talán bizony tudomása van már valami közeli veszedelemről, amely bennünket fenyeget?

- Én ezt már egy órával ezelőtt kiolvastam a szeméből, Quentin - mondotta Izabella. - Szent Szüz! Ugyan mi lesz velünk?

- Semmi más, hölgyeim, csak az, amit önök is kivánnak! - felelte bizakodó hangon Quentin. - De azért szükségét látom annak, hogy föltegyem a kérdést: megbiznak-e bennem teljesen, hölgyeim?

- Hogy megbizunk-e? Kétségkivül! - felelte Hameline - De miért e kérdés? Avagy mi tekintetben óhajtja ezt tudni, Quentin?

- Ami engem illet, én teljesen megbizom önben, Quentin - felelte Izabella. - Hogyha még ön is meg tudna csalni bennünket: - akkor én hüségben soha többé nem hinnék e földön!

- Szép hölgyeim, önök most nagy igazságot szolgáltattak nekem! - mondotta Quentin örömmel - A szándékom ugyanis az, hogy eredeti utirányunkat megváltoztatom s a Maas-folyó balpartján haladunk egyenesen Lüttich felé, ahelyett, hogy Namur-t érintenők. Igaz ugyan, hogy ezt Lajos király parancsa s a vezetőnknek adott utasitások ellenére cselekszem, de teszem azt egyedül azért, mert a kolostorban arról értesültem, hogy a Maas jobbpartján rablók portyáznak és hogy burgundi csapatok vannak utban azok elpusztitása céljából. Mindez aggodalommal tölt el engem az önök biztonságát illetően. Adják tehát beleegyezésüket, hölgyeim, hogy az eredeti tervtől eltérhessek.

- Máris birja teljes beleegyezésemet! - felelte Izabella.

- Kedves hugom - mondotta Hameline - én is, mint te, teljesen megbizom ez ifju ember jóindulatában; de ezzel mink átlépjük azokat az utasitásokat, amelyeket Lajos király kötött a lelkünkre olyan szigoruan.

Izabella és Quentin azonban néhány szóval meggyőzte Hameline grófnőt annak szükségességéről, hogy a fönnebb emlitett okok miatt az eredeti tervet okvetlenül meg kell változtatniok.

Quentin ezután a cigány mellé lovagolt, aki most is teljes közömbösséget mutatott, figyelmeztetését figyelemre sem méltatta s kérdéseire olyan egykedvü válaszokat adott, mintha egyetlen barátságtalan szó nem esett volna köztük.

- Ez a kutya pogány - elmélkedett Quentin - most nem vicsoritja reám a fogát, mert azt hiszi, hogy ezuttal egyszer s mindenkorra végezhet velem. De lássuk csak: nem lehetne-e ezt a gazembert a saját fegyverével megverni?

- Derék Hayraddin! - szólitotta meg a cigányt Quentin. - Immár tiz nap óta utazol velünk, de még nem bizonyitottad be jártasságodat a jövendölésben, amely müvészetedet eddig még valamennyi kolostorban, ahol megszálltunk, kéretlenül is fitogtattad - habár jutalmul kénytelen voltál egy éjszakát a szénapadláson tölteni!

- Eddig még sohasem követeltél tőlem próbatételt! - felelte egykedvüen a cigány - Te is ugy teszel, mint mások, akik a misztériumokhoz nem értenek, nevetségessé akarják tenni tehát.

- Hadd látom hát, hogy mit tudsz? - mondotta Quentin lehuzva kezéről a keztyüt s odanyujtotta a cigánynak.

Hayraddin figyelmesen vizsgálgatta Quentin tenyerének vonalait, minden egyes domborulatát és mélyedését.

- Ez a kéz kiáltott fáradalmakról és veszedelmekről tanuskodik - mondotta a cigány. - Nyomait látom a kardfogásnak, de az imakönyv csattja nyomásának is.

- Hát igen, ez a multamra vonatkozik - felelte Quentin. - Ezt bárkitől megtudhattad. De mondj valamit a jövőmről!

- Ez a fővonal - mondotta Hayraddin - nem törik meg rögtön, hanem csak az életvonallal együtt, amellyel azután párhuzamosan halad, - nagy szerencsét jelent a házasságban; a szerencsés szerelem révén nagy befolyásra és gazdagságra tesz szert.

- Efféle általános érvényü igéretet bárkinek megadhatsz, aki a te tudományodhoz folyamodik, Hayraddin, - mondotta Quentin.

- Amit én most mondottam neked, az épp annyira bizonyos, mint az, hogy téged közeli nagy veszedelem fenyeget - folytatta a cigány rendületlenül. - Erre én abból a fényes, vérpiros vonalból következtetek, amely ezt a vonalat, ni, keresztben metszi, de amely egyuttal kardvágásokra és más egyéb véres küzdelemre is mutat, mely veszedelmekből téged csak egy igaz, hü barát közbelépése fog megmenteni.

- Ez alighanem - te vagy, Hayraddin! Ha! Ha! - mondotta Quentin szinte akaratlanul, az jutván az eszébe, hogy ez a cigány igy akar visszaélni az ő hiszékenységével, önmagának pedig hirnevet akar szerezni azzal, hogy előre megjósolja következményeit saját árulásának.

- Az én tudományom nem terjed ki saját magamra - felelte a cigány.

- E tekintetben az én hazám jövendőmondói tultesznek rajtatok - mondotta Quentin - mert azok önmaguknak is tudnak jósolni és megérzik a veszedelmeket, amelyek fenyegetik őket. Én mindjárt bebizonyitom neked, Hayraddin. Az a veszedelem, amelyről te emlitést tettél, a Maas-folyó jobbpartja felől fenyeget engem. Én tehát ezt a veszedelmet elháritom magam felől ugy, hogy egyszerüen a folyó - balpartján folytatom az utat.

Hayraddin szemrebbenés nélkül hallgatta ezt a beszédet, s továbbra is a legnagyobb közömbösséget tanusitotta, amit Quentin a történtek után, nem tudott magának megmagyarázni.

- Hogyha ezt a tervedet végrehajtod - jegyezte meg a cigány - akkor a te sorsod veszedelmes válsága az én sorsomat éri.

- De hiszen csak az imént mondtad, hogy tennmagad sorsát nem tudott megjósolni!

- Oly értelemben nem tudom, mint ahogy a tiédet is megjósolom, - felelte a cigány. - De aki csak egy kissé is ismeri Lajos francia király jellemét, annak könnyü eltalálni, hogy felköttet engem, mert neked ugy tetszett, hogy eltérj attól az utvonaltól, amelyet számodra kijelölt.

- Hogyha mink szerencsésen elérjük utazásunk célját - felelte Quentin - akkor ennek veszedelme megszünik, s az eredeti utiránytól való eltérés nem tekinthető a parancs megszegésének.

- Az esetben igen, hogyha te bizonyos vagy abban, hogy a király ennek a zarándokutnak nem másfajta befejezését forgatta elméjében, mint amilyennel téged megbizott.

- És mi lehetne az a másfajta befejezés, amire a király gondolhatott? - kérdezte Quentin megütközve. - És mi okon gyanitod azt, hogy neki más célja lett volna ezzel a zarándokuttal, mint az, aminek előttem a parancs kiadása alkalmával kifejezést adott?

- Annál a nagyon egyszerü oknál fogva - felelte a cigány, - hogy mindazok, akik a legkeresztényibb király jellemét csak egy kicsit is ismerik, jól tudják, hogy azt a célt, amelyet igazán el akar érni s amit nagyon a szivén visel - éppen nem szivesen hangoztatja. Tegyük föl például, hogy a mi kegyes uralkodónk tizenkét követet küld ki idegen uralkodókhoz; egy esztendővel hamarább tegyék a hurkot a nyakamra - ha nem ugy van, hogy tizenegy megbizólevél megirásakor több titkolt szándék maradt a tintatartó fenekén, mint amennyit a toll abban a megbizólevelekben elárult.

- Ugyan mi közöm nekem a te gyanusitásaidhoz? Az én kötelességem kétségtelen. Én a hölgyeket köteles vagyok Lüttichbe kisérni és én ennek a kötelességnek ugy vélek a legjobban megfelelni, ha a kijelölt utirány helyett a Maas balpartján folytatom az utat. Különben is, ez az egyenes és közvetlen ut Lüttich felé. Ha átkelünk a folyón, akkor csak időt vesztünk vele és ok nélkül fáradunk. Hát miért vállalkozzam én erre?

- Mert a zarándokok, akik azt állitják, hogy Köln a céljuk, nem a Maas balpartján haladnak végig, és igy a hölgyek utiránya meghazudtolja az állitólagos rendeltetési helyet.

- Hogyha bennünket e miatt kérdőre vonnak - érvelt tovább Quentin - akkor egyszerüen azt adjuk okul, hogy értesülésünk szerint, a folyó jobb partján Vilmos márkgróf katonái, esetleg kóbor landsknechtek veszélyeztetik az utakat s ez a körülmény késztetett bennünket arra, hogy a folyó balpartján maradjunk.

- Akkor hát - ahogy tetszik, Signor! - felelte a cigány - Ami engem illet, én kész vagyok önöket a folyó balpartján is éppoly szivesen kalauzolni, mint ahogy kötelességem lett volna azt tennem a jobbparton. A felelősség kérdését azonban intézze majd el ön a királlyal!

Quentin megörült, hogy a cigány ilyen könnyedén belenyugodott az ő tervébe, mert mégis csak legjobb helyen volt a cigány az ő kezeügyében, ahol állandóan megfigyelhette, mig hogyha kibocsájtotta volna a keze közül, bizony még a nyakára hozhatná a szakállas márkgrófot, valahol az uton, meglepetésszerüen.

Most már azután egyenesen és gyorsan haladt a kis menet a Maas balpartján végig s már másnap reggel szerencsésen elérték utazásuk végcélját. Lüttichben azonban arról értesültek, hogy a püspök - megrendült egészségi állapotára való hivatkozással, de inkább a nyugtalankodó polgárok mozgalmától való félelmében - ezidőszerint a kies fekvésü Schönwald-kastélyban időzik, amely körülbelül egy mértföldnyire fekszik Lüttichtől.

Mikor Quentin karavánja a kastélyhoz közeledett, a főpap épp a körmenettel tért vissza a szomszédos városból, ahol a nagymisét szolgáltatta. Papok, polgárok és a magas katonai személyiségekből álló fényes csapat valóban szép és lélekemelő látványt nyujtott, amint a széleshátu folyó zöld pázsitos partján végighaladt s a püspöki rezidencia csucsives kapuzata alatt elvonult.

Amikor a kastély közelébe értek, Quentin és a hölgyek is ugy vették észre, hogy a nagy fény és pompa mellett bizony olyan intézkedések nyoma is látható, amely arra mutatott, hogy a kastély biztonsága nem a legmegbizhatóbb. A püspöki katonák erős őrsége állotta körül a kastélyt és a környékét, s különben is annak egész külseje arra mutatott, hogy a nemes egyházi férfiu valamely fenyegető veszedelemtől tart; ez a tudat késztette őt arra, hogy teljesen háborus védelmi intézkedésekkel vétesse körül magát.

A két Croye grófnőt, miután Quentin bejelentette őket, bevezették a nagy fogadóterembe, ahol a püspök kitüntető szivélyességgel fogadta őket, kisebb udvarának élén eléjük járulván. Bourbon Lajos, Lüttich uralkodó püspöke, valóban nemeslelkü és jószivü herceg volt, aki mindvégig és mindenkor megőrizte a Bourbon-család szabadelvü, de nemes életfelfogását, noha magánélete nem szoritkozott mindig szigoruan az egyházi férfiak számára megvont szük határok közé. Amennyire a szomszédos uralkodó hercegek épp ennél a kissé szabados életrendjénél fogva kedvelték, épp annyira rossz szemmel nézték az alattvalói, kiknek elégedetlenségét ez a körülmény még inkább fokozta.

Bourbon Lajos püspök hü szövetséges társa volt a burgundi hercegnek; mi több: szinte hübérese ennek a nagyravágyó uralkodónak, aki viszont mindannyiszor a pártjára állott, valahányszor a püspök a segitségéhez folyamodott; és tette ezt Károly burgundi herceg mindig készséggel és az őt jellemző vad tüzzel és hevességgel. A burgundi herceg azt szokta mondani, hogy Lüttichet a sajátjának tekinti, a püspököt pedig testvérének. És ehhez némileg joga is volt, hiszen a burgundi herceg első felesége a püspök huga volt. Aki tehát a püspököt megsértette, annak a burgundi herceggel gyült meg a baja. Hogy ez a fenyegetés nagy veszedelmet jelentett, tudta azt mindenki, aki a burgundi herceg hirtelen és erőszakos természetét ismerte, csak éppen a lüttichi gazdag és gőgös polgárok nem ijedtek meg tőle.

A püspök a hölgyeknek készségesen megigérte, hogy érdekükben közben jár, amit a burgundi herceggel való barátság révén könnyüszerrel meg is tehetett volna és pedig annál könnyebben, mert az Izabella számára kijelölt vőlegény, Signor Campobasso, alighanem rossz fát tett a tüzre, mert a burgundi herceg kegyeiből az utóbbi időben jóformán egészen kiesett. Megigérte tehát, hogy teljes befolyásával a hölgyek pártjára áll, de az a mély sóhaj, amely eközben ajkáról elröppent, arra mutatott, hogy az ő hatalma és befolyása jóval kisebb, mint amennyire a szavaiból következtetni lehetett.

- Kedves testvéreim - mondotta a püspök kenetteljes hangon - Isten őrizzen meg attól, hogy én a bárányt a farkasnak, nemes hölgyeket a durva férfiak önzésének szolgáltassam ki! Én a béke embere vagyok, noha otthonomat ezidőszerint fegyveresek sorfala veszi körül. De legyenek önök, hölgyeim, meggyőződve arról, hogy biztonságukról éppoly hathatósan gondoskodom, mintha csak a magaméról volna szó. És hogyha a helyzet mégis rosszabbra és veszedelmesebbre fordulna: akkor is gondom lesz arra, hogy biztos kiséret mellett önöket Németországba küldjem. Abbeli óhajuknak azonban, hogy helyezzem önöket valamely kolostor védelme alá, sajnos, ezidőszerint nem tehetek eleget, mert Lüttichben Bélial fiainak immár akkorára nőtt a hatalma, és befolyása, hogy az én hatalmam mindössze e kastély kerületére szoritkozik és csapataim harcvonaláig terjed. Itt azonban szivesen látom önöket s a kiséret tagjainak sem lesz oka panaszra, főként pedig ennek az ifjunak, akit önök oly nyomatékosan ajánlottak figyelmembe, s akire én áldásomat adom.

Quentin ekkor féltérdre ereszkedett és ugy fogadta a püspök áldását.

- Ami pedig önöket illeti, hölgyeim, - folytatta a püspök - vendégszeretetébe fogadja önöket hugom, Izabella, trieri alapitványi hölgy, avagy választhatnak önök lakást másutt is, de mindenütt tiszteletben és kiváló figyelemben részesülnek, még az olyan jókedvü és vig legényember hajlékában is, mint amilyen a - lüttichi püspök.

E szavak után a püspök a hölgyeket bevezette a huga lakosztályába, mig a püspöki udvarmester, egy diakónus, aki afféle félig pap, félig polgárember és tisztviselő volt, Quentint vendégelte meg bőkezüen a püspök utasitásának megfelelően. A kiséret többi tagjait már azután az alsóbbrendü szolgaszemélyzet vette pártfogása alá, de ezeknek sem lehetett okuk panaszra.

És mindezek közepette Quentin kénytelen volt észrevenni, hogy Hayraddin cigány jelenléte - bármily sok okot adott is a megbotránkozásra az utközben érintett kolostorokban - ennek a gazdag, ugyszólván világi főpapnak az udvarában megütközést nem keltett, sőt annyira elhalványodott, hogy szinte senki sem hederitett reá.