Huszadik fejezet

Halálos csönd honolt a Lüttich előtt táborozó seregben. Egy darabig még hallani lehetett a csapataiktól elmaradt katonák jelkiáltását, akik zászlóikat keresték; végül is, a teljesen kimerült, fáradt katonák födél alá akartak jutni s ha ilyen nem jutott, fal tövében vagy védelmet nyujtó egyéb helyen rogytak le és merültek mély álomba, hogy megvárjak a reggelt. Azt a reggelt, amelyet nagyon sokan közülük soha többé nem pillantottak meg!... Halálos álmosság nehezedett rájuk s nyomta el őket, kivéve azokat a katonákat, akik őrszolgálatra voltak kirendelve a herceg és a király szállása elé. A halálos fáradtság hatása alól még a nemesi leventék sem tudták kivonni magukat.

Egyedül Quentin Durward volt kivétel. Az a gondolat, hogy azt a jelvényt, amely Vilmos márkgrófot a többi harcostól megkülönbözteti, egyedül ő ismeri s az a remény, hogy ebből a küzdelemből esetleg győztesként fog kikerülni - elüzte szeméről az álmot s megacélozta idegeit és testi erejét.

A legveszélyesebb helyre való kirendelését arra használta föl, hogy a legéberebb figyelemmel szemlélje a körülötte elterülő terepet s minden legkisebb neszre fölfigyelt, amely a látszóan nyugodt és pihenő város felől érkezett hozzá. A város harangjai immár elkongatták a hajnali három órát, de köröskörül még mindig minden csöndes, akár a - sir!

Már-már azt hitte, hogy a támadást reggelre halasztották el a lüttichiek, mikor a város felől valami bizonytalan zsongást és morajlást vélt hallani, mint mikor a megbolygatott méhraj, a kaptárát védelmezvén, zümmögve szállja körül az ellenséget. Hallgatózott... A zaj nem csendesült, de olyan bizonytalan volt, hogy akár a szél zugásának is lehetett volna vélni.

Quentin, mielőtt bizonyosságot nem szerzett a zaj oka felől, nem akart lármát csapni és fölösleges nyugtalanságot kelteni; mikor azonban a zaj egyre erősbödött és már az előváros felől is tisztán hallható volt, elérkezettnek látta az időt, hogy nagybátyját, Balafrét, aki hátrább egy kis csapat parancsnoka volt, értesitse. Néhány pillanat mulva már Crawford lord is talpon volt, akinek első gondja is az volt, hogy egy ijászt a király szállására szalasztott, aki azután megvitte a hirt. Ezután kis csapatát Crawford az őrtüz mögé állitotta, hogy az ellenség elől eltakarja, miközben a zugás egyre közelebb jött. De nini: most a zaj hirtelen elnémult, de azért a nehéz léptek dobogása még mindig hallható volt, amint az elővároshoz közeledett.

- Azok a lusta burgundiak elaludtak az őrhelyeiken, - szólalt meg Crawford. - Eredj csak, Cunningham és rázd föl azokat az ökröket!

- De mindig csak az utóvéd iránt igazodj - sugta utána Quentin, - mert ahogy a léptek után kivehetem, egy csapat ellenség közénk és az előváros közé sompolygott.

- Csak azt szeretném tudni, hogy honnan, merről jönnek felénk? - kérdezte Crawford.

- Én majd előre csuszom s iparkodom kilesni őket, - felelte Quentin.

- Tedd meg, fiam, neked jó a szemed, a füled és erős az akaratod. De jól vigyázz ám, hogy bajod ne essék!

Quentin, a puskáját készen tartva, hasmánt csuszott előre azon a terepen, amelyet már előzően kikémlelt az esti derengés alatt. Ekkor azután tisztán láthatta, hogy egy nagy csapat ember közelébe jutott, amely a király szállása és az előváros közt foglalt állást, de ezenkivül egy kisebb csapat jóval előbbre nyomult s ez most már közvetlen közelébe ért. Mikor azok közül néhányat csak csekély lándzsahossz távolság választott el tőle, Quentin belátta, hogy most már ugysem maradhat többé fölfedezetlenül, de visszavonulni sem volt ideje; elkiáltotta tehát magát:

- Qui vive?

- Vive Li... Li - ége! c’est á dire - tette hozzá a hang. - Vive la France!

Quentin nyomban elsütötte a fegyverét s az az ember egyetlen kiáltás után összerogyott, ő maga pedig tüstént hátrafelé menekült a csapat rendetlen tüzelése közben.

- Ezt jól csináltad fiu! - dicsérte meg a lord Quentint. - Ti pedig vonuljatok vissza az udvarba, mert sokkal kevesebben vagyunk, hogysem nyilt mezőn kiállhatnánk velük harcra.

A testőrök sietve vonultak vissza abba a kertbe, melynek villájában a király lakott, aki épp ebben a pillanatban szállt lovára.

- Hová, Felség? - kiáltott utána Crawford. - Legbiztosabban csak köztünk érezheti magát!

- Megyek, sietek a herceghez! - felelte vissza a király. - Hadd győződjék meg ebben a válságos pillanatban a mi hüségünkről, különben a lüttichiek és a burgundiak is rajtunk ütnek egyszerre.

Még csak azt parancsolta meg Dunois grófnak, hogy a francia katonákat vezesse ki a házból, mig Crawford a testőrök és egyéb csapatok parancsnokságát veszi át és marad a kerten belül. Még két sugárágyut állittatott fel a király s a legsürgősebb utasitásait kiadva, elvágtatott a herceg szállása felé.

Hogy mindehhez az előkészülethez megfelelő idő állott rendelkezésre, az annak a körülménynek volt köszönhető, hogy Quentin épp ennek a villának a tulajdonosát lőtte le, aki a villa ellen irányuló támadást intézte.

Durward, aki a királyt a herceg szállására kisérte, a herceget roppant fölindult állapotban találta; elannyira, hogy képtelen volt a vezérség feladatát teljesiteni. A lüttichiek több oldalról támadtak, a legnagyobb csapat azonban a szőlők felől nyomult előre csak az általa ismert szük utakon s rávetette magát a burgundi sereg jobb szárnyára, amely - megdöbbenve hallván a »Vive la France!« kiáltást, vegyesen a: »Liége és Rouge-Sanglier« kiáltásokkal, árulást sejtett a francia szövetségesei részéről, miért is csak nagyon gyöngén védekezett. A herceg tombolt dühében, szidta saját embereit s elrendelte, hogy puskával és ágyuval lőjjenek mindarra, ami francia, akár fekete, akár fehér jelvényt visel is az - célzást téve ezzel Lajos király katonáira.

Ebben a kritikus pillanatban érkezett a helyszinre Quentin, Balafré és még néhány skót ijász kiséretében a - király. Megjelenése természetesen legott helyreállitotta a bizalmat. Hymbercourt és Grévecoeur legott csapataikhoz siettek, maga a herceg is, mint egyszerü katona, halálmegvetéssel vetette magát a duló harc kellő közepébe, ugy hogy a minden oldalról elősiető segédcsapatok ujult erővel és nagy lelkesedéssel követték vezéreik példáját. A hatalmas ellentámadás és a hathatós ágyutüz lelohasztotta a lüttichiek harci vágyát.

Lajos király eközben olyan nyugodtan, oly nagy lélekjelenléttel és éleslátással vezette a harcot, - nem keresve, de nem is kerülve a veszedelmeket - hogy maguk a burgundi csapatparancsnokok is készséggel engedelmeskedtek parancsainak.

A harc most érte el a döntő pillanatot. Balfelől az előváros lánggal égett, de még az égő házak között is kétségbeesett küzdelem folyt mindkét részről. A középen még mindig erősen tartotta magát a francia csapat s noha minden oldalról erős támadást intéztek ellene, a király szállása még mindig érintetlenül állott a lángoló környezet közepette.

A balszárnyon váltakozó szerencsével folyt a küzdelem. Immár három rettenetes óra óta tart a harc még mindig nem lankadó elkeseredettséggel. Végre fölvirradt az annyira óhajtott reggel, amikor az ellenség támadása a jobbszárny felől és középütt immár gyöngülni kezdett, s a király szállása felől több ágyusortüz hangzott föl.

- Föl, hiveim! - kiáltotta a király, maga mellé véve Balafrét és Quentint, mikor azokat a lövéseket meghallotta. - Kaptak egy pár sortüzet, a villa meg van mentve! Menjetek és mondjátok meg Dunois grófnak, hogy nyomuljon közelebb a városhoz és csak annyi katonát hagyjon vissza, amennyi a ház védelmére szükséges, ő pedig csapatával támadja meg azokat az önfejü lüttichieket és vágja el előlük az utat, amelyen át azok a városból folyton segitséget kapnak.

Balafré és Quentin egy szempillantás alatt közvetitették a király parancsát, amit Dunois és Crawford, akik eddig csak a ház védelmére szoritkozván, már szinte unták a tétlenséget, örömmel fogadtak és teljesitettek. Körülbelül száz francia nemesből és a hozzá tartozó apródokból és segédszemélyzetből álló csapat élén haladt Dunois és Crawford a sebesültektől és halottaktól ellepett sik mezőn keresztül egészen a lüttichiek oldaláig, akik a burgundiak ellen oly ádáz támadásokat intéztek. A reggeli világosságnál most már tisztán látható volt, mint nyomul ki az ellenség még mindig a város falai közül.

- Szent Isten! - szólt az öreg Crawford Dunois grófhoz. - Ha azt nem tudnám, hogy te mellettem vagy, azt hinném, hogy azok közt a rablók közt vagy, kelevézeddel vezetve őket - mindössze azzal a különbséggel, hogy ha az ott ni, csakugyan te vagy, akkor te most sokkal kövérebb vagy, mint máskor. Bizonyos vagy te abban, hogy nincs hasonmásod, mint ahogyan a flamandok mondják?

- Hasonmásom? - felelte Dunois. - Nekem arról nincs tudomásom, csak azt tudom, hogy az a gazember, aki az én cimeremet viseli a sisakján és a pajzsán, ezért a vakmerő szemtelenségeért az életével fog lakolni!

- Mylord, mindenre, ami szent, kérem, engedje át nekem a bosszut! - mondotta lelkesülten Quentin.

- Neked, te ifju ember? - felelte Dunois. - Szerény a kérés, fiam! Nem! Az ilyen ügyeket az ember személyesen szokta elintézni! - majd hátrafordulva a nyergében, katonái felé szólt: - Francia nemesek! Harcvonalba! Lándzsákat előre feszitsd! És vágjátok le rakásra ott, azokat a lüttichi disznókat s azokat az Ardennek vadkanjait, akik a mi cimereinket bitorolják!

A francia lovasok lelkes üdvrivalgással fogadták a parancsot s harcvonalba fölfejlődve, Dunois gróffal a középen, vágtatva rohantak az ellenségre. Csakhogy azok sem ijedtek ám meg! Néhány parancsnok kivételével, akik lovon ültek, a tekintélyes csapat csupa gyalogosból állott; az első hadisor emberei féltérdre ereszkedve, a lándzsát a lábukhoz támasztották, a második sor az első sor fölött áthajolva, a harmadik sor pedig ezek feje fölött feszitette előre a lándzsát. A lovascsapat bennük olyan tüskés ellentállásra talált, mint amilyennel a sün fogadja támadóját. Csak kevés franciának sikerült ezt a tüskés falat áttörni: e kevesek közt volt Dunois is, aki a lovát a kritikus pillanatban megsarkantyuzva, a nemes állat tizenkét láb magas ugrással keresztültörte magát s Dunois már a másik pillanatban rárohant a cimerét bitorló harcosra. Legnagyobb csodálkozására, maga mellett pillantotta meg Quentint is, aki vele egy sorban harcolt. Dunois még javában verekedett azzal a harcossal, aki az ő cimerét viselte, s aki alighanem a csapat egyik vezére lehetett, mikor Dunois kis távolságban, a vadkanfej-jelvény mellett megpillantotta az orleánsi herceg cimerét is.

- Te fiam, méltó vagy arra, hogy az orleánsi herceg cimerének bitorlásáért bosszut állj! - kiáltott oda Dunois Quentinnek. - Hej, Balafré! Segits az öcsédnek, és ne avatkozzál Dunois vadkan-vadászatába!

Quentin örömmel fogadta ezt a parancsot, csakhogy ebben a pillanatban az az oszlop, amelynek Vilmos márkgróf éppen a segitségére sietett - amiben azonban őt Dunois támadása megakadályozta - az éjszaka kivivott összes előnyeit és sikerét elvesztette. A burgundiak ugyanis a napfény mellett áttekintést szerezhettek a harcmezőn s most már a katonai fegyelem kezdte éreztetni a hatását. A lüttichiek sorai felbomlottak s az emberek rendetlen futásban menekültek, ki merre látott, a város felé, ahonnan az éjszaka kirohantak.

Quentin egy pillanatra sem vesztette el szeme elől azt a cimerbitorlót, aki most néhány ügyes landsknecht segitségével rendet akart teremteni a fejetlen kavarodás közepette. Már épp az egyik rés elé értek, mikor Vilmos márkgrófnak, - mert hiszen ő volt az, aki az orleánsi herceg cimerét viselte! - egy pillanatra sikerült megállitani üldözőit. Rettentő buzogányt forgatott kezében, amellyel ugyszólván mindent és mindenkit levert s amely már csupamerő vér volt. De nemcsak a buzogánya, hanem a pajzsa is annyira véres volt, hogy az orleánsi herceg liliomos cimerét nem lehetett megkülönböztetni rajta.

Quentinnek nem volt nehéz elérnie azt, hogy a márkgrófot párviadalra hivja ki. Quentin, aki belátta, hogy az egész győzelem attól függ, hogy ezt a vezért le tudja-e győzni vagy sem: lovával hirtelen a réshez ugratott, ott leugrott róla s fölállva a csonka falra, várta be az Ardennek rémét páros kardviadalra.

Vilmos márkgróf, aki Quentin szándékát felismerte, fölemelt buzogánnyal rohant feléje; ebben a pillanatban azonban iszonyu diadalorditás reszkettette meg a levegőt, amit nyomban vad, ijedt kiáltások követtek. Az történt, hogy a burgundiaknak a város egy másik pontján át sikerült benyomulniok s a lüttichieket hátba támadva, rettentő pusztitást vinni végbe köztük. Vilmos márkgróf, hangjával és kürtjébe fujva, maga köré gyüjtvén mindenre elszánt embereit, igyekezett a városban visszavonulni, onnan pedig a Maas-folyó tulsó partjára átjutni. És az ő hü embereinek védelme mellett alighanem sikerült volna is egérutat nyernie, ha Quentin és Balafré, néhány hü bajtársa kiséretében, utját nem állják. Menekülés közben gyakori összecsapás volt köztük, amikor is Quentin egyedül a márkgrófot kereste, hogy párbajra kényszeritse, a márkgróf azonban következetesen kitért előle. Ezalatt a városban nagy volt a zürzavar s a menekülők ijedt sikoltozása töltötte be az uccákat és a tereket.

Abban a pillanatban, amikor a márkgróf egy kis kápolna ajtaja elé érkezett, hangzott fel mögötte a kiáltás:

- Franciaország! Burgundia!

Az ostromló burgundiaiak ugyanis az ut tulsó végéről nyomultak erre felé, s igy a márkgróf visszavonulásának utját elvágták.

- Konrád! - kiáltotta a márkgróf egyik társának - Szedd össze embereidet és iparkodjál magadnak utat törni, ha tudsz! Nekem végem van! De azért van még annyi erőm, hogy néhányat ezek közül a skót csavargók közül a másvilágra küldjék magam előtt!

A hadnagy embereivel eltávozott, de visszamaradt közülök hat legjobb vitéz, hogy életre-halálra kitartson a gazdája mellett. Szembehelyezkedtek a skótokkal, akik nem sokkal többen lehettek.

- Sanglier! Sanglier! Holla! ti skót nemesek! - kiáltozta egyre a márkgróf, miközben rettentő buzogányát forgatta feje fölött. Ki akarja elfogni a »szakállas vadkant?« Kinek kell a feje? - Hej te fickó, ugy látom, neked van a legnagyobb kedved! De hogyha viselni akarod a koronát, előbb meg kell ám szerezni azt, hej!

Alig hangzottak el ezek a fenyegető szavak, a márkgróf iszonyu dühvel rohant Quentinre s buzogányát feje fölött megforgatva, rettentő erővel csapott feléje. Quentin azonban, aki a márkgróf minden mozdulatát figyelte, ügyesen kerülte ki a csapást, amely, ha eltalálja, okvetetlenül halálos lett volna.

Most már azután egymásra rohant a két ellenfél, mint a farkas meg a farkaskutya, mig társaik mindkét részről tétlen szemlélői voltak a viadalnak. Balafré nem féltette az öccsét s ebben a hitében nem is csalatkozott.

Mig a márkgróf roppant buzogányával hadonászott vakon maga körül, azalatt a fürge Quentin, ha halkabb is, de nem veszélytelenebb fegyverrel támadta őt - a kardjával. Sikerült is több izben megsebeznie a roppant erejü embert, aki immár szemmelláthatóan kifáradt, körülötte pedig már csupamerő vér volt a föld. De azért még nem volt ám kétségtelen Quentin győzelme, mert a márkgróf végső kétségbeesésében még mindig veszedelmes ellenfél volt!

Ebben a pillanatban hirtelen egy női hang sikoltott föl Quentin mögött:

- Segitség! Segitség! A Szent Szüzre kérem, segitsenek!

Quentin ijedten tekintett széjjel s ekkor megpillantotta Pavillon Gertrudot, akit egy francia katona erőszakkal vonszolt maga után. A szomszéd kápolnában ugyanis a lüttichi asszonyok és lányok találtak menedéket, ide tört be az a katona s innen hurcolta el Gertrudot.

- Várj meg! Mindjárt visszajövök! - mondotta Quentin a márkgrófnak s elrohant, hogy megmentse jótevőjét.

- Egy pillanatig se várok! - kiáltotta a márkgróf és már visszavonulni készült örömében, hogy veszedelmes ellenfelétől megszabadult.

- Itt vagyok én helyette! - állott most elő Balafré büszkén. - Nem türöm, hogy az öcsémet sértegessék!

És e szavak után Balafré már ki is huzta pompás kardját.

Ezalatt Quentin kiszabaditotta Gertrudot a katona kezéből, ami pedig nem volt könnyü munka, mert annak társai is voltak, ugy, hogy Quentin is kénytelen volt néhány skót ijászt segitségül hivni. Mikor azután Gertrudot kiszabaditotta, Quentin ismét vissza akart rohanni a márkgrófhoz, de Gertrud eléje állott és esdeklő hangon igy szólt:

- Édesanyja emlékére kérem, ne hagyjon itt az ucca közepén, hanem kisérjen haza a házunkig, ahol ön is, meg Izabella kisasszony is menedéket találtak.

A szivfacsaró fájdalommal elmondott kéréseknek Quentin nem birt ellentállni s noha tudta, hogy ezáltal a küzdelem árán remélt boldogságról immár le kell mondania: követte Gertrudot a házukig, ahová éppen még jókor érkezett, hogy a szindikust a katonák dühétől megvédelmezhesse.