Nyolcadik fejezet
Az otthoni szigorú nevelés és az aberbrotick-i kolostor szabályai hozzászoktatták Quentin-t a korai keléshez, ami most sem esett nehezére. Jókedvvel öltözött föl a fegyvercsörgés és a kürt harsogó lármája közepette, ami a régi őrség fölváltása közben fölhangzott. Balafré-nak gondja volt arra, hogy unokaöccse részére a lehető legszebb ruha s a legjobb fölszerelés jusson, s mikor Quentin szolgálatra készen jelentkezett nála, a vén katona gyönyörűséggel legeltette szemét ifjú öccse szép termetén és katonás külsején.
- Hogyha te, öcsém, éppoly hűnek és vitéznek bizonyulsz - mondotta Balafré - amily szép a külsőd: akkor nekem lesz a legszebb s a legjobb fegyverhordozóm az egész skót testőrségben! Ami nemcsak magadnak, hanem az egész Durward-nemzetségnek becsületére fog válni. Most pedig kövess engem a király előszobájába és igyekezzél állandóan közelemben maradni!
E szavak után Balafré megragadta hatalmas, súlyos, de szépen díszitett kelevézét s utasította Quentin-t, hogy szintén válasszon ki magának efféle szúró fegyvert, de jóval könnyebbet. Ekkor azután mindketten lementek a kastély udvarára, ahol a szolgálatban soron következő testőrök már sorakoztak; a fegyverhordozók gazdáik mögött, a második sorban állottak föl. Voltak ott piqueur-ök, vagyis lovas vadászok, pompás lovakon és nagyszerű kutyafalka élén, ami módfölött megragadta Quentin figyelmét elannyira, hogy nagybátyjának ismételten figyelmeztetnie kellett őt arra, hogy most nem a maga, hanem a király kedvéért van itt. XI. Lajos királynak talán a vadászat volt az egyetlen igazi szenvedélye, s a királyi erdőkben a vadállományt oly szigorúan őríztette, hogy azt beszélték a környéken: hamarább meg lehet ölni egy embert büntetlenül, mint egy szarvast!
Balafré megadta a jelt, mire a testőrök, néhány rövid vezényszó elhangzása után, elindultak a király kihallgatási terme felé. Bármily fényes és csillogó volt is itt minden, ami Quentin szemei elé tárult: mégis, kénytelen volt beismerni önmaga előtt, hogy a királyi udvar fényét és pompáját illetően - csalódott. Habár a sok katona, udvari tisztviselő s a különféle szolgaszemélyzet ruhája csak úgy fénylett a dísztől, de magasabbrangú udvari dignitáriust, egyetlen előkelő főnemest sehol nem látott, olyan neveket, amelyek hírt, dicsőséget jelentettek nemcsak viselője, hanem egész Franciaországra nézve - sehol nem hallott! A király féltékenykedő természete, mesterkélt és furfangos politikája ezeket a kiváló személyiségeket az udvartól távol tartotta és hívásra is csak akkor jelentek meg itt, ha valami fontos és országos jelentőségű ünnepség alkalmából okvetetlenül szükség volt személyes megjelenésükre. De azután, mihelyst tehették - szétrebbentek.
Crawford lordon kívül, aki, kezében ezüst botjával és dús aranyozású formaruhájában, valóban szép megjelenésű, tekintélyes személyiség, említésreméltó Dunois gróf volt, fia annak a híres Jean Dunois grófnak, aki le Bâtard d’Orléans néven volt ismeretes és természetes fia volt a burgundi párt által meggyilkolt Louis d’Orléans hercegnek s aki Jeanne d’Arc zászlaja alatt részt vett az angol uralom ellen folytatott küzdelmekben. Nos, ennek a fia, akiről most szó van, atyjáról örökölt hírnevet nemcsak, hogy fenn tudta tartani csorbítatlanul, hanem őszinte, nyilt jelleménél fogva még a módfölött féltékeny Lajos király barátságát is ki tudta érdemelni elannyira, hogy őt még a titkos tanácskozásaira is meghívta. Noha mindama tulajdonságokkal és ügyességgel, amiket abban az időben a lovagtól megköveteltek, bőven meg volt áldva: Dunois gróf szépnek és délceg termetűnek éppen nem volt mondható. A közepesnél kissé alacsonyabb termete erős és izmos; lábai kissé kifelé görbék, ez ok miatt sokkal mutatósabb volt lóháton, mint gyalog. Szélesvállú, feketehajú s barna arcbőrű férfiú volt, karjai aránytalanul hosszúak és izmosak. Noha arcvonásai szabálytalanok sőt csunyák, mégis az egész lényében volt valami nemes előkelőség és önérzet, ami már az első látásra elárulta magas nemesi származását és rettenthetetlen katonás jellemét. Magatartása bátor, egyenes; léptei szilárdak, férfiasak, arcvonásainak pedig a sastekintet és az oroszlánhomlok valami tiszteletet parancsoló kifejezést kölcsönzött. Vadászruhát viselt, amely inkább drága lehetett, semmint tetszetős, sőt némely alkalommal magára öltötte az udvari fővadászmester-formaruhát is, noha ezt a hivatalt aligha látta el.
Dunois gróf karjára támaszkodva, lassú, vontatott lépésekkel közeledett Lajos király. Mögötte lépdelt az orléans-i herceg, aki - minthogy a királynak fiúgyermeke nem volt - a francia trón várományosa is. Lajos király még erre a hercegre is olyan féltékeny volt, hogy az a kastélyból egy tapodtat sem távozhatott és külön udvart sem tarthatott. Szomoruságát, a szó szoros értelmében raboskodásnak nevezhető ellenőrzésen kívül, fokozta még az a szinte zsarnoki parancs, mely szerint a herceg köteles feleségül venni Jeanne hercegnőt, a király fiatalabb leányát, akivel még gyermekkorában eljegyezték őt s akinek csúnyaságát és csúf termetét tekintve, a királyi parancs valóban kegyetlen csapás volt az ifjú herceg szívére.
Ennek a szerencsétlen hercegnek sem volt valami túlságosan előnyös külseje, de megnyerővé tette őt gyöngéd, szelid lelkülete, Quentin azt is megfigyelte, hogy a herceg szinte menekülni szeretett volna a testőrség katonás tisztelgése elől; a szemét ilyenkor állandóan a földre sütötte le attól való félelmében, hogy a testőrségnek ez a pusztán kötelességszerű hódolata újabb féltékenységet ébreszt a királyban.
Bezzeg egészen más volt a viselkedése Jean de La Balue bíboros-prelátusnak, aki abban az időben kedvelt embere és minisztere volt a királynak. Lajos ezt a kegyelt emberét a legalacsonyabb sorsból emelte föl magához, elhalmozta kegyeivel, s noha ezzel szemben is óvatos és gyanakvó maradt: mégis ez a férfi volt a legbefolyásosabb valamennyi tanácsadója közt. Ez a különösen eszes főpap mégis elszámította magát: elbizakodottságában olyan dolgokba is beleavatkozott, amikhez sem nem érthetett, sem nem tartoztak a hatáskörébe. Karcsú, magas, elég tetszetős külsejű férfiú volt s a szép nemnek kedvelője. Némelyek, hogy hízelegjenek neki, elhitették vele, hogy izmos lábai - amiket atyjától, a limoges-i fuvarostól örökölt - kiválóan érvényre emelik férfiasságát; a hiú ember ettől kezdve hosszú bíborosi ruháját féloldalt mindig olyan magasra emelte föl, hogy erős lábszárainak idomai mindenkinek föl kellett hogy tünjenek.
Mikor azután hosszú, karmazsinpiros ruhájában és dúsan díszített bíborosi kalappal a fején végighaladt a gyönyörű termen, meg-megállott a testőrök sorfala előtt s egyiknek-másiknak szigorú hangon tett szemrehányást magatartása vagy öltözete miatt és olyan kiméletlen hangon tette meg észrevételeit, hogy ezek a vitéz harcosok méltán érezhették magukat megsértve. Annyi bizonyos, hogy őszintén gyűlölték őt!
- Jelentették már a királynak, hogy a burgundi követ kihallgatásra jelentkezett? - kérdezte Dunois a bíborostól.
- Természetesen! - felelte a bíboros. - S ime, ott jön a mindenható Oliver Dain, a borbély, aki majd közli velünk a király akaratát.
És csakugyan: ebben a pillanatban lépett ki a király dolgozószobájából egy nevezetes személyiség, aki bizalom dolgában a bíborosnak semmi tekintetben nem állott mögötte. Csak éppen külsőre nézve nem volt olyan tekintélyes; sőt ellenkezően: alacsony, sápadt, vézna kis emberke, kinek fekete selyem ujjasa és nadrágja igénytelen külsejének emelésére éppen nem volt alkalmas. Egyik kezében ezüst tálat, a másikban törülközőt tartott. Különben élénk kifejezésű arcát szinte állandóan a föld felé irányította s apró, nesztelen lépéseivel inkább végigsiklani, mint végighaladni látszott a termen. Noha szerénytelennek nem volt mondható, a termen keresztül mégsem tudott egész észrevétlenül átsiklani anélkül, hogy az általános figyelem feléje ne fordult volna, lévén a királynak olyan kegyelt embere, akinek a szavát meghallgatja, sőt a tanácsait is megfogadja.
Oliver néhány komoly szót váltott Dunois gróffal, aki legott távozott a teremből, míg a borbély visszatért a király szobájába és csak elmenőben állott szóba néhány kiváltságos jó barátjával.
Ezek között volt Lesley is, akinek Oliver tudtára adta, hogy ügye rendben van. Ebben a pillanatban lépett a terembe Tristan l’Hermite, a főporkoláb és udvarnagy s egyenesen Balafré felé tartott. Ennek a fontos személyiségnek komor, visszataszító arcát a drága ruha méginkább félelmetessé tette, a hangja pedig, mikor megszólalt, dörmögő volt, mint a medvéé. Ezúttal azonban - ha nem is hangja - de legalább a szavainak értelme mintha barátságosabb akart volna lenni; végtelen sajnálatát fejezte ki a tegnapi félreértés miatt, amire okot az a körülmény adott, hogy Balafré unokaöccse nem viselte a testőrök formaruháját, de még csak nem is említette, hogy közibük tartozik. Pusztán ez okozta a félreértést, amiért, ime, bocsánatot kér.
Balafré megadta neki a kellő választ s mihelyst a főporkoláb továbbhaladt, az unokaöccse felé fordult és tudtára adta neki, hogy őt az a szerencse és megtiszteltetés érte, hogy a főporkolábban halálos ellenségét láthatja.
- Hanem azért az a katona, aki megteszi kötelességét: fittyet hányhat a főporkoláb úr gyűlöletének! - tette hozzá Balafré.
És Quentin csakugyan helytállónak találta nagybátyja véleményét, mert a főporkoláb, mikor elhaladt mellette, olyan dühös pillantást vetett feléje, mint a medve, mikor a vadász kése megsebzi. Quentin-re ez a vésztjósló tekintet tagadhatatlanul mély hatást tett, mert eszébe juttatta azt az érzést, amit a nyakára illesztett kötél okozott neki tegnap...
Eközben Oliver ismét kijött a király szobájából, melynek ajtaja most szélesen kitárult s a király belépett a kihallgatási terembe. E pillanatban minden szem a király felé irányult, természetesen Quentin-é is, aki csaknem elejtette a fegyverét, mikor XI. Lajos francia királyban határozottan felismerte az ő tegnapi kereskedőjét, selyemtenyésztőjét, az ő titokzatos Péter mesterét, akinek tegnapi vándorlásai közepette kísérője volt. Hiszen gyanakodott ő Péter mester kilétét illetően már tegnap is, de ez a meglepetés, amely most őt érte, minden képzeletet fölülmul!
Nagybátyja rendreutasító intése legott magához térítette ugyan, de bezzeg akkor csodálkozott ám el igazán, mikor a király, kinek mindent egyszerre átfogó tekintete őt máris észrevette, most egyenesen feléje tartott, anélkül, hogy másvalakire egyáltalán rápillantott volna.
- Tudomásom van arról, ifjú ember - fordult a király egyenesen Quentin felé - hogy Tourainebe való érkezésedkor összekoccanásod volt. Én megbocsájtom ezt neked, mert nem is annyira te, mint inkább az a kereskedő a hibás, aki a te heves fiatal véredet borral még inkább fölhevítette. Hogyha én azt a kereskedőt ki tudom nyomoztatni: majd elbánok vele, amiért az én testőrömet meg akarta rontani! - Balafré! - fordult most a király Lesley felé. - A te unokaöcséd egészen helyes fiú, habár egy kissé fennen hordja az orrát. De mi az ilyen férfiakat szeretjük és arra gondolunk, hogy a környezetünkhöz tartozó derék férfiakat érdemük eszerint még jobban kitüntessük, mint ahogy eddig történt. Ird föl ez ifjú pontos születési adatait - év, hónap, nap, óra, perc - és add át Oliver Dain-nek!
Balafré mélyen meghajtotta magát, majd ismét fölvette előbbi katonás magatartását; Quentin azonban, aki ezalatt némiképp visszanyerte nyugalmát és magához tért csodálkozásából, a királyt most jobban szemügyre vehette s ekkor ámulva állapította meg: mennyire el tudja változtatni külsejét és arckifejezését.
A király ezúttal sötétkék szinű, de már kopottas vadászruhát viselt, amely bizony semmivel sem volt különb, mint a tegnapi kereskedő ruhája; feltünt rajta a nagy rózsafüzér, amelyet állítólag egy libanoni remete viselt valaha. Sapka helyett kerek kalap volt a fején, teleaggatva ólomból formált szentszobrokkal; a tekintetéből most nem a kapzsi nyereségvágyat, hanem a hatalmas uralkodó mindent átható és átfogó pillantását látta meg; homlokának redői mögött pedig nem a kereskedő aprólékos üzleti tervezgetését látta meglapulni, hanem azokat a barázdákat, amelyeket egy egész nemzet sorsáról való gondoskodás gondja vont oda.
A király után a hercegnők léptek a terembe udvarhölgyeik társaságában. A legidősebbnek, aki később Bourbon Péter felesége lett, s akit Anna beaujeu-i hercegnő néven ismer a francia történelem - nincs sok köze történetünkhöz; egyébiránt magasnövésű, eléggé csinos külsejű, közlékeny és sok szép tulajdonsággal megáldott nő volt, aki atyjának éleslátását örökölte. Szerette is a király ezt a leányát, ahogy talán senki mást sem.
Mellette lépdelt a szerencsétlen huga: Jeanne, az orléans-i herceg menyasszonya, félénken, bizonytalanul, teljes tudatában hiányának azoknak a szép tulajdonságoknak, amelyek bírását a nők annyira óhajtják. Sovány volt és vézna, teste szemmelláthatóan ferde, a járása pedig olyan imbolygó és bizonytalan, hogy szinte bénának lehetett volna tartani. Szép fogsora, bánatosan szelid és lemondásról tanuskodó tekintete és világosbarna dús haja azonban né-miképp feledtette egyéb testi fogyatkozását, sőt talán egyensúlyozta termetének hibáit. Egész lényén tisztán észrevehető volt, hogy előnytelen külsejének teljes tudatában van, és még csak meg sem kísérelte, hogy azokat a hiányokat, amikkel a természet megbélyegezte őt, csak valamiképpen is pótolja, vagy enyhítse.
- Nos, hogy érzed magad, te életunt leánykám, te? - szólította meg a király Jeanne-t, egyenesen feléje tartva. - Vajjon vadászatra, avagy imádkozásra szántad-e el magadat ma reggel?
- Ahogy parancsolja királyi atyám! - felelte a hercegnő olyan halkan, hogy alig volt hallható.
Néhány ájtatos szó után a király tréfás hangon megjegyezte, hogy ő is, meg még valaki más is - és ekkor az orléans-i hercegre nézett - jól tudják, hogy mihez van kedve; és ekkor az orléansi herceghez fordulva:
- Kedves öcsém - mondotta - jer és vezesd ezt a jámbor leányzót a - lovához!
E szavakra a herceg annyira zavarba jött, hogy zavarában Jeanne keze helyett - Anna hercegnő kezét fogta meg, amiért azután a király jól megdorgálta. Hát bizony szomorú látvány volt ez a jegyespár, amint hideg, nedves kezüket egymáséiban tartották. Az ember nem tudta, melyik sajnálatraméltóbb: a herceg-e, akit irtózatának tárgyához eltéphetetlen kötelék fűzte; avagy ez a szerencsétlen hajadon, aki jól tudta, hogy szerelem helyett irtózattal van eltelve iránta az, akiért még az életét is szívesen föláldozta volna.
- Most pedig - lóra hölgyeim és uraim, lóra! - mondotta a király. - Én majd Anna leányom oldalán lovagolok. Hogy a jó Isten és szent Hubertus áldása kísérjen bennünket a mai napon!
- Attól tartok, hogy az indulást egy kissé el kell halasztanunk, Sire! - szólalt meg most Dunois gróf komoly hangon. - A burgundi követ a kastély kapuja előtt várakozik és bebocsájtást követel.
- Micsoda? - pattant föl a király. - Követel? És megmondották neki, hogy ma nem érek rá? Holnap pedig, miután Szent Márton napja van, földi gondokkal nem akarunk foglalkozni; holnapután pedig Amboise-ba készülök, de hajlandó vagyok őt visszatérésem után fogadni - mihelyst a sürgős államügyek megengedik.
- Én mindezt elmondottam neki és Sire, ő mégis...
- Pasques-Dieu! - förmedt rá a király a grófra. - Miért akadt a torkodon a szó, Dunois? Mégis csak különös, hogy te, a mi gőgös burgundi rokonunk fennhéjázó követével szemben olyan erélytelen vagy! Én, kedves barátom, annyit sem törődöm az ő dacos követségével, mint ahogy ennek a kastélynak tornyai fittyet hánynak a hideg északkeleti szélnek, amely szintén Flandria felől jön, akár ez a követ úr!
- Akkor hát kénytelen vagyok, Felség, azt is jelenteni, - folytatta Dunois még erélyesebb hangon - hogy Crèvecoeur gróf kíséretével és kürtöseivel együtt e pillanatban a kapu előtt áll és ezt üzeni: Arra az esetre, ha Felséged megtagadná tőle a kihallgatást, amit ura parancsára neki kérni joga van: akkor ő egy tapodtat sem mozdul el onnan mindaddig, amíg Felséged - akár államügyek, akár szórakozás, akár istentisztelet miatt - távozik a kastélyból. És ebbéli elhatározásában - az erőszakot kivéve - meg nem ingathatja őt senki és semmi sem!
- Az őrült! - jegyezte meg a király. - Azt hiszi, hogy nem bírnám ki akár huszonnégy óra hosszat is e falak közt? Kivált, hogyha az embernek egy ország ügyeit kell intéznie! Ez a szeleburdi ember azt hiszi, hogy az ember rosszul érzi magát, ha nem ül szakadatlanul a nyeregben. Bocsássátok a kutyákat szabadon, de jól ügyeljetek reájuk! Vadászat helyett ma titkos tanácskozást tartunk.
- Én fejedelmem, hűbéruram - rimánkodott Dunois - így nem bírod lerázni a nyakadról Crèvecoeur grófot! Az ő utasítása ugyanis az, hogyha Felséged egyáltalán nem fogadja őt, akkor keztyűjét tűzze oda a palisszádokhoz jeléül az ura kihívásának életre-halálra! De még ez nem minden: mondja föl tüstént a hűbérszerződést és üzenje meg nevében a háborút Franciaországnak!
- Hm! Tehát így állunk? - mondotta a király homlokát sűrű redőkbe szedve. - Hát ennyire fennhéjázó a mi hűbéresünk? Ilyen barátságtalan irányunkban a mi rokonunk? - Akkor hát, Dunois barátom, nincs más hátra, mint kibontani a hadi lobogót és felkiáltani: Montjoye Saint-Denis!1
- Amen! - hagyta rá a harcias szellemű Dunois, de halkan hozzátette: - Jó órában legyen mondva!
A hosszas várakozásban a testőrök, akik az egyes elejtet szavak értelméből mégis csak megtudták, hogy miről van szó, mozgolódni kezdtek, miközben fegyvereik összecsörrentek, mire már a király is fölfigyelt és önelégülten, szinte harcias tekintettel nézett végig rajtuk. De már a másik pillanatban a politikai szempontok érvényesültek a király lelkületében, amelyek arra mutattak, hogy a Burgundiával való szakitás ezidőszerint nagyon veszedelmes lehetne. IV. Edvárd, a vitéz, győzedelmes angol király, aki harminc ütközetben vett részt katonái élén, sógora volt a burgundi hercegnek és csak azt várta, hogy kenyértörésre kerüljön a sor a burgundi herceg és Lajos francia király közt, amikor is ő az állandóan nyitott kapun: Calais-n át, betör Franciaországba azokkal a fegyverekkel, amelyek a polgárháborúban győzelmet arattak s az angoloknak mindig kedves vállalkozással, tudniillik a Franciaországba való betöréssel, feledteti velük a véres cívódások emlékeit. Ehhez a szemponthoz járult még az a körülmény is, hogy az ingatag jellemű bretagne-i herceg hűsége sohasem volt olyan megbízhatatlan, mint éppen most. De voltak még egyéb szempontok is, amelyeket a királynak nagyon is figyelemre kellett méltatni! Mikor azután Lajos király ismét megszólalt, a hangja ugyan a régi volt, de szavainak értelme bezzeg megváltozott!
- Isten őrizzen meg attól - mondotta a király - hogy csekély ok miatt keresztény vér folyjon - és éppen a legkeresztényibb király akaratából! A mi népünk boldogságát mi többre becsüljük, mint amily komolyan vesszük és ítéljük meg egy ügyetlen, hebehurgya követ okvetlenkedéseit, amelyek sértik bár a mi méltóságunkat, de amelyek talán túl is lépik azokat a határokat, amelyek közt a követnek mozognia szabad lett volna. Bocsássátok tehát elém a követ urat!
- Beati pacifici! - jegyezte meg Balue bíboros.
- Úgy van! - felelte reá a király. - És Eminenciád is jól tudja, hogy „akik önmagukat alázzák meg: fölmagasztaltatnak!”
- Amen! - mondotta reá kenetteljes hangon a bíboros, de még az orléans-i herceg sápadt arca is elpirult a - szégyentől, Balafré pedig szinte már nem bírta türtőztetni haragját s dühében jól a földhöz puffantotta kelevézét, amiért azonban a bíboros heves szemrehányást tett neki. És minthogyha a király is kényelmetlenül érezte volna magát a körülötte némán hallgató udvari dámák és urak közt; majd Dunois felé fordulva így szólt:
- Talán bizony nem helyesled hogy én azt a hevesvérű követet mégis magam elé bocsájtom?
- Dehogy, Sire! - felelte Dunois kissé zavarodottan. - Én sohase avatkozom az olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak a hatáskörömbe. De, méltóztassék megengedni, Felség - egy alázatos kérésem volna.
- Hát csak ki vele! - felelte a király színlelt jókedvvel. - Te úgysem sokszor alkalmatlankodol kérésekkel. Számíthatsz reám. Nos, mi az, Dunois?
- Kegyeskedjék engem, Sire, elküldeni Evreux-be, hogy a papokat ott egy kissé - megrendszabályozhassam, - felelte Dunois katonás őszinteséggel.
- De hiszen ez éppen nem tartozik a hatáskörödbe! - jegyezte meg a király mosolyogva.
- Én azokat a papokat éppoly jól rendben tudnám tartani, mint maga az evreux-i püspök, vagy mylord Balue bíboros, aki viszont a testőröket kommandírozgatja.
A király keserűen mosolygott, mikor Dunois fülébe súgta:
- Várj csak! Eljön még annak az ideje, hogy a papokat ráncba szedhetjük - mi ketten! Egyelőre ez az evreux-i püspök megteszi! Oh, Dunois! Róma!... Róma varrta őt a nyakunkba és rakott még reánk egyéb terhet is. De türelem, édes barátom! Egyelőre csak keverjük tovább a kártyát - amíg a karunk meg nem erősödik...
Az udvarról felhangzó kürtszó jelezte a burgundi követ érkezését. A kihallgatási teremben jelen voltak hamarosan elrendezkedtek rangjuk szerint, míg a király, leányaival együtt, a csoport közepén maradt.
Crèvecoeur gróf, a rettenthetetlen, vitéz katona lépett a terembe, még pedig - ellenére a barátságos hatalmak közt dívó szokásnak - teljes fegyverzetben. A fejét kivéve, testét arannyal kivert acél páncél födte, amely milanói művész mesterműve volt, dús arabeszk-díszítéssel. Nyakáról a fényes vértre csüngött le az aranygyapjúrend lánca, amely jelvénye volt az abban a korban legnagyobb tiszteletnek örvendő keresztény lovagrendnek. Egy szép apród vitte utána a sisakját, egy hírnök pedig a megbízólevelet tartotta a kezében és térdenállva nyujtotta át a királynak, míg maga a követ megállott a terem közepén, mint hogyha alkalmat akart volna adni arra, hogy büszke tekintetét, parancsoló alakját és bátor föllépését mindenki jól megbámulhassa. Kíséretét részben az előszobában, részben az udvaron hagyta vissza.
- Lépjen közelebb, Crèvecour gróf úr! - szólalt meg a király, - miután egy futó pillantást vetett a megbízólevélre. - Erre az okmányra nem is lett volna szükség, hogy egy általánosan ismert harcos belépését biztosítsa; sem azért, hogy arról győzzön meg bennünket: mily nagy, de jól kiérdemelt becsülésben részesül gróf úr a hercege részéről. Remélem, hogy az ön bájos hitvese, kinek ereiben a mi őseink vére csörgedez, jól érzi magát. Hogyha őt is magával hozta volna gróf úr, akkor azt kellett volna hinnünk, hogy ez egyszerű és közönséges alkalommal páncélt csupán azért visel, hogy bájos, szép hitvesét a szerelmes francia lovagokkal szemben megvédelmezhesse. Ámde az adott körülmények közepette nem találunk rá magyarázatot: miért e teljes páncéldísz?
- Sire! - felelte a követ - Crèvecoeur gróf mély sajnálattal jelenti ki és Felséged bocsánatát kéri, hogy a királyi kegyet, amellyel Felséged őt kitüntetni kegyes volt, ezúttal nem hálálhatja meg azzal az alázattal és hódolattal, mint amilyen illenék. Jóllehet a hang, amely megszólal, csakugyan Philippe de Crèvecoeur de Cordes hangja, a szavak azonban, amelyeket mond, az ő kegyes urának és parancsolójának, a burgundi hercegnek a szavai.
- Nos, és mi mondani valója van Crèvecoeur grófnak a burgundi herceg nevében? - kérdezte Lajos király, aki most méltóságteljes arckifejezést erőszakolt magára. - De megálljunk csak! Ne feledje el, gróf úr, hogy ebben a pillanatban Philippe de Crèvecoeur de Cordes azzal áll szemközt, akit ő az ura és parancsolója - fejedelmének kell, hogy tekintsen!
Crèvecoeur mélyen meghajolt s fennhangon így szólt:
- Franciaország királya! Burgundia hatalmas hercege ismételten jegyzéket küld Felségednek azokra a törvénytelen cselekedetekre vonatkozóan, amelyeket Felséged határmenti helyőrségeinek tisztjei követtek el a burgundi lakosok kárára. Az első kérdés úgy hangzik: hajlandó-e Felséged a törvények ellenére okozott károkért kártérítést nyujtani!
A király sebtében átfutotta a jegyzéket, amelyet ugyancsak a hírnök tartott eléje, s azután így felelt:
- Ezt az ügyet a titkos tanácskozáson már egyszer letárgyaltuk. - Ami az úgynevezett törvényellenességeket illeti, ezek egy része csak megtorlása volt azoknak a kártevéseknek, amiket az én alattvalóim szenvedtek. Néhány ilyen esetre vonatkozóan hiányzanak a bizonyítékok, néhány esetben pedig a burgundi herceg katonái legott megtorlást alkalmaztak. De hogyha ez eseteken kívül volnának még olyanok, amelyeket nem számíthatnánk a fönnebb említettek közé: akkor én, mint keresztény uralkodó, igenis hajlandó vagyok elégtételt szolgáltatni a szomszéd terhére elkövetett kártevésekért, noha azok akaratunk ellenére és tudtunkon kívül, sőt határozott parancsunk ellenére történtek.
A burgundi herceg udvarias hangon megköszönte a fölvilágosítást, de kijelentette, hogy ezzel a bizonytalan válasszal a herceg nem elégszik meg.
- Hát legyen, ahogy az Isten jónak látja! - felelte a király emelkedett hangon. - Nem az urad és parancsolód fegyverétől való félelemből, hanem egyedül a béke kedvéért adtam én ezt a mérsékelt hangú választ urad sértő vádjaira. Folytasd tovább, ha van még mondani valód!
Crèvecour gróf ezután ura nevében arra kérte a királyt, hogy szüntetné meg Gent, Lüttich és Mecheln városok elégedetlen lakosainak lázítását; hívja vissza onnan titkos ügynökeit, akik ott az egyenetlenség magvát hintik el és tiltsa ki a Burgundiából átszökő hazaárulókat, akik pedig Párizsban, Orléans-ban és Tours-ban biztos menedékhelyre találtak. A burgundi herceg ez árulók kiszolgáltatását követeli.
A király felháborodással utasította vissza ezt a sértő gyanusítást és kijelentette, hogy neki nincsenek titkos ügynökei; ellenkezően: azok tisztességes kereskedők, akik üzletkötés végett látogatnak el Burgundiába, ami mindkét ország érdeke; ami pedig az úgynevezett árulókat illeti, tudtával azok is derék burgundi kereskedők és iparosok, s hogyha ezek Franciaországban letelepednek: az ellen neki nem lehet kifogása, mert azokat sem összeesküvéssel, sem a herceg ellen szított lázadással vádolni nem lehet.
- Ez tehát a válaszom! - mondotta a király erélyes hangon. - Ha pedig még mindig volna mondanivalód: hát csak hadd hallom!
- A burgundi herceg követeli továbbá; Franciaország királya küldje vissza haladék nélkül Isabelle de Croye grófkisasszonyt és kísérőjét és rokonát: Hameline grófnőt tekintettel arra, hogy Izabella grófnő, noha a hűbértörvények szerint a burgundi herceg a gyámja, szökve jött át a határon és vonta ki magát a herceg felügyelete alól és titokban a francia király oltalma alá helyezte magát. Ez az eljárás pedig ellenkezik mind az emberi mind az isteni törvényekkel, amelyek a művelt Európában érvényben vannak. - Erre nézve is várom Felséged válaszát.
- Nagyon jól tette, Crèvecour gróf úr - felelte a király - hogy ily kora reggeli órában jelentkezett kihallgatásra. Mert hogyha önnek az a szándéka, hogy engem felelősségre vonjon mindazokért a hűbéresekért, akiket a burgundi herceg heves szenvedélye és haragja kényszerített menekülésre az ő országából: akkor bizony azok névsorának felolvasásával naplementéig sem készülhetne el. És ki az, aki állítani meri, hogy ez a két hölgy az én országomban tartózkodik? És ki az a vakmerő, aki azt meri állítani, hogy a hölgyek szökését én segítettem elő és én adtam nekik itt menedéket?
- Sire! - felelte a követ. - Engedelmével kijelentem, hogy erre nézve volt egy tanunk. Ez a tanu a két hölgyet látta is a liliomhoz címzett vendégfogadóban, sőt Felséged is látta, igaz, hogy méltatlan, közönséges polgári ruhában. Sőt ez a tanu, Felséged jelenlétében, üzeneteket és levelet vett át tőlük flandriai rokonaik és barátaik számára, amely levelek a küldönc révén a burgundi herceg kezeibe kerültek.
- Hozd ide azt az embert és állítsd a szemem elé, aki ezt a kézzelfogható hazugságot meri állítani! - pattant föl a király haragosan.
- Felséged diadalmasan kiáltja ezt oda nekem, mert jól tudja, hogy ez a tanu már - nem él! Földi életében ennek a tanunak Zamet Magraubin volt a neve és kóbor cigány volt. Amint értesültem, ezt a cigányt Felséged főporkolábja tegnap kivégeztette, s minden valószinűség szerint azért, nehogy itt, e helyen, megjelenhessék és megismételhesse azt a vallomást, amit a burgundi herceg és titkos tanácsa előtt, nemkülönben előttem: Philippe de Crèvecoeur de Cordes gróf előtt tett.
- Pasques-Dieu! - kiáltott föl a király. - Ez a vád, bármily durva és goromba is, olyan együgyű, hogy inkább nevetnem kell miatta, semmint bosszankodnom! Az én rendőrségem, kötelességéhez híven, a tolvajokat és a csavargókat kivégzi; bármit mondjanak is ezek a tolvajok és csavargók az én nagyrabecsült burgundi rokonomnak és bölcs tanácsának - mindaz aljas rágalom az én koronám ellen! Mondd meg tehát az én rokonomnak, hogyha ő az efféle társaságban jól érzi magát, hát inkább tartsa meg ezeket az embereket a saját országában, mert bizony ezekre itt, a rövid gyónáson kívül, mindössze egy erős - kötél vár!
- Az én uramnak nincs szüksége az ilyen alattvalókra, Sire! - felelte a követ most már kevésbbé alázatos hangon. - És nincs szüksége sem boszorkányokra, sem kóbor cigányokra és efféle csőcselék népségre, hogy tudomást szerezzen arról, ami a szomszédságában és a szövetségeseinél történik.
- Elég! - vágott közbe a király. - A türelmünk már fogytán van! Minthogy pedig te itt úgy viselkedel, mintha az egész küldetésed a célból való volna, hogy bennünket sértegess: hát majd én is követet küldök a burgundi herceghez abban a meggyőződésben, hogy sértő föllépéseddel és magadtartásával megbízatásod határát túllépted!
- Épp az ellenkezője áll, Sire! - felelte a követ. - Még nem értem a végére... Halld meg tehát, Valois Lajos, Franciaország királya, és halljátok meg ti, nemesek és gentlemen-ek, akik jelen vagytok; halljátok ti hű és jó emberek és halld meg te is: aranygyapju - és ekkor a hírnökhöz fordulva - te pedig tedd meg helyettem a kijelentést: „Én, Philippe de Crèvecoeur de Cordes, az aranygyapjasrend lovagja és birodalmi gróf, nevében a hatalmas Károly hercegnek, Isten kegyelméből Burgundiának, Lotharingiának, Brabantnak és Limburgnak hercege, Flandriának és Artoisnak grófja, stb. stb. ezennel tudomásodra hozom Lajos, franciák királya: miután te azoknak a sérelmeknek az orvoslását, amelyeket a te embereid a te tudtoddal sőt a te ösztönzésedre a fentnevezett herceg és hőn szeretett alattvalói kárára elkövettek, megtagadod: az én szavaim által a herceg a te koronád és méltóságod iránt való eddigi hűbéri kötelezettséget ezennel fölmondja, téged álnoknak és hűtelennek nyilvánít s mint herceget és mint férfit ezennel párbajra hív! Ennek bizonyságául, ime - a keztyűm!”
És e szavak után Crèvecoeur gróf egy előkelő mozdulattal keztyűjét a szoba közepére dobta.
A vakmerőségnek és az elszántságnak lépésről-lépésre e pontig való fokozódásáig a teremben néma csend uralkodott; alig hangzott el azonban az az ütődés, amit a földre dobott keztyű okozott, és a hírnök felkiáltása: „Vive Bourgogne!” - kitört az általános fölháborodás. Mialatt Dunois, az orléans-i herceg, az öreg Crawford lord és mások, kiknek rangja arra jogosította őket, hogy egymással vetélkedve kaphattak az eldobott keztyű után, vajjon ki vegye föl azt - a többi jelenlevők harsogva kiáltozták:
- Le vele!... Tépjétek darabokra! Azt, aki Franciaország királyát saját palotájában így sértegetni merészelte!
A király azonban a lármát túlharsogó hangon kiáltozta:
- Csend legyen, hű embereim! Senki kezet ne merjen emelni erre az emberre és senki hozzá ne nyúljon a keztyűhöz! - Te pedig, Crèvecoeur gróf, hát oly kevésre becsülöd az életed, avagy annyira védve érzed, hogy ily könnyelműen teszed kockára? Avagy a te herceged más ércből való, mint a többi fejedelmek, s képzelt sérelmeit ily szokatlan módon és eszközökkel akarja orvosolni?
- Annyi bizonyos, hogy az én hercegem egészen más, sokkal nemesebb ércből való, mint Európa többi uralkodói! - felelte a rettenthetetlen lovag. - Mert amikor Lajos király, száműztek téged Franciaországból, atyád pedig lelke egész gyűlöletével és hatalmának minden erejével ellened fordult: akkor téged, téged Lajos király testvérül fogadott a házába és védelmébe vett az én nemes uram, kinek nagylelkűségét te ily gyalázatos módon megsértetted. - Éljen boldogul, Sire! Küldetésem véget ért!
És e szavak után Crèvecoeur gróf búcsúszó nélkül távozott.
- Utána! Utána! Vegyétek föl a keztyűt és utána! - kiáltozta a király. - Nem, nem te, Dunois gróf, sem ön, mylord, Crawford, mert ti már korosak vagytok a küzdelemre. És te sem, öcsém, orléans-i herceg, mert te meg túlságosan fiatal vagy! - Hanem a bíboros, Auxerre püspöke, önnek szent kötelessége, hogy békét teremtsen a fejedelmek közt! Vegye föl a keztyűt és tárja a szeme elé Crèvecoeur grófnak a bűneit, amiket elkövetett azzal, hogy engem, mint uralkodót, a saját udvarom fülehallatára megsértett és arra akar kényszeríteni, hogy a háború nyomorúságaival sújtsam mind az én, mind a szomszéd és rokon herceg országának lakóit.
Minthogy ez a fölhívás egyenesen a személyéhez volt intézve, Balue bíboros odalépett, hogy a keztyűt fölvegye, de tette ezt olyan iszonyattal, mintha bizony kígyót kellene megérintenie. Ily nagy volt az írtózata e háborús szimbólum iránt. Azután sietve távozott, hogy még idejekorán utólérje a kihívó félt: Crèvecoeur grófot.
Lajos király egy darabig hallgatott, miközben komor tekintetét végighordozta környezetén, majd lesujtó pillantást vetve reájuk, így szólt:
- Bármennyire elbizakodott és fennhéjázó is Crèvecoeur gróf, meg kell adni neki azt, hogy a burgundi herceg keresve sem találhatott volna nála különb és alkalmasabb embert a képviseletére. Most csak azt szeretném tudni, vajjon hol találhatnék én olyan embert, aki az én válaszomat épp ily jól, épp ily hűen tolmácsolná!
- Felség! - mondotta Dunois gróf - igazságtalanul ítéli meg a francia nemességet! Közülünk bizonyára habozás nélkül bárki vállalkoznék arra, hogy Felséged kihívását a kardja hegyén nyujtsa át a burgundi hercegnek.
- De a skót nemeseket is méltatlanul ítéli meg, Sire! - szólalt meg az öreg Crawford. - Akár én, akár más, megfelelő rangú skót nemes, egy pillanatig sem késlekednék, hogy azt a gőgös, elbizakodott burgundi herceget a kardja elé állítsa! És talán még az én karom is elég erős lenne, ha felséged engedelmét bírhatnám.
- Felséged azonban sohasem bíz meg bennünket olyan szolgálattal, amely reánk, Felségedre és Franciaországra egyaránt dicsfényt vethetne! - jegyezte meg Dunois gróf érezhető keserűséggel hangjában.
- Azt mondd inkább, kedves Dunois - felelte a király - hogy én csak fékezni akarom azt a vad heveskedést, amely esetleg a trón, az ország és mindnyájunk pusztulását vonhatná maga után! És mindez kóbor lovagok furfangján és praktikáin muljék talán? Ti tudjátok legjobban: mily drága most a békeállapot minden pillanata, hogy a szerencsétlen, széttépett ország sebeit szeretettel meggyógyíthassuk, és éppen ti vagytok azok, akik egy kóbor cigányleány vagy vándor demoiselle kedvéért háborúba rohannátok! - De nini! Ott jön a bíboros, remélem békés híreket hoz... Nos, Mylord, sikerült azt a hevesfejű grófot jobb belátásra és mérsékletre bírni?
- Sire! - felelte Balue bíboros. - Küldetésem, mondhatom, fölötte nehéz volt. Én élénk szemrehányást tettem a grófnak, amiért ily tiszteletlenül viselkedett Felségeddel szemben, amit az én királyom kénytelen olybá tekinteni, mint amire neki a burgundi herceg részéről megbízatása nem volt, hanem amit csakis illetlen modorának kell tulajdonítani. És éppen ezért most már Felséged belátásától függ, hogy micsoda büntetéssel akarja megtorolni az ő sértő magaviseletét.
- Jól beszélt, Eminenciád! - felelte a király. - És mit mondott erre a követ?
- A gróf - folytatta tovább a bíboros - már épp a kengyelbe akarta tenni a lábát, hogy távozzék, de mikor az én kijelentésemet meghallotta, felém fordult és így szólt: „Volnék bár ötven mértföldnyire innen, s ezt a föltevést ott hallottam volna meg valakitől: legott visszafordultam volna ide, hogy magamat e vád alól mentesítsem!”
- Hát nem megmondtam? - kiáltott föl a király, széttekintve maga körül a harag és a bosszúság legcsekélyebb jele nélkül. - Az én drágalátos rokonom Crèvecoeur grófban méltó és hű szolgát talált, amilyen egy fejedelemnek a jobbján még sohasem lovagolt! - De rábírta őt, Eminenciád, a maradásra?
- Igen, Sire! Huszonnégy óráig vár a kihívásul szolgált keztyű visszaküldésére. A liliomhoz címzett vendégfogadóban van a szállása.
- Gondoskodjatok róla - parancsolta a király - hogy a grófnak figyelmes kiszolgálásban legyen része! Egy ilyen hű ember felér a korona gyémántjaival. Huszonnégy óra! - mormolta maga elé a király mélyen elmerengve, mintha a jövő titkát szerette volna kikémlelni. - Huszonnégy óra! Nagyon rövid idő... De hogyha jól él vele az ember: többet végezhet, mint más egy teljes év alatt! - Nos hát, föl az - erdőbe! Föl az erdőbe, kedves uraim és ragadjátok meg a lándzsát, mert vaddisznóra megy ám a vadászat! Allegre, az erdész, fölhajtott egy olyan példányt, amely bizony próbára teszi a kutyákat, de a lovat és a lovagját is ám! - Dunois, add kölcsön a lándzsádat és nesze, itt van helyette az enyém, amely egy kissé súlyos nekem. - Lóra tehát, hölgyeim és uraim! Lóra!
És az egész társaság hamarosan fölkerekedett és elvágtatott.
1 Francia királyok csatakiáltása.