Tizedik fejezet

Másnap reggel nagy csapatszemlét tartott a herceg, aki élt az alkalommal, hogy fényes, büszke hadseregét elvonultassa nagy ellenlábasa előtt. Mialatt csupa alakiságból a herceg mint hübéres tisztelgett a király előtt, ajkai körül gunyos vonás jelent meg, a szemében az önérzetes gőg fénye csillant föl tudatában annak, hogy ez a fényes hadsereg éppugy megostromolja Párizst, ha kell, mint ahogy kész kivonulni bárki ellen. De mindennél még jobban bántotta Lajost az a körülmény, hogy a herceg hadseregében nemcsak normandiai és bretagne-i nemesek lobogóit pillantotta meg, hanem az olyan tartományokból való nemesekét is, mely tartományok közvetlenül az ő uralmához tartoztak, nemes urai pedig különböző okok miatt szegődtek a burgundi herceg táborához.

Lajos király azonban alaptermészetéhez hiven, ugy szinlelte, mintha ezt észre sem venné, valójában pedig azon törte a fejét, hogy lehetne ezeket az elpártolt nemes urakat magához visszaédesgetni. E célból megbizta Olivér-t és még néhány bizalmas emberét, puhatolnák ki, vajjon kik ezek a nemes urak. Mi több: még a burgundi udvar főbb tisztviselőit is hizelgésekkel és gazdag ajándékokkal igyekezett a maga részére hangolni.

Egy vadkan vadászat alkalmával, amidőn Károly herceg teljes szenvedéllyel hódolt a vadászat örömeinek, Lajos király még Hymbercourt bárót és Argentont is megkörnyékezte. Az elsőnek agyba-főbe dicsérte vitézségét és katonai erényeit, amannak pedig éles megfigyelését és irodalmi képességeit magasztalta égig, mint aki korának legnagyobb történetirója lesz. Mindazokkal a személyekkel, akiket Lajos király a maga javára megnyerni óhajtott, azt is elhitette, hogy voltaképpen Burgundia és Franciaország közös érdekéről van szó, s ott ahol azt vette észre, hogy pénzáldozatra van szükség, bőkezüen osztogatta a javakat és mindent elkövetett, hogy a maga céljai számára alkalmas embereket elhóditsa.

Természetesen, Lajos ezt a körülhálózó - vagy inkább: elszigetelő-politikát nem ötletszerüen üzte, hanem régóta gyüjtött ismeretek alapján irányitotta, amiket a burgundi udvarban ügyesen elhelyezett emberi révén szerzett be, s ez a magyarázata annak, hogy néhány óra leforgása alatt ő több eredményt ért el, mint ügynökei évek hosszáig tartó alkudozások során.

De kiváltképpen egy ember hiányát érezte nagyon a király: Crévecoeur grófét, akire a Plessis-ben való viselkedése miatt nemhogy megharagudott volna, hanem ellenkezően: akit mindenáron és minden eszközzel a maga részére szeretett volna megnyerni. Éppen ez ok miatt nem örömmel értesült arról, hogy a gróf, mintegy száz lándzsás vitéz élén, Brabant felé tart, hogy a lüttichi püspököt Vilmos márkgróf és elégületlen hübéreseivel szemben segitségben részesitse.

Ebben az évszakban a hercegi udvar az ebédet rendesen az erdőben, árnyas fák alatt teritett asztaloknál fogyasztotta el, ami annál inkább kapóra jött Károly hercegnek, mert legalább feloldozva érezte magát ama szertartásos tisztelgések alól, amikkel különben Lajos királynak, mint hübérurának, adózni lett volna kénytelen, ami természetesen éppen nem volt inyére. Habár az ebédet künn a szabadban, zöld környezetben, zengő vadászkürt hangjai közepette és csapra ütött boroshordók kotyogása mellett tarthatták is meg, már a vacsorát kénytelenek voltak diszesebb ünnepséggé avatni.

Ez ünnepség rendezése céljából, az intézkedések már korábban megtörténtek, s mire Lajos király az erdei kirándulásról Peronne-ba visszaérkezett, olyan pazar teriték várta, amilyen csak a burgundi herceg kincstárától telhetett, amely mind gazdag hübéreseire, mind pedig csaknem az egész Hollandiára kiterjedő birtokaira való tekintettel, Európa egyik leggazdagabb pénzforrásául volt tekinthető.

A hosszu asztal élén, amely az ezüst- és az aranyedények sulya alatt szinte roskadozott, ült a herceg, jobbról pedig, kissé emelkedettebb helyen, a királyi vendég. Mögötte állott a gelderni herceg fia, aki az asztalnok tisztét töltötte be, mellette pedig udvari bolondja: Le Glorieux, akit Károly herceg, egyáltalán nem tudott nélkülözni. Lajos király aki különben a burgundi hercegnek ezt a gyöngéjét jól ismerte, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az udvari bolond megjegyzésein és tréfáin jót nevessen; tette ezt pedig annál őszintébb kedvvel, mert azt is észrevette, hogy az udvari bolond megjegyzései rendkivül éles megfigyelésről tettek tanuságot.

És csakugyan: Tiel Wetzweiler, másnéven: Le Glorieux, udvari bolond, éppen nem volt egyszerü, közönséges tréfacsináló büvész. Magas termetü, jó megjelenésü férfi volt, aki a herceget nemcsak a vadászataira, hanem a háboruba is elkisérte; igy ott volt Montlhery-nél is, amikor a mellén megsebesült herceget egy francia lovas már-már foglyul ejtette, mikor Tiel Wetzweiler odaugratott s a francia lovast leszurva, a herceget megmentette. Ezzel a tettével azonban soha sem dicsekedett, hanem ugy adta elő, mintha az egész eset csak kitalált - mese volna. - Ekkor kapta a Le Glorieux nevet, amelyet mindvégig megtartott.

Le Glorieux diszes ruhát viselt ugyan, de csak kevés jelvény volt rajta észrevehető, amelyek hivatását jelentették, s ezeknek is csak inkább szimbolikus jelentősége volt. A haja nem volt rövidre nyirva: ellenkezően - dus, hosszu hajat viselt, amely a sapka alól hullámosan türemlett ki s jólápolt szakállával vegyült össze. Arcvonásai, ha szemének nem lett volna bizonyos vad kifejezése, szinte csinosoknak lettek volna mondhatók. Sapkáján skárlátvörös sáv huzódott végig, amely inkább csak jelezte, semmint hirdette udvari bolond voltát. Elefántcsontból faragott pálcája, mint rendesen, szintén bohócfejben végződött ugyan, ezüst szamárfülekkel, de olyan finom müvü volt, hogy az egész pálca, az első tekintetre valamely előkelő udvari tisztviselő pálcájának volt tekinthető. Ennyi és semmi több, különböztette meg őt a többi előkelő udvari emberektől. Még csak a sapkája mellett viselt aranyérmet s a nyaka körül fonódó aranyláncot kell megemlitenünk.

- Kiknek a székei azok ott, ni, amelyek még mindig üresek? - kérdezte a herceg.

- Hymbercourt és Argenton helye az, Sire - felelte az udvari bolond - akik olyan messze elkalandoztak sólyomvadászat közben, hogy a vacsoráról teljesen megfeledkeztek. Akik inkább a röpködő héja felé tekintgetnek, semmint a tálban pirosló fácánpecsenyére. Éppoly bolondok, mint én, s méltó utódaim lehetnének.

- Sületlen élc, kedves Tiel! - jegyezte meg a herceg. - Hanem akár bolondok, akár bölcsek - ime, itt jönnek a gonosztevők!

Mialatt a herceg ezeket mondotta, Hymbecourt és Argenton, a köteles tiszteletadás után, a helyökre mentek s azt elfoglalták.

- Nos, mit jelentsen ez a hallgatás uraim? - kérdezte a herceg, akinek föltünt, hogy a két elkésett vendég szokatlanul levert és hallgatag.

- Fenséges urunk - szólalt meg Argenton. - Mikor az erdőből kijöttünk s éppen hazafelé tartottunk, Crévecoeur gróffal találkoztunk.

- Hogyan? - kiáltott föl a herceg csodálkozva - Már vissza is jött Brabantból? Tehát mindent rendben talált ott, nemde?

- A gróf majd személyesen adja elő jelentését - felelte Hymbercourt - Mi azt csak hézagosan ismerjük.

- De hol a pokolban késik a gróf? - pattant föl türelmetlenül a herceg.

- Csak éppen átöltözködik, Sire, hogy illő módon megjelenhessék! - felelte Hymbercourt. - Azt azonban kijelentette, hogy jelentését külön kihallgatáson fogja előterjeszteni.

- Ejh, minek az a teketória! - mondotta a herceg. - Csak hadd jöjjön minél hamarább ide a gróf, aki Lüttich határáról jön, nekünk pedig erre vonatkozóan nincsen titkolni valónk!

Mindenki észrevette, hogy a herceg a kelleténél több bort ivott, ilyen állapotában pedig a különben is dacos természetét nem lett volna tanácsos még inkább ingerelni. Senki sem mert tehát ellenvetést tenni, noha mindnyájan érezték, hogy ez az alkalom nem kedvező az efféle jelentések előadására sem a kényes ügyek tárgyalására. Annál nagyobb várakozással eltelten néztek tehát Crévecoeur jelentése elé, amely nagyon érdekesnek igérkezett. A herceg türelmetlenül bámult az ajtóra, lesve, mikor látja belépni a grófot, csak Lajos király őrizte meg - legalább látszóan - a nyugalmát s folytatta beszélgetését zavartalanul az asztalnokkal és az udvari bolonddal.

Mikor már az izgalom a legmagasabb fokra hágott, belépett - Crévecoeur gróf, akit a herceg legott kérdésekkel ostromolt meg:

- Nos, mi ujság Lüttichben és Brabantban?

- Hübéruram és parancsolóm! - felelte a gróf kemény, de szomoru hangon. - Azok a hirek, amiket én hozok, inkább illenének a tanácsgyülés elé, semmint a teritett asztalhoz.

- Csak kivelük! Hadd halljuk! - felelte a herceg. - Még hogyha az Antikrisztus eljöveteléről szólnának is azok! - De mintha magamtól is rájönnék: a lüttichiek már megint bolondoznak!

- Ugy van, Mylord, lázonganak.

- No lám, magam is kitaláltam azt, amiről te olyan huzódozva s olyan fontoskodva akarsz beszélni. - Azok az ostoba polgárok tehát ismét fegyverhez nyultak. Ennek a hire soha jobbkor nem érkezhetett volna, mint most, amikor a legfőbb hadurtól tanácsot kérhetünk, hogyan bánjunk el a - főkolompossal? - jegyezte meg a herceg a király felé pillantva, az elfojtott düh kifejezésével arcán. - Van még más egyéb hir is a tarsolyodban? Ha van, hát csak ki vele! Arra is felelj meg: miért nem siettél a püspök segitségére?

- Mylord, - felelte a gróf - nagyon nehezemre esik a további jelentés, mert amit mondani fogok, tudom, hogy mélyen megrázza Fenségedet. Sem az én, sem senki segitségére nincs már szüksége az áldottlelkü, derék főpapnak! Vilmos márkgróf és a lüttichi fölkelők megostromolták a kastélyát, őt magát pedig a saját termében meggyilkolták.

- Meggyilkolták?... Őt, a püspököt? - ismételte a herceg szörnyüködve s halkitott hangon, de amit a nagy csöndben a legtávolabb lévők is tisztán meghallhattak. - Téged megtévesztettek, Crévecoeur!... Lehetetlen!

- Sajnos, Mylord - felelte a gróf - a hirt én a francia király egyik skót testőrétől hallottam, aki jelen volt, mikor Vilmos márkgróf parancsára a püspököt meggyilkolták.

- S amely testőr bizonyára cinkosa és felbujtója volt a gyilkosoknak, nemde? - kiáltott föl a herceg hirtelen talpraugorva, miközben akkorát dobbantott a lábával, hogy az alatta levő zsámoly ezer darabra tört. - Csukjátok be tüstént az ajtókat, az ablakokat és halálbüntetés terhe mellett megtiltom, hogy valaki a helyéről elmozduljon. Ti pedig kamarások - kardot ránts!

Most azután a herceg egyenesen Lajos király felé fordult, miközben kezével lassan a kardjához nyult. A király azonban nyugodtan, a félelem legkisebb jele nélkül maradt ülve a helyén és még csak kisérletet sem tett a védekezésre.

- Ezek a rossz hirek, kedves öcsém, egészen megzavarták az elmédet! - mondotta a király nyugodt hangon.

- Nem zavarták meg! - orditott föl a herceg rettentő hangján. - Csak éppen végképp megérlelték bennem a bosszu gondolatát, amit én sok hiu szempont miatt s egyéb körülményekre való tekintetből eddig ostobául elhessegettem magamtól. De most ütött a bosszu órája! - Te gyilkos! Te testvérgyilkos! Aki a saját atyád ellen is föllázadtál! Alattvalóid zsarnoka, te! Álnok szövetséges! Hitszegő király, te! Becstelen nemes ember! Most a kezeim közt vagy s áldom érte az Istent!

- Ne az Istent, hanem az én meggondolatlanságomat áld érte! - felelte a király. - Mert amikor mi ketten hasonló körülmények közt Montlherynél találkoztunk, akkor, én ugy emlékszem, te jóval távolabb iparkodtál jutni tőlem, mint most.

A herceg a kezét még mindig a kard markolatán tartotta, de a pengét nem huzta ki hüvelyéből, talán azért, mert nem akart lesujtani egy olyan ellenfélre, aki éppen semmi ellentállást nem tanusitott, ami őt támadásra indithatta volna.

Ezalatt azonban a teremben is általános kavarodás és zürzavar támadt. Valamennyi ajtót lezárták s őrszemet állitottak melléje; néhány francia nemes azonban legott talpra ugrott s késznek mutatkoztak királyuk védelmére kardot rántani. Lajos király sem az orleáns-i herceggel sem Dunois gróffal nem váltott egyetlen szót sem azóta, amióta azokat a loches-i fogházból szabadon bocsájtatta; mégis a Dunois gróf hatalmas hangja volt az, amely e kritikus pillanatban felhangzott s a herceghez e szavakat intézte:

- Herceg ur! Hát elfelejti, hogy ön Franciaországnak hübérese? És hogy mink, az ön vendégei, franciák vagyunk? Ha kezet mer emelni a mi uralkodónkra, akkor legyen is elkészülve arra a visszahatásra, amire bennünket a kétségbeesés fog ragadni! Higyje el, herceg ur, hogy iszunk mi akkor legalább is annyi burgundi vért, mint amennyi burgundi bort ma ittunk! Bátorság, franciák! Orleánsi herceg és ti francia nemesek! Ide mellém! És tegyétek azt, amit én!

Most, ebben a kritikus pillanatban derült ki, hogy a király kikre számithat igazán. Még azok az egyidőre elpártolt francia nemesek is sietve gyülekeztek Dunois körül, akik eddig komor képpel, részvétlenül nézték a jelenetet, most azonban Dunois vezetése mellett az asztalfő felé törtek előre, ahol a király ült, mig az udvari tisztviselők, akiknek Lajos király olyan nagy fontosságot tulajdonitott, hogy még a kedvüket is megnyerni igyekezett, közömbösen néztek maguk elé s meglátszott rajtuk, hogy a király pártjára állani egyáltalán nincs szándékukban.

De bezzeg elüljárt a királyhüség tekintetében az öreg Crawford lord, aki korát meghazudtoló fürgeséggel tört magának utat a herceg hiveinek sorfalán keresztül s bátran a király és a herceg közé állott. Miközben skót sipkáját a fejére tette, - mely alól ősz fürtei ziláltan omlottak vállára - halovány arcát hirtelen pir boritotta el s két öreg szeme fiatalos tüztől ragyogott. Válláról leomló köpenyegét balkarjára csavarta, mig jobbjával kardot rántott.

- Lajos királynak én már atyjáért és a nagyatyjáért is harcoltam és Szent Andrásra fogadom: bármi legyen is a vége - én kitartok Lajos király mellett! - kiáltotta az ősz Crawford lord bátran a herceg szeme közé nézve.

Mindaz, amit mi itt elbeszéltünk, a valóságban szinte csak pillanatok alatt játszódott le, mert a burgundi herceg alig hogy a kardjához kaphatott, Crawford lord már is közte és a francia király közt termett, mig a francia nemesek olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, Dunois gróf körül sereglettek.

A burgundi herceg még mindig kardja markolatán tartotta a kezét és már csak a jeladás hiányzott, hogy megkezdődjék a burgundiak általános támadása, ami előreláthatóan Lajos király hiveinek vereségével végződött volna, mint akik szám szerint jóval gyöngébbek voltak.

Ebben az utolsó pillanatban Crévecoeur gróf hirtelen előretört s harsogó hangon, mint valami vészkürt szólalt meg, hogy zugott bele a terem.

- Én hübéruram, burgundi herceg! Gondold meg, mit cselekszel! Ez a te házad! Te a királynak hübérese vagy! Be ne mocskold házad szentélyét vendéged vérével - a te uralkodód vérével, akit te ültettél a trónjára és akit te kisértél föl oda! Gondolj a házad becsületére s egy gyalázatos gyilkosságot ne torolj meg még gyalázatosabb gyilkossággal!

- Félre az utamból, Crévecoeur! - kiáltotta vissza a herceg. - Engedj szabad utat a bosszumnak! Félre az utamból, ha mondom! A fejedelmek haragja rettentő, mint az ég haragja!

- De csak akkor, ha igazságos is, mint az ég haragja! - felelte Crévecoeur kemény hangon. - Hallgass reám, Mylord, és fékezd haragodat, habár jogosan érzed is magad sértett félnek. - És nektek is, francia nemes urak, azt ajánlom, kerüljétek a vérontást és tartózkodjatok minden olyan lépéstől, ami azt fölidézhetné!

- Igaza van Crévecoeur grófnak! - szólalt meg most Lajos király, akit hidegvére és nyugodt megfontoltsága e kritikus pillanatban sem hagyott cserben, s aki előrelátta, hogy kézitusa esetére roppant heves küzdelemre kerülne a sor. - Kedves öcsém, orleánsi herceg; kedves Dunois grófom és te is, én derék Crawford lordom - hevességtek nehogy tettlegességre ragadjon benneteket, ami vérontásra vezetne! Rokonom, a burgundi herceg, nagy haragra lobbant annak hirére, hogy egyik legkedvesebb barátunkat, az érdemes lüttichi püspököt gyalázatos módon meggyilkolták, kinek halálát mi is őszintén sajnáljuk. Régibb és szerencsétlenségünkre ujabb féltékenykedés is a burgundi herceget arra a gyanura ragadta, mintha erre a gyalázatos gyilkosságra mi bujtattuk volna föl a gyilkosokat. Gyilkoltassa bár le a mi vendéglátó gazdánk hamis vádnak sulya alatt a királyát és törvényes hübérurát: a mi sorsunkat a ti heves ellenállástok nemcsak, hogy meg nem könnyiti, hanem még inkább sulyosabbá teszi. Vissza tehát, lépj vissza, Crawford! Legyen már ez az utolsó szavam hozzád, de mint királyod, engedelmességet követelek tőled! Lépj tehát vissza és add át a kardodat is, ha követelik! Ezt parancsolom neked, te pedig esküvel fogadtál nekem engedelmességet.

- Igaza van, Felség, nagyon igaza van! - felelte Crawford, aki az immár félig kihuzott kardját ismét visszacsusztatta hüvelyébe. - Mindez igaz és nagyon szép! De - becsületemre mondom! - hetven évem helyett állnék csak én most a hetven skót testőröm élén, tudom Istenem, hogy megtáncoltatnám ezt a piperkőcöt itt, az arany láncával s rikitó szineiben pompázó, jelszóval és prémekkel ékes kucsmájával együtt!

A burgundi herceg földre sütött szemmel bámult egy darabig maga elé, majd kesernyés, gunyos hangon megszólalt:

- Jól beszéltél, igazad van, Crévecoeur! Házam becsülete megköveteli, hogy e nagy király, a mi kedves vendégünk iránt tartozó kötelezettségünket ne tévesszük szem elől olyan gyorsan, mint ahogy a fölháborodás és a harag első kitörésekor szándékunkban volt. Azt akarom, hogy eljárásom helyességét egész Európa elismerje. Ti francia nemesek, kardjaitokat adjátok át szolgámnak! Uratok megszegte a hüséget, további kiméletre tehát nem számithat. De tekintettel a ti becsületérzéstekre, nemkülönben arra a magas rangra, amire különben uratok méltatlanná vált, Lajos rokonom kardját nem kivánom.

- Közülünk addig senki meg nem válik a kardjától s ezt a termet mindaddig el nem hagyja, valameddig biztositékot nem kapunk arra nézve, hogy királyunk élete nem forog veszedelemben! - felelte önérzetes hangon Dunois gróf.

- És a skót testőrök közül sem teszi le senki a fegyvert mindaddig, amig vagy a francia király őfelsége vagy a francia connétable meg nem parancsolja! - felelte határozott, kemény hangon az ősz Crawford.

- Derék Dunois grófom és te is, vitéz Crawford lordom! - mondotta Lajos király. - Tulbuzgalmatok inkább árt, semmint használ nekem. Jobban bizok én - és itt a szava önérzetessé vált - az én ügyem igazában, mint az ugyis hiábavaló ellentállás megkockáztatásában, ami legjobb, legvitézebb embereim vérébe kerülne. Adjátok át a kardotokat! A nemes burgundiak majd megvédelmeznek titeket is és engemet is. Adjátok hát át a kardotokat! Parancsolom!

Lajos király még ebben a rettentően veszedelmes helyzetében is legott meglátta azt az egyetlen kivezető utat, amelyen át az életét megmenthette. Azt ugyanis bizonyosra vehette és tudta is, hogy ha harcra kerül a sor, az első halott - ő lett volna. Habár őrizkedett attól, hogy a herceg haragját a kitörésig ingerelje, sem nem kérlelte őt, sem nem árulta el azt, mintha félne is tőle. Csak éppen nem vette le róla nyugodt és erősen figyelő tekintetét, mint ahogy a bátor férfi szeme figyeli a dühöngő őrült minden mozdulatát, s aki tudja, hogy a dühödt őrjöngést egyedül kemény magatartásával és nyugalmával képes korlátok közé szoritani.

Crawford tehát e szavakkal adta át kardját Crévecoeur grófnak:

- Vedd át és örvendezz neki! Engem ezért nem érhet gáncs, mert nem becsületes harc után veszik el tőlem!

- Megálljának az urak! - kiáltotta a herceg rekedt hangon. - Tartsák meg a kardjukat! Elég, ha megigérik, hogy nem használják. - Te pedig, Valois Lajos, tekintsd magad foglyomnak mindaddig, amig e gyalázatos gyilkosság és szentségtörés gyanuja alól nem tisztázod magad. Vezessétek őt a Herbert-toronyba! Kiséretéből hat urat vihet magával, akiket maga választhat ki magának. Ön pedig, Mylord Crawford! Őrségével együtt távozzék a kastélyból s keressen másutt szállást. Valamennyi fölvonóhidat huzzatok föl, a védőrostélyokat pedig bocsássátok le! A város kapuit háromszoros őrség szállja meg - a repülőhidat hozzátok át a folyó jobbpartjára. A kastély körül állitsátok föl hadirendbe a fekete vallonok lovasszázadát s minden őrhelyre három őrszemet állitsatok. Te pedig, Hymbercourt, gondoskodjál arról, hogy holnaptól kezdve a városban óránkint gyalogos és lovaskatonák végezzenek körjáratot éjjel ugy, mint nappal! Ha erre ugyan egyáltalán szükség lenne, mert mi ezt az ügyet gyorsan akarjuk dülőre juttatni. Jól vigyázzatok Lajos király személyére, mert a fejetekkel szavatoltok érte!

E szavak után a herceg gőgösen és dacosan ugrott föl az asztal mellől s a királyra gyülölettől szikrázó tekintetet vetve - kirohant a teremből.

- Uraim! - szólalt meg ekkor Lajos király, méltóságteljesen széttekintve maga körül. - Szövetséges társának és barátjának halála megzavarta a herceg elméjét. Remélem azonban, tudjátok, hogy mint lovagoknak és mint nemes uraknak mik a kötelességtek s igy a hübérura ellen irányuló felségsértő erőszakoskodásában őt nem támogatjátok.

E pillanatban lenn az uton megszólaltak a dobok és a trombiták, a katonákat szólitván fegyver alá.

- Mi burgundi alattvalók vagyunk, Sire! - felelte Crévecoeur gróf, aki a burgundi herceg udvarában a marsall tisztjét töltötte be. - És mint ilyenek, engedelmességgel tartozunk urunknak. Mindazáltal mindent elkövetünk, hogy Felséged és a herceg közt békét teremtsünk. Egyelőre azonban, a parancsát teljesitenünk kell. Ez urak itt, megtiszteltetésüknek tekintik, hogy őfenségének, az orleánsi herceg, a vitéz Dunois grófnak és a férfias Crawford lordnak ellátásáról gondoskodhatnak. Én magam Felséged kamarása leszek s Felségedet fölvezetem lakosztályába; sajnos, nem ugy, ahogy én a plessisi szives vendégfogadtatás után tenni szerettem volna! Még csak azt a hat embert méltóztassék kisérete közül kiválasztani, akiket a herceg parancsa értelmében szolgákként tarthat maga mellett.

- Akkor hát jöjjön velem - mondotta a király rövid gondolkodás után. - Oliver le Dain; Balafré skót testőr, ha ugy tetszik - fegyver nélkül; továbbá Tristan l’Hermite két emberével és végül az én hü tudósom: Galeotti Marzio.

- Felséged minden parancsát teljesitjük, - felelte a gróf. - Ha jól tudom, Galeotti éppen valami vig társaságban iddogál, no de majd mindjárt érte küldök. A többiek nyomban parancsára állhatnak Felségednek.

- Megfigyelted, Crévecoeur gróf - sugta oda halkan az udvari bolond, mikor Lajos királyt kikisérték a teremből - kiket választott ki a király szolgálattételre maga körül?

- Hallottam, fiacskám, de mi bajod van vele?

- Semmi! A legcsekélyebb se! - felelte mosolyogva Le Glorieux. - Csak furcsa választásnak találom. Mindjárt az a keritő borbély nyitja meg a sort, azután az a nyakvágó skót zsoldos, egy hóhér-kapitány és két pribékje s végre az a pernahajder sarlatán. Én veled megyek, Crévecoeur, hadd vegyek egy kis leckét a - gazságokból s hadd lássam egyuttal, mint bánsz te el ezzel a gyülevész haddal! Ennél különb zsinatot maga az ördög sem tudott volna összehivni, de hozzá különb - elnököt sem találni!

És a tréfacsináló, aki azt hitte, hogy neki minden szabad, a karjába kapaszkodott a grófnak, aki erős fedezettel, de a kijáró tisztelet szigoru figyelembevétele mellett, a királyt, a kijelölt lakására kisérte.