Első fejezet

Az ellentét.
Tekints e képre s tekints amarra,
Utánzott képmása ez két fivérnek.
Shakespeare (Hamlet).

A XV. század második fele egész sorozatát készítette elő olyan bekövetkezendő eseményeknek, melyek Franciaországot végül is félelmetes hatalomra emelték, amivel viszont időről-időre a többi európai hatalmak féltékenységét vonta magára. Ez időszakot megelőzően Franciaország kénytelen volt léteért az angolokkal harcolni, akik az ország legszebb tartományait kezükben tartották, mialatt a király végső igyekezete s alattvalóinak vitézsége az idegen igától alighogy éppen meg tudta védelmezni a maradék országrészeket. De nemcsak ez volt ám az egyedüli veszedelem! A hercegek, akik a korona nagy hűbéreit birlalták, főként a burgundi és a bretagne-i hercegek, a hűbérszerződést hovatovább olyan könnyedén vették, hogy hűbéruruk és legfőbb parancsoltjuk, a francia király ellen a legkisebb ürügy alatt, lelkifurdalás nélkül fegyvert ragadtak. Béke idején mint korlátlan hatalmú fejedelmek uralkodtak ők a maguk tartományaikban, a burgundi ház pedig, amely a hasonló nevű tartományokon kívül Flandriának legszebb és leggazdagabb részét mondhatta magáénak, egymagában véve olyan gazdag és hatalmas volt, hogy a koronának sem fény, sem hatalom tekintetében nem maradt mögötte.

A nagy hűbéresek példájára a korona kisebb hűbérurai oly nagy függetlenséget élveztek, mint amilyet a hercegi hatalomtól való távolságuk, hűbérbirtokaik terjedelme vagy székhelyük népesedése révén a maguk számára biztosítani tudtak. És ezek az apró zsarnokok, akik a törvények végrehajtásáért nem voltak felelősek, a legborzalmasabb erőszakosságokat és kegyetlenkedéseket követhették el büntetlenül! Egyedül Auvergne-ben több mint háromszáz ilyen független nemes garázdálkodott, kiknek bűnlajstromán a vérfertőzés, a gyilkosság és a rablás közismert és megszokott cselekedetként szerepelt.

E bajokon kívül, amiket a franciák és angolok közt hosszan elhúzódó háborúskodás szült, még egy másik nagy szerencsétlenség fokozta a nyomort ebben a zilált állapotú királyságban. Számos katonai alakulatok magukválasztotta vitéz és szerencsés kalandorokból kikerült tisztek vezetése alatt csapatokba verődtek össze, amelyek különböző országok népsöpredékéből rekrutálódtak. Ezek a bérencek kardjukat a legtöbbet ígérőnek ajánlották föl, ahol pedig ilyen nem akadt: ott a saját szakállukra hadakoztak, várakat és erődöket kerítvén hatalmukba, amelyek búvóhelyül szolgáltak számukra; foglyokat ejtettek és bocsátottak szabadon váltságdíj fejében, a falvaktól és a környéktől hadisarcot szedtek s minthogy a rablásnak minden nemére kiterjedt a működésük: méltán kiérdemelték furcsa elnevezésüket: nyírók és nyúzók1.

Közepette azoknak a rémségeknek és nyomornak, amik a közállapotok ily roppant ziláltságából erednek, mind a kisebb nemesség, mind a hatalmas hercegek udvarai esztelen és pazar költekezéseikkel tüntek föl, alantasaik pedig - az ő példájuk után indulva - derűre-borúra szórták a vagyont és a javakat, amiket a köznéptől zsaroltak ki. Bizonyos romantikus és lovagias finomkodás jellemezte a két nembeli fiatalság érintkezését, noha ezt a finomkodást igen gyakran határtalan féktelenség szentségtelenítette meg. A kóbor lovagok nyelvezete még használatos volt ugyan, s a lovagrend szabályait is figyelemre méltatták; de a fenkölt szerelem tiszta szelleme s azok a nemes célok, amelyeket azok szabályok maguk elé tűztek: a lovag urak kicsapongásait nem mérsékelték s nem tudták jóvátenni többé. A lovagjátékok és lándzsatörő bajvívások, a mulatságok és vigasságok, amelyek valamennyi kisebb hűbéri udvarban is meghonosodtak, Franciaországba csődítették a külföld valamennyi kalandorát, akik azután kedvükre tobzódtak s a legvakmerőbb vállalkozásokra vetemedtek, amikre az ő szerencsésebb szülőhazájuk vajmi kevés alkalmat szolgáltatott számukra.

Ilyen korszakban és hogy ezt a birodalmat a különféle bajoktól megszabadítsa: lépett az ingatag trónra XI. Lajos, akinek alapjában véve gonosz jelleme az idők betegségével szembeszállt s azokat enyhítette, miként, a régi orvostudományi könyvek szerint, az ellentétes tulajdonságú mérgek egymás hatását lerontják.

Minden előnyös és politikai cél kivívása érdekében bátran síkra szállt ugyan Lajos, de egy szikra sem volt benne abból a romantikus vitézségből vagy az ezzel kapcsolatos, avagy ebből eredő büszkeségből, amely csak a becsületért küzd, hogyha már a hasznot biztosította maga számára. Megfontolt, ravasz ember volt, aki örökösen csak a maga hasznára gondolt és nem riadt vissza semmiféle áldozattól, ha szenvedélyének kielégítéséről volt szó. Igazi szándékait és céljait gondosan eltitkolta, gyakran hangoztatván kedvelt szólásformáját: „Nem tud kormányozni az olyan fejedelem, aki alakoskodni nem tud és aki - ha észreveszi, hogy sapkája a titkait ismeri, - a saját sapkáját a tűzbe nem veti!” - Mások gyöngéjét jobban kihasználni soha senki nála nem tudta. Természeténél fogva olyan bosszúálló és kegyetlen volt, hogy az általa elrendelt legtöbb kivégzést maga is végignézte s azokban örömét lelte. A szánalomnak egy szikrája sem volt meg benne ugyan, de bosszúját soha el nem hamarkodta és zsákmányára már csak akkor csapott le kérlelhetetlenül, mikor azt már biztosan a körmei közt érezte, megmozdulásait pedig oly gondosan tudta elleplezni, hogy már csak az elért siker mutatta meg a világnak: mily cél elérésére törekedett voltaképpen. De bezzeg nem fukarkodott a pénzzel, hogyha valamelyik hercegi vetélytárs kedvelt emberét vagy miniszterét kellett levenni a lábáról, aki azután a jó pénzért elhárította feje felől a fenyegető támadásokat, vagy elárulta az ellene szőtt összeesküvést. Noha szerette az élvezeteket és a vadászatot, az államügyeket azért soha el nem hanyagolta. Magánéletéből kifolyóan nagy emberismeretre tett szert, s noha büszke és gőgös volt: a legalacsonyabb származású férfiakat is habozás nélkül ültette be a fontos hivatalokba; embereinek megválasztásában olyan biztos volt, hogy azok tulajdonságában nagyon ritkán csalódott.

De volt a természetében valami következetlenség is.

Noha ő maga a legálnokabb, a legtitkolódzóbb természetű ember volt, legnagyobb tévedései abban a hirtelen támadt bizalomból származtak, amit ő mások becsületességébe és megbízhatóságába vetett. Lehet különben, hogy ezek a tévedések abban a kifinomodott kormányzati módszerben gyökereztek, amely Lajost arra ösztökélte, hogy a legnyiltabb bizalom látszatát fitogtassa azokkal szemben, kiknek eszén ő túl akart járni.

Még másik két tulajdonságát kell itt megemlítenünk, hogy Lajos félelmetes jellemének rajza teljes legyen.

Először is: túlságosan babonás volt. A gonosz cselekedetei miatt érzett lelkifurdalást nem a macchiavellizmusának mérséklésével akarta ő lecsendesíteni, hanem babonás eszközökkel és eljárásokkal, gyötrő vezeklésekkel és busás adakozásokkal egyházi célokra.

Második rossz tulajdonsága volt az alacsonyabb rendű szórakozások és titkos kicsapongások iránt érzett nagy hajlandósága, ami pedig, jellemének egyéb tulajdonságait tekintve, szinte nem volt föltételezhető róla. Ő maga is mohó kedvvel vett részt víg szerelmi kalandokban és sokszor került gáláns történetkék középpontjába, amiket azután ő maga gyüjtetett össze és íratott meg a könyvkedvelők által jól ismert könyvben.

Révén e hatalmas és okos, noha jellemére való tekintettel éppen nem szeretetreméltó uralkodónak, részesítette az ég a nagy francia nemzetet a polgári kormányzat előnyeiben, amit Lajos trónralépése idején csaknem teljesen nélkülözött.

Mielőtt a trónt elfoglalta volna, több bizonyítékát adta bűneinek, mint erényeinek. Első feleségét, skót Margitot, hamis rágalmak alapján a királyi törvényszék halálra ítélte, pedig a szeretetreméltó, megsértett fejedelemnő ellen az ő ösztönzése nélkül soha senki vádat nem emelhetett volna. De fiúnak is hálátlan és lázadozó volt, aki arra vetemedett, hogy atyját egy ízben elfogassa, máskor pedig úgyszólván hadat üzent neki s az elégületlenek pártjára állott. Előbbi bűne miatt atyja őt a Dauphiné-be száműzte s annak kormányzásával bízta meg, mely feladatnak Lajos emberül megfelelt. Második bűneért azonban már az országból való számüzetésre ítélték, miért is Lajos kénytelen volt a burgundi herceg és a fia jószívűségét és kegyelemkenyerét igénybe venni. Atyjának 1461-ben bekövetkezett haláláig élvezte a burgundi udvar vendégszeretetét, amiért később rút hálátlansággal fizetett.

Mindjárt uralkodása kezdetén fölébe kerekedett Lajosnak az a szövetség, amelyet Franciaország nagyobb hűbérurai, élükön a burgundi herceggel, vagy inkább ennek fiával, Charalois grófjával, ellene kötöttek. Hatalmas hadsereget gyüjtöttek össze, megostromolták Párizst, a sáncok alatt eldöntetlen ütközetet vívtak meg a királlyal s a francia királyságot a végromlás szélére juttatták. Lajos azonban, aki a Montlhéry mellett vívott ütközetben személyes bátorságáról tett bizonyságot, az eldöntetlen kimenetelű ütközetet okosan a maga javára tudta hasznosítani, minthogyha ő került volna ki győztesen a harcból. Lajos addig-addig taktikázott, míg a szövetségesek végre is megunták s fölszedvén sátorfájukat, odébb álltak. Lajos ekkor ördögi ügyességgel féltékenykedést szított a szövetséges hűbérurak közt, elannyira, hogy a „közjó érdekében” kötött szövetségük - vagy ahogy ők nevezték: ligue du Bien public, mely azonban voltaképpen az általános fölfordulást tűzte ki célul, meghagyva külső alakjában a francia királyságot - végérvényesen felbomlott, hogy ehhez hasonlóan félelmetes alakban soha többé föl ne támadjon.

Ettől az időtől kezdve - minthogy a York- és Lancaster-házak polgárháborúja következtében Anglia felől fenyegető veszedelmektől megszabadult - Lajos minden idejét arra fordította, hogy érzéketlen, de ügyes orvos módjára, az állam sebeit begyógyítva, vagyis inkább majd enyhe orvosszerekkel, majd tűzzel és vassal gátat vessen a belső rákfene továbbterjedésének. Minthogy a szabadcsapatok rablásait és a hűbérurak garázdálkodását megakadályozni nem tudta, arra törekedett, hogy legalább mérsékelje azokat; lankadatlan törekvéssel el is ért annyit, hogy a saját királyi tekintélyét helyreállíthatta s a vele szembeszálló urak hatalmát pedig gyöngíthette.

Habár a szövetséges hűbérurak hatalmát sikerült is megtörnie, még mindig komoly veszedelem fenyegette Lajost a burgundi herceg egyre növekedő hatalma részéről, aki abban az időben Európa egyik leghatalmasabb hercege volt s rangban a francia koronának nem állott sokkal mögötte.

Károly burgundi herceg, melléknevén: merész - de inkább vakmerő, mert meggondolatlanul és hebehurgyán volt bátor - viselte akkor Burgundia koronáját, amit ő a független királyi koronával szeretett volna elcserélni.

Merész Károly jelleme minden tekintetben szöges ellentétben állott XI. Lajos jellemével. Míg Lajos nyugodt, meggondolt és ravasz volt, kétséges vállalkozásba sohasem fogott bele, de viszont nem tágított, valameddig egy kis reménye volt a sikerre: addig Merész Károly herceg egyenesen kereste a veszedelmeket, mert szerette; és szembeszállt az akadályokkal, mert megvetette azokat. Ellenére a közeli rokonságnak, amely kettejüket összefűzte, és ellenére annak a védelemnek, amelyben Károly herceg és az atyja Lajost a Dauphiné-be történt száműzetés idején részesítette, mélyen megvetették és gyűlölték egymást. Károly herceg Lajost nemcsak hálátlansága és azok miatt a sértések miatt gyűlölte, amelyben Lajos követei őt még atyja életében elhalmozták, hanem gyűlölte különösképpen azért, mert Gent, Lüttich és még a többi elégületlen flandriai város lázadóit titokban támogatta az ő rovására. Ezek az elégületlen városok, féltékenyek lévén kiváltságaikra és gazdagságukra, gyakran föllázadtak hűbéruraik, a burgundi hercegek ellen, amikor is mindig hathatós védelmet találtak Lajos udvarában, aki minden alkalmat megragadott, hogy a túlhatalmassá lett vazallusainak uradalmaiban elégületlenséget szítson.

Károly herceg gyűlöletét Lajos természetesen éppoly gyűlölettel viszonozta, noha érzületét óvatosan elleplezte; e két gyűlölet közt mindössze annyi volt a különbség, hogy Lajos gyűlölete nagyobb volt, mint az a megvetés, amelyet Károly érzett Lajos iránt. Mert Lajos félt is Károly hercegtől. És nemcsak a burgundi tartományok gazdagsága, lakosaiknak katonai fegyelmezettsége és sűrű népessége volt az, amitől Lajos király rettegett, hanem veszedelmesnek találta vezérük személyes jó tulajdonságait is. Károly herceg, mint a vitézség mintaképe s a jutalmazásban bőkezű nagyúr, udvarába vonzotta korának hasonló gondolkozású és jellemű férfiait; Lajos viszont tisztán látta, mire képes ez a mindenre kész emberekből álló csoport.

De volt még egy körülmény, ami Lajos gyűlöletét még inkább fokozta.

Károly herceg olyan kedvezésekért mondott neki köszönetet, amikért ő hálára egyáltalán nem számított, és gyakran volt kénytelen visszavonulni vele szemben. Sőt kénytelen volt Károly szenvedelmes kitöréseit eltűrni, ami királyi tekintélyét módfölött sértette, anélkül, hogy megtagadhatta volna tőle „az én drága burgundi nagybátyám” megszólítást.

Kölcsönös ellenségeskedéseik 1468-ban érték el a tetőfokot, noha épp ebben az időben mintha rövid fegyverszünet állott volna be köztük; tehát épp abban az időben, amikor elbeszélésünk kezdődik. Az a személy, aki ebben az elbeszélésben elsőnek szerepel, talán nem is szorult rá, hogy szereplését két hatalmas herceg egymáshoz való viszonyának körülményes ismertetése vezesse be. Ámde e két hatalmas férfiú viszálykodása és kibékülése összefügg a sorsával mindazoknak, akik hozzájuk közel állottak, s az események további folyamán az olvasó is belátja majd, hogy erre az ismertetésre igenis szükség volt, hogy megérthesse kalandjait és viszontagságait annak az egyénnek, akit most bemutatni szándékozzunk.

1 Tondeurs et E(s)corcheurs.