Ötödik fejezet

Az a lovag, aki Quentin-t abban a szobában várta, ahol ő reggelizett, azoknak a lovagoknak volt egyike, akikről XI. Lajos király már rég megmondotta, hogy ezek tartják kezükben Franciaország sorsát, mert reájuk van bízva a király személyének védelme.

Még VI. Károly állította föl ezt a híres testületet, az úgynevezett: skót íjász-testőrséget. Tekintettel azokra a viszálykodásokra, amelyek őt birodalmának úgyszólván a felétől megfosztották, nemkülönben a nemesség bizonytalan, ingatag hűségére: ésszerűtlen és veszedelmes lett volna személyes biztonságát ezekre a nemesekre bízni. A skót nemzet ősi ellensége volt az angolnak s egyszersmind természetes szövetségese Franciaországnak. A skót nép szegény volt, de vitéz és hűséges; bizonyosan lehetett számítani arra, hogy a testőrséget a túlsűrű népességű nemzet fiaiból bármikor ki lehet egészíteni, mert Európa egyetlen nemzete sem bocsájtott ki magából annyi vakmerő és vitéz kóborlovagot, mint éppen a skót. Nemesi származásuk büszke tudata különös jogot adott nekik arra, hogy az uralkodó közelébe juthassanak; viszont a számuk mégsem volt akkora, hogy lázadást szíthattak volna, vagy hogy az urat játsszák ott, ahol csupán szolgálni voltak hivatva.

Másrészt a francia királyok politikájához tartozott az, hogy ennek a külföldiekből rekrutálódott testületnek tetszését megnyerjék s annak tagjait magas ranggal és busás zsolddal a maguk szolgálatába állítsák. Lajos is valamennyit nemesi rangra emelte s az a körülmény, hogy közvetlenül a király személye körül teljesítettek szolgálatot s annak mindig közelében lehettek: mind maguk előtt, mind pedig a francia nép szemében bizonyos tekintélynek és méltóságnak örvendettek. Fegyverzetük, felszerelésük és ruhájuk valóban pompás volt és fényes, s mindegyiknek joga volt egy fegyverhordozót, egy szolgát, egy apródot és két darabontot tartani maga számára; e két utóbbi közül az egyik neve coutelier (késes, aki késsel hadakozik) volt és egy hosszú késsel volt fölfegyverezve, amellyel ütközet közben a gazdája életét védelmezte és bosszút állt, ha az elesett. A coutelier-k legtöbbnyire alacsony származású családok fiaiból kerültek ki és nemesi rangra nem lehetett igényük; minthogy azonban a jövedelmük igen tekintélyes volt: nem volt nehéz a legkiválóbbakat megnyerni erre az állásra.

Louis Lesley, vagy ahogyan ezután gyakrabban nevezni fogjuk: Balafré (sebhelyes), mely név egész Franciaországban ismeretes volt, hat láb magas, erőteljes, izmos férfiú volt, durva arcvonásokkal, amiket még félelmetesebbekké tett az a hosszú, széles forradás, amely a homloktól kezdve, közvetlenül a jobb szem mellett elhaladva, a pofacsonton át egészen a fülcimpáig ért, mély barázdát alkotva, amely majd skárlátvörös, majd kék, sőt feketés színben játszott, de mindenkor egyformán csunya és ijesztő látványt nyujtott, mert az arckifejezés változása szerint módosult s a belső felindulás szerint változtatta a színét.

Fegyverzete és a ruhája egyaránt drága és értékes volt. Skót sapkáját tollbokréta és Szűz Máriának ezüstből készült képmása díszítette. Nyak- és karvédője, valamint a keztyűje ezüsttel gazdagon kivert, legfinomabb acélból készült, páncélinge pedig úgy csillogott és ragyogott, mint fákon és bokrokon a dér téli reggelen. A páncél fölött kék bársonyból való bő kabátot viselt, amely két oldalt nyitott volt, mint a heroldoké, s ezüsttel hímzett, nagy fehér kereszt szolgált díszeül. Térdét és a combját vaspántok védelmezték, amihez még acélcipő járult; jobb oldaláról egy erős, széles tőr lógott, amelyet furcsa néven neveztek el: the mercy of God (Istennél a kegyelem), két kézre fogható kardja jobb válláról széles szíjon csüngött le, amely szintén dús hímzésekkel volt ékes; a súlyos kardot azonban, amelyet a szabályok értelmében állandóan viselnie kellett, kényelmi szempontból ezúttal a kezében tartotta.

Quentin Durward, aki - mint a skót ifjúság abban az időben általában - korán hozzászokott a fegyver és a harc látásához, életében még sohasem látott ily tökéletes és pompás fegyverzetet, mint amilyent az a férfiú viselt, aki őt most mint anyai nagybátyja, Louis Lesley, a Balafré, üdvözölte. Csak éppen az ijesztően marcona arc láttára hökkent meg egy kissé, mikor durva bajuszával az arcát elég gyöngédtelenül megérintette s egy lélekzet alatt hazájáról tudakozódott.

- Hát bizony nem sok jó ujságot mondhatnék, kedves nagybátyám! - felelte Quentin. Mondhatom, nagyon örülök, hogy legott rámismert.

- Micsoda? Még akkor is rád ismertem volna, ha a bordeaux-i mezőkön mint a gólyát, falábakon láttalak volna fel s alá sétálni, te gyerek! De ülj csak le - hallod? - ülj le! Ha pedig valami szomorú hírt hoztál hazulról, hát - van itt bor is, amely azt elviselhetőbbé teszi. Hej! Fogadós! Bort ide, mégpedig a javából! De rögtön ám!

Hamarosan egy üveg champagne-i bor állott előttük, amiből az idősebbik vendég legott egy hatalmasat nyelt, unokaöccse azonban csak kóstolgatta, azt adván okul, hogy ma reggel már egyszer bort ivott.

- Ezt a mentegetőzést a hugod szájából szívesen hallottam volna, kedves öcsém! - mondotta Balafré. Neked azonban nem szabad ám a boroskancsótól irtózni, hogyha azt akarod, hogy szakállad nőjön és hogy jó katona váljék belőled. Tedd le tehát azt a tarisznyát és beszélj nekem valamit Glen-houlakin-ről! Hogy van édesanyád, a testvérem?

- Meghalt, kedves nagybátyám - felelte szomorúan Quentin.

- Meghalt? - ismételte Balafré olyan hangon, amely inkább csak csodálkozást fejezett ki, semmint sajnálatot. Lehetetlen! Öt évvel volt fiatalabb nálam, én pedig sohasem éreztem magam olyan egészségesnek, mint most. Életemben egyszer volt fejfájásom, akkor is a szabadságom alatt, mikor víg cimborákkal két vagy három napig egy kissé kirugtunk a hámból. És szegény hugom - meghalt! De édesatyád, nemde, öcskös, ismét megnősült?

Mielőtt Quentin válaszolhatott volna, Balafré a tagadó választ már leolvashatta unokaöccse szomorú arcáról.

- Hogyan? Nem nősült meg? - kiáltott föl nagyhangon Balafré. Pedig fogadni mertem volna, hogy Allan Durward nem tud asszony nélkül élni. Szerette a rendet a házban - no meg a szép asszonyt is. Ami engem illet: én nem sokat törődöm a házbeli renddel és kényelemmel, de annál szívesebben felejtem a szemem a szép asszonyon, anélkül, hogy mingyárt a házasság szentségének a gondolatával foglalkoznék. Nem vagyok én ahhoz elég jámbor!

- Óh, kedves nagybátyám - mondotta Durward - anyám egy évi özvegység után halt meg. Mikor az Ogilvie-k megostromolták Glen-houlakin-t, atyám, a két nagybátyám, két bátyám, hét rokonunk, a lantosunk, a várnagy és hét harcosunk elesett a kastély védelmében. Glen-houlakin-ban egy kémény sem füstöl már és kő kövön nem maradt...

- Szent András keresztjére mondom: ez aztán vereség volt! - mondotta Balafré. Ezt nevezem én vereségnek! Hát igen bizony: az Ogilvie-k mindig rossz szomszédok voltak, ami bizony nagy átok! Dehát - a hadiszerencse! Hadisors! És mikor történt ez a szerencsétlenség, öcsém?

E szavak után Balafré egy hatalmasat húzott a boroskancsóból és méltóságteljesen rázta meg a fejét, mikor Quentin megmondotta, hogy a gyászos eset épp szent Judás-napon történt.

- Hát látod csak, öcsém! - mondotta Balafré. Nem megmondottam, hogy szerencse - véletlenen mulik! Épp azon a napon foglaltam el én húsz társammal a Rochenoir-kastélyt, amelyet Amaury Bras-le-fer védelmezett, a szabad csapatok vezére, kinek a hírét alighanem te is hallottad. Én épp a kapu küszöbén öltem meg őt és annyi aranyat szereztem, hogy ezt a szép aranyláncot csináltathattam belőle, amely mingyárt a felére csökken, mert a másik felét valami szent fogadalom céljaira ajánlom föl. - Hej! András! András!

András, Balafré darabantja lépett be; ruhája olyan volt, mint az íjászoknak általában, csak éppen lábszárvédője nem volt, s a felszerelése durvább anyagból való volt. Balafré a láncot lekanyarította a nyakáról, elpusztíthatatlan fogaival mintegy két hüvelyknyit leharapott belőle s a darabantjához fordult:

- Itt van, András, nesze! Vidd el ezt az én komámhoz, Pater Bonifác víg cimborámhoz, a saint-martin-i baráthoz. Mondd meg neki, hogy a húgom testvéreim és még többen a rokonaim közül - meghaltak, kérem tehát, hogy mondjon misét a lelkiüdvükért, amennyi e lánc hosszúságából telik és tegyen meg általában mindent, amit ő szükségesnek tart, hogy azok a tisztítótűzből kiszabaduljanak. De - ide figyelj! - minthogy ezek az emberek rendes, tisztességes életet éltek s mindenféle eretnekségtől távol állottak, s így minden valószinűség szerint a tisztítótűztől máris megszabadultak: szabadítsa meg őket a bilincseiktől is. Ezt már olcsóbban is megteheti! Ami aranyérték még fennmarad - ide figyelj, András! - fordítsa azt egy gonosz fajzat, az Ogilvie-k megátkozására. Hogy hogyan: azt már reá bízom. Csak azután foganatja legyen az átoknak! - Megértettél engem, András?

András igenlően intett a fejével.

- De jól vigyázz, hogy ebből a láncból egyetlen szem se tévedjen el ám valamelyik útközi csárdában, mert hogyha meg tudom: kipróbálom a hátadon a lovam hevederét s a kengyelszíjat, és tudom Istenem, hogy a bőröd olyan piros lesz, mint szent Bertalané! - Amint észreveszem, te már jól a fenekére néztél a kancsónak. Nohát, mielőtt útra kelnél: nesze, igyál még, András!

És ezzel színültig töltötte a poharat, amit András hamarosan lehörpintett s legott távozott, hogy a parancsot teljesítse.

- Most pedig, kedves öcsém, beszéld el, micsoda szereped volt abban a szomorú ütközetben.

- Én is velük harcoltam, akik erősebbek és idősebbek voltak, mint én, - felelte Durward. - Végre is valamennyien elvéreztünk; én egy súlyos sebet kaptam.

- Tíz évvel ezelőtt én is súlyos sebet kaptam. Még most is meglátszik. Ide nézz, öcsém!

Balafré arra a mély vágásra mutatott, amely arcát eléktelenítette; majd megjegyezte:

- Egyetlen Ogilvie kardja sem okozott még ekkora vágást!

- Oh, eléggé mély sebeket vágtak azok, bátyám! - felelte Durward. - Mikor azután az öldöklésben kifáradtak, édesanyám rimánkodására nekem megkegyelmeztek. Épp az ostrom idején vendég volt nálunk, egy aberbrothok-i tudós szerzetes, aki szintén alig bírt élve elmenekülni; de kikötötték, hogyha fölgyógyulok: szerzetes lesz belőlem.

- Szerzetes? - szörnyüködött Balafré. - Ilyen velem még nem történt soha! Még álmomban sem emlékszem arra, hogy engem valaki fölszólított volna. És mégis, szinte csodálkoznom kell, mert - azt hiszem, igazat adsz nekem, öcsém - eltekintve az írástól és az olvasástól, amit sohasem tanultam, nemkülönben a zsoltárénekléstől, amit ugyancsak ki nem állhattam és csak a kolduló baráthoz tartok méltónak, - hogy a mi asszonyunk, Szűz Mária bocsássa meg nekem! - és itt keresztet vetett magára - no meg a bőjtöléstől, amit soha ki nem állhattam, mert, amint mondottam, ezektől eltekintve, én a szerzetest olyannak is képzelhettem, mint amilyen az én kis komám, Pater Bonifác, a saint-martin-i barát. Tehát magam sem tudom, hogy történt, de nekem ezt az ajánlatot senki nem tette. - Neked tehát szerzetesnek kellett volna lenned, kedves öcsém? S ugyan miért? Kíváncsi vagyok.

- Hát azért, hogy a mi családunk végképp kipusztuljon. A sírban, avagy a kolostorban: az már mindegy volt nekik.

- Hm! Most már értem! Oh, a gazemberek!... No, de azért csalódhattak volna ám! Mert - ide figyelj, kedves öcsém - itt van mindjárt például Robersart kanonok esete! Ő is felszentelt pap volt, de azután kiugrott a reverendából s egy szabadcsapat parancsnoka lett. Neki van a legszebb szeretője és három gyönyörű gyermeke. A szerzeteseket tehát nem kell sajnálni, öcsém! Nem kell sajnálni! Még mielőtt az ember föleszmélne: katonák és családapák lesznek belőlük. - De folytasd csak tovább, édes öcsém!

- Már nincs sok mondani valóm!... Miután édesanyám úgyszólván szavatosságot vállalt értem, hát fölvettem a papnövendékruhát, alávetettem magam a kolostori élet szigorú szabályainak, sőt írni-olvasni is megtanultam.

- Irni-olvasni? - kiáltott föl Balafré csodálkozva. - Irni-olvasni? Lehetetlen! Tudtommal soha még egy Durward a nevét nem tudta leírni, még kevésbbé egy Lesley! Én magam is ezek közé számítom magam, mert én éppúgy nem tudok írni, mint - repülni. De szent Lajosra mondom! Hogy tanultál meg írni-olvasni?

- Eleinte bizony nehezen ment - felelte Quentin - de lassankint belejöttem. A fájdalmas seb és a nagy vérveszteség következtében nagyon legyöngültem ugyan, de mert megmentőm: Pater Péter haragját nem akartam magamra vonni: hát belenyugodtam sorsomba. Miután azonban anyám nemsokára ágynak dőlt és meghalt, én pedig teljesen fölgyógyultam: őszintén bevallottam az én jótevőmnek - aki időközben al-perjel lett a kolostorban - hogy nem érzek magamban hivatottságot a szerzetesi életre. Hogy pedig az al-perjelt az Ogilvie-k bosszújától megkíméljem: úgyszólván szöknöm kellett a zárdából. Ezért vittem magammal az apát sólyommadarát. Valójában azonban engem szabályszerűen elbocsájtottak, minek bizonyságául szolgál a birtokomban levő okmány, ellátva az apát pecsétjével és aláírásával.

- Ez mind szép és mind jó! - jegyezte meg Balafré. - Csakhogy a mi királyunk - aki nem kérdezi, vajjon loptál-e vagy sem? - rendkívül irtózik az olyan embertől, aki zárdából szökött meg. Arra azonban fogadni mernék, hogy a pénznek nem lehetsz bővében.

- Bizony kedves nagybátyám, egész vagyonom néhány ezüstpénz.

- Bizony nem kellemes állapot a pénztelenség! - jegyezte meg Balafré. - De nézd csak, öcsém! Noha nem rakom élére a zsoldomat - mert hát olyan veszedelmes állást, mint amilyen az enyém becsülettel betölteni bizony elég nehéz! - azért volt ám még néhány aranyláncom, karkötőm és nyakékem - amit követendő példának állítok eléd, öcskös! - sőt még most is akadna néhány, ha éppen pillanatnyi szükségem lenne rá. Most bizonyára azt fogod kérdezni, hogyan jutok én ilyen ékszerek birtokába? Hát persze - folytatta kérkedő hangon, miközben a nyakáról lelógó lánccal játszadozott - nem lógnak ám minden bokron s nem nőnek szabadjára künn a mezőn, mint a nárcisz, melynek szárából a gyerekek láncot kötnek maguknak. Honnan veszem tehát? Nohát, édes öcsém, te is szert tehetsz ilyen ékszerekre, ha a francia király szolgálatába szegődsz, ahol kínálkozik számodra minden kincs, amit csak a szíved kíván, csak keresni kell, ha néha az életedet teszed is kockára értük, vagy amúgy...

- Én pedig úgy hallottam - vágott közbe Durward, aki még mindig nem akart nyiltan színt vallani - úgy hallottam, hogy a burgundi herceg nagyobb udvartartást visz, mint a király, és hogy katonáinak is nagyobb a becsületük, sőt hőstettek véghezvitelére is több alkalom nyílik. Ezzel szemben a francia király, a legkeresztényibb fejedelem, ahogy nevezik, győzelmeit követei nyelvének köszönheti.

Balafré természetesen a francia király mellett tört lándzsát és alaposan lecsepülte a burgundi herceget, aki minden győzelmet maga arat le s katonáinak - kiváltképpen a külföldieknek - úgyszólván csakis zsoldot vagy pénzbeli jutalmat ad, de rangot és méltóságot soha.

Meg hosszasabban elbeszélgettek így ketten, miközben Quentin valóban meglepő tájékozottságot árult el Lajos francia király udvartartását és környezetét illetően, amit az öntelt Balafré nagyhangú szavakkal akart ellensúlyozni, de semmi eredménnyel.

Ekkor megkondult a harang.

- Hallod, öcsém, Saint-Martin harangja! - kiáltott föl Balafré. - Nekem már mennem kell! Isten áldjon meg és szedd össze magadat! Holnap reggel pedig jelentkezzél a fölvonó hídnál s az őrszemtől tudakozódjál utánam. De ügyelj ám, nehogy az egyenes útról valahogy letérj, mikor a főkapu felé tartasz, mert a vigyázatlanságod esetleg az egyik végtagodba kerülhet, amit pedig, tudom, hogy nem szívesen vesztenél el. Majd színről-színre látni fogod a királyt s akkor ítéld meg őt! Isten áldjon, öcsém!

Ezeket mondván, Balafré már el is tünt, sietségében azonban elfelejtette kifizetni a borát; jelentéktelen gyöngeség, ami a hasonló vágású embereknél nem szokatlan, a fogadós pedig, talán a lengőtollbokréta és a hatalmas kard iránt érzett tiszteletből, dehogy merte volna őt erről a gyöngeségről leszoktatni.

Nemde, azt hittük volna, hogy Quentin most már visszamegy a toronyszobába, hátha ismét hallhatná annak a kellemes női hangnak az énekét. Oh, ez nagyon is romantikus lett volna most, mikor nagybátyjával az élet prózai dolgairól beszélgetett. Inkább a magányos sétát választotta, s kiment a gyorsfolyású Cser-folyó partjára, ahová vezető utat előbb a fogadóstól megtudakolta, nehogy valami alattomos vastövisbe vagy kötélhurokba akadjon a lába. Itt azután elgondolkozott jövendő sorsáról, amit, a nagybátyjával folytatott beszélgetés hatása alatt, most még bizonytalanabbnak látott.