Tizenhatodik fejezet
Miközben Quentin rövid szavakban a hölgyeket arról biztosította, hogy az új útitárs csakugyan a király küldöttje, észrevette - mert ő ezt az embert állandóan éppoly éberen figyelte, mint amaz őket - hogy az a fejét nemcsak annyira fordította hátra, amennyire szükséges lett volna, hogy őket megfigyelje, hanem a majom mozgékonyságával, úgy hátrafordult a nyeregben, hogy szinte olybá tünt föl, mintha féloldalt ülne a ló hátán.
Csöppet sem örülve e mesterkedés láttára, Quentin a cigányhoz lovagolt s mikor az a nyeregben rendes helyét ismét elfoglalta, így szólt hozzá:
- Ugy látszik barátom, hogy mi benned végre is - vak vezetőt kaptunk, ha te csak állandóan a ló farát bámulod, ahelyett, hogy a fülét néznéd.
- És hogyha csakugyan vak volnék is - felelte a cigány - még akkor is végig tudnám önöket kalauzolni az egész királyság területén, sőt a szomszéd vidékeken is.
- Te azonban nem vagy született francia.
- Csakugyan nem vagyok az - felelte a cigány.
- Hát akkor honnan való vagy, hol a hazád?
- Nekem nincs hazám.
- Hogyan? Nincs hazád? - kérdezte Quentin.
- Egyáltalán nincs! - felelte a cigány. Én cigány vagyok, roma, egyiptomi, vagy ahogy bennünket Európában különféle néven neveznek. De hazám - az nincsen!
- De azért keresztény vagy?
A cigány tagadóan rázta a fejét.
- Te kutya! - förmedt rá Quentin, mert bizony az akkori katolikusok nem dicsekedhettek ám valami nagy vallási türelemmel. Akkor hát Mohamed híve vagy!
- Nem vagyok az! - felelte a cigány közömbös hangon, nem is ügyelve Quentin heves és sértő kifejezésére.
- Talán bizony pogány, vagy ehhez hasonló?
- Nekem nincs vallásom.
Quentin megborzadt; hallott már szaracénokról és bálványimádókról, de hogy olyan emberek is volnának, akik Istent egyáltalán ne imádnának: arra még csak nem is gondolt soha! Mikor azután magához tért bámulatából, azt kérdezte a cigánytól, vajjon hol lakik hát.
- Majd itt, majd amott! - volt a válasz. Nekem nincs otthonom.
- Akkor hát hogyan óvod, amid van?
- Nekem nincs semmim sem! Ezen a ruhán kívül, ami rajtam van s ezen a lovon kívül, amin ülök.
- Elég tisztességesen ruházkodol s a lovad is elég jó - faggatta tovább Quentin. Mi a foglalkozásod, miből élsz?
- Ha éhes vagyok: eszem, ha szomjas vagyok: iszom. Nincs egyebem, csak az, amit a véletlen elém hoz.
- És miféle törvényt ismersz érvényesnek magad fölött?
- Senkinek nem tartozom nagyobb engedelmességgel, mint amennyit én magam jónak látok.
- Ki a főnököd, vagy ki parancsol neked?
- A törzsöm atyja, a vajda - ha ugyan kedvem tartja, hogy engedelmeskedjem neki. Kívüle senki nem parancsol nekem.
- Akkor hát benneteket semmi sem köt egybe, mint más embereket? - mondotta Quentin elcsodálkozva. - Nincs törvényetek, nincs foglalkozástok, nincs hazátok és nincs otthonotok? És nincs Istenetek sem! Akkor hát mitek van?
- Szabadságunk! - felelte a cigány önérzettel. - Én nem csúszok-mászok senki előtt, nem engedelmeskedem senkinek és nem tisztelek senkit. Oda megyek, ahova kedvem tartja, élek úgy, ahogy tudok és - meghalok, ha eljön az ideje.
- De ki vagy téve annak is, hogy a bíró rövidesen kivégeztet.
- Ám legyen! - felelte a cigány. - Legalább hamarább meghalok.
- De tömlöcbe is vethetnek ám, s hol van akkor az a dicsőített szabadság?
- A gondolataimban! Oh, azokat nem lehet láncra fűzni; míg a tiéiteket - ha tagjaitok szabadok is - törvényeitek, babonáitok, helyhez fűződő álmaitok és polgári neveléstekben gyökerező egyéb fantasztikus agyrémek és a rend, bilincsekbe verik. Az olyan emberek, mint amilyen én vagyok, még akkor is szabadoknak érzik magukat, ha tagjaikat megláncolják; ti pedig lélekben rabok vagytok akkor is, ha testetek teljes mozgási szabadságot élvez.
- De azért a gondolat szabadsága mégsem enyhíti rajtatok a bilincs szorítását - jegyezte meg Quentin.
- Rövid ideig ezt is el lehet viselni; és ha ez idő alatt nem sikerül magamat kiszabadítani s a társaim sem segíthetnek rajtam: nos - akkor meghalhatok, már pedig a halál a legteljesebb - szabadság!
Itt azután már hosszabb szünet következett; majd ismét Quentin kérdezte:
- Ti vándor törzs vagytok, amelyet Európa népei nem ismernek. Honnan eredtek tehát?
- Nem tudom.
- És mikor takarodtok ki ebből az országból s mentek vissza abba, ahonnan jöttetek?
- Majd ha kóborlásunk ideje letelt.
- Izráelnek nem azokból a törzseiből származtok-e, amelyeket, az Eufrátes-folyón túl, fogságba vetettek? - kérdezte Quentin, aki az aberbrothock-i kolostorban tanultakra valamelyest még visszaemlékezett.
- Ha így volna, akkor mink is az ő vallásukat követnénk s az ő vallási szertartásaikat gyakorolnánk.
- Mi a neved voltaképpen?
- Az én igazi nevemet csak a testvéreim ismerik. Sátrainkon kívül az emberek engem Hayraddin Maugrabin-nak, vagyis: afrikai mór Hayraddin-nak hívnak.
- Te azonban okosabban beszélsz, mint azok, akik a piszkos karaván közt élnek.
- Tanultam valamit - felelte Hayraddin. Még kis gyermek voltam, mikor embervadászok rohanták meg törzsünket, s menekülni voltunk kénytelenek. Egy nyíl az anyámat fején találta s meghalt. Én pólyában az anyám hátához voltam kötözve s az üldözőink kezébe kerültem. Egy pap vett magához a porkoláb embereinek kezéből s két vagy három évig tanított engem a francia nyelvre.
- És miért, hogyan jöttél el tőle?
- Pénzt loptam tőle, sőt elloptam azt a feszületet is, amelyhez állandóan fohászkodott - felelte Hayraddin nyugodtan, szemrebbenés nélkül. A pap észrevette s megvert. Én késsel leszúrtam, elmenekültem az erdőbe s megint csak a saját népem közé jutottam.
- Nyomorult! - kiáltott föl Quentin megborzadva. A jótevődet ölted meg!
- Hát miért tett velem jót? A cigánygyerek nem kutya, amely a gazdája lábát nyalja, s azért a nyomorult falat kenyérért az ütleget is eltűri. Az a cigánygyerek rab farkas volt, amely az első kínálkozó alkalommal szétharapta a láncát, széttépte a gazdáját s visszamenekült az erdőbe.
Ismét rövid szünet. Quentin, aki ennek a gyanus embernek még közelebb akart a jelleméhez férkőzni, hogy minél jobban megismerje, azt kérdezte tőle, vajjon csakugyan igaz-e, hogy népe, bármennyire tudatlan is egyebekben, birtokában van a jövendőmondás tudományának, holott ez a képesség a bölcsektől, a tudósoktól és a nagytudományú papoktól megtagadtatott.
- Ezt a tudományt, igenis a magunkénak valljuk. És pedig teljes joggal! - felelte a cigány önérzetesen.
- De hogy jutott az ilyen züllött nép ez adomány birtokába?
- Azt magam sem tudom. De mondja meg, uram - hogy van az, hogy a kutya kiszimatolja az ember lábanyomát, míg az ember, ez a nemesebb állat, a kutya nyomát nem képes kiszimatolni! Ez az erő, amely önöknek olyan csodálatosnak tetszik, nálunk ösztönszerű. Az arc vonásaiból s a kéz vonalaiból mi megjósoljuk a sorsát annak, aki tanácsért hozzánk fordul. Épp úgy, mint önök a fa virágjából tavasszal előre megmondják, hogy a fa miféle gyümölcsöt terem majd az érés idején.
- Én azonban még kételkedem ebbéli tudományodban és szeretnélek próbára tenni.
- Hagyja csak, apród úr! - felelte Hayraddin. Csak annyit mondok, hogy - bármit mondjon is ön a vallásáról - az ön istennője, akit ön imád - itt lovagol köztünk.
- Hallgass! - csitította Quentin a cigányt. Ha kedves az életed, hát fogd be a szád és csak arra felelj, amit kérdezek! Tudsz-e hű lenni?
- Tudok. Minden ember képes erre.
- De akarsz-e hű lenni?
- Hát inkább elhinné, ha megesküdnék rá? - felelte a cigány gúnyosan nevetve.
- Az életed az én kezemben van, Hayraddin.
- Kaszabolj le, majd meglátod, vajjon félek-e én a haláltól - felelte egykedvűen a cigány.
- Tudna-e téged pénz hű vezetővé tenni?
- Ha már e nélkül is nem volnék az - hát nem tudna!
- Hát akkor mi az, ami téged hűségre tud kötelezni?
- A jóság! - felelte cigány.
- Kívánod, hogy esküvel erősítsem meg ígéretemet, hogy jó leszek hozzád, ha hűséges vezetőnk leszel egész utazásunk alatt?
- Nem szükséges! - felelte a cigány. Azaz, hogy szükségtelenül pazarolnád azt a ritka jót. Én már a te lekötelezetted vagyok.
- Hogyhogy? - kérdezte Quentin elcsodálkozva.
- Emlékezzél csak vissza arra a gesztenyefára, ott, a Cher-folyó partján! Az az akasztott ember, kinek holttestét te arról a fáról levágtad, az én bátyám volt: Zamet, a Maugrabin.
- És hogyan magyarázzam meg én magamnak azt, hogy te ugyanazzal a főporkolábbal tartasz fenn jó viszonyt, aki a bátyádat kivégeztette! Mert hiszen éppen ő volt az, akinek révén mi most ismét összekerültünk s kétségkívül ugyanaz, aki téged e hölgyek szolgálatába állított! - kérdezte Quentin kissé gyanakodva.
- Mit tehetnék más egyebet? - felelte Hayraddin egykedvűen. Ezek az emberek úgy hajtanak és terelgetnek bennünket, mint a juhászkutya a nyájat. Egy ideig őriznek bennünket, terelgetnek bennünket erre is, arra is, míg végre a - vágóhídra visznek. Mint a birkát.
Quentin-nek később alkalma volt meggyőződni arról, hogy a cigány e tekintetben csakugyan igazat mondott és hogy az az őrcsapat, amelynek az lenne a kötelessége, hogy a közbiztonságot veszélyeztető csavargóktól az országot megtisztítsa, azokkal voltaképpen egy követ fúj, jó viszonyt tart fenn velük s kötelességét bizonyos ideig elhanyagolja, hogy azután saját szövetségeit végül mégis csak az akasztófára juttassa.
Quentin otthagyta a cigányt s a kíséret többi tagjaihoz csatlakozott, nem túlságos elégedettséggel eltelten Hayraddin jellemével s nem nagyon bízva abban a hálában, amellyel a cigány az ő személye iránt állítóan viseltetik. Most azután a másik két kísérő katona lelkébe szeretett volna Quentin bepillantani. Mind a kettőt egyformán együgyünek találta, akik okos útbaigazításra teljesen képtelenek, mint ahogy az iménti mérkőzés alkalmával egyik sem merte a fegyverét használni.
- Talán még így a legjobb, hogy a két hölgy egyedül én reám bízza a sorsát - mormolta magában Quentin, aki épp a saját helyzetének nehézségeiből merítette az erejét. Amire egy férfikar és amire egy fej képes, arra bizton számíthatok - önmagamban. Láttam családi házunk pusztulását, láttam atyám és bátyáim holttestét a lángok martalékául esni, de én egy tapodtat sem tágítottam mellőlük s az utolsó pillanatig velük harcoltam. Azóta két esztendővel idősebb lettem, s most íme, arra, hogy szilárdan tartsam magam, a legszebb, a legnemesebb érzés késztet engem, amely valaha is egy derék férfi lelkében a tüzet lángra lobbantotta...
Talán ez elhatározás hatása okozta, hogy Quentin figyelmességében és tevékenységében az utazás egész ideje alatt volt valami, ami mindenkiben azt a látszatot keltette, hogy mindenütt jelenvaló. Fő- és legkedveltebb őrhelye természetesen a hölgyek mellett volt, akik meghatva attól a fegyelemtől, amellyel ez a skót ifjú az ő biztonságukról gondoskodott, szinte már a bizalmas barátság hangján beszéltek vele s nagy örömet leltek Quentin társalgásának naivságában és romlatlanságában. Mindazonáltal Quentin, e társalgás varázsa ellenére, egy pillanatra sem hanyagolta el kötelességének pontos teljesítését.
Noha Quentin, mikor a két hölgy mellett lovagolt, a síkföld szülötteinek nagy hévvel és lelkesültséggel beszélt a hazájabeli Grampian-hegység és főként a Glen-Houlakin-völgy elragadó szépségeiről - éppoly gyakran fölkereste ám a menet élén Hayraddin-t is, kikérdezte az utat, a pihenőhelyeket illetően, miközben ravasz, éles elmével figyelte a cigány válaszait, hogy meggyőződjék arról, vajjon keresztkérdések révén nem lehetne-e a cigányt áruláson rajtakapni. És éppen ily gyakran megfordult a menet végén lovagló másik két emberénél is, kiknek ragaszkodását és jóindulatát jó szóval, ajándékokkal és abbeli ígéretével igyekezett megnyerni, hogy a vállalkozás sikere esetén fölemelt zsoldban lesz részük.
Immár több, mint egy hete vándorolnak mellékutakon, lakatlan területeken végig, sokszor nagy kerülőt téve, hogy a nagyobb városokat elkerüljék. Nevezetesebb esemény nem fordult elő az egész úton eddig; mindössze egy-egy cigánykaravánnal találkoztak néha, ezek is - minthogy a vezető törzsbelijük volt - békés szándékot tanusítottak irántuk. Találkoztak ugyan itt-ott néhány kóbor katonával, vagy inkább rablóval, de ezek is a menet kíséretét erősebbnek találták, hogysem meg merték volna támadni. De találkoztak útközben a maréchaussée1 egy-egy osztagával is, amelyekkel Lajos király - aki az ország sebeit acéllal és tüzes vassal próbálta gyógyítani - az országutakat veszélyeztető s bandákba összeverődött rablóktól akarta az országot megtisztítani. Ezek a lovas csendőrök azután akadály nélkül útjára engedték a menetet, mihelyst Quentin a jelszót megadta, amelyet Quentin magától a királytól kapott épp erre az eshetőségre való tekintettel.
Pihenőket leginkább zárdákban és kolostorokban tartottak, amelyeket az illető szerzetesrend szabályai köteleztek arra, hogy vendégszeretettel fogadják a zarándokokat, mely minőségben a két hölgy is utazott. Az utasokat, rangjukat és nevüket illetően, nem faggatták kérdésekkel, mert azok leginkább előkelő személyek voltak, akik zarándokútjuk alatt álnevet használtak. Fáradtság ürügye alatt a hölgyek hamarosan visszavonultak a számukra kijelölt szobába, míg Quentin, mint majordomus, a kiszolgálásukról gondoskodott s közvetítő szerepet vitt az utasok és a vendéglátó házigazda közt, még pedig annyi tapintattal és figyelemmel, hogy minden panaszt legott orvosolni tudott, s ráadásul azzal a gyorsasággal, amely csak elismerést és becsülést ébreszt mindazokban, akik ily figyelmes és gondos elbánásban részesülnek.
Egy körülmény azonban mégis csak nyugtalanította Quentint; tudniillik: Hayraddin kifürkészhetetlen jelleme és származása, aki pogány és csavargó, hitetlen ember létére, nemkülönben azért, mert ő is, mint valamennyi törzsbelije, titokzatos tudományát gyakorolta, éppen nem illett e szent hely lakói közé, akik leggyakrabban látták vendégül a kis utascsapatot. Nem is szívesen bocsájtották be őt a zárda vagy kolostor szent falai közé. Ez pedig éppen nem volt kedvére Quentin-nek, mert ezt az embert, aki az utasok titkait ismerte, nem lett volna okos dolog magukra haragítani; másrészt pedig - minthogy annak viselkedését állandóan figyelte Quentin - nem volt tanácsos szabadjára bocsájtani sem, nehogy más emberekkel is érintkezzék, esetleg titokban összesúgjon valakivel. Már pedig ezt lehetetlen lett volna megakadályozni abban az esetben, ha a cigányok a zárdán kívül jelölnek ki szállást, amit pedig Hayraddin - ahogy Quentin is észrevette - szívesebben vett volna. Hayraddin ugyanis ahelyett, hogy szobájában nyugodtan viselkedett volna, olyan tréfákat engedett meg magának és olyan trágár dalokat énekelt, amelyek - kiváltképpen az idősebb szerzetes férfiakat, megbotránkoztatták, s bizony akárhányszor Quentin volt kénytelen tekintélyének teljes latbavetésével, sőt sokszor fenyegetésekkel elhallgattatni őt s rossz helyen nyilvánult jókedvének határt szabni. Másrészt viszont azt az érdeklődést és jóindulatot, amelyet Quentin a zárdafőnökökben maga iránt ébresztett, sokszor volt kénytelen arra használni, hogy a cigány kiakólbólitását, a fönnebb ismertetett okoknál fogva - megakadályozhassa. Mindazáltal tapintattal és ügyességgel sikerült elsimítani azokat az egyenetlenségeket, amelyeket Hayraddin okozott s végül csendet és békét teremteni a szent falak közt.
Az utazás tizedik vagy tizenkettedik napján azonban, amikor a flandriai határon túlhaladva, már Namur város közelébe jutottak, Quentin hiába igyekezett jóvátenni azokat a bosszúságokat, amit az ő pogány vezetője botrányos magaviseletével okozott. A színhely egy Ferenc-rendi kolostor, amely egyike volt azoknak, ahol a hagyományos szokásokat a legszigorúbban megtartják, a főnöke pedig egy olyan szentéletű férfiú volt, aki szent hírében állott. E kolostor falai közt a cigány egy melléképületben kapott szállást, amely a kolostor szolgálatában álló, de világi embernek, a kertésznek szolgált lakóhelyül.
A hölgyek, mint rendesen, ezúttal is visszavonultak a részükre kijelölt szobájukba, míg a perjel, kinek véletlenül rokonai és barátai éltek Skóciában és szívesen hallott híreket egykori hazájáról, Quentint, kinek egész lénye és személyisége nagyon megtetszett neki, magányos cellájába meghívta magához egyszerű vacsorára. Quentin, aki a perjelben igen megértő s jólelkű emberre talált, élni akart az alkalommal, hogy tájékoztassa magát a lüttichi közállapotokról, amire annál inkább szüksége volt, mert az utóbbi két nap alatt e tekintetben olyan lesujtó híreket hallott, amelyek az út további folytatását illetően méltán nyugtalanították; de tudni óhajtotta Quentin azt is, vajjon a lüttichi püspöknek van-e akkora fegyveres hatalma, hogy a két hölgyet pártfogásába, esetleg védelmébe fogadhassa, ha szerencsésen eljutnak a püspök székhelyére.
A perjel válasza éppen nem volt megnyugtató.
Lüttich lakossága - beszélte a perjel - főként gazdag polgárokból sorozódott, akik megtollasodva és elhízva, módfölött büszkék gazdagságukra és kiváltságos jogaikra. Hűbérurukkal, a burgundi herceggel, különféle okokból viszálykodásba kerültek, de főként az adók és szabadságjogok miatt és többízben föl is lázadtak. A hevesvérű, büszke burgundi herceg emiatt módfölött feldühödött és Szent György lovagra megfogadta, hogy a legközelebbi lázadás alkalmával Lüttich városát - a hajdani Tyrus és Babylon példájára - elpusztíttatja, hogy egész Flandriában intő és elrettentő például szolgáljon.
- És azok után pedig - mondotta Quentin - amit én a herceg felől hallottam, csakugyan képesnek tartom őt arra, hogy a szavának álljon. Lüttich polgárai tehát jól teszik, ha ügyelnek, nehogy alkalmat adjanak, hogy a herceg fenyegetését csakugyan beváltsa.
- Reméljük is! - jegyezte meg a perjel. De ez az óhaja az ország valamennyi lakójának, akik nem akarják, hogy úgy folyjék az embervér, mint a víz. Ezért dolgozik a derék püspök éjjel-nappal azon, hogy a békét biztosítsa, amint az Isten szolgájához illik is. Beati pecifici! - Csakhogy...
Itt azonban egy mély sóhajtás után a derék perjel elhallgatott.
Quentin ekkor szerényen és tapintatosan arra figyelmeztette a perjelt, mily fontos lenne a hölgyekre nézve, ha megbízható képet nyernének az ország belső állapotáról és hogy valóban keresztényi cselekedet lenne, ha a tisztelendő atya e tekintetben a hölgyeknek fölvilágosítással szolgálna.
- Erről bizony nem szívesen beszél az ember - felelte a perjel - mert hamarosan szárnyra kel a szó s eljut a fülekhez. De hogy neked, aki derék és jóindulatú ifjúnak látszol és hogy az istenfélő hölgyeknek szolgálatot tegyek, hát elmondok egyet-mást.
És ekkor óvatosan maga körül tekintett a perjel, mintha attól tartana, hogy valaki netán hallgatózik s meghallja a beszédét. Majd így szólt:
- Lüttich népét Bélial fiai2 titokban zendülésre készítik elő, akik - remélem, hogy hamisan - azt állítják, hogy őket Lajos francia király, a legkeresztényibb uralkodó, bízta meg. Én azonban azt hiszem, hogy Lajos király ezt a szép elnevezést nem azzal érdemelte ki, hogy a szomszédos állam békéjét megzavarja. Elég azonban annyi, hogy ezek a lázítók úton-útfélen az ő nevével takaróznak. De van még itt egy előkelő származású és félelmetes hírű nemes, aki valóságos botrányköve az egész Burgundiának és Flandriának. A neve: Vilmos márkgróf.
- Vilmos, a szakállas! - jegyezte meg Quentin. Avagy az Ardennek vadkanja!
- Ugy van, fiam és valóban méltó a nevére! Csakugyan olyan, mint az erdők vadkanja, amely lábaival mindent legázol, agyarával mindent széttép. Mintegy ezer emberből álló csapatot gyüjtött össze maga körül, mindmegannyian - éppúgy, mint ő - megcsúfolói a világi és az egyházi tekintélyeknek. Teljesen függetlenítette magát a burgundi hercegtől, világi és egyházi emberek kárára elkövetett visszaélésekből és rablásokból tartja fenn magát és embereit. A mi szegény kolostorunktól is nagy összeg értékű aranyat és ezüstöt követelt váltságdíjául életünknek. Mi azonban latin nyelvű kérvényt adtunk át neki, amelyben kifejtettük, hogy követelésének nem tudunk eleget tenni, s utaltunk a prédikátor eme szavaira: „Ne moliaris amico tuo malum, cum habet in te fiduciam!” Ne tégy rosszat a barátodnak, ha bizodalmát az benned helyezte! Ennek ellenére ez a Guilelmus barbatus, ez a szakállas márkgróf, aki olyan keveset konyít a litteris humanioribus-hoz, éppúgy, mint magához az emberiességhez, az ő gyatra és mulatságos nyelvezetén ezt válaszolta: „Si non pagatis, brulabo monasterium vestrum!” Ha nem fizettek: fölperzselem a kolostorotokat!
- De azért, úgy-e, szent atyám, tisztán megértették, hogy mit akar ő mondani ezzel a konyhalatinsággal? - jegyezte meg Quentin.
- Sajnos, fiam, nem kellett hosszas fejtörés hozzá! - felelte szomorúan a perjel. A félelem és a kényszer nagyon is élessé teszik az elmét. Elég annyi, hogy bizony mink kénytelenek voltunk a szép arany és ezüst oltári edényeket és kegyszereket beolvasztani, hogy ennek a kegyetlen embernek mohó kapzsiságát kielégíthessük. Hogy fizessen meg neki érte hétszer az Isten! Pereat improbus! Amen, amen, anathema esto! Vesszen az istentelen! Legyen átkozott!
- Csak azon csodálkozom - jegyezte meg Quentin - hogy ezt a szörnyeteg vadkant a burgundi herceg nem bunkózza le, mikor annyi gonosztettet követ el, hogy annak híre mihozzánk is eljutott.
- Sajnos, fiam, a herceg ezidőszerint Peronne-ban időzik, ahol maga köré gyüjti híveit, mert Franciaországnak hadat akar üzenni, mialatt az országot az ilyen apró zsarnokok gyötrik és kínozzák. Pedig a burgundi herceg épp a legrosszabbkor hanyagolja el az ország belső sebeinek orvoslását, mert ez a szakállas márkgróf nemrég nyíltan paktált Rousslaerrel és Pavillon-nal, a lüttichi elégedetlenek vezéreivel, s bizony attól lehet tartani, hogy azokat hamarosan valami kétségbeesett vállalkozásba kergeti bele.
- De azért a lüttichi püspöknek, szent atyám, nemde, van annyi hatalma, hogy ezeket a lázadozó szellemű embereket megfékezze? - kérdezte Quentin. Az a válasz, amelyet szent atyám erre a kérdésre adni fog: kiváltképpen érdekel engem s mindnyájunkra nézve nagyon fontos!
- A lüttichi püspök - felelte a perjel - kezében tartja Petrus kardját éppúgy, mint a kulcsát. Mint világi hercegnek, hatalma is van s élvezi védelmét a hatalmas burgundi háznak. Mint főpapnak egyházi tekintélye van, s mindkettőt tekintélyes számú harcos és fegyveres csapattal támogatja. Ez a szakállas vadkan, ez a Vilmos márkgróf pedig, a püspök udvarában nevelkedett, akinek sok jótéteményeért nagy hálára volna kötelezve. De gonosz, vérengző természete már ott kiütközött: a püspök egyik legjobb, leghűbb szolgáját megölte, amiért azután a püspöki udvarból távoznia kellett. Ettől kezdve engesztelhetetlen ellensége a püspöknek, most pedig - és ezt fájdalommal mondom - felkötötte a kardját és a püspök ellen fenekedik.
- A püspök helyzete tehát veszedelmessé vált, nemde? - kérdezte Quentin nyugtalanul.
- Oh, kedves fiam - felelte a jólelkű pap - kinek a helyzete ne volna most veszedelmes ebben a nagy kavarodásban és zilált viszonyok közepette? De azért az ég őrízzen attól, hogy azt kelljen mondanom, hogy a püspök feje fölött is ez a veszedelem lebeg! A püspöknek vannak kincsei, vannak okos tanácsadói és vitéz katonái; tegnap pedig itt pihent meg a küldönce, aki a burgundi herceget kereste föl a püspök üzenetével. Ez a küldönc mondotta, hogy a burgundi herceg a püspök kérelmére száz fegyverest és hozzá való segédszemélyzetet küldött Lüttichbe, mely csapat elég erős lesz arra, hogy a szakállas márkgrófot eszére térítse, hogy legyen átkozott a neve! Amen!
Ebben a pillanatban Quentin és a perjel fontos beszélgetését a sekrestyés zavarta meg, aki feldult ábrázattal s a haragtól reszkető ajakkal, el-elfuló hangon panaszt emelt a cigány ellen, aki a legiszonyatosabb tréfát űzte a fiatalabb szerzetes testvérekkel. Az estebéd alatt ugyanis, a testvérek italába valamiféle kábító szert kevert, amely tízszer olyan kábító erejű, mint a legerősebb bor, amely azután a legtöbb szerzetest leverte a lábáról. Noha ő, a sekrestyés, erős ember, a kábítószer hatásának ő sem bírt teljesen ellentállni, amint az a fölhevült arcáról és a nehezen forgó nyelvéről csakugyan észrevehető. De ez még nem minden! A cigány ráadásul trágár nótákat énekelt, Szent Ferenc kötelét kinevette, a sebeiből gúnyt űzött s hivőit jó bolondoknak és szegény ördögöknek nevezte. Azután kézből jósolt. A fiatal Pater Cherubimnak azt jósolta, hogy egy szép hölgy lesz szerelmes belé, aki fiúgyermekkel fogja őt megajándékozni.
A perjel egy darabig némán hallgatta ezt a beszédet, mintha megborzadt volna hallatára ennek a gonoszságnak. De mikor a sekrestyés a mondókáját bevégezte, szó nélkül felállt, lement a kolostor udvarára s a legborzalmasabb egyházi átokkal való fenyegetés közt felhívta a kolostor szolgálatában álló világi testvéreket, hogy azt a pogányt seprőnyéllel és ostorral kergessék ki a kolostor szent falai közül!
Ezt a parancsot azután tüstént végre is hajtották, még pedig Quentin jelenlétében, aki - bármily kínosan érintette is őt az eset - kénytelen volt belátni, hogy közbenjárása ez esetben nem szülne jó vért s nem járna eredménnyel.
A bűnös cigány büntetése azonban, ellenére a perjel komoly intelmeinek, inkább humoros volt, semmint szigorú. A cigány eszeveszetten futkosott fel s alá az udvarban üldözőinek iszonyatos kiabálása mellett, miközben zuhogtak reá az ütlegek, de amelyek, szándékosan, a legtöbbször nem találták el őt; azokat az ütlegeket pedig, amelyeket a különben vele egy húron pendülő világi testvérek intéztek ellene, szédületes sebességgel és ügyességgel kerülte ki, s ha itt-ott érte is egy-egy ütés, azt egyetlen hang nélkül eltűrte.
A nagy lármát csak fokozta még az is, hogy a perjel ítéletének gyakorlatlan végrehajtói többször sujtottak le egymásra, mint a cigányra. Végre is a perjel, hogy véget vessen ennek az éppen nem épületes jelenetnek, a nagykapu ajtaját kinyittatta, amelyen át a cigány villámgyorsan kisiklott s a szép, holdvilágos éjszakában csakhamar eltünt...
Az a gyanu, amely Quentin lelkében már korábban felmerült, most új erőre kapott és még jobban megerősödött benne. Hayraddin még ezen a reggelen is megígérte, hogy ezután szerényebben és tisztességesebben viseli magát, mint tette eddig, valahányszor kolostor falai közt kellett megpihenniök; a szavát azonban éppen ma szegte meg, sőt még a viselkedése is kihívóbb volt és türhetetlenebb, mint valaha.
Minden valószínűség szerint, e mögött valami lappang. Mert bármily sok hibája lett légyen is ennek a cigánynak, azt el kell ismerni, hogy ha akart: tudott magán uralkodni s az esze is helyén volt. Nem volt-e tehát valószínű az, hogy a karavánjával vagy másvalakivel akart összeköttetésbe lépni, amire nappal - Quentin éber figyelme és szigorú ellenőrzése mellett - alkalma sohasem nyílt; ezt a hadicselt eszelte ki tehát, hogy a kolostor falain - kívül kerüljön!
Alighogy ez a gyanu benne megerősödött, Quentin hamarosan arra határozta el magát, hogy a megszökött cigány után veti magát s amennyire lehet, titokban kikémleli, miben töri a fejét.
Mikor azután a cigány, mint fönnebb leírtuk, a kiskapun át eltünt az éjszakában, Quentin a perjelt meggyőzte annak szükségességéről, hogy ezt a gyanus embert egy pillanatra se veszítse el szeme elől. Quentin tehát legott útra kelt.
1 Lovas csendőrök.
2 Belial - lázadó, tekintélyt nem tűrő embert jelent.