Második fejezet

Elszakitva Izabella grófkisasszonytól, kinek tekintete olyan sokáig volt az ő vezérlő csillaga, szivében Quentin olyan ürességet és elfogódottságot érzett, amilyet hányt-vetett életében eddig még sohasem. A bizalmas és elkerülhetetlen érintkezésnek természetesen véget kellett érnie akkor, amikor a grófnők megbizható fedél alatt, az ő védelme alól kikerültek. Mert hiszen mi jogon kivánhatta volna Izabella azt, hogy a fiatal, csinos apród, mint amilyen Quentin volt, még ezután is a kiséretében maradjon?

A válás gondolatával csupán azért, mert az ugysem kerülhető el - nem tudott Quentin már csak azért sem megbarátkozni, mert nemesi büszkesége is tiltakozott az ellen, hogy őt, mint közönséges postáslegényt vagy kisérőt, egyszerüen elbocsássák, miután a kötelességét megtette. A szeme azonban azt is elárulta, mennyi fájdalmat okoz neki összeomlása azoknak a büszke légváraknak és vérmes reményeknek, amelyeket utközben annyi szeretettel épitett föl magának. Férfias lelkierővel igyekezett legyőzni csüggetegségét és fájdalmas érzéseit, s elvonulva abba a mélyedésbe, amelyet annál az ablaknál szemelt ki, amelyen Schönwald-kastély nagy gótikus terme kapja a világitást, tompa érzéketlenségbe és töprengésbe merült szomoru sorsa miatt, amely nem juttatott számára sem magas rangot, sem annyi vagyont, hogy merész tervét megvalósithatná.

Hovatovább azonban természetes jókedve mégis csak visszatért, amit nagyon elősegitett egy régi történet olvasása, amely abban az időben jelent meg Strassburgban s amely könyv most is az ablak párkányán hevert. A könyv cimlapján ezek a szavak olvashatók:

Hogyan gyulladt az apród egykoron
A magyar király leánya iránt szerelemre.

Quentin ennek a történetnek az olvasásában volt elmerülve, amely sok tekintetben annyira illett az ő sorsára is, mikor valaki megérintette a vállát; föltekintett s - Hayraddin cigányt pillantotta meg maga előtt.

Hayraddin látása sohasem okozott valami nagy örömöt Quentin-nek, most pedig, amidőn legutóbbi árulása tisztán állott előtte, határozottan gyülölte; komolyan, szinte haraggal nézett tehát föl reá s kérdőre vonta, hogyan merészel egy keresztény nemes embert még ujjal is megérinteni!

- Abból az egyszerü okból - felelte a cigány - mert tudni akartam, vajjon a keresztény nemes ember a tapintó érzékét is ugy elvesztette-e, mint a hallását és a látását. Közel öt perc óta állok itt és szólitottam önt a nevén, ön azonban állandóan a pergamen-irásra függesztette a tekintetét, amelynek mintha az a varázsereje volna, hogy embereket szoborrá tud változtatni s ez a csodatétel önnel már beteljesedett.

- Nos, mit kivánsz tőlem? Beszélj, de gyorsan!

- Amit minden ember kiván, ha teljesitette a szolgálatát, - felelte a cigány. - Azt a tiz aranykoronát kérem, amely nekem a kalauzolásért bér cimén kijár.

- Mily szemtelen vagy, hogy még jutalmat is követelsz és nem elégedel meg azzal, hogy meghagytam nyomorult életedet! - felelte Quentin foghegyen. - Terved ugyanis az volt, amint te magad is jól tudod, hogy a hölgyeket utközben elárulod.

- De mégsem árultam el őket! Ha megtettem volna, akkor nem öntől vagy a hölgyektől követelnék én jutalmat, hanem attól, akinek haszna lett volna abból, hogy a hölgyek a Maas jobbpartján folytassák utjokat. Akinek tehát én szolgálatot tettem, annak kell engem jutalmaznia is!

- Hát nesze, itt van a béred, és takarodj vele együtt a pokolba! - kiáltotta fölháborodva Quentin, miután kifizette neki a bérét, lévén ő egyuttal majordomus, akinél pénz is volt utólagos elszámolásra.

- Most már azután mehetsz az »Ardennek vadkanjához«, vagy akár a pokolba. De azt mondom neked, hogy többé a szemem elé ne kerülj, ha kedves az életed!

- Az Ardennek vadkanjához? - ismételte a cigány, minden szót külön hangsulyozva, és elcsodálkozva, amit még az arcáról is le lehetett olvasni. - Akkor hát nem alaptalan gyanakvás, sem puszta sejtelem inditotta önt, nemde, arra, hogy az utirányt megváltoztassa? Hát lehetséges-e? Hát más országban vannak olyan jósok, akik jobban értenek a jövendőmondáshoz, mint mink, cigányok? Mert hiszen a szomorufüz, amely alatt mi beszélgettünk, csak nem lehetett az árulónk?... De nem! Oh, mily ostoba voltam is én! Most - most jövök rá!... Mikor a menet ott haladt el ama szomorufüzfa mellett, ön rápillantott. Persze, a fa nem tud beszélni, da ágai közt rejtőzhet ám valaki, aki hallgatózott. Jövőre nézve óvatosabb leszek s a hasonló beszélgetéseket majd csak a nyilt térségen fogjuk lebonyolitani, ahol még bogáncskóró sem terem, amely alatt egy skót kém meg tudna lapulni. - Ha! Ha! Ha! A skót a cigányt a saját fegyverével verte meg! Hanem hát azt is tudd meg ám, Quentin Durward, hogy az én tervemmel együtt a saját szerencsédet is keresztülhuztad! Mert az a szerencse, amit én a tenyeredből jósoltam neked, a te nyakasságod nélkül beteljesedett volna ám! Még csak annak a kijelentésével tartozom, hogy én, azért a Cher-parti eseményért, még továbbra is lekötelezetted vagyok. A szitkot és a fenyegetéseket eltüröm, mert a jó és a rossz szó - üres beszéd, elsuhanó szellő, amit semmiféle mérlegen nem lehet lemérni. De nem tanácsolom, hogy tettlegességre vetemedjél velem szemben, mert ez már azután igazán lerontaná az irántad érzett hálámat, aminek azután te látnád a kárát. Most pedig, egyelőre, élj boldogul! A Croye grófnőktől is el akarok bucsuzni.

- Te akarsz a hölgyek elé jutni - kiáltott föl Quentin megütközve - akik itt ugyszólván elrejtőznek a világ elől a püspök hugának védelme alatt! De hiszen az - lehetetlen!

- Marthon, a komorna, már vár is engem, hogy eléjük vezessen, - felelte a cigány alattomos mosollyal - s éppen ez ok miatt, bocsáss meg, kérlek, hogy ily sietve távozom.

És ezzel már menni készült, de mindjárt vissza is fordult és komoly, nyomatékos hangon igy szólt:

- Nagyralátó reményeidet én ismerem. Merészek ugyan, de nem elérhetetlenek, föltéve, hogy - én is előmozditom azokat! Ismerem aggodalmaidat is; intsenek azok óvatosságra, de meg ne félemlitsenek téged! Valamennyi nő - meghóditható. A »gróf« cim csak egyszerü melléknév, amelyet könnyen oda lehet biggyeszteni a - Quentin Durward név elé, mint ahogy a hercegi cimet - Károly, a királyi cimet - Lajos neve mellé.

Még mielőtt Quentin a cigány e szavaira megadhatta volna a kellő választ, Hayraddin eltünt; Quentin hiába rohant utána, hogy utolérje, az már akkorra messze járt valahol, mert a püspöki palotának minden zegét-zugát ismerte, mig Quentin most volt benne először. De azért Quentin fáradhatatlanul üldözte a cigányt, miközben egy lépcsőhöz érkezett, amely a kerti fasorra nyiló ajtónál ért véget. Itt egy pillanatra láthatta ugyan a cigány alakját, de azután egy távolabbi folyosó bejáratánál eltünt a szemei elől.

Quentin kémlelve tekintett szét a részint védőfalakkal, részint magas épületekkel övezett kertben, mig végre az egyik fasor végén ajtót pillantott meg, amely előtt Hayraddin még egyszer megállt, a kezével üdvözletet intett üldözőjének, majd eltünt a mögött az ajtó mögött, melyet csakugyan Marthon komorna nyitott ki. Igy hát az a nyomorult cigány csakugyan bejuthatott Croye grófnők lakosztályába!

Quentin dühösen harapott az ajkába és hibáztatta önmagát, amiért a cigány árulását elhallgatta a grófnők előtt; az a bizalmaskodó, gőgös hang, amellyel Hayraddin megigérte, hogy reményeinek megvalósitásában segitségére lesz - még inkább fokozta elkeseredését ez ember iránt. Mi több: egyenesen attól félt, hogy ez az álnok ember még végkép meghiusitja reményeit... Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek az agyában, elhatározásra azonban nem tudott jutni. Az a haszna megvolt, hogy most már tudta, hol laknak a grófnők; megvárja tehát egy izben Marthont s általa bebocsájtatást kér a grófnők elé, ha másért nem, hát azért, hogy vigyázatra intse őket a cigánnyal szemben.

Mialatt igy töprengett Quentin, egy idősb férfi lépett eléje és udvarias, szinte émelygős hangon arra figyelmeztette, hogy ez a kert nem nyilvános terület és hogy azt kizáróan a püspök és magas, vendégei használhatják. A derék férfiu többször is bocsánatot kért tőle, amiért meg merte szólitani s meglátszott rajta, hogy szeretne beszélgetésbe elegyedni vele, Quentin azonban ehhez egy csöpp kedvet sem érzett magában, hanem gyors léptekkel távozott a kertből s hamarosan azon vette észre magát, hogy Lüttich város kellő közepén van. Alig néhány percnyi séta után olyan érdekes és soha nem látott kép tárult a szeme elé, amely hamarosan feledtette vele a cigánnyal való jelenetet, sőt egy pillanatra még Izabella arca is elhalaványodott lelki szemei előtt. Az uccák szüntelenül változó képe; a dus kirakatok; a nyüzsgő sokaság s az élénk kereskedelmi forgalom valósággal lenyügözték Quentin figyelmét. Megpillantván Szent Lambert ódon, hires templomát, kedvet érzett magában, hogy ott misét hallgasson. Már éppen távozni készült, mikor nagy csodálkozására azt vette észre, hogy az előkelő, gazdag polgárok apraja, nagyja szinte kivétel nélkül rája figyel, őt bámulja és hogy nézésükben nemcsak puszta kiváncsiság, hanem bizonyos tisztelet is nyilvánul a személye iránt. Csakhamar sürü embergyürü vette körül, amely egyedül őt bámulta s lépésről lépésre követte; végre is ezt a feléje irányuló kiváncsiságot megunva, Quentin most már igyekezett a sokadalomból kiszabadulni.

Mikor maga körül széttekintett, hogy hol találhatna egérutat, amelyen át megszökhetnék, tekintete egy barátságos külsejü, erőteljes férfi alakján pihent meg, akit ő - bársonyruhájáról és aranyláncáról itélve - tekintélyes polgárnak vagy előkelő városi tisztviselőnek tartott; ehhez fordult most Quentin s megkérdezte tőle, vajjon nem a külsejét találják-e annyira különösnek, hogy mindenki őt bámulja, avagy talán szokása az a lüttichi polgároknak, hogy a falaik közé tévedt idegent ennyire megcsodálják!

- Szó sincs róla, Signor! - felelte a tekintélyes polgár. - Sem az egyik, sem a másik eset nem forog fenn. Most pedig, miután beszélni is hallottam, feltevésünkben csak megerősödtünk.

- Védőszentemre, Szent Quentin-re mondom, hogy én most még kevésbé értem az önök viselkedését! - felelte Quentin.

- Nos, nem illik ugyan, hogy mi észrevesszük azt, amit ön titkolni akar - felelte a polgár -, de akkor miért kiváncsi ön arra, hogy mit csodálunk mi meg önön? Tudjuk, hogy Saint-Pol gróf a mi javunkat akarja és hogy ezidőszerint a városban tartózkodik.

- Lelkemre mondom, - felelte Quentin -, hogy ti tévedtek, derék polgárok, mert én mit sem tudok Saint-Pol grófról.

- Isten ments, dehogy is akarjuk mi önt kikérdezni! Bizalmasan azonban megsugom, hogy a nevem: Pavillon!

- De mi közöm nekem önhöz, Pavillon ur?

- Semmi, éppen semmi! Ezzel csak azt akartam tudtára adni, hogy én méltó vagyok az ön bizalmára. De ime, itt van társam: Rouslaer!

Rouslaer most Quentin elé lépett. Jól táplált tisztviselő volt, tekintélyemelő pocakkal; körülnézett, majd szemrehányó hangon, halkan ezt mondotta társának, Pavillon-nak:

- Ez a hely nem alkalmas a beszélgetésre. Nálam, vagy a te házadban bizonyára jobban érzi majd magát ez az ur s egy pohár cukros rajnai bor is akad. Ott azután már nyugodtan meghallgathatjuk, mi ujság a mi derék barátaink és szövetségeseink táborában, akiket mink, mint becsületes flamandok, szivünkből szeretünk.

- Én semmiféle ujságot nem mondhatnék önöknek, uraim, - felelte Quentin türelmetlenül. - Bort nem iszom és mindössze az a kérésem, oszlassák szét a tömeget, hadd távozzam e városból olyan nyugodtan, mint amily békés szándékkal én a lábamat ide betettem.

- Hogyha ön oly annyira ismeretlen akar maradni - felelte Rouslaer - miért viseli a csapatjának jelvényét?

- Miféle jelvényt? - kérdezte Quentin megütközve. - Önök itt mindnyájan érdemes és tekintélyes polgárembereknek látszanak; de Szent Andrásra mondom, hogy vagy önöknek ment el az eszük, vagy hogy engem akarnak bolonddá tenni.

- Teringettét! - mondotta Pavillon. Ez az ifju ember utoljára még magát Szent Lambertet is letagadja. A királyi testőrség ijjászain kivül ki viseli még a sapkáján a Szent András keresztet és a liliomot?

- Tegyük föl, hogy csakugyan a királyi testőrség tagja vagyok, hát mi van azon csodálni való, hogy én az én csapatom jelvényét viselem?

- Ah, bevallotta! - kiáltották oda Rouslaer és Pavillon a tömegnek, amely örömtől sugárzó arccal állotta őket körül. - Bevallotta! Lajos király testőrségének ijjásza - Lüttich szabadságának védelmezője!

Most már azután általános ujjongás támadt, amelyből kihallatszottak ezek a szavak:

- Éljen Lajos, francia király! Éljen a skót testőrség! Szabadság, kiváltságos jog kell nekünk, vagy a - halál! Nem kell az adó! Éljen az Ardennek vadkanja! Le, Károly burgundi herceggel! Kárhozat a Bourbon püspöknek és uralmának!

És ebben a süketitő zajban s e kavarodás közepette Quentin időt és módot talált arra, hogy tervet eszeljen ki: mit csináljon és hogyan viselkedjék e váratlanul bekövetkezett eseményekkel szemben.

Quentin ugyanis mindeddig megfeledkezett arról, hogy ahelyett a sisak helyett, amelyet Dunois kardja csaknem ketté vágott a fején, Crawford lord parancsára egy acéllemezzel bélelt sapkát tettek a fejére, amelyet Lajos király skót testőrei szoktak viselni. Az, hogy egy ilyen skót testőr nyilvánosan mutatkozott Lüttich uccáin, a derék polgárokban azt a biztos hiedelmet keltette, hogy Lajos király immár nyiltan az ő pártjukra állt, az ügyüket hajlandó támogatni, s ennek az ijjásznak a megjelenése kézzel fogható bizonyitéka Lajos állásfoglalásának; sőt már arra is gondoltak - noha bizonyitékaik nem voltak - hogy a király segédcsapatai már a város felé közelednek.

Quentin érezte, hogy ezt az általánosan elterjedt s immár a köztudatba átment hiedelmet megcáfolni nem tudja, de nem is akarta, mert az egyenesen veszedelmes lett volna szemben a reménykedő és türelmetlenkedő tömeggel. Elhatározta tehát, hogy a legelső alkalommal egérutat igyekszik nyerni és egyszerüen kereket old. Csakhogy a nép körülfogta s diadallal kisérte a városházára, ahol már a város legelőkelőbb polgárai összegyültek, hogy a hireket, amiket ők várva-vártak, hallhassák és hogy a királyi testőrt illő módon megvendégeljék.

Két barátja: Pavillon és Rouslaer, alighanem a város két szindikusa, karonfogta Quentint s elindult a menet a városháza felé, élén véres taglóval a kezében Nickel Block, a mészáros-testület vezérférfia s utána a különféle iparos-céhek képviselői. Ezek közül megszökni, teljes lehetetlenség volt. Cselhez folyamodott tehát.

Két kisérőjének, akik még mindig erősen tartották a karját, előadta, hogy ez a skót sapka voltaképen csak véletlenül került a fejére, mert az eredeti fejvédőjét, amellyel utnak indult, utközben ellopták; módfölött sajnálja, hogy ily ártatlanul került az általános érdeklődés középpontjába, ami egyáltalán nem volt szándéka és különben is, amit mondani tud, nem tartozik a nagy nyilvánosság elé, mert az ellenkeznék Lajos király akaratával s azt legföljebb Mynheer Rouslaer és Mynheer Pavillon fülehallatára hajlandó közölni.

Nosza, több se kellett ennek a két hiu demagógnak, akikre Quentin szavai varázslatos erővel hatottak! Készséggel elfogadták tehát Quentin ajánlatát, mely szerint ő most távozik Lüttichből, de éjszaka titokban visszatér s Rouslaer házában ismét találkoznak. Quentin habozás nélkül bevallotta, hogy a püspöki kastélyban van a szállása, ahová azzal az ürüggyel hatolt be, hogy a francia királytól üzenetet hozott; igazi küldetése azonban Lüttich polgárainak szól, akikhez a király az üzenetét intézte. Az üzenet közvetitésének ez a kacskaringós módja annyira megfelelt Lajos király jellemének, hogy azon a lüttichiek még csak nem is csodálkoztak, annál kevésbé kételkedtek benne.

Eközben a tömeg Pavillon mester háza elé érkezett, amely a főuccára nézett ugyan, de hosszu kertje révén, amelyben nagy cserzőmühely volt, a Maas-folyóra támaszkodott. Pavillon ugyanis becsületes timármester volt. Természetesen, Pavillon betessékelte Quentint vendégszerető házába, amit a néptömeg lelkesült udvariassággal fogadott, majd lassankint elvonult. Quentin-nek első dolga az volt, hogy skót sapkáját kicserélje egy timársapkával s ruhája fölé köpenyt teritett. Pavillon ellátta őt utlevéllel, hogy tetszése szerint közlekedhessék a városban és a városon kivül a nap bármely szakában, majd rábizva vendégét leányára, egy csinos, barátságos flamand leányzóra s miután a szükséges utasitásokat is kiosztotta: ő maga a városházára társaihoz sietett, hogy Lajos király küldöttjének elmaradását, valami okos ürüggyel kimagyarázza. Arra már nem emlékszünk, hogy a vezérürü micsoda hazugsággal tette bolonddá a többi birkát; de nem is fontos, hiszen misem könnyebb, mint a tömeget megtéveszteni, melynek elfogultsága a megtévesztést nagyon megkönnyitette.

Mihelyst Pavilon mester távozott, bájos leánya, Gertrud, gyakori elpirulások után s titkolt mosolyok közben - amik cseresznyepiros ajkához, szende kék szeméhez s áttetszően tiszta, fehér bőréhez valóban jól illettek - a csinos idegen ifjut a kert árnyas fasora alatt elvezette a folyóig, ahol már egy csónak várta Quentint. Minthogy a csinos Gertrud csakis németül tudott, Quentin - anélkül, hogy kár esett volna Croye Izabella grófkisasszony iránt való gyöngéd érzelmein - mélyen érzett háláját csak egy - csókkal tudta kifejezni, amit Gertrud ugyanolyan szerény hálával fogadott, mint amily illemtudással és csinnal Quentin adta azt.

Mialatt a csónak, két erős flamand timárlegény hatalmas evezőcsapásaitól hajtva, a Maas lomha hullámainak hátán a város erőditményei előtt elhaladt, Quentin-nek ideje volt azon törnie a fejét; hogyan adja elő lüttichi kiruccanásának élményeit a püspöknek! Mert elhatározott szándéka volt, hogy a látottakról jelentést tesz az ő szives házigazdájának, akit megtéveszteni becstelenségnek tartott volna; viszont a forradalmi hangulatról, amelyet a városban tapasztalt, ugy akart beszámolni, hogy a püspök megfelelő és hü képet alkothasson ugyan magának az őt fenyegető veszedelemről, de azért senkit se szolgáltasson ki bosszujának.

Mintegy félmértföldnyire a kastélytól szállt partra Quentin, de bármily közel volt is hozzá az estharang épp most kondult meg, jelezve a vacsoraidőt, - a rendes időben már nem érkezhetett oda, mert a főbejárattal épp ellenkező oldalon szállván partra, a kastély körfalait meg kellett volna kerülnie. Visszaemlékezett, hogy a püspöki kert hosszu fasora végén egy ajtó van, amely alighanem errefelé nyilik. Csakugyan, az ajtót megtalálta, de feltünt neki, hogy az ajtóval szemközt egy csónak ringatózik az árok vizén. Már épp a kisajtó felé közeledett, mikor az óvatosan kinyilt, s egy férfi lépett ki rajta, aki legott a csónakba ugrott s a csónakot a mély árok vizén hosszu póznával gyorsan terelte a tulsó part felé. Quentin jobban szemügyre véve azt az embert, fölismerte benne a - cigányt, aki, egészen más uton, mint amelyen ő jött ide, elindult Lüttich irányában és csakhamar eltünt a szeme elől.

No, most megint volt miről elmélkednie! Vajjon ez a pogány csavargó azóta mindig Croye grófnőnél időzött, s ha igen, mi inditotta azt a két hölgyet arra, hogy ezzel a gonosz fickóval egyáltalán szóba álljon? E gondolattól nyugtalanitva, Quentin most már elhatározta, hogy erre nézve fölvilágositást kér a hölgyektől, akiknek egyuttal leleplezi Hayraddin árulását és figyelmezteti őket arra a veszedelemre, amely Lüttich város forradalmi hangulata miatt az ő pártfogójukat, a püspököt fenyegeti.

Ezzel az elhatározással lépett Quentin a főkapun át a kastélyba, melynek nagy termében már együtt találta az egész udvartartás személyzetét. Az asztal felső végén, a püspöki házikáplán mellett, egy hely üres volt, aki Quentint a szokásos: »Sero venientibus ossa!« - (Aki későn jön: a csontjait kapja) mondással fogadta, de azért a tányérját a legjobb inyencfalatokkal rakta tele.

Quentin illendőnek vélte, hogy késését megokolja; rövid szavakkal elmondta tehát, mily nagy kavarodást idézett ő elő akaratlanul is a skót testőrsapkájával a lüttichi derék polgárok közt, s humoros modorban adta elő, mint szabadult meg egy tekintélyes pohos polgár és ennek szép leánya segitségével az általános zürzavarból.

Csakhogy a társaság nem fogta ám föl ilyen humorosan a kalandot, mert szemmellátható volt rajta az aggodalom megnyilvánulása, s az eddig derüs hangulatot nyomott csend és szinte ünnepélyes szünet váltotta föl. Végre is a majordomus törte meg a csendet, komoly, szinte szomoru hangon mondván:

- Adja Isten, hogy minél hamarabb megláthassuk azt a száz burgundi lándzsás vitézt!

- Ugyan már hogyan lehet emiatt ennyire elszomorodni? - jegyezte meg Quentin elcsodálkozva. - Hiszen van önöknek szép számu edzett s a kardforgatásban jártas katonájuk, mig amazok ott csak csőcselék, amely a fegyveres erő láttára hanyatt-homlok megfutamodik.

- Ön nem ismeri a lüttichi polgárokat! - felelte a káplán. - Ezekről bátran el lehet mondani, hogy ők Európa legbüszkébb, legrakoncátlanabb népe. A püspök ellen forralt zendülés miatt burgundi Károly herceg két izben is alaposan megfenyitette őket jogaik kiváltságaik és lobogójuk elkobzásával, legutóbb pedig Saint-Tron mellett verte tönkre őket, amikor is a lüttichiek mintegy hatezer embert vesztettek, akik részben a harcnak estek áldozatul, részben pedig menekülés közben a vizbe fulladtak. A herceg ekkor negyven rőfnyi hosszuságban leromboltatta a város bástyáit és leeresztett sisakrostéllyal vonult be lovagjainak élén a lerombolt bástya résén át a városba. És ekkor a lüttichiek arról is meggyőződhettek, hogy Károly burgundi herceg, aki akkor még Charalois grófja volt, kész lett volna a várost is kiraboltatni, ha érdekükben Jó Fülöp közben nem jár. És ime mindezek ellenére - noha ennek a közelmult eseménynek az emléke még élénken élhet az emlékezetükben - egy francia testőr-ijjász sapkájának megpillantása elegendő arra, hogy ismét föllázadjanak!... Bár forditana jóra mindent az Isten! Mert attól tartok, hogy e közt a gőgös nép és a büszke herceg közt megint harcra kerül a sor! És én az én jó püspökömnek is más, nyugodalmasabb székhelyet kivánnék, mert bizony az ő püspöksüvege tövissel és nem hermelinnel van bélelve. Mindezeket azért mondottam el önnek, ifju barátom, hogy figyelmeztessem önt: ha ügyei nem tartják továbbra is vissza e falak közt, hát meneküljön innen minél előbb! Az ön két hölgye is alighanem igy vélekedik, mert az egyik szolgát, aki őket az uton idáig kisérte, levéllel küldték vissza a francia udvarba, amelyben minden valószinüség szerint azt jelentik a királynak, hogy biztonságosabb hely után szándékoznak nézni.