Tizenegyedik fejezet

Negyven fegyveres katona, akiknek egy része fáklyát is tartott a kezében, szolgált kiséretül a királynak a peronnei városháza terméből a kastélyig s mikor végre Lajos király az elé a komor, félelmetes erősség elé érkezett, ugy érezte, mintha valami azt az intelmet sugná a fülébe, amely, Dante költeménye szerint, a pokol bejárata fölött olvasható: - »Lasciate ogni speranza, voi ch’ entrate!« - Hagyjatok kivül minden reményt, akik ide beléptek...

A fáklyák rőt fénye, amely a hold fényét is elhomályositotta, s az a vöröses, finom páráktól körüllengett világosság, amely az ódon épületet körülvette, ennek a félelmetes börtönnek, amit Herbert tornyának neveztek, még ijesztőbb külsőt kölcsönzött. Ez volt az a torony, amit Lajos király tegnap este olyan rossz sejtelmektől eltelten bámult meg, s amelynek ime, lakója lett, kénye-kedvére kiszolgáltatva zsarnoki hübéresének.

Ezt a kinos érzését még inkább fokozta az a látvány, amely akkor tárult eléje, mikor az udvaron végighaladt. Néhány holttestet pillantott meg ott a földön, amelyeket katonaköpönyeggel takartak le hamarjában. Még nagyobb fájdalmára arról kellett meggyőződnie, hogy azok hü skót gárdistáinak a holtteste. Crévecoeur azután megmagyarázta neki, hogy ezek a skót testőrök, a parancs ellenére, nem akartak távozni a király régi szállásáról, mire köztük és a herceg vallón testőrei közt kézitusára került a sor, melynek során, még mielőtt a tisztek beleavatkozhattak volna, néhány skót testőr elesett.

- Szegény testőreim! - sóhajtott föl fájdalmasan a király. - Bezzeg, ha ember - ember ellen küzdöttek volna, máskép végződött volna a küzdelem! Egész Flandria és Burgundia együttvéve nem tudott volna hozzájuk méltó hősöket szembeállitani velük!

Mikor azután meghallotta Balafré hangját, aki megjegyzést tett erre a gyáva eljárásra, a király örömmel kiáltott föl:

- Hát te is itt vagy, én régi barátom! Nos, legalább egy igazán hü barátomat érezhetem magam közelében!

- És egyik hü szolgáját is, Felség! - selypitette Olivér. - Aki, ha kell, tanáccsal és egyéb szolgálattétellel áll mindenkor rendelkezésére, Sire!

- És itt vagyunk mi is, Felség! - szólalt meg dörmögő hangon l’Hermite, a hóhér-kapitány.

- Nos, ezt nevezem én igazi hüségnek, amely a saját testével szavatol a király testi épségéért! - jegyezte meg az udvari bolond, aki minden szót és mozdulatot ellesett.

Eközben az udvarmester nagy üggyel-bajjal és erőlködések árán végre kinyitotta a torony rozsdás zárját. A kitárt ajtón át hat fáklyás katona ment előre, hogy mutassa az utat a hullámvonalban tovább kigyózó folyosón, amely a tetőzetről és a mélyedések felől, lőréseken át, puskatüz alatt volt tartható. A folyosó végén volt egy durva, egyenetlen, különféle nagyságu terméskövekből jól-rosszul összerótt lépcső, amelyen fölhaladva, egy erősen megvasalt ajtón át a torony nagy termébe jutott az ember, amely még fényes nappal is homályos volt, lévén az ablakok, amiket a vastag falakba vágtak, olyan keskenyek, hogy inkább csak lőréseknek, semmint ablakoknak voltak tekinthetők. Ez a terem, a fáklyafény ellenére, majdnem teljesen sötét volt, s néhány denevér és éjjeli madár rebbent föl ijedten rejtekhelyéről, röptükben a fáklyák lángjait kioltással fenyegetve. Az udvarmester mély hajlongások közt bocsánatot kért, amiért ez a terem nem méltó diszben fogadhatja be királyi lakóját, a parancs azonban olyan meglepetésszerüen és olyan hirtelen érkezett, hogy rendbe hozatalára már gondolni sem lehetett. Különben is - jegyezte meg az udvarmester - husz év óta senki sem lakott ezen a helyen, sőt még ezt az időt megelőzően is csak nagyritkán találkozott vendége; és ha jól tudja, alig néhány lakója volt együgyü Károly óta, aki 929-ben halt meg itt fogságban.

- Károly, az együgyü! - mormogta maga elé a király. - Oh, én jól ismerem e torony multját! Itt gyilkolta meg őt egyik áruló hübérese, Herbert de Vermandois. Legalább igy irják a krónikák. Én magam sem tudom okát adni, de mindig éreztem, hogy ez a torony az én életemben valaha még szerepet fog játszani. És ime! Tehát - itt gyilkolták meg egyik ősömet?

- Oh, nem itt, nem éppen itt, Felséged engedelmével legyen mondva! - felelte az udvarnagy készségesen, mintha csak éppen magyarázattal akarna szolgálni a látogatóknak. - Nem itt gyilkolták meg, hanem abban a benyilóban, amelybe Felséged hálószobájából lehet bejutni.

E szavak után az udvarnagy hamarjában egy kis ajtót tárt ki a terem tulsó végében, ahol már a hevenyészett berendezés nyomait lehetett észrevenni, amennyiben szőnyegek voltak a falakra fölfüggesztve, tüz pattogott a kormos kandallóban s a nemes urak számára, akik a király mellett fogják tölteni az éjszakát, szalmából vetettek ágyat a földre.

- A kiséret többi tagjai számára a terembe állitunk be ágyakat - mondotta az udvarnagy. - Ha pedig Felséged betekint abba a kis szobácskába, amely a torony vastag falába van vájva - ahol együgyü Károlyt meggyilkolták - látni méltóztatik annak a titkos feljáratnak ajtaját, amelyen át azok az emberek hatoltak be együgyü Károlyhoz, akik végeztek vele. Ha pedig Felségednek jobb a szeme, mint az enyém, akkor a tölgyfapadlón még ma is észreveheti a vérfoltokat, noha azóta immár ötszáz év pergett le az idő rokkáján...

És az öreg udvarnagy nagy buzgalommal igyekezett kinyitni ezt a titkos ajtót, a király azonban leintette:

- Soh’se fáradjon vele öreg barátom, mert bizony még nemsokára esetleg egy egészen uj történetet mesélhet el s egészen friss vérfoltokat mutogathat a látogatóknak. - Nos, Crévecoeur Mylord, mit szól hozzá?

- Én csak megnyugtathatom Felségedet! - felelte Crévecoeur gróf - Ebben a két szobában Felséged éppoly biztonságban érezheti magát, mint otthon, a Plessis-kastélyban, mert Crévecoeur gróf - kinek nevét árulás és orgyilkosság eddig még soha be nem szennyezte - ennek a szobának alsó följárata előtt őrt áll!

- És a titkos följárat, amiről ez az ember beszélt? - kérdezte a király halk, szinte aggódó hangon, miközben Crévecoeur karját erősen átfogta kezével s arra a bizonyos ajtóra mutatott.

- Ejh, alighanem az öreg Mornay udvarmester rögeszméje! - felelte Crévecoeur gróf. - Alighanem régi, elkoptatott legenda, semmi más! Egyébként - lássuk csak!

A gróf már éppen az ajtó felé indult, mikor a király visszatartotta kijelentvén, hogy az ő szava, elég kezességet nyujt; de feleljen arra a gróf, meddig szándékozik őt a herceg fogolyként őriztetni ezen a helyen, vagyis: mi a véleménye erre vonatkozóan.

- Sire! - felelte a gróf. - Hogy mily alapon és jogon gyanusitja a herceg Felségedet a gyilkosságra való felbujtással - azt egyedül csak ő tudhatja. A herceg azonban nemeslelkü s még a szenvedély legmagasabb fokán sem tudna titkos, és meg nem engedett eszközhöz folyamodni. Ezt az ügyet is a legnagyobb nyilvánosság mellett fogja elintézni. Még csak azt tehetem hozzá, hogy - egynek kivételével - valamennyi tanácsadója az enyhe és a békés elintézés mellett van.

- Ah, Crévecoeur gróf - kiáltott föl lelkesülten a király, melegen megszoritva a gróf kezét - mily boldog is az a fejedelem, akinek olyan tanácsadói vannak, akik őt az erőszakoskodástól megóvják. Oh, ha az Isten engem is ilyen emberrel ajándékozna meg, mint amilyen te vagy, nemes Crévecoeur gróf!

- Felségednek mindig az volt a törekvése, hogy az ilyen férfiakat minél hamarább lerázza a nyakáról! - felelt meg a gróf helyett az - udvari bolond.

- Aha! Ez a bölcsesség hangja! - jegyezte meg tréfás hangnembe átcsapva a király. - Hát ide is követtél bennünket, Le Glorieux?

- Ugy van, Sire! - felelte a bolond. - A bölcseség csörgősipkában jár ott, ahol az ostobaság biborpalástban jár előtte, hogy mutassa az utat.

Néhány tréfás megjegyzés után a király egy zacskó aranyat nyomott a bolond kezébe és fölkérte, hogy küldené ide Galeotti Marzio asztrológust.

- Fogadni mernék, Felség - felelte Le Glorieux - hogy én őt Jan Doppelburs-nál fogom megtalálni, mert a filozófusok éppoly jól tudják, hogy hol mérik a legjobb bort, mint a bolondok.

- Engedje meg gróf ur - szólt kérő hangon a király a grófhoz, - hogy Galeotti akadálytalanul jöhessen be hozzám.

- Kész örömmel, Sire! - felelte Crévecoeur gróf. - De sajnálattal kell hozzátennem, hogy parancsomhoz képest senkinek sem engedhetem meg, hogy innen távozhassék. - Felségednek jó éjszakát kivánok! Tüstént intézkedem, hogy azok az urak, akik a teremben fognak lakni, lehetően kényelmesen lakhassanak.

- Soh’se okozzon gondot az önnek, gróf ur, - mondotta a király. - Hozzá vannak ők szokva már ahhoz, hogy kényelmetlenséget is eltürjenek. Én pedig - őszintén szólva - nem is szeretném, ha embereim ez éjszaka érintkezést tartanának fenn a külvilággal - ha ugyan az ön utasitásával ez nem ellenkezik. Én nekem mindössze az a kivánságom, hogy küldjék ide hozzám Galeotti asztrologust.

- Nekem csak arra van parancsom, hogy Felséged háboritatlanul rendelkezzék lakosztályával - felelte a gróf.

- Az ön ura és parancsolója - akit különben ez idő szerint a magaménak is tekinthetek - valóban kegyes! Az én birodalmam - jegyezte meg némi gunnyal a király - kiterjedésre nézve bizony nagyon összezsugorodott, mert mindössze egy csarnokra és egy hálószobára terjed ki. Igaz ugyan, hogy bőven elég csekélyszámu, megmaradt alattvalóim számára...

Crévecoeur gróf elköszönt, s távozása után kisvártatva fölhangzott az őrség lépteinek zaja, amely a tisztek vezényszavára a régi őrséget ment fölváltani, s mikor a leváltott őrszemek léptei is elhangzottak, lassankint minden elcsendesült és most már csak a kastély sáncain tul tovasiető iszapos, mélyvizü, Somme-folyó hullámainak halk morajlása töltötte be a méla éjszakai csendet...

- Ti pedig - szólt a király hiveihez - menjetek a szállástokra, de ne feküdjetek le, hanem legyetek készenlétbe, mert az éjszaka még dolgotok lesz, sőt alighanem - hamarosan!

Oliver és Tristan, a főporkoláb, visszatértek a nagy terembe, ahol Balafré és a főporkoláb két embere eddig is tartózkodott. Miután a kandallóból kellemes meleg és elegendő világosság áradt a terembe, Oliver és a főporkoláb is követték amazok példáját s köpenyükbe burkolózva, ők is leheveredtek a földre. De még ez a szomoru sorsfordulat sem tudta ezeket a különböző összetételü embereket egy közös érzésre hangolni, s a királyi udvarban egymás iránt táplált bizalmatlanságukat megszüntetni; ez a magyarázata annak, hogy valamennyien szótlanul, egyetlen bizalmas szó váltása nélkül várták a király további parancsát.

Ezalatt pedig a király lelki kinjaitól gyötrődött, mintegy megtorlásául azoknak a szenvedéseknek, amiket valaha ő okozott másoknak. Apró, egyenetlen léptekkel járt s kelt föl alá a szük szobában, gyakran össze-összecsapta a kezét s belső fölindulásának, amit máskor oly mesterien tudott eltitkolni, ezuttal teljes szabad folyást engedett. Kezeit tördelve állott meg végre az előtt a kis ajtó előtt, amely abba a kis szobába nyilt, ahol Mornay udvarmester szerint, az ő elődjét meggyilkolták, s érzéseinek ekkor hangos monológban adott kifejezést.

- Károly, az együgyü! Károly az együgyü! - mormolta maga elé a király. - Akkor hát minek nevezi el az utókor XI. Lajos királyt, kinek vére amannak kiontott vérét, ugy lehet hamarosan fölfrissiti! Lajos, a jó bolond, - Lajos, a szeleburdi - Lajos, az elbolonditott - mindmegannyi gyönge kifejezés arra, hogy az én igazi ostobaságomat jellemezni tudná! - Oh én bolond! Hát hogy hihettem el én azt, hogy azok a lüttichiek, akiknek a zavargás immár második természetükké vált, majd nyugodtan viselkednek; hogy hihettem el azt, hogy az a szakállas vadkan, az Ardennek réme, Vilmos márkgróf megtagadja őstermészetét és nem vetemedik többé erőszakoskodásokra; hogy hihettem el azt, hogy én a burgundi hercegnél csak valami kis eredményt is el tudok érni, holott ennyi igyekezettel inkább meg tudtam volna szeliditeni egy vad bikát! Oh, én bolond! Kétszeres bolond! - De az a nyomorult Galeotti, tudom Istenem, hogy megkeserüli! Nem viszi el szárazon! Mindennek ő az oka, meg az a gyalázatos Balue biboros. De másszak csak ki ebből a csávából, tudom, hogy ugy lerántom a fejéről a biboroskalapot, hogy a fejbőre és a haja is a kezemben marad! A másik áruló - óh az a kezemben van! Vagyok én még eléggé király ahhoz, hogy ezt a kuruzslót, ezt a szófacsarót, ezt a csillaglesőt, ezt a gyalázatos csalót, aki engem bolonddá és fogollyá tett, megbüntethessem. - A csillagok állása, a csillagok együttállása - ah, igen: együttállása! Micsoda butaságokat fecseg össze-vissza, s amivel egy háromszoros kifőtt birkafejet sem lehetne elbolonditani, azt én elhittem neki! - No, de majd hamarosan meglátjuk, hogy mit jelent számára a csillagok együttállása! - Előbb azonban imádkoznom kell...

Ama bizonyos ajtó fölött levő kis mélyedésben volt egy kőből faragott feszület; már éppen le akart eléje térdelni, de az utolsó pillanatban hirtelen meggondolta magát s a kalapját körülvevő apró szent szobrocskák közül kiválasztotta a clery-i Madonna szobrocskáját s letérdelve, a következő furcsa imádságot mondotta el:

- Imádott clery-i Madonna! A jóságnak áldott anyja! Te, aki mindenható vagy, légy irgalmas irántam, bünös ember iránt! Törd össze ezeket a vasajtókat; tömd be az árkokat és vezess ki innen engem, mint ahogy az anya vezérli gyermekét. Kedvelt testőrségem parancsnokságát testvéredre, embrun-i Szent Szüzre ruháztam, neked pedig átengedem Champagne-t, hogy nemes borai töltsék meg kolostoraid pincéit. Igaz ugyan, hogy ezt a tartományt én már Károly öcsémnek igértem oda, de ő, szegény, mint tudod is, meghalt; megmérgezte őt a gonoszlelkü angely-i apát, akit én még ezért, ha innen kiszabadulok kérdőre vonok. Egy izben én már ezt megigértem, de ezuttal szavamnak állok és megbüntetem a bünöst. Ha tudtam is valamit a büntény előkészitéséről, hidd el, én kegyes védőszentem, azért nem akadályoztam meg, mert azt hittem, hogy csak az öcsém halálával lehet megnyugtatni ezt a zaklatott országot. - Oh, ne ródd a terhemre még most is ezt a bünt, de légy irgalmas, mint amilyen mindig voltál irántam! És járj közbe az én boldogult fiamnál is, hogy bocsássa meg az atyja büneit és azt a kis büncselekményt, amit még ez éjszaka akarok elkövetni. De nem, nem is büntény ez, hanem csak igazságszolgáltatás, amit titokban hajtok végre. Mert az a nyomorult Galeotti a legnagyobb csaló, aki valaha élt ezen a földön, hogy fejedelmének hazugságokat sugdosson a fülébe, s aki ezenfölül még veszedelmes eretnek is. A te védelmedre ő teljes mértékben méltatlan! Engedd tehát őt át nekem és tekintsd az én eljárásomat jó szolgálatnak, mert ez az ember szellemidéző, kuruzsló, varázsló egy személyben - kutya, kinek hogyha az életét kioltom, ne tekintsd te másnak, mint hogyha az ember egy szikrát széttapos, amely a tüzből, vagy a lámpából kipattan. Ezt a csekélységet ne ird terhemre, sőt inkább légy segitségemre nagy szükségemben! Nézd csak, királyi pecsétemet erősitem a te szobrocskádhoz, jeléül annak, hogy a champagne-i grófságra tett igéretemet beváltom s egyuttal azt is megigérem, hogy ez lesz utolsó véres tettem, amivel megterhellek, ismervén a te jóságos, gyöngéd és szeliden érző szivedet! Amen!

E csakugyan furcsa és szokatlan szövegü ima után Lajos király elrebegett még több latin imádságot, majd fölállt, még pedig teljes megelégedettséggel, mert biztosan hitte, hogy sikerült a Szent Szüz közbenjárását annyival is inkább elérnie, mert ravaszul ugy gondolkodott, hogy az ő legtöbb büne, amikért korábban bocsánatát kérte, egészen más természetüek voltak, igy tehát a clery-i Szent Szüz, minden valószinüség szerint, nem tartja őt megrögzött s visszaeső bünösnek, mint amilyennek a többi szentek ismerik, akiket hasonló bünügyeiben már gyakrabban beavatott.1

Miután Lajos király a lelkiismeretét ily módon megnyugtatta, vagyis inkább miután a lelkiismeret szavát ily módon elhallgattatta, fejét az ajtón kidugta a terembe és beszólitotta magához Balafrét.

- Én vitéz katonám! - mondotta a király. - Te már régi hivem vagy, előmenetelben azonban kevés részed volt még eddig. A mi helyzetünk most annyira veszedelmes, hogy életről vagy halálról van szó! Nem szeretnék hálátlan emberként meghalni, s amennyiben a szentek megadják nekem a hatalmat, barátaimat szeretném megjutalmazni, ellenségeimet pedig megbüntetni. Nos, itt van egy jó barátom, akit szeretnék megjutalmazni - ez te vagy, Balafré! és van itt egy ellenségem is, akit pedig szeretnék megbüntetni - ez pedig az a gonosz Galeotti, aki hazugságaival és álnok fondorlataival ime, ide juttatott engem, halálos ellenségem hatalmába azzal a feltett szándékkal, hogy elpusztit, mint ahogy a mészáros hajtja a vágóhidra a marhát.

- Tüstént kihivom párviadalra, Sire! - felelte Balafré hévvel. - A burgundi herceg pedig, aki maga is kedvelője a kardforgató embereknek, bizonyára megadja az engedélyt és megfelelő helyet is kijelöl számunkra. Majd meglátja Sire, hogy állok én bosszut azon a filozófuson! Tudom, hogy meg lesz velem elégedve!

- Én a te bátorságodat és becses szolgálatodat a magam számára akarom megőrizni! - felelte a király! - Az a gonosz fickó is ért a kardforgatáshoz, nem akarom tehát, hogy az életed esetleg veszedelemben forogjon, én vitéz, derék katonám!

- Sire, igazán nem érdemlem meg ezt a nevet, ha ennél a csillagvizsgálónál jóval különb hőssel sem merném összemérni kardomat! - felelte önérzetes hangon Balafré. - Az lenne csak a szép, hogyha én - aki sem irni, sem olvasni nem tudok, megijednék ettől a lusta hájtömegtől, aki egész életében egyebet se csinált!

- Mindamellett nem akarom az életedet kockára tenni, Balafré! - mondotta a király - Az az áruló nemsokára ideérkezik, én rendeltem ide. Az a kivánságom, hogy egy alkalmas pillanatban egyszerüen rátámadsz s az ötödik oldalbordája alá szursz - megértettél?

- Tökéletesen, Sire! - felelte Balafré. - Csakhogy, Felséged engedelmével legyen mondva, ez már az én rendes müködési körömön - kivül esik. Még a kutyát sem tudom megölni, ha rám nem támad.

- Hogyan, hát le - te akarsz előttem lágyszivünek látszani? - kiáltott föl elégületlenül a király. - Te, aki mindig első voltál a várfalon, ha azt meg kellett ostromolni, s ahogy én hallottam, te voltál mindig a legkeményebb szivü, s a legvérszomjasabb katonám!

- Kegyes uram, Sire! - felelte Balafré. - Karddal kezemben soha sem féltem Felséged ellenségétől és sohasem is kiméltem. Az ostrom nagyon kétségbeesett ügy és nagy veszedelmekkel jár, amik az ember vérét tüzbe és lázba hozzák. Az Isten megbocsájtja nekünk, ha ilyenkor aztán elvesztjük az eszünket - akár a veszedelmek miatt, akár pedig a diadalmámortól. Ami azonban Felségednek ezt a parancsát illeti, mondom, ez már kiesik az én hivatásom köréből, noha az is elég tág teret nyit az én hü szolgálatom számára. - Ami pedig azt a csillagvizsgálót illeti, nos, ha áruló, hát bünhődjék is mint áruló, de én nem avatkozom a dolgába. Felségednek itt van a főporkolábja két emberével, azok ügyesebben tudják megtáncoltatni azt a csillagvizsgáló urat, mint én, aki skót nemes vagyok, s a király hadseregében szolgálok.

- Igazad van, Balafré! - mondotta a király. - De az már mégis csak a kötelességed körébe vág, hogy az én igazságos itéletem nyugodt és zavartalan végrehajtását biztositsd.

- Azt akár az egész Peronne-nal szemben megteszem, Sire! De ne méltóztassék ám kételkedni azért az én hüségemben és odaadó szolgálatkészségemben, mert mindazt, amiért én a lelkiismeretemmel meg tudok alkudni - már pedig az én lelkiismeretem elég tág - megteszem, amint már sok olyan cselekedetre vállalkoztam Felséged parancsára, amiket én senki más ember kedvéért a világon meg nem tettem volna!

- Hagyjuk ezt, Balafré! - mondotta a király kedvetlenül. - Ide figyelj! Mikor Galeotti ide belép s az ajtó lezáródik mögötte, te fegyverbe lépsz, s a szoba bejáratát őrzöd. Senkit be nem bocsájtasz! Ez az egész, amit kivánok tőled. Most pedig eredj és küldd be hozzám a főporkolábot!

Balafré távozott s kisvártatva belépett a királyhoz Tristan l’Hermite, a főporkoláb.

- Üdvözöllek, koma! - szólt hozzá kedélyesen a király. - Nos, mi a véleményed a helyzetünkről?

- Az, ami a halálra itélt emberekről, Sire! - felelte a főporkoláb. - Hacsak a burgundi herceg meg nem gondolja magát.

- Hát már akárhogy van is, annak az embernek, aki bennünket ide juttatott - szolgánként kell előre mennie a másvilágra! Legyen a - szálláscsinálónk! - mondotta a király kegyetlen mosollyal - Tristan, te már sok igazságos itéletet hajtottál végre, maradj tehát hü hozzám mindvégig! Mert hát végén csattan a - kötél.

- Hü maradok, Sire! - felelte a főporkoláb. - Habár csak egyszerü, szerény ember vagyok, de - hálás tudok lenni. Amig én élek, Felséged itéleteit én e falak közt is éppoly készséggel és szó szerint hajtom végre, mintha otthon, a trónról rendelné el azt. Hogy azután itt mi lesz a sorsom - azzal már nem törődöm.

- Ezt, ezt a beszédet vártam én tőled koma! De vannak-e jó segédeid? Az áruló erős és tapasztalt ember, aki alighanem védekezni fog és segitségért kiáltoz. Balafré hallani sem akar más szerepről, csak arról, hogy az ajtót őrzi, hogy meg ne zavarjanak bennünket. De erre is alig birtam rávenni. Oliver semmire se való; csak hazudozáshoz és hizelgéshez ért és rossz tanácsokat tud adni, de - Ventre-Saint-Dieu! hamarabb ki fogja majd érdemelni a kötelet, mint másokra alkalmazni. - Azt hiszed tehát, van hozzá való embered és eszközöd, hogy végrehajtsd az itéletet?

- Itt van velem Trois-Echelles és Petit-André, - felelte a főporkoláb - mindketten értenek a mesterségükhöz. Mind a hárman készen vagyunk Felségedért élni vagy halni, mert jól tudjuk, hogyha Felséged meghal: akkor nekünk is végünk van ám, s a mi életünk sem nyulik hosszabbra, mint akármelyik páciensünké. - Ha szabad kérdenem, kivel lesz most dolgunk, Sire? Én előbb látni szeretem az embereimet, hogy megismerjem. Épp Felséged pirongatott meg a multkor, amiért a gonosztevő személyében megtévedtem, aki helyett egy becsületes parasztot magasztaltunk föl.

- Nagyon helyes, Tristan! - felelte a király - tudd meg hát, hogy akit én halálra itéltem, senki más, mint - Galeotti Marzio asztrológus! Te csodálkozol Tristan - pedig mégis ugy van. Ez a gonosz fickó hozott bennünket ide álnok fondorlattal, hogy védtelenül kiszolgáltasson bennünket a burgundi herceg vad dühének.

- De nem tehette megbosszulatlanul, Sire! - felelte a főporkoláb. - Lenne bár ez az utolsó cselekedetem ebben az életben, mint a darázs, amely a szurás után kimül - és a következő percben a halál várna reám: még akkor is elbánok vele!

- Ismerem a hüséges lelkedet, Tristan! - mondotta a király meghatottan. - És azt is tudom, hogy mint minden jó ember, te is örömödet leled kötelességed teljesitésében. - No, de most készülj föl s készitsd elő a gyóntatót, mert az áldozat immár közeleg.

- Azt kivánja, Sire, hogy az itéletet szemeláttára hajtsuk végre?

Lajos király ezt a látványt elháritotta magától; megparancsolta a főporkolábnak, hogy Galeottival majd csak akkor végezzenek, mikor az ő szobájából távozik.

- Én ezt a fickót csak azért akarom még egyszer látni, hogy megfigyeljem, miként viselkedik fejedelmével szemben, akit ő ilyen nagy bajba döntött. Oh, hogy fogok örülni, mikor az ő sötétvörös ábrázatát a halálfélelemtől elsápadni látom! - És hogyha élve menekülök ki innen, akkor - oh akkor te leszel a soron biborpalástodban te gonosz biboros! Mert Róma sem védelmezi őt meg - ezt mondom Szent Péter és a clery-i Szent Szüz engedelmével, aki minden jóságnak a forrása. - De mondd csak Tristan, miért e tétovázás? Eredj és legyetek készen, az a fickó minden pillanatban beléphet. - De ne adja az ég, hogy az a gonosz valahogy megneszelte légyen a veszedelmet és végre még el se jöjjön! - Nos, mi bajod, Tristan, máskor te nem voltál ilyen lassu, mint most.

- Ellenkezően, Sire - felelte a főporkoláb - mindig Felséged volt az, aki megpirongatott azért, amiért elsiettem a dolgot. Legjobb lesz tehát, ha Felséged adja meg a jelt, hogy mikor végezzünk Galeottival és hogy egyáltalán végrehajtsuk-e az itéletet vagy sem. Mert volt már eset, amikor Felséged kétszer, sőt háromszor is megváltoztatta elhatározását, én pedig az elsietés miatt jól kikaptam.

- Te bizalmatlan ember, te! - mondotta a király mosolyogva. - Ezuttal bezzeg nem fogom megváltoztatni az elhatározásomat! De hogy minden aggodalmadat eloszlassam, vedd tudomásul, hogy amikor én annak a gaz fickónak ezt mondom: »De van még fölöttünk Isten!« - akkor bátran megkezdheted a mesterséged. De hogyha azt mondom neki, hogy: »Távozzál innen békével!« - akkor az azt jelenti, hogy elhatározásomat megváltoztattam.

- És mi történjék a holttesttel?

- Várj csak egy pillanatig!... A nagy terem ablaka persze, szük; de ott van az a nagy nyilás, azon át kifér a teste. Papiroslapot teszünk a mellére, amelyre e szavakat irjuk reá: »A király igazságszolgáltatása. Vámmentes!« - És ezzel beledobjátok a Somme habjai közé.

A főporkoláb most távozott a király szobájából, két pribékjével visszahuzódott az egyik ablakmélyedésbe s ott összedugták a fejüket. Olivér levertem nézett maga elé s mintha rájuk se hederitene, mig Balafré mély álomba merült, s aludt, mint a bunda.

- Bajtársaim! - mondotta a főporkoláb a két pribéknek. - Ti azt hittétek, hogy a mi mesterségünknek immár végkép befellegzett, s most már nézhetünk más foglalkozás után. De nem addig a! A mi nemes urunk épp most bizott reánk egy fontos ügyet, amit derekasan kell elvégeznünk, olyan emberekhez méltóan, akikről majdan a történetirók is megemlékeznek.

- Én már mintha sejteném is, hogy miről lesz szó! - jegyezte meg Trois-Echelles fontoskodva. - A mi urunk a régi római császárokat akarja utánozni, akik, mikor már minden kötél szakadt, és már nyakukon érezték a kést, a saját ügyes hóhérukat bizták meg azzal a munkával, amit egy idegen kontár esetleg rosszul végzett volna el rajtuk. Pogányokhoz képest ez elég szép szokás volt, én azonban, mint jó katholikus, nem tudnám összeegyeztetni a lelkiismeretemmel azt, hogy én kezet emeljek a legkeresztényibb királyra.

- De kedves testvér! - felelte Petit-André - Mit törődsz te azzal. Hogyha egyszer a király elrendeli a saját kivégzését, hát - rendben van, miért erre még szót is vesztegetni!

- Csitt, fiuk! - szólt csillapitóan a főporkoláb. - Dehogy is a király személyéről van szó; hanem arról a görög eretnekről, arról a pogány és mohamedán varázslóról, Galeotti Marzio asztrológusról!

- Galeotti? - jegyezte meg Petit-André. - Akkor hát egészen természetesnek találom. A sok csepürágó s kötéltáncos közt, akiket életemben ismertem, még egyetlen egyet sem láttam olyat, aki ki ne törte volna a nyakát.

- Nekem csak az okoz gondot, hogy a szegény ember gyónás nélkül hal meg - mondotta Trois-Echelles, szemét az ég felé forditva.

- Hát bizony ez az ember igazán gonosz eretnek és kuruzsló! - jegyezte meg a főporkoláb. - Egy egész kollégiumra való papság sem tudná őt fölmenteni az alól a büntetés alól, amit méltán megérdemel. Igaz, ugyan, hogy szükség esetén te is értesz hozzá, Trois-Echelles, hogyan kell a halálra itéltet vigasztalni utolsó perceiben de ezuttal más a helyzet, s alighanem a - tőrötökre lesz szükség.

A főporkoláb két méltó munkatársa azonban eldicsekedett azzal, hogy még ilyenkor is gondjuk volt arra, hogy kötél állandóan álljon rendelkezésükre; a derekuk köré csavarva, bármely pillanatban kéznél van a hurokkal ellátott kötél, sőt az annak felerősitésére szolgáló kapocsról is gondoskodtak.

- Nos, ami azt illeti, talán erre is sor kerülhet még ma! - jegyezte meg a főporkoláb. - A hurkot esetleg amott a gerendán, avagy az ajtó szemöldökfáján is megerősithetitek. Én a fickóval majd hamarosan összeszólalkozom, mialatt ti a hurkot a nyakába akasztjátok s ekkor...

- A hurkot a nyakára szoritjuk - vágott közbe Petit-André - mire a csillagvizsgáló huj! - fenn van az égben, mert hiszen a lába nem éri a földet.

- És azok az urak ott ni - mondotta Trois-Echelles, - a kandalló felé mutatva - nem nyujtanak segitséget nekünk, hogy azután a mi szolgálatunkért ők is jutalmat remélhessenek?

- Szó sincs róla! - nyugtatta meg őket a főporkoláb. - A borbély állandóan gonoszságokon töri a fejét, amelyeknek kivitele azonban mindig másvalakire vár; a skót Balafré pedig majd az ajtót fogja őrizni, hogy munkánkban senki minket meg ne zavarjon, lévén ő a mi munkánkra teljesen alkalmatlan, mert hiányzik belőle a megkivántató megértés és a mi fő - az ügyesség! Kinek-kinek megvan a maga mestersége.

A két pribék szemfényvesztő ügyességgel, sőt bizonyos jóleső érzéssel - amely mostani vigasztalan helyzetüket kissé mégis mintha megédesitette volna - erősitette föl a hurkot a kiszemelt helyre, hogy a király halálos itéletét Galeotti Marzio asztrológuson végrehajtsák.

Tristan l’Hermite megelégedéssel szemlélte embereinek ügyes munkáját, mig Oliver mintha rájuk sem hederitene. Lesley Lajos pedig, a Balafré, aki a zajra mégis csak fölébredt, szintén nem törődött mások dolgával, mint amely az ő müködési körén kivül esik, amelyért tehát semmiféle felelősséggel nem tartozik.

1 Walter Scott jegyzi meg müvében, hogy amikor a krónikákat tanulmányozta, nem győzött csodálkozni azon, hogy a különben olyan okos, értelmes ember, mint amilyen XI. Lajos volt, ennyire babonás tudott lenni. Pedig a fönnebb elmondott imához hasonlót maga Brantôme apát, a hires francia krónikás is idéz XI. Lajosra vonatkozó följegyzéseiben. - A forditó.