Tizenkettedik fejezet

Le Glorieux a király parancsához képest - azaz inkább kérésére, mert Lajos király ezuttal csak legföljebb kérhetett - Galeotti Marzio fölkeresésére indult, akit hamarosan meg is talált Peronne egyik legjobb hirü vendégfogadójában, ahol a környéken a legjobb bort mérték. Az udvari bolond az asztrológust az ivószoba egyik sarkában pillantotta meg, amint éppen egy különös öltözetü nő - mór, vagy afféle keleti divatu ruha volt rajta - társaságában üldögélt s a nővel beszélgetett. Mikor Le Glorieux feléjük közeledett, a nő távozni készült.

- Ezek a hirek pedig teljesen megbizhatók! - mondotta az a furcsa öltözetü nő, a másik pillanatban már elvegyülve a szomszéd asztalok körül üldögélő, különféle emberek sokaságában.

- Filozófus bátyám! - szólalt meg Le Glorieux. - Egyik bolond a másikat kergeti. Amaz távozott, a másik jött helyébe, hogy téged Lajos francia király lakosztályába kisérjen.

- Te vagy a küldötte? - kérdezte Marzio hirtelen föleszmélve s Le Glorieux személyében az udvari bolondot sejtve, aki pedig külsőleg ezt a minőséget vajmi kevés mértékben árulta el.

- Ugy van, Sir! s a te bölcsességed bizonyára megérteti veled, hogy ha a hatalom a bolondot küldi a bölcs tudósért - mennyire rá lehet az arra szorulva!

- És hogyha én ilyen későn nem tennék eleget a hivásnak? - felelte Galeotti.

- Ez esetben segitenénk rajtad, hogy minél kényelmesebben megtehesd az utat. Hat markos burgundi várakozik künn az ajtó előtt, akiket Crévecoeur bocsájtott rendelkezésre. Mert hát tudnod kell, hogy Károly herceg és én, a mi Lajos rokonunkat nem fosztottuk ám meg egészen a koronájától, mert meghagytuk neki a vázát, ami azonban vert aranyból való. Világosabban beszélve: Lajos király még mindig parancsolója embereinek - téged is beleértve - akinek parancsára még mindig megjelenni tartozol.

- Követlek! - felelte egyszerüen Galeotti, aki alighanem belátta, hogy egyebet ugy sem tehet.

- Nos, Sir! - mondotta Le Glorieux, mikor a kastély közelébe értek. Most rajtad a sor. Mert hát mi is azt tesszük a mi kedves rokonunkkal, amit a ketrecbe zárt éhes oroszlánnal szokás tenni: hébe-hóba egy-egy borjut dobunk be hozzá, hogy öreg, rozsdás fogaival legyen mit széttépnie.

- Azt hiszed talán, hogy a király a testi épségem ellen szándékszik tenni valamit? - kérdezte hüledezve Marzio.

- Nos, azt ugyan magad jobban tudhatnád, mint én. Habár sötét az éjszaka és az eget felhők takarják, te azért a csillagokat a felhőkön keresztül is tisztán láthatod. Én nem értek a te tudományodhoz. Az édesanyám figyelmeztetett mindig arra, hogy fiam, óvakodjál a csapdába került vén patkányoktól, mert azok a legmérgesebbek.

Ilyen beszélgetések közt érkeztek ketten a kastély kapuja elé, ahol azután kézről-kézre átadva, a csillagász végre elérkezhetett a Herbert-torony elé, ahol akadály nélkül bebocsájtották.

Az udvari bolond furcsa viselkedése nem kerülte el Galeotti figyelmét s az ennek a hatása alatt támadt aggodalmát csak növelte Tristan l’Hermite főporkoláb még furcsább viselkedése, mikor ez őt a király szobájába kisérte. Mint aki az égitestek vizsgálódásában annyira jártas ember, természetesen legott észrevette a gerendáról lecsüngő kötélhurkot is. Ennek láttára tudatára ébredt annak a veszedelemnek, amely most fenyegette s most már azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna innen szép szerével; viszont arra is elhatározta magát, hogy szükség esetén a végsőig védekezni fog.

Ezzel az elhatározással, de teljesen fesztelen viselkedéssel, mintha semmit sem vett volna észre, lépett Galeotti a király elé.

- Minden jó bolygó jelentsen szerencsét Felséged számára és minden rossz együttállás mentesitse káros hatása alól Felségedet! - szólalt meg Marzio keleties nyelven.

- Nekem azonban ugy tünik föl, - felelte a király - amire magadtól is rájöhetsz, ha széttekintesz ebben a szobában, hogy az én kedvező csillagzatom hütlen lett hozzám, ellenben valamennyi rossz konstelláció rám viharozta megsemmisitő hatását. Hát nem szégyenled magad, Marzio, mikor itt látsz engem, mint foglyot, pedig emlékezhetsz reá, micsoda meggyőző biztositékokkal csábitottál te engem ide!

- És nem szégyenled magadat te, - királyi uram, - felelte kemény hangon Marzio - te, aki a tudományban annyi haladást tanusitottál? Nem szégyenled magad, hogy a szerencse első elsötétülésére tüstént megijedsz mint a gyáva ember a fegyver első megcsörrenésétől? Te akarsz az emberi sorsot irányitó misztériumokba behatolni, de a szerencsétlenség első megjelenésétől visszariadsz s kizökkensz a kerékvágásból, mint a megvadult ló az árnyszerü, képzeleti tárgytól.

- Árnyszerü és képzeleti! - felelte a király. - Hát a tömlöc képzeleti és árnyszerü valami? Az én utált rokonom őrszemeinek fegyverzörgése árnyszerü valami? Mi akkor a való és igazi rossz, ha fogság, trónfosztás és életveszedelem nem az, te - áruló!

- Tudatlanság és előitélet az igazi rossz az életben! - felelte nyugodtan Marzio. - Higyjél nekem, hogy a teljhatalmu királyok, ha tudatlanságba és előitéletekbe sülyednek, kevésbbé szabadok, mint a bölcs ember tömlöcbe zárva s láncra verve. Ehhez a boldogsághoz segitsen téged az én tudásom, ha utasitásaimat megfogadod.

- Tehát az ilyen filozófiai szabadsághoz juttattál el engem a te tanaid révén? - mondotta keserü mosollyal a király. - A sok szép oktatásnak végre is az lett a vége, hogy ide jutottam, mint a peronnei fogház lakója! De ne hidd ám, hogy a jól megérdemelt büntetés elmarad! Mert van még fölöttünk Isten!

- Mindaddig nem engedlek át a sorsodnak, - felelte Galeotti - amig a tudomány jó hirnevét meg nem mentettem. Legszebb ékköve az a te koronádnak, amit a világ évszázadok után is meg fog csodálni, amikor a Capet-nemzetség valamennyi tagjának porhüvelye már rég elporladt a saint-denisi sirboltban.

- Beszélj tehát! - parancsolt reá a király. - Arcátlanságod azonban nem fog többé megtéveszteni engem; csak éppen meghallgatlak. Beszélj! De ismerd be legalább, hogy én vagyok a rászedett s te vagy a csaló és hogy a te állitólagos tudományod semmi más, csak álom és hogy a bolygóknak, amelyek fölöttünk ragyognak, éppoly kevés befolyásuk van a mi sorsunkra, mint ahogy a folyó tükrében visszaverődő fényük a folyó irányát megváltoztatni nem tudja.

- Miután nem ismered azoknak az áldásos sugaraknak titokzatos hatását - felelte Galeotti - tagadod befolyásukat a föld vizeire. Pedig tudnod kellene, hogy a Hold, - amely azért a leggyöngébb hatásu, mert legközelebb van ehhez a szegény, nyomorult Földhöz, - tehát a Hold nemcsak az ilyen nyavalyás folyót, mint ez a Somme, hanem hatalma alatt tartja az oceánok roppant vizét is, amely a Hold korongjának növekedése vagy fogyása szerint majd megduzzad, majd meg ismét leapad, engedelmeskedvén neki ugy, mint ahogy a rabszolganő várja a szultána intését. Nos, Valois Lajos, mi az észrevételed az én hasonlatomra? Mondd csak: nem olyan vagy-e, mint az az ostoba utas, aki azért haragszik a hajó kormányosára, mert nem birja a hajót révbe vinni anélkül, hogy a hajót a szél és az áradat ereje meg ne táncoltatná. Nem volt nekem akkora hatalmam, hogy én téged idehozhattalak volna; erre csak az égiek hatalma volt képes s arról sem én tehetek, hogy az az ut, amely téged a boldogsághoz vezet, rögös és veszedelmekkel teli! Ezt az utat én nem tudom simává tenni. És hol van a te tegnapi bölcseséged, amelynél fogva észrevehetted, hogy az isteni gondviselés utjai sokszor a mi javunkra szolgálnak, noha óhajainkkal ellentétben vannak is.

- Épp e szavaiddal juttatsz eszembe egy nyilvánvaló hamisságot! - jegyezte meg a király. - Nem azt mondottad-e nekem annak idején, hogy az az ifju skót apród, Quentin Durward, vállalkozását az én előnyömre és az én becsületemre nézve kedvező eredménnyel fejezi be. Nos, a vállalkozása, ahogy magad is jól tudod, ugy végződött, hogy majd részem lesz abban a veszedelemben, amit e vállalat rossz vége miatt fölizgult burgundi herceg, ez a vad bika, fog majd a nyakamba zuditani. Hát látod, Marzio, ez már nyilvánvaló hamisság! Itt megfogtalak s ki nem eresztelek - hiába hivatkozol te az apály és a dagály előnyös fordulatára, amelyre nekem - a véleményed szerint - türelemmel várnom kellene, mint ahogy az az ostoba ember cselekedte, aki a folyó partján akarta kivárni, amig a folyó vize lefolyik előtte. Hát itt a magad hálójában akadtál fenn, saját cselvetésednek lettél az áldozata! Elég gyönge voltál, hogy határozott jövendölésre merészkedtél, ami teljesen hazugnak bizonyult!

- De amely szóról-szóra, betüről-betüre be fog teljesedni! - felelte vakmerően Marzio. - A tudatlansággal szemben soha nagyobb diadalát a tudománynak nem kivánom, mint amilyenben e jóslat teljes beteljesedése révén részem lesz! Én azt mondottam neked, hogy az a skót ifju minden tisztességes megbizatásodban hüségesnek fog bizonyulni. És nem ugy van-e? És azt is mondottam neked, hogy lelkiismereti kérdést csinál magának abból, vajjon a te esetleges gonosz vállalkozásodban segitségedre legyen-e? Hát nem igy történt-e? Ha még mindig nem tudtalak meggyőzni e tekintetben, hát kérdezd meg a - cigányt, Hayraddin Maugrabint!

A király szégyenében és bosszuságában elpirult.

- És azt is mondottam neked, - folytatta Marzio rendületlenül, - hogy aszerint az együttállás szerint, amelyet az indulásakor mink megfigyeltünk, veszedelmek fenyegetik a személyét - és nem ugy történt-e, hogy minduntalan veszedelmekkel találta magát szemközt? És azt is mondottam, hogy a kiküldő részére az együttállás jót jelent. Nos, erről nemsokára meggyőződhetel! Az előnyét élvezni fogod.

- Az előnyét élvezni fogom? - kiáltott föl a király gunyos hangon. - Hát nem élvezem már a szerencsétlenséget és a fogságot?

- Nem erre értettem! Még nem jutottunk a végére. Majd te magad fogsz beszámolni nekem arról az előnyről, amely osztályrészedül jutott, révén a kivitel ama módjának, amelyet a kiküldött skót ifju a te megbizásod elintézése céljából alkalmazni jónak látott.

- Ez már sok! Ilyen arcátlanságot! - kiáltott föl a király dühösen. - Megcsalni s hozzá még ki is gunyolni engem? Takarodjál innen! Ne hidd, hogy ezt a gyalázatot megbosszulatlanul hagyom! Mert van még fölöttünk Isten!

Galeotti távozni készült.

- Maradj! - kiáltott reá erélyesen a király. - A csalásban, mondhatom, vakmerő voltál. De felelj meg nekem még egy kérdésre! De jól megfontold ám, hogy mit mondasz!... Vajjon a te állitólagos tudományod meg tudja-e mondani neked a saját - halálod óráját?

- Természetesen, de csak egy másik egyénéhez viszonyitva, - felelte nyugodtan Galeotti.

- Ezt a körmönfont választ nem értem.

- Tudd meg tehát király, - mondotta ünnepélyes hangon a tudós, - hogy az én halálom pontosan huszonnégy órával előzi meg a te halálodat!

- Ha! Mit mondasz, Marzio? - kiáltott föl a király szinte ijesztően eltorzult arccal. - Megállj!... Ne menj még! Az én halálom tehát huszonnégy órával a te halálod után fog bekövetkezni?

- Ugy van! Huszonnégy óra mulva! - ismételte meg Galeotti határozott hangon. - Ha csak egy szikrányi igazság van azokban a titokzatosan ragyogó égitestekben, amelyek oly ékesen tudnak beszélni. - Jó éjszakát kivánok neked, Sire!

- Megállj! Ne menj még! - kiáltott utána a király s karjánál fogva tartotta vissza a távozni készülő tudóst. - Galeotti Marzio! Én mindig jóságos urad voltam; gazdaggá tettelek, barátomul fogadtalak s tanulmányaim közepette tanárom voltál. Most csak arra kérlek: légy őszinte, nyilt szivü hozzám! - Mondd tehát: csakugyan van valami igazság a te tudományodban? Annak a skót ifjunak küldetése reám nézve csakugyan kedvezően végződött? Vajjon a kettőnk élete olyan szoros kapcsolatban van egymással? Mondd meg, de őszintén ám, én derék, jó tudósom! Ne félj, semmi bántódásod nem lesz többé! Én már öreg vagyok, most pedig ráadásul fogoly s a királyságomat is elvesztettem. Az én helyzetemben a való igazság ismerete fölér egy királysággal. És én tőled, egyedül tőled várom, derék Marzio, ezt a felbecsülhetetlen kincset!

- És én felajánlottam Felségednek ezt a kincset tekintet nélkül arra a veszedelemre, hogy Felséged vad haragjában megölet engem! - felelte bátor hangon a tudós.

- Kicsoda? Én-e? Galeotti? - felelte a király halk, behizelgő hangon. - Oh, akkor te nem ismersz engem. Hát nem vagyok-e fogoly? Lehetnék-e türelmetlen, kiváltképen most, mikor a haragom csak a tehetetlenségemet árulná el! Mondd meg tehát őszintén, Marzio, vajjon csakugyan komolynak tartod-e a tudományod és valóban bizol-e benne?

- Bocsásson meg, Felség, - felelte Marzio - ha én erre a kérdésre azzal válaszolok, hogy a hitetlenséget az idő és a körülmények győzhetik le csupán. Tekintettel arra a bizalmi állásra, amelyet én Korvin Mátyás hires magyar király tanácsasztalánál, sőt magának a császárnak udvari tanácsában elfoglaltam, nem illenék, ha ismételten azzal hozakodnék elő, mi mindent megjósoltam én már előre. Ha még mindig kételkednél, egyszerüen az eseményekre utalok. Még csak egy vagy két napi türelemre van szükség, hogy mindaz, amit én arra az ifju skót apródra nézve mondottam, - valóra váljon, avagy meghazudtoljon engem. És törjenek engem kerékbe, törjék össze egyenkint valamennyi csontomat, hogyha annak a Quentin Durwardnak rettenthetetlen bátorságából Felségedre nézve előny nem származik, mégpedig a legnagyobb mértékben! De hogyha nekem kinzások közepette kell meghalnom: akkor jól teszi Felség, ha tüstént gyóntatóját hivatja, mert attól a pillanatból számitva, amikor utolsó sóhajom is elröppent: Felségednek mindössze huszonnégy órája marad a gyónásra és a vezeklésre.

Lajos király még mindig a ruhájánál fogva tartotta vissza erősen a tudós asztrológust, s mikor az ajtó felé mentek s azt kinyitották, hangosan, hogy a teremben mindenki meghallja, igy szólt Marzio után a király:

- Holnap még majd beszélünk erről. Most pedig távozzál innen békével! Távozzál innen békével! Távozzál innen békével!

Háromszor is megismételte a király ezt a jelmondatot, nehogy a főporkoláb félreértse; sőt maga is követte Marziot a terembe, mintha attól félt volna, hogy a főporkoláb pribékjei nyomban lefogják és kivégzik az asztrológust. Hogy pedig mindenféle félreértésnek elejét vegye, a megismételt jelmondat után még intett is a király a főporkolábnak, hogy Marzionak még a hajaszála se görbüljön meg!

Igy mentette meg a saját életét Galeotti Marzio talán valami titkos hir ismerete és tüneményes lélekjelenléte által s igy lett Lajos király, korának egyik legokosabb és legbosszuállóbb uralkodója, a saját babonájának rabja, akinek a halál - számos bünének tudatában - oly iszonyatosnak tünt fel.

Mindazáltal bosszankodott magában, hogy bosszuját kénytelen volt elfojtani, s ez a bosszankodás mintha átragadt volna a főporkolábra és méltó munkatársaira is, akikre a terv végrehajtása várt.

Balafré, miután az ellenparancs elhangzott s reá immár nem volt szükség - az igaz, hogy az egész ügy egy csöppet sem érdekelte - otthagyta őrhelyét az ajtó előtt s néhány perc mulva már az igazak álmát aludta.

A főporkoláb, miután a teremben most már ki-ki nyugalomra tért, végig-végignézett Galeotti Marzio hatalmas termetén s még mindig a mészároskutya szemével nézte őt, melynek a szakács a lopott husdarabot kirántotta a fogai közül, mig derék munkatársai, az őket jellemző érzésüknek rövid észrevételekben adtak kifejezést.

- Ez a szerencsétlen kuruzsló! - szólalt meg Trois-Echelles halk, kenetteljes hangon. - Elszalasztotta a legjobb alkalmat, hogy istentelen szemfényvesztéseiért oly módon lakolhasson, hogy Szent Ferenc kötele által halhatott volna meg. Valóban szándékomban volt, hogy én ezt a legkényelmesebb hurkot illesztem a nyakára, hogy szerencsétlen holttestétől a gonosz szellemeket távoltartsam.

- Én pedig - jegyezte meg Petit-André - elszalasztottam azt a ritka alkalmat, hogy megfigyeljem: mennyire képes meghosszabbitani a háromszoros kötelet egy hét kő sulyu emberi test. Igazán érdekes és tanulságos kisérlet lett volna, amire müvészetünkben eddig még nem volt példa.

Eközben Galeotti, aki a kandalló tulsó végén foglalt helyet, gyors és bizalmatlan tekintettel nézett szét szobatársai közt. Először is az ujjasába nyult s kezét megnyugtatva huzta vissza, ott érezvén tőrét, amit állandóan magánál hordott. Noha kövér és bizony kissé nehézkes ember volt már Galeotti, a fegyvert még mindig elég jól forgatta. Miután igy kellő biztonságban érezte magát, egy pergamen-tekercset vont elő a kebléből, amely görög betükkel és kabbalisztikus jelekkel volt telefirkálva; néhány darab fát dobott a tüzre, hogy annak fénye mellett még alaposabban szemügyre vehesse a körülötte levő személyeket: a mélyen alvó Balafrét, kinek merev, darabos vonalu arcát mintha ércből öntötték volna; a halovány és ijedt arcu Olivert, aki majd az alvást szinlelte, majd pedig ijedten kapta föl a fejét; a vad külsejü és elégedetlen főporkolábot; háttérben az álszenteskedő Trois-Echelles hóhérsegédet s a mulatságos mozdulatu, mozgékony Petit-Andrét, aki azzal próbált szórakozni, hogy álszenteskedő és szemforgató társának mozdulatait és arckifejezését utánozta, mig végre maga is - elaludt.

Mennyire elütött ezektől a rossz arcoktól Galeotti Marzio tiszteletet parancsoló, szinte szépnek mondható arca, hosszu, szép és jól ápolt szakállával, és csak sajnálni lehetett, hogy ez a szép külső egy olyan férfinak jutott osztályrészül, aki tehetségét, ékesszólását s fejedelmi külsejének előnyeit a megtévesztés alacsony céljának állitotta szolgálatába.

Igy mult el az éjszaka a peronnei kastély Herbert-tornyában. Mikor a hajnal első sugarai a góthikus ódon termet megvilágitották, a király beszólitotta magához Olivert, aki a királyt éjjeli pongyolájában ülve találta s kinek arcát a kiállott halálfélelmek ijesztő módon elváltoztatták. Oliver célzást is akart tenni erre, de a király elhallgattatta, ellenben annál bővebben beszélt arról a tervéről, amellyel a burgundi udvar tisztviselőit szeretné a maga számára megnyerni, mely munkában Olivernek is szerepet osztott ki.

Két óra mulva Oliver engedélyt kapott Crévecoeur gróftól, hogy távozhatik a kastélyból, a király áltál reá bizott teendők elvégzése céljából. Majd Galeottit hivta be magához a király, aki az ujabb és hosszasabb megbeszélés után, mintha uj reménységet meritett volna az asztrológus szavaiból. Most már azután Crévecoeur gróf reggeli látogatását fogadta, aki nem győzött csodálkozni a király lelkinyugalmán, és pedig annál inkább, mert időközben a király arról is értesült, hogy a burgundi herceg néhány órát olyan feldult lelkiállapotban töltött el, hogy Lajos király személyes biztonsága, sőt talán az élete is, igazán veszedelemben forgott.