Kilencedik fejezet

Bármennyire áltatta is magát a bíboros azzal, hogy hosszú megfigyelés és tanulmányozás révén a király lelkületét alaposan kiismerte: ezúttal súlyos politikai tévedésbe esett.

Jól tudta, hogy a király mindenáron el akarja kerülni a háborút a burgundi herceggel, így tehát azt az eredményt, hogy tudniillik a burgundi követet legalább huszonnégy órára sikerült maradásra bírnia: nagy diplomáciai ténynek képzelte, amivel a királyt maga iránt nagy hálára kötelezte. Legalább így képzelte ő, s erre a nagy szolgálatra minduntalan emlékeztetni igyekezett a királyt, akihez most még inkább hozzádörzsölődött, mint ahogy azelőtt is szokása volt. A bíboros azonban ott hibázta el a dolgot, hogy nem vetett számot Lajos király féktelen féltékenységével, amely oka volt annak, hogy a király ösztönszerűen eltávolodott azoktól az embereitől, akik a tett szolgálatok fejében bizonyos jutalmakra tartottak igényt, avagy annak révén igyekeztek az ő féltett titkaihoz is hozzáférkőzni.

Balue bíboros állandóan a király jobbján lovagolt s igyekezett a beszélgetést a burgundi követre terelni. Bármennyire fontosnak tartotta a király az ügyet, mégis únni kezdte a bíboros fontoskodását, miért is - és hogy a beszélgetést más tárgyra terelhesse - odakiáltott az előtte haladó Dunois grófnak, hogy csatlakozzék hozzá. Igy tette lehetetlenné a király azt, hogy a bíboros az ő túlbecsült szolgálatának hánytorgatásával úntassa őt akkor is, mikor az államgondoktól szabadulni akart.

Már jó mélyen benn jártak az erdőben, mikor a király elkiáltotta magát:

- A hajtás megkezdődött!... Eresszétek el a kutyákat! Szent Hubertus nevében!... Ha! Ha! Ha! - Tra-la-li-la-ra!

Vígan csendült fel a király kürtjének hangja és zengett végig az erdőn, mikor két vagy három testőrének kíséretében - köztük a mi barátunk: Quentin Durward - a király nekirugtatott az erdei útnak. Különös, pedig úgy esett, hogy a király nagy vadászszenvedélye közepette is alkalmat talált arra, hogy a bíborost, akire haragudott is egy kissé, megtréfálja.

A módfölött hiú és dicsekvésre hajló bíboros önmagának és másoknak azzal tetszelgett, hogy kitűnő lovas és hogy szereti a vadat űzni. Bármily szerencsés volt is különben az asszonyok körül, akik benne nagybefolyású és tekintélyes államférfiút láttak: azok a szép és nemes paripák, amiket derüre-borura nagy összegekért összevásárolt, éppen nem méltányolták azt a nagy megtiszteltetést, hogy egy hatalmas bíborost hordozhatnak a hátukon, s egy csipetnyivel sem mutattak több tiszteletet iránta, mint tanusítottak volna boldogult atyja, az egyszerű fuvaros iránt, akivel a bíboros a lovaglás művészetében versenyezni szeretett volna. A király jól tudta ezt, s mialatt a lovát mindig gyorsabb és gyorsabb vágtatásra serkentette és sarkantyuzta, a biboros lovát, amely szorosan az ő lova mellett vágtatott, sikerült annyira felingerelnie és makrancossá tenni, hogy immár bizonyosra volt vehető, hogy a ló és a lovasa nemsokáig lesznek jóbarátok, hanem megválnak egymástól. És hogy a bíborost még jobban meggyötörje, mialatt ez a lovát hiába akarta megfékezni - a király fontoskodva hívta mindig közelebb magához, hogy kényes államtitkokat szeretne vele megbeszélni. Kínosabb helyzet már el sem volt képzelhető, mint amilyen volt a bíborosé ebben a pillanatban: a király bizalmas beszélgetését kellett hallgatnia, arra megfelelnie, mikor pedig minden pillanatban attól kellett tartania, hogy igyekezete ellenére és dehogyis a saját jószántából, meg kell válnia a lovától, amely most még dühösebb és veszedelmesebb ugrásokkal rémítgette a gazdáját. Ibolyakék színű ruhája össze-vissza lobogott a szélben, s látszott, hogy egyedül a jó és kényelmes nyergének köszönheti, hogy még mindig a lova hátán van. Dunois jóízűen nevetett a groteszk látványon, amit a bíboros ficánkoló lova hátán nyujtott; csak a király maradt látszóan komoly, de bezzeg örült magában a sikerült tréfának!

- No, de nem akarom Eminenciádat államügyekkel tovább untatni! - mondotta a király s még jobban megsarkantyúzta a lovát.

Mielőtt a bíboros válaszolhatott volna, a mindjobban nyugtalankodó ló fogai közé kapva a zablát, szélsebes vágtatással száguldott előre az úton, egy pillanat alatt messze maga mögött hagyva a királyt és Dunois grófot, akik most szabadon és jóízűen ne vettek a hős bíboros hiábavaló erőlködésén. Annyi bizonyos, hogy a bíboros helyzete hovatovább nem csak nevetséges volt, hanem egyenesen veszedelmes, mert a szélsebesen vágtató lovat immár megfékezni nem bírta, s minthogy a kantárszárat is hiába rángatta, most már csak a ló sörényébe kapaszkodva, tartotta magát a ló hátán, de már annyira hátra csúszott, hogy inkább lógott róla, semmint ült rajta. Az ibolyaszínű, rövid ruha, amelyet csakis lovaglás alkalmára használt; a skárlátpiros harisnyák s a hasonló színű kalap a hátul hosszan lelógó zsinórral s ehhez a külsőhöz hozzáképzelve még a gyámoltalanságot - valóban sajátságos és különös látványt nyujtott.

A megvadult állat ezalatt szinte repülve rohant végig a fasoron, utólérte a kutyafalkát, amely a vadkant üldözte, feldöntött néhány gyalogos vadászlegényt, akik még csak álmukban sem merték gondolni, hogy hátulról érheti őket valami veszedelem, legázolt még néhány kutyát, amivel azután a legnagyobb mértékben megzavarta a vadászat rendjét. A vadászlegények dühös ordításaitól és a megriadt kutyák csaholásaitól még jobban megriadva, a ló a másik pillanatban már a vadkan nyomában volt, amely tajtékot túrva, vak dühében rettentő agyarával csapkodott maga körül.

Mikor a bíboros szemtől-szemben ilyen veszedelmes közelségben találta magát a hatalmas vadkannal, rémülten kiáltozott segítségért; gazdájának kétségbeesett kiáltozása s a vadkan vérben forgó szemének tekintete a halálra riadt lóra olyan hatással volt, hogy egy pillanatra szinte gyökeret vert a lába, de a másik pillanatban egyetlen hatalmas oldalugrással irányt változtatott, miközben a bíborost, akit már úgyis csak az imádság tartott eddig is a nyeregben, levetette a hátáról. Nagyot nyekkenve zuhant a bíboros a puha talajra, de oly közel a vadkanhoz, hogy okvetetlenül komoly következményekkel járt volna ez a tulságos közelség, ha a vadkan a saját nagy bajával nem lett volna elfoglalva. Egy szempillantás alatt talpra ugrott és volt még annyi ideje, hogy kikerülje a vadkan felé rohanó kutyafalkát és a lovas hajtókat, úgyhogy az egész vadásztársaság előtte vágtatott el a nélkül, hogy valaki segítségére sietett volna. Ezt ugyanis a vadászlegények nem tartották kötelességüknek.

- Ő eminenciája elég mélyre zuhant! - jegyezte meg a király nevetve, mikor Dunois társaságában elhaladt mellette. Vadásznak nem valami jó vadász, de annál jobb halász, ha valami titkot kell kihalászni valahonnan. Oh, ekkor még szent Péterrel is kiállja a versenyt! Én azonban hiszem, hogy egyszer majd - rajtaveszt!

A bíboros nem hallhatta ugyan e szavakat, de az a tekintet, amelyet a király most feléje küldött, körülbelül tudtára adta neki a gondolatot is, amelyet az a mosoly kísért. Az első ijedelmen átesve s meggyőződvén arról, hogy komolyabb baja nem esett: sértett hiúságában és megcsúfoltatásának tudatában, mély elkeseredés támadt benne a király iránt.

Miután már az egész vadásztársaság elvágtatott előtte, a bíboros egy lovas alakot pillantott meg feléje közeledni néhány szolga kíséretében. Az a lovag nem mint vadász, hanem csak mint szemlélő jelent meg itt, e helyen és nagyot nézett, mikor a bíborost ló és szolga nélkül, gyalogosan bandukolva és olyan zilált állapotban láthatta viszont, mely állapotról könnyű volt a történtekre következtetni. A lovag legott leszállt a lováról, felajánlotta segítségét, egyik szolgáját leszállíttatta a lóról, hogy azt felajánlja a póruljárt lovasnak és csodálkozását fejezte ki a francia királyi udvarnak amaz érthetetlen könnyelműségén, hogy bölcs államférfiakat olyan könnyedén tesznek ki a vadászat veszedelmeinek s amikor csakugyan veszedelembe kerül - senki sem siet segítségére. Igy és ilyen szavakkal vigasztalta a bíborost ez a magányos lovag, aki nem volt más, mint Crèvecoeur gróf, mert hiszen ő volt az, aki a szegény bíborosnak segítséget nyujtott s vigasztalni igyekezett.

Épp jókor jött a gróf, hogy Balue bíboros királyhűsége ellen ádáz támadást intézzen, mikor pedig az a királyhűség amúgy is nagyon gyönge lábon állt nála. A gyanakvó király már reggel sejtette, hogy a bíboros és Crèvecoeur gróf közt a tegnapi tárgyalás során bizonyára más egyébről is szó esett, mint amit a bíboros jónak látott közölni vele. A bíboros már azt is szívesen hallotta, hogy a burgundi herceg mily sokra becsüli az ő államférfiúi képességeit, hát még mikor a gróf azt is megemlítette, hogy a burgundi herceg az egyházi javadalmakkal sem fukarkodik! Most pedig a szerencsétlen baleset jött közbe, amely olyan mély hatást tett reá és sértett hiúságában arra ingerelte, hogy egy végzetes pillanatban arra határozta el magát: mutasson példát arra, hogy - nincs veszedelmesebb ellenség a sértett jóbarátnál!

Az adott körülmények közepette azonban a bíboros jónak látta a grófot arra kérni, hogy távozzék közeléből, nehogy így együtt lássák őket: egyúttal azonban találkát adott neki estére, a vecsernye után, a tours-i Szent Márton-apátságban. Abból a hangból, amelyet a bíboros használt, Crèvecouer jogosan hihette, hogy az ő ura és parancsolójának ügye jobban áll, mint ahogy ő eleinte remélni merte.

Lajos király ezalatt fáradhatatlanul tovább űzte a vadkant. Történt azonban, hogy egy másik, fiatal vaddisznó keresztezte az eredetileg fölhajtott hatalmas vadkan csapását, s néhány tapasztaltabb kutya és vadász kivételével, az egész kutyafalkát és vadásztársaságot maga után csábította. A király mosolyogva nézte, mint tévedt hamis nyomra Dunois gróf is, ez a különben nagyszerű, tapasztalt vadász, s titokban már örült is annak, hogy ezúttal is egyedül ő járt a helyes nyomon itt is, nemcsak a politikában!

Lajos, aki jó lovas volt, nem tágított a vadkantól, amely végre is mocsárba jutott és ott megrekedt. Ekkor egyedül a király volt legközelebb a veszedelmes vadhoz. Ezúttal is hű maradt régi hírnevéhez, amit vadásztársai előtt kiérdemelt és bátran közelébe ugratott a vadkannak, amely dühösen védekezett agyarával a támadó kutyákkal szemben. A király most egy jól irányzott lándzsaszúrást intézett a vadkan felé, csakhogy a lova - meghorkanván a vadkan dühös nézésétől - hátralépett s így a szúrás nem lehetett elég erős ahhoz, hogy az állatot megölje. Minthogy a lovat nem bírta újabb támadásra ösztökélni: a király leszállt a hátáról és gyalog közelítette meg az immár végletekig földühösített vadat, kezében azzal a rövid, de rendkívül éles és hegyes karddal, amelyet az akkori vadászok használtak ilyen alkalmakkor.

A hatalmas vadkan ekkor a kutyákat egyszerűen figyelemre sem méltatva, egyenesen a király ellen fordult, aki a lábát erősen megvetve, hegyes kardját a vadkan mellének irányította, hogy a feléje rohanó állat belerohanjon. Csakhogy a király lába a síkos talajon megcsúszott, mégpedig épp abban a kritikus pillanatban, amikor ennek a végzetes szúrásnak kellett volna bekövetkeznie; így történt azután, hogy a kard hegye a vadkan durva sörtepáncélján félrecsúszván: a halálosnak szánt szúrás ártalmatlanul siklott le az állat válláról, ellenben a király, a lendület következtében, hasra vágódott. És ez volt a király szerencséje, mert épp ezzel a mozdulattal kerülte el a vadkan iszonyú döfését és annak csak a tépőfoga érte a király ruháját, ahelyett, hogy az agyara fölhasította volna a hasát vagy a combját. Miután a vadkan a küzdelem hevében néhány lépést még előrerohant, ismét visszafordult és újabb támadásra készült épp abban a pillanatban, amikor a királynak sikerült ismét talpra ugornia.

De íme, ebben a válságos pillanatban, amikor a király élete igazán csak egy hajszálon függött, toppant eléje Quentin Durward, aki lassúbb járású lovával nem bírt lépést tartani a királlyal, de hallván annak kürtszavát, állandóan nyomon követte. Egy pillanat alatt áttekintette a helyzetet s egyetlen hatalmas döféssel halálra sebezte a vadkant. A király ezalatt ismét harckészen állott s most már ő sietett segítségére megmentőjének, amennyiben a vadkant most ő szúrta keresztül a kardjával. Még mielőtt Quentin-hez egyetlen köszönő szót is intézett volna, lemérte az elejtett vad hosszát s azután verejtékes homlokát megtörölve, kalapját egy bokorra akasztotta s a kalapról lecsüngő szent szobrocskák előtt buzgó imádságba fogott. És csak ezután fordult Durward felé:

- Ah, hát te vagy az, ifjú skót barátom! Mondhatom, hogy pályafutásodat, mint vadász, igazán jól kezdted, s Péter mester legalább is még egy olyan jó reggelivel tartozik neked, mint amilyent a liliomhoz címzett fogadóban rendezett számodra. De nini! Mi bajod? Mintha az orrod vére folynék! Miért nem beszélsz? Minthogyha elvesztetted volna jókedvedet és ifjúi lelkesedésedet az udvarnál, ahol pedig annyian megtalálják azt.

Quentin Durward talán már eredetileg volt annyira ravasz, hogy eltalálja a király szájaízét, s kevés, de megkapó szóval azt felelte, hogyha neki egyáltalán kérnie szabad valamit: akkor csak azt kéri, bocsássa meg neki a király azt a bárdolatlan és illetlen magaviseletét, amit akkor tanusított a hatalmas uralkodóval szemben, amikor még fogalma sem lehetett arról, hogy kivel van dolga.

- Csitt! - mondotta parancsoló hangon a király. Vakmerőségedet megbocsátom neked, harcias szellemedre és furfangos eszedre való tekintettel... De azért fogadd meg a tanácsom, fiam! Őrízkedjél a főporkoláb cselvetéseitől, ő igazán kereskedő, aki szoros karkötőkkel és nyakravalókkal kereskedik. De segíts csak föl a lovamra, Quentin! Én jó szívvel vagyok irántad és a javadat akarom. Ne számíts te kívülem senki más jóindulatára, még a nagybátyádéra, sőt Crawford lordéra sem és senkinek meg ne említsd e vadkannal szemben nekem nyujtott segítségedet, mert hogyha valaki azzal dicsekszik, hogy a királyt halálos veszedelemből segítette ki: jutalom helyett kénytelen ezzel az öndicsekvéssel megelégedni.

A király kürtjébe fujt, mire Dunois és néhány szolga legott mellette termett s üdvözölték a királyt e nemes vad elejtése alkalmából, amit a király lelkiismeretfurdalás nélkül tudomásul vett, mintha az a dicséret csakugyan egyedül őt illetné meg. Mert Durward segítségéről csak úgy, mellékesen emlékezett meg. Majd meghagyta Dunois grófnak, intézkedjék, hogy az elejtett vadkant a tours-i Szent Márton-testvérek egyesülete részére küldjék el, hogy azok a közeledő ünnepek alkalmából jobb falathoz jussanak, őt pedig az imájukba foglalják.

- De látta-e valaki közületek ő eminenciáját? - kérdezte a király. Nem szeretném, ha valaki azt az udvariatlanságot követte volna el a személye és azt a tiszteletlenséget a szentegyház irányában, hogy nem kínálta föl neki a lovát, nehogy ő eminenciája gyalog legyen kénytelen bolyongani az erdőben.

- Felséged engedelmével - szólalt meg Quentin, miután észrevette, hogy körülötte mindenki hallgat - én láttam ő eminenciáját, amint távozott az erdőből, mégpedig - lovon.

- Az Isten gondoskodik a saját teremtményeiről! - jegyezte meg a király. Előre uraim, hazafelé! Mára elég volt a vadászatból. Hanem te, Quentin! - fordult most a király Durward felé. Szaladj csak vissza a vadászkésemért, amelyet a küzdelem hevében a helyszínen felejtettem. Te pedig, Dunois, lovagolj csak előre, én is mingyárt utánad megyek.

Lajos király, kinek sokszor egészen jelentéktelen mozdulata mögött valami szándék lappangott, ily módon talált alkalmat arra, hogy Quentin-t részletesebben kifaggassa.

- Kedves fiam - szólt a király Quentin-hez - neked jó szemed van. Meg tudnád nekem mondani: ki volt az, aki a bíborost lóhoz juttatta? Minden valószínűség szerint, az illető idegen lehetett. Mert én is ellovagoltam előtte, anélkül, hogy segítettem volna rajta, annál kevésbé segített rajta más.

- Csak egy pillanatra láthattam ezt a kis lovas csoportot, amely a bíborost kisegítette zavarából - felelte Quentin. - Nekem a kijelölt helyre kellett vágtatva mennem, így hát nem láthattam őket közelebbről. Azt hiszem azonban, hogy a burgundi követ és a kísérete.

- Hah! - kiáltott föl a király. - Hát legyen! Franciaország elég erős, hogy velük szembeszállhasson!

A király ezután kísérete élén visszatért a kastélyba.