Tizenegyedik fejezet

Lajos király türelmesen megvárta, amíg kedvelt testőre az ebédjét elfogyasztotta; az igazság érdekében azonban azt is meg kell jegyezni, hogy viszont Quentin is igyekezett az evéssel, nehogy a király türelmét sokáig próbára tegye, sőt még a király volt az, aki őt bíztatta, hogy csak lakjék jól s az italról se feledkezzék meg - habár ezzel csak csínján szabad bánnia!

- Ha jól laktál fiam, hát most már azután jer utánam! - mondotta a király, megint csak számos folyosón és titkos ajtón át a Roland-csarnokba vezetve Quentin-t. - Jegyezd meg magadnak jól, fiam - mondotta azután szigorú hangon a király - hogy amit eddig láttál és hallottál, arról senkinek semmi szín alatt - még nagybátyádnak és honfitársaidnak sem! egyetlen szót mondanod nem szabad! Emlékeztetőül és bizalmam jeléül, fogadd ezt az aranyláncot!

És e szavak után egy értékes aranyláncot csavart a király Quentin karja körül.

- Nem dicsekvésből mondom - folytatta a király - de módomban van megjutalmazni azokat, akik ki tudják érdemelni bizalmamat. Hogyha azonban valakinek a nyelvét az ilyen lánccal sem bírom megfékezni: akkor van ám az én komám, Tristan l’Hermite főporkoláb birtokában olyan nyakravaló amulette, amely sohasem téveszti el a hatását. - Vigyázz tehát fiam arra, amit mondok neked! Erre a helyre - kívülem és Olivier-n kívül - férfi ma be nem teheti a lábát; de fognak jönni nők, s ha megszólítanak téged, hát felelhetsz a kérdésükre, de mert őrségen vagy: csak röviden, a legszükségesebb szavakra szorítkozva. Te magad nem kérdezel tőlük semmit s beszélgetésbe nem bocsájtkozhatol velük, de hallgasd meg, amit egymás közt beszélgetnek. Erős karjaid, a szemed, a füled és a lelked is az - enyém! Megvásároltam! Ha tehát hallani fogsz tőlük valamit: azt jegyezd meg magadnak jól, jelentsd nekem s azután - felejtsd el! De - megálljunk csak! Még jobb eszmém támadt!... Ide vigyázz! Te csak most jöttél skót hegyeid közül s a mi nyelvünkön még egy szót sem értesz. - Igen, igen, így lesz jobb! Ha szólnak hozzád, hát nem felelsz, mert nem érted meg, s így nem hozhatnak zavarba, ők azonban annál fesztelenebbül beszélgetnek majd egymás közt abban a feltevésben, hogy te úgysem érted meg a beszédüket. Megértettél, fiam?... Akkor hát Isten áldjon meg! Légy okos és hűséges, akkor azután jó barátok leszünk.

A király e szavak után eltünt a falikárpit mögött, Quentin pedig mélyen elgondolkozott mindazokon, amiket ma hallott és látott. És ekkor szinte megborzadt: micsoda dilemma elé kerülhetett volna ő az imént! Leshelyről, titokban Crèvecoeur grófot célba venni és lelőni - ellenkezett a becsületes jellemével; viszont, ha nem engedelmeskedik a király parancsának: akkor vége van!... Majd e komor gondolatok után eszébe ötlött a király legutóbbi parancsa, aminek kapcsán már kellemesebb gondolatok kezdték foglalkoztatni. És ekkor visszaemlékezett arra a feketehajú, szép hajadonra, kinek gyönyörű hangja még most is a fülébe cseng; elhatározta, hogyha ennek a hölgynek ajkáról olyan szavakat hallana, amik annak ártalmára lehetnének: akkor azokat nem árulja el a királynak. Ilyen gondolatokkal elfoglalva, most már nem kellett tartania attól, hogy őrhelyén elalszik, vagy éppen annyira elméláznék, hogy a király ismét észrevétlenül kerülhetne a háta mögé. A legkisebb neszre fölfigyelt s türelmetlenül nézett a bekövetkezendő események elé.

Az egyik ajtó végre megcsikordult - a XV. században még a paloták ajtói sem nyíltak olyan nesztelenül, mint manapság - de nem az az ajtó, amely mögül az imént ismét azt a női hangot hallotta. Kinyílt tehát az ajtó s belépett a terembe egy hölgy másik két hölgy kíséretében, akiknek azonban a kezével intett, hogy távozzanak, míg ő maga tovább folytatta az útját. Bizonytalan, imbolygó járásáról Quentin legott fölismerte Jeanne hercegnőt, aki előtt - mikor az elhaladt mellette - puskájának meghajtásával katonásan tisztelgett. A hercegnő szívélyes mosollyal és könnyed főhajtással köszönte meg a tisztelgést, mely alkalmat Quentin most arra használta föl, hogy a hercegnő arcát jobban szemügyre vegye, mint ahogy ma reggel tehette.

Az arca, noha nem volt csúnyának mondható, nem enyhíthette túlságos mértékben a termet hibáit és fogyatékosságát; csak a szép kék szem kifejezése volt bájos és mintha szenvedésről tanuskodnék. Arcbőre nemcsak hogy halovány, hanem némi sárgás szineződésű, ami gyönge egészségre mutatott; csak éppen a fogsora volt kifogástalan, de már az ajka keskeny és halovány. Lenszinű dús szőke haját komornája vastag fürtökbe fonta és azokkal foglalta keretbe az arcát, aminek ez a hajdísz valami furcsa hatást kölcsönzött. Mindehhez járult még a halványzöld színű ruha, amely azután egészen kísértetiessé tette külső megjelenését.

Mialatt Quentin Jeanne hercegnő megfigyelésével volt elfoglalva, a terem másik végén levő ajtó is kinyílt s másik két hölgy lépett a terembe.

Az egyik hölgyben legott felismerte Quentin azt a fiatal leánykát, aki a liliomhoz címzett vendégfogadóban Péter mester számára felszolgálta a reggelit. Az a titokzatosság, amely a gazdag grófság örökösnőjét övezte, nemkülönben a szép zene és a dal varázsa, e pillanatban százszor szebbé tették őt Quentin szemében, mint amilyennek találta ama bizonyos reggelen, mikor a vendégfogadóban első ízben megpillantotta s amikor őt a fogadós rokonának vélte. A ruhája azonban most is csak olyan egyszerű volt, mint akkor s mély gyászról tanuskodott; fején gyászfátyol, amely azonban hátul volt a hajhoz erősítve, úgy hogy az arcot teljesen födetlenül hagyta. Annál szebb volt a termete, a járása, a szabályos metszésű arca, ragyogó, üde arcbőre s azok az igéző szemek, melyeknek öntudatos, büszke tekintete egész lényét és szépségét fölmagasztosította.

És még hogyha halállal büntették volna is érte: Quentin azzal a katonás tisztelgéssel fogadta ezt a hölgyet és kísérőjét, mint amellyel az imént a vérbeli királyi hercegnőt. Nos, és ez a két hölgy is alighanem nagyon természetesnek találta ezt a tisztelgést, mert azt mindketten olyan arccal fogadták, mintha ahhoz már hozzá volnának szokva. Quentin azonban mégis úgy vette észre, hogy a fiatalabb hölgy, mikor elhaladt mellette, kissé elpirult s a szemét zavarában lesütötte. Csak azzal nem tudott tisztába jönni, vajjon ezt a gyöngéd pirt nem arra a vakmerő idegen ifjúra való visszaemlékezés kergette-e az arcába, aki oly állhatatosan figyelte őt a vendégfogadó toronyszobájának ablakából s vajjon nem a bosszúság kifejezője volt-e az?

A grófkisasszony kisérője szintén gyászruhát viselt és abban a korban volt, amikor a nők görcsösen ragaszkodni szoktak a szépségükhöz, ami az idők multával bizony már halványodni kezd. De a hajdani szépségből még mindig maradt annyi, amennyi elég volt annak bizonyságául: mily bájos lehetett ez a hölgy egykoron, aki elmult diadalaira visszaemlékezvén, magatartásával és büszke föllépésével tette nyilvánvalóvá, hogy további diadalokra még mindig számot tart. Karcsú volt és kecses, s noha a tekintetéből büszkeség sugárzott ki, Quentin tisztelgését mégis bájos és leereszkedő mosollyal viszonozta, miközben valamit súgott a grófkisasszonynak, aki hátra is tekintett a katonára, de azután lesütött szemmel válaszolt valamit az idősb hölgy megjegyzésére.

Quentin is észrevette ezt a futó jelenetet s maga sem tudta, hogyan, de úgy képzelte, mintha e pillanattól kezdve valami titokzatos kapcsolat támadt volna közte és a grófkisasszony közt. Ám ez a gondolat hamarosan elröppent, mert már a másik pillanatban minden figyelmét e két hölgynek a hercegnővel való találkozása és annak körülményei kötötték le.

- Nagyon örvendek, Madame1 szólalt meg az idősb hölgy olyan mosollyal, amiben volt egy kis alig titkolt leereszkedés is, hogy végre egy magunkhoz való és méltó előkelő személyiséggel is találkozhatunk. Őszintén szólva, nekem és unokahugomnak kevés okunk van arra, hogy vendégszereteteért a király iránt lekötelezettséget érezzünk. Ugyan, hugom, ne rángasd hát a ruhám ujját! Amióta e vidéken időzünk, Madame, nem sokkal különben bántak velünk, mint ahogy foglyokkal szokás, s azok után az ismételt meghívások után, amelyekkel idecsábítottak bennünket, hogy ügyünket és személyünket helyezzük Franciaország védelme alá, nos, a legkeresztényibb király mindössze egy nyomorúságos vendégfogadóban jelölt ki számunkra lakást, most pedig ebben a szuette kastélyban egy odut, amit csak napszálltakor szabad elhagynunk, mintha bizony mi ketten denevérek vagy éjjeli baglyok volnánk, amelyeknek napvilágnál való megjelenését rossz jelnek nézik az emberek.

- Véghetetlenül sajnálom - felelte Jeanne hercegnő szinte hebegve zavarában és meglepetésében - hogy eddigelé nem volt módunkban oly bánásmódban részesíteni, mint amilyen méltán megilleti önöket. Unokahugom azonban, remélem, elégedettebb.

- Oh, sokkal, nagyon sokkal elégedettebb vagyok, mint ahogy azt egyáltalán ki tudnám fejezni, Madame! - felelte a grófkisasszony. Én csak védelmet kerestem itt és megtaláltam a magányt és a szigorú titoktartást. Előbbi szállásunkban ránk kényszerített zárkózottság s a még nagyobb magány, amiben most van részünk, csak emeli értékét előttem a király kegyének, amellyel bennünket, szerencsétlen földönfutó menekülteket oltalmába vett.

- Hallgass, te balga leány! - mondotta az idősebb hölgy. Hadd éljünk azzal az alkalommal, hogy egy hozzánk méltó személlyel szemben jól kipanaszkodhatjuk magunkat. Mert én azt a csinos katonát ott, csak szobornak tekintem; úgy látszik, hogy a végtagjait sem bírja mozgatni, sőt talán még a nyelvét sem, vagy legalább is nem beszéli vele a mi nyelvünket. Minthogy tehát a hercegnőn kívül senki más nem érti szavunkat: nyíltan bevallom, hogy én bizony megbántam, hogy idejöttem. Én fényes fogadtatásra, torna- és lovas játékokra, színjátszásra és ünnepségre számítottam, s ezek helyett fogságban tartanak és eldugnak bennünket az emberek szeme elől. Egyedüli társaságunk az a cigány volt, akit a király azért rendelt mellénk, hogy leveleinket flandriai barátainkhoz közvetítse. Igy hát jogosan azt hihetnénk - folytatta a hölgy egyre fokozódó méltatlankodással - hogy a királynak valami politikai célja van velünk, esetleg életfogytiglan fogságban tart, hogy az ősrégi Croye-ház kihaltával annak birtokait magához kaparinthassa! A burgundi herceg mégsem volt ennyire kegyetlen: unokahugomat mindössze férjhez akarta adni - igaz, hogy rossz emberhez.

- Ugy képzelem - jegyezte meg a hercegnő, aki alig bírt néhány szót közbeszólni - hogy a rossz férjnél mégis csak többet ér az - apácafátyol.

- Ha legalább alkalmunk volna választani e kettő közt! - vágott közbe sietve a szaporabeszédű hölgy. Isten a tanum, Madame, hogy én az unokahugom érdekében beszélek csupán, mert ami engem illet: én a magam részéről lemondottam már minden reményről, hogy helyzetem valaha is jobbra fordulhatna. Ön mosolyog, Madame, pedig biztosíthatom, hogy az igazat mondom! Ez azonban még nem mentesíti a királyt, akinek viselkedése és személye is inkább hasonlít az öreg Michaud-hoz, a genti pénzváltóhoz, semmint Nagy Károly leszármazottjához.

- Grófnő, gondolja meg, hogy ön az édesatyámról beszél - jegyezte meg a hercegnő.

- Az ön atyjáról, Madame? - kérdezte a hölgy szinte elcsodálkozva.

- Ugy van, grófnő, az édesatyámról! - ismételte a hercegnő méltósággal. Én Jeanne hercegnő vagyok. De azért ne féljenek hölgyeim - folytatta a hercegnő most már nyugodt udvarias hangon, ami neki sajátja volt - önök nem akarták sérteni atyámat. Én felajánlom önöknek minden befolyásomat, hogy önnek, grófnő és ennek a bájos leánykának elviselhetőbbé tegyem a számüzetés keserűségét. Sajnos azonban, nemsokat tehetek, de ami módomban áll: rendelkezzenek vele!

A szókimondó hölgy, Hameline de Croye grófnő, most már azután mély meghajlással hódolt a királyi hercegnő előtt és nagyon röstelte, hogy ő, aki pedig sokáig időzött királyi udvaroknál s azok szokásait is jól ismeri, így elszólta magát a királyi hercegnő fülehallatára. Bűnbánóan mentegetőzni akart, hogy tévedett a személyben, akivel beszélgetett, de Jeanne hercegnő megvigasztalta és nyugalomra intette szivélyes szavakkal ugyan, de amelyek a francia király leányának ajkairól parancsként hangzottak, amely megtiltotta neki, hogy mentegetőzésről és kimagyarázkodásról, egyáltalán szó essék többé!

A hercegnő egymaga is helyet foglalt s székkel kínálta meg a két hölgyet, akikkel most halk és bizalmas beszélgetésbe merült. A három hölgy oly halk hangon beszélgetett, hogy Quentin most már egy szót sem értett meg beszélgetésükből csak azt vette ki tisztán, hogy a hercegnő inkább a kevés beszédű, szerény modorú grófkisasszony szavaira figyelt, semmint az idősb hölgyére, aki még ezután is szapora beszéddel igyekezett maga felé irányítani a hercegnő figyelmét.

Alig egy negyed óra hosszat tartott ez a halk beszélgetés, mikor a terem tulsó végén az ajtó kitárult s egy férfi lépett utiköpenyben a terembe.

A király szigorú parancsához képest, Quentin legott a férfi elé lépett s felszólította, hogy távozzék!

- Kinek a parancsára! - kérdezte az idegen férfi fölényes hangon.

- A király őfelsége egyenes parancsára, uram! - felelte Quentin határozott hangon. Én azért vagyok itt, hogy a parancsát végrehajtsam.

- De nem - orleáns-i Lajos herceggel szemben! - felelte a jövevény köpenyét szélesen széttárva.

Quentin meghökkent. Hogyan hajtsa ő végre a király parancsát ezzel a vérbeli herceggel szemben, aki a francia trón várományosa s a király leányának vőlegénye?

- Királyi Fenséged hatalma sokkal nagyobb, hogysem én annak ellenszegülni tudnék - felelte Quentin. Engedje tehát remélnem, Fenség, hogy bizonyságot tesz mellettem, hogy én a parancsnak eleget akartam tenni.

- Légy nyugodt, ifjú hős, nem lesz bántódásod! - felelte a herceg útját folytatva a hölgyek felé.

A herceg - mint mondotta - Dunois grófnál ebédelt s ott hallotta, hogy a Roland-csarnokban társaság van; bátor volt tehát a vendégek számát a maga személyével is szaporítani.

Az a futó pir, amely e szavak után Jeanne hercegnő arcán kigyulladt, arra mutatott, hogy a herceg megjelenése nem hatott közömbösen reá. A hercegnő bemutatta vőlegényét a két hölgynek, akik a hercegnek kijáró hódolattal üdvözölték; Jeanne hellyel kínálta meg Lajost és felhívta, hogy vegyen részt a társalgásban.

A herceg azonban nem fogadta el a széket, amelyet menyasszonya neki fölajánlott, hanem valamelyik székről levette a párnát s azt a szép és fiatal Croye grófkisasszony lábai elé rakta le a földre, de úgy, hogy - megőrízve annak látszatát, hogy menyasszonyát nem akarja elhanyagolni - módjában volt figyelmességének túlnyomó részét szép szomszédnőjére pazarolni.

Eleinte úgy látszott, hogy a herceg viselkedését nem veszi zokon Jeanne hercegnő, aki mintha még bátorította volna is vőlegényét; az orléans-i herceg, azonban, aki megszokta azt, hogy a király jelenlétében zokszó nélkül kénytelen tűrni a jármot, eredeti természeténél fogva hajlandóságainak legott szabad folyást engedett, mihelyt ez a kényszer megszünt. Minthogy pedig magas állásánál fogva a közönséges alakiságokon hamarosan és könnyű szerrel túltehette magát: Izabella grófkisasszony szépségére pazarolt bókjai immár annyira hevesek és áradozók voltak, - talán azért is, mert ezúttal a szokottnál többet ivott - hogy azok már szenvedélyesekké váltak, miközben a herceg végkép megfeledkezett arról, hogy a menyasszonya is jelen van.

Ez a hang és ez a modor azonban csak egyetlen személynek tetszett a társaságban: Hameline grófnőnek, akinek szinte hízelgett az a tudat, hogy unokahugának egy vérbeli herceg udvarol, sőt talán már merészebb tervet is forgatott agyában, hiszen Izabella nagy vagyona, szépsége, előkelő származása talán jogosította volna is őt erre, ha nem kellett volna számolni a király akaratával. Annál nagyobb volt Izabella grófkisasszony aggodalma, aki a herceg tüzes udvarlását eleinte nyugodtan tűrte, később azonban esdő pillantásokat vetett Jeanne hercegnő felé, mintha segítségül akarta volna hívni. Ám a herceg hevességén megtört Jeanne minden igyekezete s végre is magára hagyta őt, aki most már még nagyobb hévvel folytatta udvarlását.

Ne feledjük azonban, hogy az itt szereplő személyeken kívül volt ám még valaki jelen a teremben: Quentin, a figyelmen kívül hagyott őrszem, kinek szép álmai a herceg heves udvarlásának láttára úgy szertefoszlottak, mint ahogy a viasz szétfolyik a napsütésben. Izabella grófkisasszony végre is erélyesebb lépésre határozta el magát, hogy véget vessen olyan beszélgetésnek és jelenetnek, amely már neki is kellemetlen volt, és pedig főként azért, mert Jeanne hercegnő zavara, amelyet a herceg viselkedése okozott neki, immár szemmellátható volt. Izabella tehát egyenesen a hercegnő felé fordult s most már erélyes hangon kijelentette, hogy az imént felajánlott védelmét elfogadva arra kéri: győzné meg az orléans-i herceg őfenségét arról, hogy a burgundi asszonyok - noha szellemesség és modor tekintetében a francia nőkkel nem versenyezhetnek - mégsem annyira ostobák, hogy tulságba vitt bókolásban örömöt találjanak.

- Végtelenül sajnálom, grófnő - előzte meg a herceg Jeanne válaszát - hogy ön ugyanabban a beszédben kigúnyolja a burgundi hölgyek szépségét és a francia lovagok őszinteségét. Hogy mi a csodálatunk kifejezésében annyira hirtelenek és áradozók vagyunk: annak oka az, hogy mink úgy szeretünk, ahogy - vívunk; vagyis: nem hideg megfontolással, s a szépnek is éppoly hamar meghódolunk, mint a mily gyorsan kardot rántunk.

- A burgundi nők szépsége éppoly kevéssé számít az efféle diadalokra, mint ahogy a burgundi férfiak képtelenek azt szó nélkül eltűrni! - jegyezte meg Izabella grófnő most már határozottan erélyes és kesernyés hangon.

- Én méltánylom és tisztelem az ön hazafiságát, grófnő - felelte a herceg hévvel - és nem vonom kétségbe végső szavainak igazságát valameddig akad egy burgundi lovag, aki lándzsájával kész annak nyomatékot adni. Ami azonban azt az igazságtalan ítéletet illeti, amit ön, grófnő, a saját hazája asszonyainak szépségére kimondani jónak látott, hát én - önre hivatkozom, grófnő, önnel szemben - önre! Nézzen oda! - kiáltott föl a herceg egy hatalmas tükörre mutatva, amely a velencei köztársaság ajándéka s amely abban az időben nagyon ritka volt még és roppant értékes. Nézzen hát oda és mondja meg: van-e olyan férfi szív, amely annak a szépségnek ellent tudna állni, amely onnan a tükörből tekint le reám!

Jeanne hercegnőre nézve ezzel betelt a mérték: hátrahanyatlott a székén s az a mély sóhaj, amely után elalélt, hamarosan kizökkentette a herceget romantikus álmodozásából.

- Hirtelen fejfájás és rosszullét fogott el - felelte a hercegnő Hameline grófnő kérdésére, miközben szeliden mosolyogni próbált. Azt hiszem, hamarosan elmulik...

Csakhogy a hercegnő egyre fokozódó sápadtsága ezt a reményt meghazudtolta, mire Hameline grófnő segítségért sietett. A herceg az ajkába harapott s átkozta ostoba viselkedését, hogy nem bírt a nyelvére féket rakni; majd elrohant, hogy a szomszéd szobából előhívja a hercegnő cselédjeit, akik azután a szokásos szerekkel igyekeztek aléltságából feléleszteni a hercegnőt, akit azonban mégis csak inkább a hercegnek megszelídült és megbánástól remegő hangja térített magához.

A hercegnő csakugyan hamarosan visszanyerte teljes eszméletét s mikor már a rosszullétnek minden nyoma eltünt: belépett a terembe a - király.

1 A Bourbonok idején a király leányának volt a címe.