Negyedik fejezet

A meglepett és megrémült kastélyőrség egy ideig emberül megállta helyét az ostromlók támadásaival szemben, de a roppant nagy tömeg, amely méhraj módjára özönlött ki a város kapujain keresztül a kastély ostromára megosztotta a figyelmét és gyöngitette ellenálló erejét.

A védő sereg soraiban végre is felütötte a fejét az elégedetlenség, sőt talán az árulás is; némelyek azt kiabálták, hogy megadják magukat, mások hütlenül elhagyták a helyüket és egérutat kerestek, hogyan juthatnának ki a bástyák közül. Sokan a bástyafalakról lezuhantak a sáncárkokba s azok, akik oda nem vesztek, elhányták fegyvereiket s az ostromlók közé elegyedtek. Csak kevesen voltak olyanok, akik a püspök köré gyülekeztek hogy megvédjék a nagy bástyát, ahová a püspök hü embereivel visszavonult; némelyek a sáncmüveken és a tornyokban kisérelték meg az ellentállást. Ezalatt az ostromlók már hatalmukba keritették az udvarokat és a kastély alsóbb helyiségeit, egyuttal zsákmány után kutatva. És ekkor, a legnagyobb kavarodás közepette, egy férfi jelent meg, aki mintha egyenesen keresné a halált, amely elől mások nyakra-főre menekülni igyekeznek és utat akart törni magának a kavargó tömegen keresztül. Aki Quentin Durward skót apródot e vad küzdelmek közepette látta a nélkül, hogy viselkedésének valódi alapokát ismerné - okvetlenül őrjöngő őrültnek tartotta volna; aki azonban az ő inditó okait ismerte és azt méltányolni tudta: olyan nagyra tartotta és olyan magasra becsülte, mint a dalokban megénekelt hősöket!

Minthogy Quentin a kastélyt az ostromolttal ellenkező oldalról közelitette meg, ahol nemrég távoztak belőle, számos menekülő katonával találkozott, akik ijedten tértek ki előle. Mikor azután közelebb ért a kastélyhoz, azt is láthatta, mint ugrálnak le a sáncokról az emberek az árokba, s mint taszitanak le másokat az ostromlók a falakról a mélybe. Ez a látvány azonban dehogy szegte harcikedvét Quentin-nek! Minthogy pedig nem volt ideje hogy csónakot keressen, amellyel az árok vizén átevezhetne, s azon a már ismert kisajtón sem birt bejutni a kastélyba, mert az csak ugy ontotta magából a gyáván megfutamodott püspöki katonákat: Quentin belevetette magát az árokba s egyenesen azt a várkaput akarta elérni, melynek vonóhidja állandóan föl volt huzva. Csak nagynehezen birta kikerülni a fuldoklóknak feléje irányuló kétségbeesett kapkodását, miközben a fölvonóhid felé uszott, s mikor annak közelébe ért, a lelógó lánc segélyével ügyesen fölkapaszkodott a hidig. Már éppen valami szilárd pontot keresett, ahol a lábát megvethetné s a vizből kimászhatna, mikor egy landsknecht véres kardját már a levegőbe emelte, hogy lesujtson rája.

- Hej, pajtás! - kiáltotta Quentin az utolsó pillanatban. - Csak nem ölöd meg saját katonatársad! - Nyujtsd ide inkább a kezed és segits föl a partra!

A katona szó nélkül odanyujtotta neki a kezét s mikor Quentin lába biztos földet ért, parancsoló hangon rárivalt a landsknechtre:

- Gyorsan a nyugoti toronyba! Ha gazdag akarsz lenni! A püspök ott tartja a kincseit.

Ez a szó azután szájról-szájra járt.

- Föl a nyugoti toronyba!.... Ott vannak a kincsek! - orditotta a csőcselék, s mint éhes farkasok, rohantak az emberek a jelzett irányba, tehát épp az ellenkező oldal felé, ahol Quentin igyekezett Izabella szobájába bejutni.

Sikerült ily módon Quentin-nek maga iránt azt a látszatot kelteni, hogy ő is győzők közül való, s mialatt a vad rohanás megindult a nyugoti torony felé, s mialatt az ostromlók ujabb rohamot intéztek a főbástya ellen, ahol a püspököt sejtették: azalatt Quentin jóformán akadály nélkül törtetett keresztül a kerten. Csak egy izben támadt reá három lándzsás katona, de ezeket is leszerelte a jelszóval: »Franciaország! Lüttich szövetségese!« és ugyancsak ez a büvös szó mentette meg őt a márkgróf katonáitól is, akik »Vadkan« orditással rohantak reá, de a varázsszó ezeket is elnémitotta.

Mikor azonban ahhoz a toronyhoz ért, melynek ajtaja Izabella lakosztályába vezetett, borzalom fogta el. Ennek a kisajtónak bejáratát, amelyen át az imént Hameline grófnő és Marthon komorna távozott a kastélyból, most holttestek torlaszolták el. Kettőt hamarosan félrelóditott az utból s már éppen a harmadikat akarta átlépni, mikor a holtnak vélt ember megragadta a kabátja szárnyát és kérte, hogy segitse őt talpra. Quentin azonban tovább akart rohanni, de a halottaiból föltámadt ember nem tágitott s ráorditott:

- Segits pajtás, mert ez a szük páncél bizony még megfojt! Én Pavillon lüttichi szindikus vagyok, a timármester! Ha te a mi csapatunkból való vagy: akkor gazdaggá teszlek: ha ellenség vagy: megvédelmezlek! De ne hagyj itt megfulladnom, mint valami kövér disznót!

Még e nagy fejetlenség és kavarodás közepette is, Quentin legott megértette, hogy ennek a tekintélyes polgárnak nagy hasznát veheti a menekülés alkalmával; talpra segitette tehát és megkérdezte tőle, vajjon megsebesült-e?

- Nem sebesültem meg, - felelte Pavillon, - legalább ugy gondolom. De majd megfulladok!

- Üljön le arra a kőre és fujja ki magát, nemsokára visszatérek - nyugtatta meg őt Quentin.

- De ki vagy te, ifju ember? - kérdezte Pavillon, még mindig a kabát szárnyát szorongatva. - És kinek a pártján vagy?

- Éljen Franciaország! - felelte Quentin s igyekezett kiszabadulni Pavillon keze közül.

- Hogyan?... Hát te vagy az? Az én derék ifju barátom, a francia ijász? Nohát, hogy az Isten e veszedelmek közepette ilyen derék barátot vezérelt az utamba: hát el nem eresztem nem én! Bárhová mégy is pajtás, én nyomon követlek, és hogyha a lüttichi néphadsereg néhány derék katonáját megtalálhatnám, hát segitenék neked. De ezek most ugy szanaszéjjel vannak és annyira szétszóródtak, mint a - borsó! Huj, az áldóját, de rettentő éjszaka volt ez!

Eközben tovább vonszolta magát Quentin nyomában, aki mégis jónak látta, hogy maga is csatlakozzék hozzá s igy meglassitotta lépteit.

A lépcső végén egy előszobába nyitottak be, amely vad fosztogatás jeleit mutatta; a kandalló párkányán álló lámpának kialudni készülő lángja egy holt, vagy legalább is mozdulatlanul heverő emberre vetette gyér fényét. Quentin most erőszakkal szabaditotta ki magát Pavillon keze közül s rohanvást tartott két-három helyiségen keresztül a felé a szoba felé, amelyet a Croye grófnők hálószobájának vélt. Ez a szoba azonban üres volt. Előbb halkan, majd egyre erősbödő hangon kiáltozni kezdte Izabella nevét, de - semmi válasz. Végre a hálószoba egyik oldalfalán, mintha keskeny rést pillantott volna meg, amelyen vékony fénysáv szürődött keresztül. Alaposabb vizsgálat után egy ajtót pillantott meg, amelyet azonban hiába próbált kinyitni; teljes erejéből nekirugaszkodott tehát és sikerült is a bezárt ajtót benyomnia. Egy kis házikápolnába nyitott be, ahol egy nő buzgón imádkozva térdelt a szent Szüz képe előtt, de mikor az ajtót kinyilni látta, ijedtében eszméletlenül terült el a földön.

Quentin egy pillanat alatt a karjaiba vette az alélt hölgyet, s ekkor - oh, mily öröm, mily nagy gyönyör! - Izabella grófkisasszonyra ismert benne! A keblére szoritotta és bátoritotta, hogy térjen magához, mert itt az ő védelmezője, aki felajánlja neki a szivét, a karját s ha kell: egész hadsereggel szembeszáll érte.

- Quentin Durward! - susogta halkan Izabella, mikor eszméletre tért. - Tehát csakugyan maga az? Én már azt hittem, hogy minden jó emberem elhagyott. - Oh, ne... ne hagyjon magamra, Quentin!

- Soha! Soha! - kiáltotta lelkesülten Quentin. - Történjék bármi, én el nem hagyom önt, grófnő, valameddig teljes biztonságban nem tudom.

- Hát valóban érzékeny, megható jelenet! - szólalt meg egy durva, lihegő hang mellettük. - Szerelmi idill, amint látom. Ezt a gyönge kis teremtést csakugyan annyira sajnálom, mintha a saját leányom, a Gertrud volna!

- Ne csak sajnáljon bennünket, hanem tegyen is értünk valamit, Pavillon mester! - felelte Quentin. - Önnek tudnia kell, hogy ezt a hölgyet az önök szövetségese: Lajos francia király bizta reám. Hogyha önök ezt a hölgyet nem védelmezik meg és ha csak egy hajaszála is meggörbül, önök elvesztik a király kegyét. Mindenekelőtt a »szakállas vadkan« karmaitól kell őt megvédenünk!

- No, ez nehezen fog menni! - felelte Pavillon. - Mert ezek a nagy kópé landsknechtek valódi ördögök, akik szünet nélkül szép lányok után szimatolnak. De azért mindent megteszek, ami módomban áll!... De menjünk csak át egy másik szobába, hadd gondolkozzam egy kissé! - Te csak ifju barátom, ezt az ajtót védelmezd addig, amig én az ablakon kitekintek, hátha megpillanthatnék néhány timárlegényt az enyéim közül. Ezek az emberek olyan hüek, mint az a kés, amelyet az övükben viselnek! - De szabadits csak meg, fiam, ettől az átkozott mellvérttől! A saint-tron-i ütközet óta sem volt rajtam s azóta - ha a hollandi mérleg nem csal - teljes három kővel lettem sulyosabb.

Ettől a szük vaspáncéltól való megszabadulás nagy megkönnyebbülést jelentett e derék timármester számára, aki mikor ezt a sulyos fegyverzetet magára öltötte, inkább a Lüttich javát akaró buzgalmának engedelmeskedett, semmint számot vetett volna fegyverforgató képességével. Később derült ki azután, hogy amikor rohamra indultak, akarata ellenére a saját százada sodorta őt magával majd ide, majd oda, végre a kastély udvarára, s mint ahogy a hullámzó tó néha fatörzseket és roncsokat torlaszol össze a partján: ugy sodródott ő is a Croye grófnők lakosztályának ajtaja elé, ahol azután a saját fegyverzetének és reá zuhant két holttestnek a sulya alatt aligha birta volna sokáig szusszal, ha Quentin ki nem szabaditja kinos helyzetéből.

Amily hevesvérü és tüzes vérmérsékletü volt politikusnak Pavillon, éppoly nyugodt, jólelkü s jószivü ember volt, mint polgár; miután a szép grófkisasszonyt Quentin védelmébe ajánlotta, ő azalatt az ablakból igyekezett ismerősöket fölfedezni.

- Lüttich... Lüttich! - kiáltozta Pavillon a jelszót. - Hej! Timárlegények, ide hozzám!

És csakugyan, néhány hü embere máris gyülekezni kezdett hivó szavára, amit valami különös füttyszó követett. Tudniillik minden iparoscéhnek meg volt a maga sajátos füttyjele, amit egymás közt használtak. Hovatovább egész kis őrség verődött össze a derék timárlegényekből, akik az ablak alatt s a kisajtó előtt foglaltak állást.

Ekkorra már mintha szünet állott volna be a küzdelemben. Az ellentállás megszünt s a különféle csapattestek vezetői most azzal voltak elfoglalva, hogy katonáikat a fosztogatástól távol tartsák. A kastély harangja megcsendült, tanácskozásra szólitva a csapatparancsnokokat és hirdetve egyuttal a Schönwald-kastély elestét, mire válaszul megkondult Lüttich város valamennyi harangja. A harangok ércnyelvei mintha ezt zugták volna: »Üdv a győzőknek!«

Az lett volna természetes, ha Mynheer Pavillon most élt volna a helyzet előnyeivel s a saját szakállára intézkedik Izabella és a francia ijász biztonságáról; lehet, hogy följebbvalója iránt való tiszteletből, avagy a saját biztonsága érdekében történt - elég annyi, hogy közvetlen parancsnokát: Peterkin Geislaer hadnagyot hivatta magához, aki hamarosan előkerült valahonnan.

Peterkin hadnagy tömzsi, keménykötésü alak volt, széles ábrázattal, vastag, fekete szemöldökkel, ami éppen nem enyhe kifejezést adott az arcának, amely inkább visszataszitónak volt mondható. Bivalybőrből készült ujjast viselt, széles vállövén hatalmas kés fityegett, a kezében alabárdot tartott.

Pavillon a maga módja szerint humoros szavakkal üdvözölte hadnagyát, aki szintén a maga nyers humorával azt felelte neki, hogy nem hitte volna, hogy a vitéz Pavillon mester a kivivott győzelmet ezen a rejtekhelyen akarja megünnepelni, mikor a haditanácsban csak reá várakoznak.

- Hát csakugyan szükség van ott reám? - kérdezte Pavillon mester elcsodálkozva.

- Természetesen! - felelte a hadnagy - Lüttich városának kiváltságos jogairól tanácskoznak, amelyek sohasem voltak oly nagy veszedelemben, mint most a kivivott - győzelem után!

- Ugyan, Peterkin! - jegyezte meg Pavillon. - Te csak mindig az a bizonyos dörmögő medve maradsz!

- Dörmögő medve? - felelte Peterkin. - Szó sincs róla! Csak azt akarom mondani, hogy ugy ne járjunk, mint a békák, amelyek királyul megválasztották a - gólyát.

- Én még most sem értem, Peterkin, hogy mit akarsz te ezzel mondani! - jegyezte meg Pavillon.

- Hát majd megmagyarázom!... Ez a szakállas vadkan, vagy medve - a márkgróf, alighanem a Schönwald-kastélyban üti föl a táborát, ekkor pedig minden valószinüség szerint, még rosszabb szomszédunk lesz, mint amilyen volt a püspök. Máris minden hatalmat magához ragadott és még csak azon gondolkozik, vajjon hercegnek, avagy - püspöknek neveztesse-e ki magát! De az is szégyen és gyalázat volt még nézni is, hogy bánt el azzal a szegény öreg főpappal!

- No, ezt már én sem helyeslem, Peterkin! - mondotta a derék Pavillon mester. - Én gyülöltem ugyan a püspöksüveget, de nem a fejet, amely azt viselte. - A harcmezőn mi tizen vagyunk egy ellen, igy hát mi az efféléket egyszerüen - nem engedjük meg!

- Tizen ám a harcmezőn, de nem itt, a kastélyban! - felelte a hadnagy. - Ráadásul még Nickel Block, a mészáros és vele együtt az elővárosok csőcseléke, Vilmos márkgrófhoz csatlakozott részint a dinom-dánom és eszem-iszom kedvéért - mert valamennyi boroshordót csapraüttetett - részint pedig régi keletü irigységből irántuk, mint akik kézmüvesek lévén, kiváltságokat élvezünk.

- Peterkin, te! - mondotta türelmetlenül Pavillon mester. - Menjünk tüstént a városba! Egy pillanatig sem maradok itt!

- Csakhogy a hidakat fölhuzták ám! - felelte a hadnagy. - A kapukat is bezárták és landsknechtek szállták meg. Ha erőszakkal igyekszünk utat törni magunknak, akkor azok a fickók, kiknek mesterségük a kardforgatás, bizony ugy fölapritanak bennünket, mint a répát; minket, akik csak vasárnaponként tanuljuk a vivást.

- És miért záratta be a kapukat a becsületes, derék polgárokat miért tart fogságban? - kérdezte Pavillon mester meghökkenve.

- Azt nem tudom - felelte a hadnagy. - Hire jár, hogy a Croye grófnők az ostrom alatt megszöktek. Emiatt ez a szakállas vadkan először dühöngött, mint a vadállat, majd ugy berugott, hogy azt sem tudja, hogy fiu-e, avagy leány!

Pavillon mester tétovázó pillantást vetett Quentinre, mint aki maga sem tudja, hogy mitévő legyen. Quentin, aki minden szóra figyelt, most már csak ugy képzelte a menekülést, hogy megőrizve teljes lélekjelenlétét - bátorságot önt a csüggeteg Pavillon mesterbe.

Quentin tehát bátran, szinte hetykén szólt bele a társalgásba, mint akinek teljes joga van hozzá.

- Sajnálattal veszem észre, Mynheer Pavillon - szólalt meg Quentin - hogy még mindig töpreng és nem tudja, mit kell csinálni hasonló esetben és az adott körülmények közt. Járuljon hát egyenesen Vilmos őrgróf elé és kérje meg, engedjen szabad elvonulást önnek, a hadnagyának, az apródjának és a leányának. Önöket foglyul itt tartani, nincs sem oka, sem joga!

- Én és a hadnagyom?... Az én vagyok meg Peterkin! - okoskodott a derék timármester. - De hol az én apródom?

- Egyelőre - én vagyok az! - felelte bátran Quentin.

- Te?... Hát nem a francia király küldöttje vagy? - kérdezte meghökkenve Pavillon.

- Rendben van, csakhogy az én megbizatásom a lüttichi városi előljáróságnak szól és igy annak én csak Lüttichben tehetek eleget. Hogyha én ily minőségben Vilmos őrgróf elé járulok, szinte bizonyosra vehető, hogy nem ereszt el innen. Nincs tehát más hátra, mint engem a kastélyból titokban - kicsempészni.

- Ez hát rendben volna! - jegyezte meg Pavillon. - De te a leányomról is beszéltél. Az én Gertrudom, remélhetően, teljes egészségben otthon van, Lüttichben, ahová én is teljes szivvel visszavágyódom.

- E lady itt - felelte Quentin - atyjának fogja önt nevezni mindaddig, amig e falak közül ki nem kerültünk.

- Amig csak élek! - kiáltott föl Izabella térdre roskadva s karjaival Pavillon térdét átölelve. - Mindennap imádkozni fogok önért, mint a gyermek a szüleiért, csak el ne hagyjon most, ebben a rettentő helyzetemben. Gondoljon arra, mintha az ön leánya térdelne egy idegen lábai előtt, hogy életének és becsületének megmentéséért könyörögjön...

- Hát csakugyan - felelte a derék timármester, meghatva Izabella szenvedélyes hangon elmondott kérésétől - ugy tünik fel nekem Peterkin, mintha ennek a csinos leányzónak a szemében volna valami az én Gertrudom szende nézéséből. És az a derék ifju, aki olyan hamarosan föltalálta magát és kész volt a tervével - mintha sok tekintetben Gertrud vőlegényéhez hasonlitana. Fogadni mernék bármibe, hogy szerelmük tiszta és becsületes; hát bün-e az, ha én ezt elősegitem?

- Bün és szégyen lenne, ha - nem tennéd meg! - felelte Peterkin hadnagy, aki marcona külseje ellenére derék, jószivü flamand volt, s akit annyira meghatott ez a jelenet, hogy mialatt ezt a kijelentést tette, kabátjának ujjával a könnyeit törölgette.

- De hogyan okoljuk meg azt, hogy az én leányom ebbe a nagy kavarodásba egyáltalán belejuthatott? - kérdezte Pavillon. - Mit keres ő itt?

- Azt, amit a lüttichi asszonyok fele! - válaszolta Peterkin. - Hiszen azok egészen a kastély kapujáig elkisértek bennünket; persze, épp ez volt az az egyedüli hely az egész világon, ahová nekik nem lett volna szabad követniök a férfiakat! Nos, tehát, a te szende leánykád, Gertrud, csak éppen messzebb elkalandozott a többinél.

- Nagyszerü beszéd! - kiáltott föl Quentin lelkesülten. - Csak mindig ilyen bátor beszédre és tanácsra hallgasson, Mynheer Pavillon, s akkor ön fogja elkövetni azokat a nemes cselekedeteket, amilyeneket a világ Nagy Károly óta nem látott! - Ön pedig drága Izabella, teritse magára ezt a fekete fátyolt és bizzék bennünk! Előre, nemes Sire! - tette hozzá Quentin Pavillon felé fordulva.

Mikor azonban tettre került volna a sor, a derék timármesternek mintha eloldozódott volna a bocskorszijja, különféle aggodalmainak adott kifejezést, s megint csak a derék Peterkin hadnagy volt az, aki adott szavának szentségére figyelmeztette.

- De nem lenne-e jobb, ha mi a meglevő haderőnkkel kierőszakolnánk a kijutást a kastélyból? - jegyezte meg Quentin.

Pavillon és Peterkin azonban ellene voltak e tervnek, mert hiszen akkor a saját szövetségeseiket kellett volna megtámadniuk, amire viszont Quentin megjegyezte, hogy ilyen hütlen szövetséges nem érdemli meg a kiméletet. Quentin ajánlatát nem fogadták el ugyan, de azért annak hatása alatt, mintha erélyesebb állásfoglalásra szánták volna el magukat Pavillon és Peterkin, mert elhatározták, hogy bátran, önérzetesen beállitanak a kastély disztermébe, ahol a »szakállas vadkan« a diadalünnepet rendezte, hogy tőle szabad elvonulást kérjenek.

Miközben különféle udvarokon és folyosókon végighaladtak, köröskörül haldoklókat és halottakat láttak heverni szerte-széjjel a földön. Quentin, aki Izabellát támogatta, bátorságot és reményt igyekezett a halálra rémült leányka lelkébe ébreszteni, figyelmeztetvén őt arra is, hogy menekülésük egyedül attól függ: hogyan tudja megóvni lelkierejét és lélekjelenlétét.

- Oh, nem az enyémtől, hanem egyedül az önétől, Quentin! - felelte Izabella. - Hogyha én ennek a rettentő éjszakának veszedelmeitől megszabadulok: sohasem fogom elfelejteni, hogy kinek köszönhetem azt! - De még egy szivességet kérek öntől, Quentin! És esküdjék meg édesanyja emlékére s atyja becsületére, hogy ennek a kérésemnek eleget fog tenni!

- Ugyan mit tudna ön kérni tőlem, amit én ne teljesitenék?

- Tehát: mielőtt én annak a szörnyeteg embernek a kezébe kerülnék, igérje meg, Quentin - a szivembe szurja a tőrét!

Válasz helyett Quentin gyöngéden megszoritotta Izabella kezét, aki hasonló meleg kézszoritással viszonozta azt.

Quentin erős karjára támaszkodva, lépett be Izabella a diszterembe. Pavillon és Peterkin hadnagy, nemkülönben még vagy tiz-tizenkét timár- és szücslegény követték őket. Már messziről felhangzott a vad tivornya hangja, amely inkább illett volna a gonosz szellemek diadalmámorához, akik az emberi nem fölött aratott győzelmüket ünneplik meg most, mint emberi lényekhez, akik valamely sikerült vállalkozás dicsőségére isznak.

És Izabella éppen ebben a pillanatban érezte lelkierejének fokozódását, amit talán a kétségbeesés sugalmazott neki és jött segitségére magára erőszakolt bátorságánál. Quentin Durward is ugy érezte, hogy a veszedelem arányában növekedik az ő rettenthetetlen bátorsága is, mig Pavillon mester és Peterkin hadnagy mint két medve állott meg helyén, mintha cölöphöz kötözték volna őket; ily módon természetesen osztozniuk kellett a vadászat veszedelmeiben.