Kilencedik fejezet

Merész Károly burgundi herceg talán a leghevesebb, a legtürelmetlenebb és a legmeggondolatlanabb fejedelme volt korának, mégis szinte abba a varázslatos körbe érezte magát bezárva, amit Lajos király vont köréje, mikor ez őt, mint a korona hübéresét, személyes megjelenésével tüntette ki.

Fejedelmi palásttal a vállán, s előkelő nemes urak és fényes fegyverzetü lovagok kiséretében lovagolt XI. Lajos király elé. Kisérete csak ugy ragyogott a sok arany és ezüstdisztől; mert amig az angol királyi udvar gazdagságát fölemésztette a York és Lancaster közt duló háboru, a francia udvar fényét Lajos király zsugori takarékoskodása homályositotta el; addig egész Európában a burgundi herceg udvara volt a legfényesebb, a leggazdagabb. Ezzel szemben Lajos király kisérete nagyon is eltörpült s külsejében is nagyon szegényes volt. Már maga a király, kopottas ruhájában, szent szobrocskáktól övezett magastetejü kalapjával fején, nagy ellentéte volt a herceg megjelenésének; amikor pedig a ragyogó pompába öltözött herceg leszállt büszke csatalováról s féltérdre ereszkedett, hogy Lajos kengyelvasát tartva, lesegitse a királyt a lováról - a látvány szinte groteszknek volt mondható.

A két fejedelem kölcsönös üdvözlete csupa bók és baráti szivélyesség; csak éppen hogy - őszinte nem volt. Csakhogy amig a burgundi hercegnek, már természeténél fogva is, igazi érzésének eltitkolása és a barátság szinlelése módfölött nehezére esett ő addig Lajos király alakoskodása és hizelgése annyira természetesnek és őszintének hatott, hogy még a közvetlen környezete sem tudta megkülönböztetni, hogy mikor szinlel és mikor mond igazat.

Lajos király a herceg bizonytalan hangján, magára erőszakolt nyugalmán és ideges mozdulatain hamarosan észrevette, hogy ő ezuttal csakugyan veszedelmes játékra vállalkozott, sőt talán már bánni kezdte, hogy erre a gondolatra jött. Késő bánat! Nem volt más hátra, mint megint csak az alakoskodáshoz folyamodnia, amihez nagyszerüen értett. Tuláradó szavakban adott kifejezést örömének, hogy kipróbált barátságuk, amit muló körülmények egyidőre elhomályositották, a félreértések kimagyarázása után ismét régi, meleg fényében ragyog. Szemrehányást tett önmagának, amiért hamarább nem szánta magát erre a lépésre és hogy személyesen meg nem győzte szeretett rokonát arról, hogy azok a kellemetlen események, amik köztük a barátságot megzavarták, elenyésznek szemben azzal az őszinte szeretettel, amit ő a herceg részéről tapasztalt akkor, amidőn atyja haragja elől a burgundi udvarba volt kénytelen menekülni.

- Szegény boldogult édesapád is - folytatta a király - annyira szeretett, hogy különbséget sem tett köztem és közted, öcsém. Még jól emlékszem, hogy mikor egy izben vadászat alkalmával az erdőben eltévedtem, atyád, Fülöp, szemrehányást tett neked, amiért nem törődtél velem, a bátyáddal.

A burgundi herceg arcvonásai különben is durvák és szigoruak voltak; most azután, hogy mosolyogni próbált - amivel a királynak azt akarta tudtára adni, hogy minden szavát elhitte - az arckifejezése szinte ördögivé vált.

- Hej, te álnok, szemforgató, te! - gondolta magában a herceg. - Szeretném most a szemed közé vágni gonosz tetteidet, amikkel te a mi jóságunkat megháláltad!

- És hogyha a vérrokonság köteléke sem volna elegendő, - folytatta páthosszal a király - hogy sziveinket szorosan összefüzze, akkor utalok még egy másik rokonságra is - az egyházira! Hát nem én tartottam keresztviz alá Mária leányodat, aki éppoly kedves volt nekem, mint a saját leányom! Mikor azután az ég engem áldott meg egy kis fiuval - aki azonban néhány hónap mulva meghalt - akkor viszont a te atyád lett a keresztatyja. Nem, oh, nem, kedves öcsém, soha, de soha nem tudnám elfelejteni azt a sok jóságot, amikkel hercegi atyád, Fülöp és te, öcsém, elhalmoztatok engem és vigasztalni iparkodtatok a számüzetés keserves fájdalmai közepette.

- Felség - mondotta a herceg, aki érezte, hogy már neki is kell valamit mondania - ezeket a csekély szolgálatokat olyan áradozó szavakkal köszöni meg, amelyek messze tulhaladják azokat a szavakat, amiket Burgundiának kellene használnia, hogy azt a megtiszteltetést, amelyben uralkodója részesitette, megköszönje.

- Óh, én még jól emlékszem azokra a szavakra, amikre te most célzást tettél! - felelte a király mosolyogva. - Azt mondottam, hogy: hálául azokért a jótéteményekért, amikkel elhalmoztátok azt a szegény vándort, aki a személyén, feleségén és gyermekén kivül más egyebet fölajánlani nem tudott. Nos, azt hiszem, hogy a zálogért jól megfizettem.

- Távol áll tőlem - felelte a herceg - hogy kétségbe vonjam azt, amit Felséged állitani jónak lát. Csakhogy...

- Csakhogy - azt akarod kérdezni, ugy-e - vajjon cselekedeteim miért nincsenek összhangzásban szavaimmal! Hát majd elmondom: Joachim fiam holtteste burgundi földben pihen, ami pedig a feleségemet illeti, nos, erre vonatkozóan - tekintve az azóta elmult hosszu időt - azt hiszem, nem ragaszkodol ahhoz, hogy szavamat e tekintetben is beváltsam. Ő nem messze innen, Rheims-ben van, és hogyha te ragaszkodol az én igéretemnek betü szerint való beváltásához, hát akár tüstént tiszteletét teheti nálad.

Bármennyire fölháborodott is a herceg Lajos király szinlelt barátkozásának láttára, meg nem állhatta, hogy csodálatos válaszainak hallatára ne nevessen; s miután hosszan és hangosan - hangosabban, mint a hogy abban az időben illendőnek tartották - kinevette magát, azt felelte a herceg, hogy a királyné látogatását kénytelen elháritani magától, a király idősebbik leányát azonban - aki hires volt szépségéről - szivesen látja.

- Még örvendek - felelte a király az ő szokásos kétértelmü mosolyával - hogy kitüntető kegyed nem ifjabb leányom; Jeanne felé fordult, mert az esetben könnyen lándzsatörésre kerülhetett volna a sor közted és az orleáns-i herceg közt, akkor pedig az a szerencsétlenség szakadhatott volna a nyakamba, hogy vagy jó barátot, vagy egy jó rokont lettem volna kénytelen megsiratni.

- Oh, nem... nem, királyi uram! - felelte a herceg - az orleáns-i herceg csak folytassa tovább azt az utat, amelyen elindult. Az oknak, amely miatt én a lándzsámat az orleáns-i hercegével összemérem tisztának és kifogástalannak kell lennie!

Lajos király dehogy is haragudott meg azért, hogy a herceg célzást tett Jeanne leányának rutságára, sőt mulatott rajta, hogy legalább e tekintetben nem szükséges alakoskodnia többé, s a társalgást hamarosan ugy irányitotta, hogy Károly is nagyobb nehézség nélkül tudta megjátszani a szivélyes házigazda szerepét egy tréfáskedvü vendéggel szemben. Igy hát a kölcsönös szeretet hiányát mindketten a bizalmas érintkezés hangjával leplezték el. És ilyen hangulatban vettek részt a peronne-i városházán rendezett banketten, ahol semleges területen érezhették magukat.

De nagy nyugtalanságot okozott a királynak az a körülmény, hogy a herceget több olyan francia nemes ur vette körül, akiket éppen ő üldözött ki a hazájukból, s akik a burgundi udvarnál találtak menedéket. Pedig ő épp ezek miatt kérte, hogy a kastélyban vagy a peronne-i citadellában jelöljenek ki számára szállást, amit a herceg azzal a vigyorgó mosollyal vett helybenhagyóan tudomásul, amiből az ember nem tudta kimagyarázni, vajjon a kárát avagy a javát akarja-e az illetőnek. Mikor azonban a király azt kérte, engedjék meg neki, hogy Crawford skót testőrét maga mellé rendelhesse, ahelyett, hogy az a város kapuja közelében lévő szállásán tétlenül várakozzék, a herceg az ő sajátságos komor hangján és szaggatott szavakkal - miközben a bajuszát pödörgette s a kardját huzogatta ki a hüvelyéből, majd ismét visszacsusztatta - igy felelt:

- Szent Mártonra mondom, hübéruram, hogy nem engedem meg! Végre is, - ahogy az emberek mondják - Felséged hübéresének táborában és városában van; már pedig az én kastélyom, a városom, sőt a népem is az öné; közömbös tehát, vajjon az a skót testőr avagy az én népem őrzi-e a várkapukat. Szent Györgyre mondom, hogy - nem! Peronne szüzi vár - az én gondatlanságom miatt ne veszitse el régi jó hirnevét. A leányokra kell ügyelni, királyi bátyám, hogyha jó hirnevüket meg akarják őrizni.

- Rendben van, kedves rokon - felelte a király - nekem is az a véleményem, mert e kis város jóhirnevének megóvása jobban érdekemben áll, mint neked! Peronne, mint te is tudod, egyike azoknak a Somme-menti városoknak, amelyeket boldogult édesatyád kölcsön pénzért zálogul tartott meg; ha tehát a tartozást visszafizetjük, a várost is vissza lehet váltani. Minthogy pedig én, mint becsületes adós, kötelezettségemet minden irányban hiven meg akarom tartani; néhány öszvért hoztam magammal annyi ezüsttel és arannyal megrakva, amely a te udvartartásod számára, kedves öcsém, három esztendőre is elég lesz.

- Nem fogadom el, kedves bátyám! - felelte kurtán a herceg. - A kiváltás határideje immár lejárt, de különben sem volt szándékában senkinek, hogy ezzel a jogával éljen, mert e városok átengedése volt atyámnak egyedüli jutalma Franciaország részéről azért, amiért nagyatyám meggyilkolását hajlandó volt megtorlatlanul hagyni s Anglia helyett kedves bátyám atyjával kötni szövetséget. És szent Györgyre mondom, hogy ha atyám erre nem vállalkozott volna, akkor bizony Felségednek nemcsak a Somme-mentén, hanem a Loire-on tul sem volnának most városai! Nem, egyetlen téglát sem engedek át, kapnék bár érte annyi aranyat, amennyi annak a sulya! Hála az Istennek s elődeim okosságának és vitézségének - Burgundiának annyi a jövedelme, hogy megfelelő udvartartást vezethet s egy királyt is láthat vendégül, a nélkül, hogy az örökségből egyetlen talpalatnyi földet is kénytelen volna áruba bocsájtani.

- Rendben van, kedves rokon - felelte a király szelid, nyugodt hangon, észre sem véve a herceg heves, szinte fenyegető kézmozdulatait - látom, hogy igaz barátja vagy Franciaországnak, mert nehezen akarsz megválni attól, ami annak jogos tulajdona. - Azért majd közbenjáróra lesz szükség, ha erről az államtanácsban tárgyalni fogunk. - De mondd csak, mi a véleményed Saint-Pol müködéséről?

- Sem Szent Pál, sem Szent Péter, de a kalendárium valamennyi szentje sem fog engem Peronne-ból kiprédikálni! - felelte a herceg.

- Ejh, hiszen te félreértettél engem, öcsém! Én luxemburgi Lajos connétable-ra gondoltam, Saint-Pol grófra, kinek okos fejére szükségünk lenne, hogy köztünk ezeket a nézeteltéréseket kiegyenlitse.

- Burgundi Szent Györgyre mondom - felelte a herceg - csodálkozom, hogy Felséged ennek az embernek a nevét egyáltalán az ajkára veszi! Saint-Pol egyaránt kétszinü politikát folytat Franciaország és Burgundiával szemben, aki állandóan szitotta köztünk az egyenetlenséget, hogy azután a közbenjáró dicsőségében tetszelegjen. Esküszöm, hogy ármányoskodásának véget vetek!

- Nono, ne oly hevesen, kedves öcsém! - jegyezte meg a király mosolyogva és szelid hangon. - Azzal hogy én a connétable fejét óhajtottam, mint a kiegyenlités eszközét, még nem mondottam azt, hogy a - testére is szükségünk van! Az ott maradhat ahol van - Saint-Quentin-ben!

- Hohó! Királyi bátyám! Itt már találkozik a véleményünk! - felelte a herceg ismét azzal a metsző nevetéssel lábával nagyot dobbantva. - Megvallom, hogy ily értelemben magam is szivesen látnám a connétable ur fejét Peronne-ban.

Ilyen és ehhez hasonlóan enyelgő hangon hozta szóba Lajos király a legkomolyabb ügyeket s tárgyaltak róla ketten nemcsak a bankett alatt, hanem még a herceg szállásán is, ahová a tárgyalás szinhelyét később áthelyezték.

A nap is a vége felé közeledett már, s Lajos király a hosszas tárgyalások során s az állandó szinészkedés következtében bizony kimerült. De nem kevésbbé kimerült a herceg, aki egész nap egyebet sem tett, mint kitörni készülő heves érzéseit fojtotta vissza, amiknek máskor bezzeg szabad folyást engedett. Ám alig hogy bucsut vett a királytól, legott visszavonult hálószobájába, ahol azután kitört belőle a sokáig visszatartott keserüség, s bizony sok átok és szitok szállt ez éjszaka valakire, - ahogy Le Glorieux, az udvari bolond később megjegyezte. Csak az udvari bolond tréfái tudták némiképp enyhiteni a herceg bosszuságát, aki most már jóizüen nevetett is, sőt aranypénzzel jutalmazta kedvelt emberét, türte, hogy levetkőztessék s egy serleg füszeres bor elfogyasztása után mély álomba merült.

De bezzeg érdekesebb ennél Lajos király éjszakai szállása!

Lajost, akit a herceg szállásmestere vezetett a kastélyban részére kijelölt lakására, a kapunál ijászokból és egyéb fegyveres katonákból összeállitott őrség várta. Mikor a lováról leszállt, s a szokatlan mély sáncárkon átvezető fölvonóhidon végigment, végignézett az őrség emberein s igy szólt Argentonhoz, aki még több burgundi nemes urral együtt, a kiséretéhez tartozott:

- Ezeknek is Szent András keresztjük van, de az nem azonos az én skót ijászaim keresztjével.

- De épp annyira készek életüket is föláldozni Felséged védelmében, Sire! - felelte Argenton, aki legott elértette a király aggodalmát. - Az András-keresztet viselik diszül, mint egyik láncszemét a burgundi herceg aranygyapjas rendjének.

- Tudom! - jegyezte meg Lajos király, a saját rendjelére mutatva, amelyet udvariasságból maga is fölvett ez alkalomra. - Ennek a rendnek széttéphetetlen láncszemei füznek bennünket össze mint jó barátot és mint rokont egyaránt. - De uraim! - fordult most a kiséretében lévő lovagokhoz. - Ne tovább, csak az alsó udvarig! Nem akarom önöket tovább fárasztani, hiszen már ugyis annyira elhalmoztak engem gyöngéd figyelmességükkel.

- Nekünk azonban parancsunk van a hercegtől - felelte Hymbercourt - hogy Felségedet egészen a szállásáig kisérjük, s reméljük, Felséged megengedi nekünk, hogy urunk parancsát teljesithessük.

- Ilyen jelentéktelen ügyben - mondotta a király - a herceg bizonyára nem veszi rossz néven, ha az én parancsom az övét hatályon kivül helyezi önökkel szemben uraim, mint akik az ő hübéresei. Nem jól érzem magam, fáradt, kimerült vagyok. A tulságosan nagy örömök az embert éppugy megviselik, mint a gondok és a bánat. Holnap azonban sokkal jobban fogom élvezni az önök társaságát, uraim! Kiváltképpen az önét, Argenton ur, aki, mint hallom, krónikása a mai időknek. Minthogy pedig én számitok arra, hogy nevem a történelemben fennmarad: néhány barátságos szavam lenne önhöz, akiről különben azt is hallottam, hogy a tolla kissé - hegyes! - Jó éjszakát, uraim jó éjszakát!

A burgundi nemes urak eltávoztak, a király tehát magára maradt két hü emberével a peronne-i kastély boltives folyosóján, s föltekintett arra a roppant nagy toronyra, amely az épület egyik végét teljesen elfoglalta. A teli hold fényében fürdő hatalmas torony alakjára nézve hasonlitott a londoni citadella fehér tornyához, s állitóan még Nagy Károly idejében épült. A falak rendkivül vastagok s a vasráccsal ellátott ablakok feltünően kicsinyek voltak; a lomha, otromba épülettömb komor, ijesztő árnyékot vetett az udvarra.

- Talán csak nem itt van a szállásom? - kérdezte a király ösztönszerü borzadálytól eltelten.

- Nem itt van a szállása, Sire! - felelte a szürke fürtös udvarmester, aki levett föveggel kisérte utjában a királyt - Isten mentsen! Felséged szobái abban az alacsony épületben vannak, amely közvetlenül a torony mellett van, s ugyanazok, amelyekben János király két éjszakát töltött a poitiers-i ütközet előtt.

- Hm! Rossz előjel! - mormogta a király. - De mi is van hát azzal a toronnyal, miért mondottad, hogy - Isten mentsen?

- Őszintén szólva - magam sem tudom megokolni, mert semmi rosszat nem tudok mondani arról a toronyról - felelte az udvarmester. - Az őrszemek beszélik, hogy éjszakánként fény csillan föl benne és különös zajt hallanak. Magyarázatul szolgálhatna talán az a körülmény, hogy valaha az a torony államfogházul szolgált, s az ott történt dolgokról különféle legendák szállnak szájról-szájra.

Lajos nem is faggatta tovább az udvarmestert; az államfogházak titkának tiszteletben tartása senkinek sem volt annyira érdekében, mint neki! Annak a kisebb épületnek az ajtajában, amely az ő szobáihoz vezetett, a saját testőreiből alakitott kisebb őrség tartott őrszolgálatot - élén leghübb emberével: Crawford lorddal.

- Crawford!... Én hüséges, nemes barátom! - kiáltott föl lelkesülten a király. - Hol voltál ma egész nap? Hát ennyire barátságtalanok ezek a burgundi nemes urak, hogy téged egészen elhanyagoltak? A banketten sem láttalak sehol.

- Szándékosan nem vettem benne részt, Sire! - felelte Crawford. - Az idők velem együtt megváltoztak. Volt idő, amikor Burgundia legjobb ivóival kiállottam a versenyt; most azonban négy pint bor már a fejembe száll. Már pedig a Felséged iránt tartozó kötelességem azt kivánja, hogy én itt mintaképül szolgáljak.

- Te mindig okos és előrelátó voltál - jegyezte meg a király. - Most azonban kisebb a gondod, mert kevesebb a katonád, s az ünnepségektől is könnyebben vissza tudod tartani magad, mint a veszedelmektől.

- Minél kevesebb a katonám, annál több velük a gondom, hogy rendben tartsam őket - felelte Crawford. - Ami pedig az ünnepségeket illeti, nos - vajjon ez a találkozás csakugyan ünnepséggel fog-e végződni, avagy ütközettel: azt csak a jó Isten tudja, meg - Felséged!

- Hát azt hiszed, Crawford, hogy ütközetre is kerülhet a sor? - kérdezte a király tompitott hangon.

- Én nem hiszem, de bárcsak sor kerülne! Jobb félni, mint megijedni. - De mi lesz ma éjszakára a jelszó, Sire?

- Legyen hát: »Burgund« - tiszteletére a házigazdának és a borának, amit te annyira szeretsz.

- Nincs kifogásom sem a herceg, sem a bora ellen, föltéve, hogy mind a kettő - egészséges. - Jó éjszakát, Sire!

A hálószoba ajtajánál Balafré teljesitett őrszolgálatot, akinek intett a király, hogy kövesse. Balafré legott kilépett és járt, mint a büvész által elinditott gépezet, s mikor a szoba közepére ért, dermedten megállott, várva a király parancsát.

Miután a király szolgáit kiparancsolta a szobából, első kérdése az volt, vajjon Balafré tud-e valami hirt unokaöccséről, Quentin Durwardról.

- Tudok, Sire! - felelte fontoskodva Balafré. - Éppen ma este beszéltem egy Charlott nevü szolgával, akit Quentin Lüttichből, vagy valamelyik ahhoz közel fekvő püspöki kastélyból küldött azzal a hirrel, hogy a két grófnőt ott biztonságba helyezte.

- Hála legyen a jóságos Szüznek! - mondotta a király. - Bizonyos vagy benne, megbizhatók a hireid?

- Ennél már csak a halál bizonyosabb, Felség! Ha jól tudom, Charlott szolga leveleket is hozott Felséged számára a grófnőktől.

- Hozd csak ide hamar! A puskádat add át valakinek, talán Oliver-nek!

E szavak után a király kalapja mellől kiválogatta azokat a szobrocskákat, amelyek a Szent Szüzet ábrázolták, maga elé helyezte azokat az asztalra és ájtatos ima közt ünnepélyesen megfogadta, hogy a főoltár előtt levő szekrényt tömör ezüstszekrénnyel cserélteti ki az embrun-i templomban.

Charlott szolga, akit Quentin küldött még Schönwaldt-kastélyból hamarosan előkerült a levelekkel együtt, melyekben a két Croye grófnő megköszöni a királynak szives vendégszeretetét és főként azt, hogy elbocsájtotta őket. Majd arra vonatkozóan kérdezte ki a király a szolgát, vajjon utközben nem érte-e támadás őket. Charlott, aki együgyü ember volt, nagyon zavaros jelentésben adta elő annak a mérkőzésnek a lefolyását, amely az ő derék gascogne-i társának életébe került. Most azután azt kérdezte a király, vajjon történt-e még valami az utazás további során, s nagy érdeklődéssel értesült a szolga jelentéséből, hogy Namur után az utat a Maas folyónak nem a bal, hanem a jobbpartján folytatták Lüttichig. Miután Lajos király a szolgát megjutalmazta s azután elbocsájtotta, arcáról mintha megelégedés tükröződött volna vissza; jobban örült most annak, hogy a két grófnő ellen kieszelt terve nem sikerült, mintha annak sikeréről értesült volna. Nagyot sóhajtott, mint akinek nagy gond esett le a szivéről. Szemét az ég felé forditva, hamarjában ujabb terveken törte a fejét, amelyeknek szerencsés kimenetelére vonatkozóan szerette volna az égi jeleket megfigyelni. E célból tüstént maga elé idézte Galeotti asztrológust, aki késedelem nélkül meg is jelent, s akinek nagy csodálkozására, a király ezuttal szokatlanul barátságosnak mutatkozott. Miután atyai tanitómesterének nevezte, és a leghizelgőbb dicsérettel halmozta el, Lajos király egy értékes gyürüt huzott a csillagász ujjára, aki az egész kihallgatás alatt egyik ámultából a másikba esett. Ilyen szivélyes még sohasem volt hozzá Lajos király!

Galeotti, aki nem tudta, ugyan, hogy minek köszönheti ezt a szokatlan kitüntetést, volt annyira ravasz, hogy meglepetését nem árulta el. A király dicséretét nagyszerényen elháritotta magától, s kijelentette, hogy az nem őt, hanem azt a tudományt illeti, amelynek ő egész életét szentelte; azt a tudományt, amely annyival inkább érdemes a csodálatra, mert csodáit oly gyönge eszköz révén közli az emberiséggel, mint amilyen az ő szerény személye. Igy és ilyen hangulatban, egymással teljesen megelégedve, vált el egymástól a király és a csillagász.

Alig távozott Galeotti, a király kimerülten rogyott le a székre, mig Oliver lábujjhegyen járt-kelt s tett-vett a szobában, előkészitvén a király pihenőhelyét. Szokatlanul hagy levertsége és szótlansága feltünt Olivér-nek is. Még a legrosszabb emberben is föllelhető valami jó: a rabló hü a vezéréhez, s már arra is volt példa, hogy a kegyelt ember szikrányi részvétet érzett uralkodója iránt, akinek mindenét köszönhette. Az ördögi Olivér sem volt annyira sátán, mint amilyennek hitték általában, s a király szokatlan viselkedéséből megértvén azt, hogy annak sorsa most alighanem fordulóponthoz érkezett; szavaiból őszinte sajnálkozás csendült ki, mikor megszólalt:

- Tete-Dieu, Sire! Amint észreveszem, Felséged csatát vesztett, pedig én, aki az egész napot felséged közelében töltöttem, eddig még sohasem láttam oly vitézül megállani a harcmezőn, mint ma!

- A harcmezőn! - felelte a király, ismét a maga sajátos éles, metsző hangján s fölpillantva borbélyára - Pasques-Dieu! Oliver barátom! Mondd inkább ugy, hogy a porondon bikával való viaskodás közben! Mert elvakultabb, dacosabb és dühöngőbb állatot, mint amilyen az én kedves burgundi rokonom - életemben én még nem láttam! De bánom is én! Hogy jól fölingereltem, az bizonyos! De Olivér, te! Örvendezzél velem együtt, amiért flandriai terveim - nem sikerültek, sem a két kóbor grófnőt, sem Lüttichet illetően. Hiszen értesz már engem?

- Őszintén szólva - nem értem, Sire! Lehetetlen, hogy kedvenc terve meghiusulásának örvendjek, ha csak meg nem érteti velem, Felség, honnan ez a Pálfordulás? Mi az oka, hogy óhaja és véleménye ennyire megváltozott?

- Ejh, pedig - egyik sem változott meg, Olivér, - felelte a király - Hanem, Pasques-Dieu! kedves barátom, sokat tanultam a hercegtől. Amikor még csak egyszerüen Charolais grófja volt, én pedig a számüzött francia trónörökös, együtt vadásztunk, álmodoztunk, s követtünk el sok bolond kalandot. Akkor én voltam fölényben fölötte, mint ahogy az erősebb szellem lenyügözi a gyöngébbet. Azóta nagyon megváltozott Károly; - hetyke, követelő, civakodó és okoskodó ember lett belőle. Alig érintettem meg valami témát, legott vissza kellett kapnom a kezem, mintha tüzes vashoz ért volna. Csak éppen hogy megemlitettem, hogy a két Croye grófnőt, mielőtt Lüttichbe érkeztek volna, támadás érhetné, ugy fölfortyant, ha láttad volna, Paques-Dieu! mintha valami istenkáromláson kapott volna rajta. Nem is akarom ismételni, azt, amit ekkor mondott. Csak annyit akarok megjegyezni, hogy én bizony a fejemet félthetném, ha most hire érkezne annak, hogy a te barátodnak, Vilmos márkgrófnak, annak a »szakállas vadkannak«, a mi kettőnk okos terve révén sikerült volna helyzetét előnyös házassággal megszilárditani.

- Nekem nem barátom, Sire! - felelte Oliver önérzettel! - Sem nem barátom, sem nem az én tervem révén, Sire!

- Már pedig ne tagadd, Olivér, a te terved volt, hogy ilyen vőlegényt borotváljunk meg. Te éppen ilyen rossz vőlegényt kivántál Izabellának, akkor is, mikor szerényen magadra céloztál annak idején. De most már mindegy, mert szerencsés fickó az, akinek ez a házasság nem sikerült. Akasztás, kerékbetörés, fölnégyelés - ezek voltak még a legenyhébb szavak, amikkel a herceg jutalmazni akarja azt a férfit, aki Izabella grófkisasszonyt, az ő hübéresét, az ő hercegi engedelme nélkül feleségül veszi.

- Alighanem zavargásoktól félti az ő hü Lüttich városát?

- Természetesen, sőt más egyébtől is - felelte a király. - Mikor azonban arra határoztam el magam, hogy idejöjjek, követeket küldöttem Lüttichbe, hogy a fölkelést egyelőre akadályozzák meg, az én mozgékony és hevesfejü Rouslaer és Pavillon barátaimnak pedig parancsot küldtem, hogy meg ne moccanjanak és csöndben viselkedjenek legalább is addig, amig ennek a peronne-i találkozásnak vége nincs.

- Ahogy Felséged szavaiból megitélhetem - mondotta Oliver - már azzal az eredménnyel is megelégednék, ha e találkozás után Felséged helyzete nem rosszabbodnék. Mint mikor a daru a fejét a róka torkába dugta, s nagyon megörült, hogy a róka nem harapta le. És lekötelezettje lehet Felséged annak a bölcs embernek, aki ezt a tanácsot adta s ilyen reménytelen játékra ösztönözte.

- A játék sikerében mindaddig nem szabad kételkedni, amig nem vesztette el az ember. Sőt ellenkezően: ha nem jön közbe olyasvalami, ami ennek a kész bolondnak a dühét még jobban fölingerli; bizom győzelmemben! És hálás lehetek azért az ötletért is, hogy a két grófnő védelmét egy olyan ifjura biztam, kinek horoszkópja megegyezik az enyémmel, s parancsom ellenére más utirányt választott, ahol elkerülte a szakállas vadkan támadását, engem pedig nagy veszedelemtől szabaditott meg.

- Sire, sok olyan ember akad, akik hajlandók Felségedet ily módon szolgálni! - jegyezte meg Olivér.

- Igen ám - felette a király sietve - csakhogy ez is olyan kivánság lett volna, amelyet a szentek haragjukban teljesitenek. Hát képzeld csak el: mi lett volna akkor, ha annak a szakállas vadkannak a támadása sikerült volna, mialatt én a herceg hatalmában vagyok! Hála az én és Galeotti tudományának, én ezt előreláttam; azaz hogy: nem azt tudtam én előre, hogy Vilmos márkgróf merénylete nem sikerül, hanem csak azt, hogy annak a skót ifjunak a vállalkozása jól fog végződni - reám nézve! - De minek is beszélek én neked a titokzatos égi jelekről, Oliver? Hiszen te még az ördögnél is gonoszabb vagy, akinek a nevét viseled, mert az ördög legalább hisz és reszket, te azonban nem hiszel sem a vallásban, sem a tudományban, s ilyen maradsz, valameddig a sorsod be nem telik, ami pedig - ahogy a horoszkópod és az arckifejezésed mutatja - minden valószinüség szerint az - akasztófa lesz!... De mondd csak Olivér! Azok az intézkedések, amiket ezek itt velünk szemben jónak látnak alkalmazni, nem keltenek valami homályos gyanut benned?

- Uram és parancsolóm! - felelte Olivér. - Felséged és bölcs tudósa a jövendőt a csillagokból és az égi jelekből akarják kiolvasni. Én csak piciny, nyomorult földi féreg vagyok, aki azokat a dolgokat látom meg, amelyek a foglalkozásomhoz tartoznak... Nos, én ugy veszem észre, hogy Felséged itt nem részesül abban a gondos figyelemben, mint amely Felségedet már mint szivesen látott vendéget is, méltán megilletné. A herceg a kimerültség ürügye alatt Felségedet udvaroncaival kisértette hazáig, mig ő csak az utcáig ment el. A szobák hevenyészve vannak berendezve, a kárpitok és a szőnyegek hanyagul elhelyezve, s amint látni méltóztatik, ott az alakok fejjel lefelé lógnak, amott pedig a fák gyökerükkel fölfelé állanak.

- Ejh, puszta véletlen! - felelte a király kedvetlenül. - A sietségben történt. Hát mikor törődtem én ilyen csekélységekkel?

- Magukban véve szóra sem érdemesek - felelte Olivér - de mindenesetre jellemző, mert elárulja a fokát annak a becsülésnek, amelyben Felségednek - legalább ez udvari emberek véleménye szerint - a burgundi herceg részéről része van. Higyje el nekem, Sire, hogyha a herceg őszintén kivánta volna, hogy Felséged fogadtatása minden tekintetben megfelelő és illő legyen, akkor ennek az udvari népnek a buzgósága a több napig tartó munkát rövid percek alatt elvégezte volna. - És még valami! - Olivér ekkor a mosdótálra és a kancsóra mutatott. - Mikor voltak ezek az edények Felséged hálószobájában másból, mint csak - ezüstből?

- Igen! - jegyezte meg a király kényszeredett mosollyal. - Ez az utóbbi észrevétel már nagyon is a te foglalkozásod körébe vág. - Annyi bizonyos, hogy mikor mint menekült és számüzött trónörökös jöttem ide, ugyancsak Károly parancsára arany edényeket raktak elém, mert az ezüstöt nem tartották méltónak a dauphin-hez. Most pedig az ezüstöt méltónak találja a francia királyhoz. - No, de feküdjünk le, Oliver! A kocka el van vetve és most már nincs más hátra, mint férfiasan végigjátszani a játékot, amibe belekezdtünk. A burgundi rokon, mint minden bika, a támadás pillanatában behunyja a szemét, ki kell tehát lesnem, ahogy a burgos-i arénában láttam, ezt a pillanatot - s akkor ez a szörnyállat önként rohan a hatalmamba...