Tizenkettedik fejezet

Mikor Lajos király a teremben megpillantotta az orléans-i herceget, szemöldökét haragosan összeráncolva, magára erőszakolt nyugalommal így szólt hozzá:

- Nos, téged is itt talállak, Lajos? - majd Quentin felé fordulva, szigorú hangon rászólt: - Te pedig szolgálatban vagy itt, vagy nem?

- Bocsásson meg ennek az ifjú katonának, Sire! - mondotta a herceg. A kötelességét ő híven teljesítette. Tudomásomra jutott, hogy Jeanne hercegnő itt van...

- És nem engedelmeskedtél az őrszem figyelmeztetésének, mert itt akartál a leányomnak udvarolni, nemde? - folytatta tovább a király, aki talán önámításból is úgy képzelte, hogy a herceg is éppoly szerelmes, mint a leánya. Dehát szükséges volt azért az én testőrömet parancsom megszegésére bírni? No, de meg kell ezt bocsájtani az olyan ifjú embernek, aki - fülig szerelmes!

A herceg e szavakra fölkapta a fejét, mintha valami észrevétele lett volna a király e megjegyzésére, de az ösztönszerű tisztelet - hogy ne mondjuk: félelem - beléfojtotta a szót.

- Hogy Jeanne egy kissé rosszul érezte magát? - folytatta a király - soh’se törődj vele, majd elmulik! Nyujtsd oda neki a karodat s kísérd a szobájába. Én azalatt a vendég hölgyeket kísérem a szobájukba.

A király szava szinte parancsként hangzott s a herceg annak megfelelően a hercegnőt a csarnok tulsó végén levő ajtó felé kísérte, míg a király, jobbkezéről a kesztyűt lehúzva, Izabella grófkisasszonyt és Hameline grófnőt a csarnok másik végén levő szobájukba vezette. Mikor azután a hölgyek a szobájuk küszöbét átlépték, a király egy darabig megállott a küszöbön, majd mélyen meghajtva magát, a szobát óvatosan bezárta s a hatalmas, nagy kulcsot magához vette. Azután mélyen elgondolkodva, lassú léptekkel Quentin felé tartott, aki - a király korholására elkészülve - nem minden aggodalom nélkül látta őt feléje közeledni.

- Rosszul, nagyon rosszul cselekedtél, fiam! - szólalt meg a király, mikor egy lépésnyi távolságban Quentintől megállt s a tekintetét merően a fiatal katona arcára függesztette. Nagyon rosszul cselekedtél, megérdemled érte a - halált! Ne... ne is védekezzél! Mi dolgod volt neked a herceggel? És egyáltalán az én parancsomon kívül, mit törődtél te mással!

- Felség, engedje meg... hát mit tehettem volna én egyebet? - hebegte zavarában Quentin.

- Hogy mit tehettél volna, ha az őrhelyed előtt erőszakkal akar valaki elhaladni? - mordult rá a király haraggal. Hát mire való a fegyvered? Nyomban meg kellett volna őt támadnod s ha továbbra is ellentáll - hát lelőni! Most pedig távozzál innen! Amott, az első szobában széles lépcsőt találsz, melynek aljában várakozik Oliver. Küld őt ide, hozzám, te pedig menj csak a szállásodra. De hogyha kedves az életed, hát azt ajánlom, hogy el ne járjon ám a szád!

Quentin örvendve ugyan, hogy könnyű szerrel menekült ki a bajból, de viszont megborzadva a király hidegvérű kegyetlenségétől - sietve teljesítette a parancsot és értesítette Oliver-t, aki a lépcső alján, az udvarban várakozott.

Mikor Oliver a király elé lépett, azt gondolataiban mélyen elmerülve találta; s minthogy ezt a lelkiállapotot jól ismerte már, nesztelen léptekkel hátra osont és megvárta, amíg szólítja a király.

- Nos, Oliver - szólalt meg végre a király - a te álmaid úgy szertefoszlottak, mint ahogy elolvad a hó a meleg szél után. Csak azután az a hó ne lavina alakjában temessen el minket!

- Szomorúan vettem tudomásul, Sire, hogy nem jól állunk! - felelte Oliver bánatos hangon.

- Hogy nem jól állunk? - pattant föl a király, idegesen föl s alá lépdelve a teremben. Rosszul állunk, barátom, a lehető legrosszabbul! Hát íme: ez az eredménye a te nagyszerű tanácsodnak, hogy ezt a két szerencsétlen nőt vegyem oltalmamba. Mondom neked, hogy Burgundia készülődik s Angliával szövetségre akar lépni. Eduárd pedig, kinek otthon most semmi dolga, hadseregét azon a szerencsétlen Calais-n keresztül a nyakunkra küldi! Egyenkint majd csak elbánnék én velük - akár hízelgéssel, akár fegyverrel, ha kell, de - együtt, közösen támadnak. Oliver! Ráadásul pedig itt van annak a nyomorult Saint-Pol-nak az árulása! Hát mindennek te vagy az oka, Oliver, aki azt tanácsoltad nekem, hogy fogadjam be azt a két hölgyet és szegődtessem szolgálatukba postai szolgálatra azt a nyomorult cigányt!

- Felség! - felelte Oliver. Indító okaimat jól ismeri. A grófkisasszony birtokai Burgundia és Flandria határán feküsznek, kastélyuk pedig szinte bevehetetlen vár. A grófkisasszony igénye a szomszédos területekre olyan természetű, hogy az bizony nagy gondot okozhatna Burgundiának akkor, ha a grófkisasszony olyan emberhez menne feleségül, aki Franciaország iránt barátságos érzülettel viseltetik.

- Hiszen szó sincs róla: kecsegtető kilátások, s ilyen férjet esetleg találhattunk volna számára. Hanem az az átkozott cigány! De hogy is tudtál nekem ilyen hitetlen pogányt ajánlani, akiben egy szikrányi becsület nincsen!

- Méltóztassék csak visszaemlékezni, Sire, hogy én óvatosságra intettem felségedet vele szemben. Kétségtelen, hogy az a cigány csakugyan közvetített legalább is egy levelet a grófkisasszony rokonaihoz, amelyben arra kérte fel azokat, hogy a segítség megérkeztéig tartsák erősen a kastélyt a burgundi herceg támadásával szemben. Felséged azonban jósoltatott magának a cigány által, aki ily módon bizonyos titkoknak jött a nyomára, amit azután - áruba bocsájtott.

- Szégyellem magam! - mondotta a király. - Szégyellem magam, pedig, mint mondják, ezek a pogány népek azoktól a bölcs kaldeusoktól származnak, akik a csillagok titkát Siraz síkján kémlelték ki.

Oliver, aki jól tudta, hogy Lajos király mennyire babonás, nem is időzött sokáig ennél a pontnál, hanem csak arra a megjegyzésre szorítkozott, hogy az a cigány mégsem lehetett jó próféta, legalább is nem önmaga számára, mert különben nem tért volna vissza Tours-ba, ahol azután a jól megérdemelt akasztófa várta.

- Nos, a cigány elvette méltó jutalmát, de - mi történjék ezzel a két hölggyel? - sóhajtott föl a király. Nemcsak, hogy a burgundiak háborúval fenyegetnek miattuk, hanem jelenlétük még az én családi békességemet is fenyegeti, mert az orléans-i herceg, aki látta őt, bizonyosra veszem, hogy ezután még kevesebb hajlandóságot mutat Jeanne iránt, hogy azt feleségül vegye.

A király és Oliver még hosszasabban meghányták-vetették ezt a fogós ügyet, végre is abban állapodtak meg, hogy legjobb lenne Izabella grófkisasszonyt egy olyan férfihez feleségül adni, aki azután síkra szállna a burgundi birtokok érdekében, titokban azonban Franciaország érdekét szolgálná, noha nyiltan nem vallaná be azt.

- De hol találok én egy olyan barátot? - kérdezte a király. Adjam oda valamelyik megbízhatatlan hűbéresemnek, aki azután hatalomhoz jutva, függetlenítené magát! Hát Dunois, persze, jó lenne, benne megbízhatnék. De - mégsem! A hatalom és a gazdagság de nagyon megváltoztatja az emberek érzületét! Tehát Dunois grófban sem bízhatom...

- De azért vannak még olyan férfiak is - mondotta Oliver édeskés, behízelgő hangon - akik egyedül Felséged kegyétől függenek, akik Felséged pillantása nélkül éppúgy nem tudnának megélni, mint levegő és napfény nélkül. Olyan férfiak, akik...

- Akik hozzád hasonlók, Oliver! - vágott közbe a király. Nem, oh, nem Oliver, a nyilat túlkorán lőtted ki! Azért talán, mert én ennyire leereszkedő vagyok irántad, ne gondold ám, hogy téged alkalmas férjnek tartanálak egy gyönyörű teremtéshez; téged, akinek a hűsége sem egészen kétségbevonhatatlan...

- Felséged olyan igényköveteléseket tulajdonít nekem, amire én okot nem adtam - felelte alázattal Oliver.

- Örvendek, hogy ezt a nyilatkozatot megtetted, Oliver! - mondotta a király. Sokkal okosabb és ravaszabb embernek ismerlek, hogysem erre a rögeszmére képesnek tartanálak téged. Hagyjuk tehát!.. Izabellát nem merem összeházasítani egyik alattvalómmal sem; de nem merem visszaküldeni Burgundiába, sem Angliába, sem Németországba, ahol valószínűen találkozhatnék olyan férfi, aki inkább csatlakoznék Burgundiához, mint Franciaországhoz! Most légy hát okos, Oliver, a te találékony elméd tudna-e valami jó tervet kieszelni?

Oliver többféle tervet terjesztett a király elé, amelyek azonban nem nyerték meg a király tetszését és mindegyik ellen volt valami kifogása. Végül is a király azt ajánlotta, hogy legjobb lenne a Croye grófnőknek tudtukra adni, hogy jól tennék, ha távoznának Franciaországból, amely nem akar miattuk háborúba keveredni Burgundiával.

És Lajos itt egy pokoli tervet eszelt ki!

A sok vőlegényjelölt közt, akiket egyenkint sorra vettek és felsorakoztattak, a király legalkalmasabbnak találta - még elképzelni is borzasztó! - Vilmos márkgrófot, az Ardennek rémét, a kegyetlen rablóvezért, aki - hogyha a Croye-vagyon birtokába juthatna, már hálából is inkább az ő pártjára állana. A két grófnőt tehát néhány hű emberével a határig kísértetné, ahol a már előre értesített Vilmos márkgróf várná és majd tudná a módját, hogyan ejtse hatalmába a szép grófkisasszonyt vagyonával együtt. Most még csak arról tanakodtak, vajjon kire kellene bízni a grófkisasszony kíséretét. Erre nézve is behatóan tárgyaltak, végre is a király Quentin Durward fiatal skót testőrt találta legalkalmasabbnak erre a célra. Oliver egy darabig hallgatott, ami azt jelentette, hogy nem ért egyet a király akaratával.

- Felséged, szokása ellenére, tulságosan megbízik ebben a gyermekben, - jegyezte meg azután Oliver.

- Komoly okom van erre - felelte a király. Előbb azonban halld csak, hogyan képzelem én e terv végrehajtását!... A két grófnőt álruhában, néhány ember kíséretében elküldöm a lüttichi püspökhöz, aki Izabellának rokona s aki a két hölgynek egyelőre menedéket adna a zárdában. De persze, még mielőtt a hölgyek céljukhoz érnének, Vilmos márkgróf mindenre kész csapatával útjukat állja s a hölgyeket elrabolja. Izabellával való házassága révén olyan területek birtokába jut, ahonnan veszedelmessé válhatik nemcsak a lüttichi püspök, hanem a burgundi hercegre nézve is. Az így megerősödött márkgróf azután az elégületlen városok élére állhat s a burgundi herceget úgy sarokba szoríthatja, hogy annak ugyan elmegy a kedve attól, hogy Franciaországnak hadat üzenjen. Nos, hogy tetszik a tervem, Oliver?

- Nagyszerű, Felség! - felelte Oliver gúnyos hangon. Eltekintve természetesen a két hölgy sorsától, amely - az Ardennek vadkanjának karmai közt - bizony egy csöppet sem lesz irígylésre méltó. De hogyha némi csekély árnyalatoktól el lehetne tekinteni, akkor én még alkalmasabbnak tartanám - Tristan l’Hermite főporkolábot, Sire!

- Ugyan hová gondolsz, Oliver! - méltatlankodott a király. Előbb temagad ajánlkoztál, most pedig a főporkolábbal hozakodol elő. Annyi bizonyos, hogy ha jó tanácsra van szükségem, vagy akasztani kell: akkor nagyon hasznosak vagytok nekem ti ketten, de nem vagytok olyan agyagból gyúrva, hogy belőletek grófot csinálhatnék. A csőcseléknek pedig arisztokrata vezér kell! Vilmos márkgróf csakugyan hercegi családból származik. De térjünk a tárgyra!... A két grófnőt tehát minél előbb menekülésre kell ösztönöznünk, amit úgy érünk el leghamarabb, ha azzal ijesztjük meg, hogy ki kell adnom őt a burgundi hercegnek. A te kötelességed lesz Oliver, hogy a márkgrófot idejében értesítsd s közöld vele a helyet és az időpontot, amikor tervét legkönnyebben végrehajthatja... Most pedig azt is megmondom neked, Oliver: miért esett az én választásom arra a fiatal skót katonára! Tudod, mily mély alázattal viseltetem én az áldott Szent Julián iránt - és itt keresztet vetett magára a király. Tegnapelőtt éjjel is buzgón imádkoztam hozzá, vezéreljen én hozzám oly derék és hű idegeneket, akik az én akaratomnak vakon engedelmeskednek s tekintélyemet és hatalmamat az országban megerősítik: ugyanakkor ünnepélyesen megfogadtam a szentnek, hogy én az ilyen idegen férfit az ő nevében oltalmamba veszem és támogatni fogom.

- Azért küldi hát Szent Julián azokat a hosszúlábú skótokat a nyakára, Sire! - jegyezte meg Oliver vakmerően, pedig tudhatta, hogy a babonás király efélékben nem ismer tréfát.

- Te fickó! - torkolta le a borbélyt a király. Nem hiába „ördög” a neved, de méltó is vagy reá. Hogy merészelsz belőlem és Szent Juliánból gúnyt űzni! Szent Juliánra mondom: hogyha csak egy csipetnyivel is kevesebb szükségem volna reád, mint amennyire van: a kastélyom előtt álló vén tölgyfára akasztatnálak föl, amiért ilyen szent dolgokból gúnyt űzöl. De halld csak tovább, te hitetlen pogány!... Alig hunytam le álomra a szemem, megjelent nekem Szent Julián, egy ifjút vezetve kézen, akit bemutatva nekem, azt mondotta, hogy ez az ifjú - miután megmenekül a vízáradat, a kard és a kötél veszedelme elől, szerencsét fog hozni annak számára, akinek ő a pártjára áll, nemkülönben sikerrel fogja végrehajtani azt a vállalkozást, amibe belefog. Másnap reggel - rátaláltam erre az ifjúra... Hazájában csodával határos módon menekült meg a lemészárlástól, tehát a kardtól, itt pedig mindössze két nap leforgása alatt szintén nem mindennapi körülmények közt menekült meg a kiáradt folyó vizéből és a főporkoláb kötelétől. És csakugyan, azóta már igen értékes szolgálatot tett nekem... Én tehát ezt az ifjút, mint Szent Julián küldöttét tekintem s a legnehezebb és legveszedelmesebb szolgálatokra alkalmazom.

E szavak után a király levette kalapját, az annak díszéül szolgáló sok ólomszobrocska közül kiválasztotta Szent Juliánét s azt az asztalra téve: buzgón imádkozott hozzá. Oliver, mert hiszen a király most nem láthatta, gúnyos, megvető pillantással méregette végig jótevőjét... Ilyen volt ő, ez már az ő macskatermészetéhez tartozott.

- Nos, és Quentin Durward - ha szabad magam így kifejezni - hasonlít ahhoz az ifjúhoz, akit álmában látott Felséged! - szólalt meg Oliver, mikor imáját a király befejezte.

- Hajszálig! - felelte a király. De még ezenfelül Galeotti Marzio asztrológus által készíttettem a horoszkópját is, s ekkor kiderült - amit különben magam is sejtettem - hogy ez az idegen ifjú és én - mindketten ugyanazon csillagzat hatása alatt állunk.

De most már Oliver sem mert észrevételt tenni az asztrológia-tudomány ellen, mert tisztában volt azzal, hogy a király e tekintetben még kevésbbé érti a tréfát; sietett tehát kijelenteni, hogy szerinte ez a skót ifjú csakugyan alkalmas lesz arra a feladatra.

- Legföljebb arra lesz gondunk - mondotta a király - hogy kelleténél többet meg ne tudjon a tervünkről. Neki az lesz a kötelessége, hogy a két Croye grófnőt elkísérje a lüttichi püspök székhelyére. Vilmos márkgróf közbenjöttéről természetesen neki nem szabad tudomással bírni; ennek titkába egyedül azt a vezetőt fogjuk beavatni, akit majd te fogsz kiválasztani - esetleg a főporkolábbal együtt.

- Csakhogy - jegyezte meg Oliver - egy a bökkenő! Ahogy én a skótokat ismerem, az az ifjú nem fogja ám összetett kézzel szemlélni a márkgróf beavatkozását, hanem igenis, kardot fog rántani, akkor pedig nem szabadul meg olyan könnyen a haláltól, mint ma reggel.

- Erre is gondoltam - felelte a király. Nos, ha belepusztul: Szent Julián majd küld helyette egy - másikat! Ma feladatának megfelelt: akkor nincs is rá szükség többé. Ezalatt azonban mi sem leszünk tétlenek s miután a két hölgyet menekülésre bírtuk, Crèvecoeur gróffal elhitetjük, hogy a két hölgy azért szökött meg tőlünk titokban, mert valahogy neszét vette, hogy ki akarjuk őket szolgáltatni a burgundi hercegnek.

- Csakhogy Crèvecoeur gróf sem esett a fejelágyára, s a burgundi herceg sem olyan ostoba ám, hogy ennek a mesének hitelt adjon!

- Szent Isten, mily pogány lelkű ez az ember! - fakadt ki a király a folyton okoskodó Oliver ellen. Hát majd színlelek én olyan nagy őszinteséget, hogy el kell hinniök! És annyira leveszem a lábáról a herceget, hogy még arra is képesnek fog tartani engem, hogy fegyvertelenül lovagolok a sátra elé és kíséret nélkül - legföljebb a te ostoba személyed társaságában.

- Én pedig - már megbocsásson, Sire - aki az acélt csak olló alakjában tudom forgatni, legalább egy lándzsás svájci zászlóalj élén vállalkoznék erre a látogatásra tudva azt, hogy a burgundi hercegnek ezer oka van bizonyosnak lenni a felől, hogy Felséged ellenséges érzülettel viseltetik iránta.

- Bolond vagy, koma! - ütötte el tréfásan a király. Ellenére minden igyekezetednek, hogy én téged okos embernek tartsalak. Hát nem tudod felfogni ésszel, hogy a politika sokszor kénytelen az együgyüség látszatát is fölvenni, aminthogy a szerény, igénytelen, félénk külső sokszor oroszlánbátorságot takar! Ha szükségét látnám, akkor bizonyára habozás nélkül megtenném azt, amit föltettem magamban. És számítanék az égiek segítségére is!

E szavakban XI. Lajos király először árulta el azt a rendkívül szilárd elhatározását, hogy veszedelmes, nagy ellenlábasát legyűri; nagy elhatározás volt, amely azonban neki magának is csaknem a vesztét okozta.

Miután a király elküldte Oliver-t, ő maga egyenesen a Croye grófnők szobája felé tartott. Nem sok fáradságába került, hogy a két hölgyet távozásra bírja, akik máris felismerték a helyzetet és tudták, hogy a francia királyi udvar a burgundi herceggel szemben menedéket számukra nem nyujt: csak az ellen volt kifogásuk, hogy a király őket Lüttichbe akarja kísértetni. Esdve kérték tehát Lajost, küldje őket inkább Bretagne-ba vagy Calais-ba, ahol a bretagnei herceg, illetve az angol király védelme alatt biztonságban érezhetnék magukat. Csakhogy ez ajánlatok egyike sem felelt meg a király tervének, miért is egész rábeszélőképességét előszedte, hogy a két grófnőt a maga ajánlatának megnyerje. Ami hosszas tanakodás után végre sikerült is neki.

Tagadhatatlan, hogy a lüttichi püspök hathatós védelmet nyujthatott a menekült hölgyeknek, mert - tekintettel egyházi hatalmára - elég eszköze volt ahhoz, hogy a keresztény hercegekkel szemben a saját akaratának nyomatékot adhasson; másrészt a katonai hatalom is rendelkezésére állott, hogy mindenféle erőszakos támadást sikerrel visszautasítson. Itt csak az okozott némi nehézséget: hogyan érhessék el a hölgyek baj nélkül a püspöki rezidenciát! Erre nézve viszont Lajos nyugtatta meg a hölgyeket azzal, hogy miközben azt a hírt fogja elterjesztetni, hogy a két Croye grófnő éjnek idején Tours-ból megszökött és Bretagne felé menekült: azalatt ő kicsiny, de hű és megbízható kísérettel útnak indítja őket Lüttich felé, levélben és parancsban utasítván az érintendő városok és várak parancsnokait, hogy a hölgyek védelmét minden eszközzel biztosítsák.

A két Croye grófnő - habár lelkükben méltatlankodtak is a barátságtalan, sőt lovagiatlan fogadtatás miatt, nem hogy ellenkezett volna, hanem inkább kapva-kapott a gyors elutazás gondolatán, mi több: arra kérték a királyt, engedje meg nekik, hogy még ma éjjel útra kelhessenek. Hát bizony, lady Hameline máris torkig volt az olyan udvari élettel, amelyben sem udvaroncok nem voltak, akik az ő szépségét méltányolták, sem ünnepségeket nem rendeztek, ahol ragyoghatott volna; Izabella grófnő viszont épp eleget látott Lajos király udvarából, hogy végképp elmenjen tőle a kedve, sőt azzal is tisztában volt, hogyha a burgundi herceg még egyszer erélyesen a sarkára áll: Lajos király okvetlenül kiszolgáltatja őket neki.

Lajos király készségesen beleegyezett a gyors elutazásba, már csak azért is, hogy Crèvecoeur grófot bevégzett tény elé állítsa; de meg azért is, mert attól tartott - és nem ok nélkül - hogy Izabella szépsége bizony még keresztülhúzhatja a számítását s leányától elhódítja a vőlegényét.