Tizennegyedik fejezet

Quentin Durward, aki, a parancshoz híven, az érintkezést mindenkivel kerülte, sebtében dísztelen de kemény páncélt öltött magára a hozzávaló láb- és karvédőmezzel, fejére pedig acélsisakot tett de rostély nélkül valót.

A teljes fölszereléshez szükséges tárgyakat Oliver hozta a szobájába s az ő behízelgő, alattomos mosolyával és modorában azt is tudomására adta, hogy nagybátyja, Balafré, őrszolgálatra van kirendelve, s minden valószinűség szerint azért, nehogy e titkos előkészületek felhívják a figyelmét és kifürkéssze azok célját.

- Nagybátyjával szemben majd elintézzük az ügyet - mondotta Oliver még mindig mosolyogva - és hogyha e kellemes megbízatás elvégzése után szerencsésen visszaérkezik, drága gyermekem: nos, akkor - nem kételkedem - olyan kitüntetés és előmenetel vár önre, amely mentesíti önt annak szükségétől, hogy cselekedeteiről egyáltalán valakinek számot adjon, sőt ellenkezően: majd azok tartoznak önnek számot adni a maguk tetteiről, akiknek ön ma még alárendeltje.

Igy és ilyen hangon beszélt az ördögi Oliver, aki magában, minden valószinűség szerint, annak eshetőségét mérlegelte, hogy az az ifjú, kinek a kezét e beszélgetés alatt oly melegen és szívélyesen szorongatta, megbízatásának végrehajtása alkalmával alighanem a halálát leli, vagy a jobbik esetben fogságba kerül.

Valamivel éjfél előtt Quentin, a kapott parancshoz képest, megjelent a kastély második udvarán s a dauphin-torony alatt - amely, amint mi már tudjuk is, ezidőszerint a Croye grófnők lakásául szolgált - várta a további utasítást. Már itt találta a melléje beosztott katonákat és a lovakat, amelyek a kíséret számára voltak kirendelve immár megrakott két öszvérrel együtt, továbbá három hátaslovat és egy hű komornát, a két grófnő, a maga számára pedig egy pompás csatamént, amelynek acéllal bevont nyerge csak úgy ragyogott a halvány, szende holdsugárban. Ismerkedésül a férfiak egymással egyetlen szót nem váltottak; a katonák mozdulatlanul ültek a nyeregben, s a gyér világításnál Quentin észrevette, hogy valamennyi vértet visel s kezükben hosszú lándzsákat tartanak. Csak hárman voltak, az egyikük azonban halkan és erősen gascogne-i kiejtéssel odasúgta Quentin-nek, hogy a vezetőjük, aki az utat fogja mutatni, majd csak Tours után csatlakozik a menethez.

Ezalatt a torony ablakaiban meg-megcsillant a fény, ami arra mutatott, hogy annak lakói ébren vannak és alighanem előkészületeiket teszik meg. Végre kinyilt a torony ajtaja s azon - egy köpenybe burkolódzó férfi társaságában - három nő lépett ki az udvarra. A hölgyek szó nélkül foglalták el helyüket a számukra kijelölt hátasló nyergében, mialatt kísérőjük, aki gyalog vezette őket és mutatta meg nekik az utat, az elhaladó katonai őrjáratnak megadta a napi tábori jelszót. Igy érkezett a menet a roppant erős körbástyán túl a szabadba, ahol, az a köpenyes férfi, aki eddig a vezetőjük volt, hirtelen megállt és néhány halk szót váltott a menet élén haladó két hölggyel.

- Az ég áldása kísérjen benneteket! Annak ellenére is, ha szándékaitok önzőbbek volnának, mint amilyennek szavaitok után várni lehetne. Kísérjen benneteket az én hű kívánságom: jussatok baj nélkül a lüttichi püspök védelme alá.

Az a hölgy, akihez ezeket a szavakat az a bizonyos férfi intézte, néhány érthetetlen szóval felelt, s mialatt a férfi a sánckapunál visszamaradt, Quentin a hold méla fényénél mintha magát a királyt ismerte volna föl, akit abbeli aggodalma, vajjon vendégei csakugyan pontosan útra keltek-e, arra indított, hogy személyesen legyen jelen az indulásnál, nehogy az őrségek részéről akadály merüljön föl, avagy éppen a hölgyek aggodalmaskodása késleltesse az indulást.

Mikor aztán a menet elhagyta a kastély kijáratát, egy darabig ugyancsak óvatosan kellett tovahaladnia, nehogy farkasvermekbe, kötélhurokba és hasonló kellemes akadályokba ütközzék, amik az idegenek távoltartását célozzák. A gascogne-i lovas azonban kitünően ismerte a dörgést az akadályok e tömkelegében, s egy negyedórai lovaglás után már túl jutottak a Plessis-kastély sövénykerítésén, ahonnan már nem volt messze maga Tours városa.

A hold, amely előbukkant azok mögül a felhők mögül, amelyek eddig eltakarták, pompás fényözönnel árasztotta el a gyönyörű vidéket. Az utasok most láthatták, mint hömpölygeti habjait a királyi Loire Franciaország leggazdagabb rónáján végig, s mint kanyarog tornyok, olajfák és szőllőskertektől koszorúzott magas partok közt. Láthatták Touraine régi fővárosának falait magas kaputornyaival és sáncműveivel, amint a halvány holdfényben fürdött, míg ezen belül emelkedett az a roppant terjedelmű gótikus épülettömb, amelyet még az V. században a szentéletű Perpetuus püspök építtetett s amelyet Nagy Károly és utódai annyi építészeti dísszel ékesítettek, hogy Franciaország egyik legpompásabb templomává lett. És feltünedeztek Saint Gratien templomtornyai s az az erős, komor kastély, amely - a monda szerint - hajdan Valentinián római császár székhelye volt.

Magát Quentint is elbájolta a táj szépsége, melynek vadregényessége a saját hazáját juttatta eszébe; álmodozásából azonban magához térítette az idősebb hölgy hangja, aki ugyancsak erélyes hangon a kis csapat parancsnokával akart beszélni. Lovát legott megsarkantyúzva, Quentin mutatkozott be a hölgyeknek e minőségben s adta meg a választ azokra a kérdésekre, amiket a hölgyek hozzá intéztek.

Hameline grófnő először is megtudakolta tőle a nevét, megkérdezte, hogy milyen állást tölt be, mire Quentin megadta a szükséges fölvilágosítást; majd az iránt érdeklődött, vajjon jártas-e ő ezen a vidéken.

Quentin erre azt felelte, hogy ő ezt a vidéket nem ismeri, de el van látva a kellő utasítással, az első pihenő-állomáson pedig egy olyan vezető fog csatlakozni hozzájuk, aki a kalauzolás tekintetében teljesen jártas; addig is, egy negyedik lovas csatlakozott a menethez, aki a menetet az első pihenő-állomásig kalauzolni fogja.

- Ha nem jártas ezen a vidéken: akkor hát miért választották éppen önt, ifjú barátom, erre a feladatra? - kérdezte Hameline grófnő. És ha nem csalódom: ön azonos azzal az őrtálló katonával, akit a Roland-csarnokban láttam, mikor találkozásunk volt Jeanne hercegnővel. Ön nagyon fiatal még és alighanem nincs meg a kellő tapasztalata az efféle vállalkozáshoz; ezenfelül pedig, úgy látszik, idegen s a nyelvünket is idegen kiejtéssel beszéli.

- Én csak a király parancsának engedelmeskedem, amelyről nekem ítéletet mondanom nem szabad - felelte Quentin.

- És - nemes származású ön?

- Erre a kérdésre már igennel felelhetek.

- És nem azonos ön azzal az ifjúval - szólalt meg most az ifjabbik hölgy - akit akkor láttam először, mikor én a királyt abban a bizonyos vendégfogadóban kiszolgáltam?

Quentin, aki, alighanem szintén bátortalanságból, a hangját halkította, erre a kérdésre is igennel felelt.

- Akkor hát, kedves néném - jegyezte meg Izabella grófkisasszony - bátran rábízhatjuk magunkat ez ifjú védelmére. Legalább is nem látszik olyannak, mint aki odaadta volna magát olyan terv végrehajtására, amely két védtelen nő ellen irányulna.

- Becsületemre mondom, hölgyeim - felelte Quentin önérzetes hangon - és fogadom házunk jó hírnevére és őseim porladó csontjaira, hogy árulásra engem önökkel szemben senki rá nem vehetne, még hogyha Franciaország vagy Skócia léte is forogna kockán!

- Ön derék ifjú és jól beszél - jegyezte meg Hameline grófnő. - Csakhogy mi már megszoktuk a szép beszédet a francia király és emberei részéről! Annak idején épp ezek a szép beszédek indítottak minket arra, hogy Franciaországban keressünk menedéket, amikor még a lüttichi püspök székhelyének elérése jóval kevesebb akadállyal és veszedelmekkel járt volna, s amikor még akár Ulászló királynál, akár Eduárd angol király udvarában oltalmat találhattunk volna. És mi lett a vége a sok ígérgetésnek? Az, hogy egy nyomorúságos vendégfogadóban, hozzánk nem méltó helyen, mint valami tiltott portékát, álnév alatt rejtegetett bennünket. Mikor mink - ahogy te is tudod, Marthon - és ekkor a komornájához fordult - hozzá voltunk szokva, hogy fejdíszünket mennyezet alatt és három lépcső magas emelvényes széken készítsék el, itt a puszta földön álltunk, akárcsak valami közönséges - tejárusleány!

Marthon komorna megerősítette, hogy úrnője valóban a legszomorúbb valót mondotta.

- Oh, bárcsak ez lett volna még a legnagyobb bajunk, kedves néném! - szólalt meg Izabella grófnő. - A pompát még csak nélkülöztem volna.

- De nem bírtuk nélkülözni a társaságot! - vágott közbe Hameline grófnő. - Amiben egyáltalán nem lehetett részünk.

- Még erről is szívesen lemondtam volna kedves néném, - felelte Izabella olyan édes, behízelgő hangon, hogy az ifjú katonának a szívéig hatott - ha tisztességes és magunkhoz méltó magányban élhettünk volna. Én sohasem akartam és sohasem fogom akarni, hogy Franciaország és a hazám közt én miattam háborúra kerüljön a sor, vagy hogy - Isten látja lelkem! - én miattam valaki az életét áldozza föl. Én csak arra kértem engedelmet, hogy a marmonthier-i kolostorba avagy bármelyik hasonló szent helyre vonulhassak vissza.

- Micsoda bolondságokat nem fecsegsz te itt össze-vissza, kedves hugom! - jegyezte meg rosszalóan Hameline grófnő. - Ez a beszéd nem méltó az én nemes bátyám leányához. Még jó, hogy van valaki, aki a nemes Croye-család szellemére sokat tart. Csak annyit mondok neked, kis húgom, hogy amikor első virágzó koromat éltem - alig voltam valamivel idősebb nálad - azokat a híres és nevezetes haflingham-i harcijátékokat az én tiszteletemre rendezték. Négyen állottak ki értem a sorompóba és tizenketten voltak a támadók. Három napig tartott a tornajáték, amely két lovagnak az életébe került; egy másik a hátgerincét törte, másoknak a mellcsontja, a karja vagy a lába tört el. A vágott és zúzott sebeket nem is számítva. Mindezeket a hírnök hirdette ki harsonaszó mellett; de volt is ám becsületük a Croye-család leányainak, mindig! - Oh, édes húgom, ha dicső őseid szellemének csak a felét bírnád: bármelyik királyi udvarnál, ahol a tiszta szerelemre és a fegyver tisztaságára még adnak valamit, módot találnál arra, hogy kedvedért tornajátékot rendezzenek, ahol a te kezed lenne a jutalom éppúgy, mint a te áldott emlékű nagyanyádé a strasszburgi gerelyvetésen, és akkor bizonyára te nyernéd el Európa legjobb bajvívójának szívét, aki azután a Croye-ház jogait meg tudná védelmezni mind a burgundi herceg elnyomatásával, mind pedig Franciaország kárhozatos politikájával szemben.

- Ugyan, kedves néném - mondotta Izabella - hagyja csak! A dajkámtól hallottam, hogy Gottfried rajnai gróf, aki a strasszburgi tornajátékon a legjobb bajvívó volt s éppen azért lett az övé nagyanyánk keze, nem bizonyult jó férjnek s a házasságuk nem volt boldog: örökös volt köztük a perpatvar, mi több: nagyanyánkra a gróf még kezet is emelt.

- Hát miért ne? - felelte a lovagkor szelleme iránt annyira lelkesedni tudó Hameline grófnő. - Ugyan már miért korlátozná erejét otthon az a dicsőséges férfikar, amely megszokta, hogy ütlegeket osztogasson! Nem, oh nem, kedves húgom, én szívesen eltűrném mindennap kétszer is a verést egy olyan embertől, kinek karjától mások is éppúgy félnek, mint ahogy félek én, mintsem hogy legyek a felesége egy olyan gyáva férfinak, aki éppúgy nem meri megverni a feleségét, mint ahogy nem mer kezet emelni másokra.

- Ha ilyen férjet kapott volna kedves néném, hát igazán nem irígyelném érte! - jegyezte meg Izabella. - Habár az ilyen összetört emberi végtagok a tornajátékon még csak tetszenek valahogy: de már otthon, a családi tűzhelynél - nem nyujtanak valami kellemes látványt.

- Igaz ugyan, hogy az ütlegek nem szükségképpen való következményei egy híres kardforgató lovaggal való házasságnak, csak éppen a mi ősünk, az áldott emlékű Gottfried rajnai gróf volt egy kissé durva lelkületű talán azért, mert szerette a jó rajnai bort. - Az igaz lovag bárány a hölgyek közt és oroszlán a küzdőtéren!

Izabella grófkisasszony, aki nem ok nélkül idegenkedett a haflingham-i tornajátékok emlékétől, amivel nagynénje oly gyakran és oly szívesen hozakodott elő, most félbeszakította ezt a beszélgetést, Quentin pedig, jó nevelésű férfiúhoz illő udvariasságból s nehogy jelenléte a hölgyek beszélgetését zavarja, előrelovagolt a vezetőhöz, mintha attól az út irányára vonatkozóan valami kérdezni valója volna.

A hölgyek ezalatt folytatták útjukat, csak néha-néha váltottak egymás közt egy-egy közömbös szót, miközben virradni kezdett. Minthogy pedig a hölgyek immár több óra hosszat ülnek nyeregben, bizonyára fáradtak lehetnek; tudni akarta tehát Quentin, milyen messze van még az első pihenőhely.

- Egy félóra mulva ott leszünk, - felelte a vezető.

- És ott azután más veszi át tőled a kalauzolást? - kérdezte Quentin.

- Igen, az íjász - felelte a vezető. - Az én utaim mindig nyílegyenesek; ha már az út ívbe hajlik, én csak a húr irányába megyek tovább.

A hold eközben lenyugodott, a keleti ég alján felragyogott a hajnalpir s megcsillant annak a kis tónak a tükrében, melynek szélén immár egy jódarab idő óta haladt a menet. Ez a kis tó széles mezőség közepén terült el, amelyen imitt-amott fák és bokrok emelkedtek ki a síkjából, amelyet azért nyilt és szabad síknak kellett tekinteni, mert messze el lehetett látni fölötte s a legmesszebb levő tárgyakat is tisztán ki lehetett venni.

Quentin csak most vette jól szemügyre azt a lovast, aki mellette lovagolt s annak az ütött-kopott, fityegő kalapnak az árnyékában, amely a spanyol paraszt széleskarimájú sombrero-kalapjához volt hasonló, fölismerte mozgékony arcát annak a bizonyos Petit-André-nak, kinek ujjai - méltó társa: Trois-Echelles ujjaival együtt, nem is oly régen, mily kellemetlenül csiklandozták meg a nyakát. Iszonyattal eltelve - amibe azonban némi félelem is vegyült - (mert otthon, a hazájában, a hóhérra babonás irtózattal tekintenek az emberek) s amit a szerencsés megmenekülés sem tudott enyhíteni - szinte ösztönszerű mozdulattal rántotta Quentin a lova fejét jobbra, miközben egy félfordulatot írt le, minek révén mintegy nyolc lábnyi távolságra került utált és megvetett kísérőjétől.

- Ho! Ho! Hó! - kiáltott föl Petit-André. - A mi ifjú katonánk, úgy látszik, még emlékszik reám! Ugyan, kedves bajtárs, soh’se haragudj’ rám! Kiki úgy keresi meg a kenyerét, ahogy tudja. Nincs azon mit szégyelni, ha valaki a kezembe kerül, mert én a mesterségemet épp oly jól végzem, mint akárki más, aki valaha eleven embert holt fára fűzött. És az ég megáldott engem azzal, hogy mindennek ellenére megmaradtam víg fickónak. Ha! Ha! Ha!... - Mulatságos eseteket tudnék én neked elmesélni, amik velem az akasztófa körül történtek; mulatságos eseteket, tréfákat, ha mondom! Olyan jóízűt lehet nevetni ezeken a tréfákon, hogy sokszor sietnem kellett az akasztással, nehogy a fickó halálra nevesse magát s így tegye tönkre mesteri hírnevemet.

E szavak után Petit-André szintén jobbra fordította a lova fejét, hogy Quentin közelébe jusson.

- Ugyan már ne haragudjék, íjász úr! - folytatta tovább a beszédet. - Ami engem illet, én mindig harag és bosszúság nélkül s könnyű szívvel teszek eleget kötelességemnek; sohasem szerettem valakit jobban, mint akkor, amikor én a fojtogató nyakravalómat a nyaka köré kanyarintom, hogy a szent Patibularius-rend lovagjává avassam, ahogy a főporkoláb káplánja, tisztelendő Pater Vaconeldiabolo, a főporkoláb úr védőszentjét nevezi.

- Vissza!... Takarodj innen nyomorult! - kiáltott rá Quentin, mikor ez az utálatos „ítélet-végrehajtó” ismét közeledni próbált hozzá. - Úgy vigyázz magadra, hogy megtanítalak tiszteletben tartani azt a távolságot, amely a tisztességes embert ilyen söpredéktől elválasztja!

- Micsoda hevesvérű ifjú, teringettét! - felelte Petit-André. - Hogyha azt mondotta volna, hogy - becsületes embert - akkor még csak lett volna valami igazság benne; de - tisztességes embert! - te jó ég! hiszen nekem naponkint van ilyenekkel dolgom s ezekkel is éppoly jó és szoros viszonyt tartok fenn, mint önnel, bajtárs! Hát csak csinálja azt, ami éppen tetszik önnek. Ha egyedül óhajt lenni, hát csak - tessék! Pedig van ám egy kis jó auvergne-i borom és szívesen ajánlottam volna föl, hogy igyuk meg a békepoharat - de ön megveti az én szívességemet. Hát csak gorombáskodjék velem, ahogy a kedve tartja; én nem civódom a bajtársaimmal soha, és nem tartok haragot az én légtornászaimmal, víg táncosaimmal - ahogy Jakab mészáros a birkáit nevezi - szóval az olyan emberekkel, akik - mint ahogy Fenséged is! - ott viselik azt a bizonyos jelet a homlokukon. Oh, nem és nem, íjász uram, tegyen velem amit akar: én mindig a szolgálatára fogok állni, s akár személyesen is meggyőződhetik róla, hogy Petit-André, ha uraságod még egyszer a kezébe kerül, a sértést el tudja felejteni.

Ezeket mondva s az egészet egy kifejező kézmozdulattal megtoldva, a lusta ló serkentésére szolgáló „Gyí” - kiáltással Petit-André ismét visszatért az út túlsó oldalára, időt engedve Quentin-nek arra, hogy ezt a csípkedő beszédet, amellyel őt megtraktálta, megeméssze; már amennyire Quentin büszke skót gyomra arra képes volt. Quentin nagy kedvet érzett magában, hogy lándzsája nyelét ezen a gonosz emberen kipróbálja; de azután leküzdötte indulatát, mert megfontolta, hogy ilyen emberrel való civódása sem válnék becsületére és csak rossz vért szülne mindig és mindenkiben, mi több: az adott körülmények közt azt még szolgálati vétségnek is minősíthetnék, aminek pedig esetleg nagyon veszedelmes következménye lehetne. Egyszerűen tehát nagyot nyelt Petit-André-nak a foglalkozására emlékeztető együgyű tréfálkozására pedig azzal vígasztalta magát, hogy a védelmére bízott hölgyek azt úgysem hallhatták meg.

Ily gondolatokba volt éppen Quentin elmélyedve, mikor hirtelen a két hölgy kiáltozására lett figyelmes:

- Odanézzenek! Odanézzenek! Vigyázzanak! Üldöznek bennünket!

Quentin hátranézett s ekkor észrevette, hogy két fegyveres lovag vágtat utánuk, még pedig olyan gyorsan, hogy hamarosan ideérkeznek.

- Alighanem a főporkoláb emberei, - mondotta Quentin, - akik az erdőben körútjukat végzik. Nézz csak oda, Petit-André, kik lehetnek azok!

Petit-André engedelmeskedett s miután tréfás mozdulattal a nyeregben hátrafordult, így felelt:

- Kedves uram, azok ott ni, nem a mi barátaink! Azok nem íjászok és nem a főporkoláb emberei. Mert hogyha a szemem nem csal, a sisakrostélyuk le van eresztve és nyakpáncélt viselnek. Sok bajom is van énnekem ezzel a nyakpáncéllal! A multkor is csaknem egy óra hosszat vesződtem vele, amíg azokat a görbe szegecseket el tudtam távolítani.

- Szép hölgyeim - mondotta Quentin, nem is hederítve többé Petit-Andréra - szíveskedjenek csak előrelovagolni, de ne olyan gyorsan ám, hogy azt hihessék, mintha menekülni akarnának; de azért elég gyorsan, hogy lehetően minél nagyobb térelőnyt nyerjenek annak az akadálynak a révén, amit én most e két embernek mindjárt az útjába fogok gördíteni.

Izabella ránézett Quentin arcára, majd odasúgott valamit a nénjének, aki azután így szólt:

- Mi ketten teljesen megbízunk önben, derék fiatal ember s az ön védelme alatt biztonságban érezzük magunk bármily veszedelemmel szemben inkább, mint annak a vezetőnek a láttára, kinek még a szeméből sem néz ki jó.

- Parancsukra hölgyeim! - felelte Quentin. - Noha azok ott ni, akik felénk tartanak, ketten vannak, s fegyverzetük után ítélve lovagok, azért, hogyha rosszat forgatnak elméjükben, majd megtudják, mire képes egy skót lovag akkor, ha hölgyek védelmére kell síkra szállania. - Hej, katonák! - kiáltott most Quentin lovasai felé fordulva. - Kinek van kedve mellém állni s azzal a két lovaggal esetleg lándzsát törni!

A katonák közül csak az egyik: Bertrand Guyot jelentkezett, aki kijelentette és esküdözött, hogy legyenek azok ott ketten akár Artur király „kerek asztalának” vitézei: Gascogne becsületéért szembeszáll velük.

Ezalatt a két lovag utólérte a menet végét, ahol azonban Quentin és bátor társa, Bertrand Guyot már várta őket. A két lovag csiszolt acélból való, pompás felszerelést viselt, de jelmondat nélkül, amiről kilétüket fel lehetett volna ismerni.

Mikor már egészen közel értek, az egyik lovag odakiáltott Quentin-nek:

- Hej, apród, helyet nekünk! Azért jövünk, hogy titeket fölváltsunk, mert ez a megbízatás már meghaladja a te munkakörödet és rangodat. Hadd vegyük át tehát e hölgyek őrízetét, amihez mi mégis csak jobban értünk, s különben is tudomásunk van arról, hogy maguk a hölgyek is elégedetlenek, mert úgy bántok velük, mintha foglyok volnának.

- Erre a fölhívásra, uraim, feleletem az, hogy én itt a királyom által reám rótt kötelességet teljesítem. De különben is: bármennyire méltatlan volnék is én erre a feladatra: a hölgyek saját jó szántukból helyezték magukat az én védelmem alá.

- Hogyan? - kiáltotta az egyik lovag. - Te, vándor koldus, te akarsz szembeszállni fegyveres lovagokkal?

- Minden esetre tiltakozom! - felelte nyugodtan Quentin. - Az önök fellépése sértő és tisztességtelen, s legyen bár rang tekintetében különbség köztünk - ami azonban még nem bizonyos - ez a különbség az önök udvariatlan viselkedése következtében - megszünt. Kard ki, kard! Avagy inkább lándzsát parancsolnak az urak? Ez esetben engedjenek utat a nekifutásnak.

A két lovag visszavonult és mintegy százötven rőfnyi távolságra hátrált, mialatt Quentin a hölgyek felé tekintett, mintha egy-egy mosolyt várna tőlük bátorításul, s mikor azok lobogó zsebkendőjét megpillantotta, a két lovag a nekifutáshoz szükséges távolságot már elérte.

A gascogne-i legényt magához intve, Quentin megsarkantyúzta a lovát s a négy lovas teljes vágtatásban épp a térség közepén csapott össze. Az összecsapás a gascognei hősre nézve szerencsétlenül végződött, mert ellenfele, aki lándzsájával egyenesen az arcát vette célba, amelyet sisakrostély hiányában mi sem védett - a szemét találta el, amelyen át a lándzsa hegye az agyba hatolván: a szerencsétlen ember holtan bukott le lováról.

Noha Quentin arcát sem védte sisakrostély, az összecsapás pillanatában oly ügyesen kerülte ki a szúrást, hogy a lándzsa hegye érintette ugyan az arcát, de nyomban le is csúszott és a jobb válla fölött siklott el ártalmatlanul, az ő lándzsája azonban oly erővel érte ellenfele mellét, hogy azt kiemelte a nyeregből. Quentin már a másik pillanatban leugrott a lóról, hogy ellenfele fejéről a sisakot lerántsa, de a másik lovag épp oly gyors volt ám s a földön fekvő társát testével védelmezve így szólt:

- Az Isten szent nevére és Szent Mártonra kérlek, ülj csak föl a lovadra és pusztulj innen asszonyostól és leányostól együtt, de tüstént! Ventre Saint Gris!1 Ez az asszonynép úgyis elég bajt okozott már nekünk.

- Én azonban, lovag úr engedelmével, tudni akarom, hogy ki ölte meg a társamat! - mondotta Quentin, akire a lovag erélyes szavai érezhetően nagy hatással voltak.

- Azt ugyan életedben sohasem fogod megtudni! - felelte a lovag! Eredj az utadra, amíg jó dolgod van, kedves barátom! Ha elég könnyelműek voltunk is, hogy titeket megtámadjunk, hát megbűnhődtünk érte, mi húztuk a rövidebbet. Te ugyanis olyan nagy bajt okoztál most, amivel nem ér föl nemcsak a te életed, hanem az egész karavánodé együttvéve. De ha nem tágítasz és mindenáron azt akarod, hát - nesze, itt van kamatostól!

A lovag ugyanis, mikor észrevette, hogy Quentin a kardjához kap, ezt megelőzve, kardjával akkorát vágott annak sisakjára, amilyet az még sohasem látott - pedig olyan országból való volt, ahol adtak is, kaptak is hatalmas ütlegeket - s amilyenről csak a legendákból olvasott. A kard, mint villámcsapás érte a sisakját, amelyet úgy kettéhasított, hogy még a feje is megsérült. Aléltan rogyott össze Quentin az irtózatos csapás alatt és most már igazán csak a lovag irgalmától függött, hogy meghagyja-e neki az életét, avagy még egy másik vágással elvágja neki az életfonalát. Vajjon Quentin fiatalsága iránt való szánalomból, vagy bátorsága iránt való csodálatból, avagy éppen a derék harcos iránt való nemes indulatból történt-e, elég annyi, hogy a lovag türtőztette magát és nem élt az alkalommal, hogy ellenfelét végképp elintézze.

Csakhogy időközben Quentin magához tért, hirtelen talpra ugrott és oly elszántsággal rohant ellenfelére, amely arra mutatott, hogy vagy győz, vagy meghal. De megvolt ám hozzá nemcsak a bátorsága, hanem a lélekjelenléte is. Nehogy még ily irtózatos csapás érje, ezúttal élt azzal az előnnyel, amit fiatalos rugalmassága és könnyebb fegyverzete nyujtott neki, s ellenfelét oly meglepetésszerűen és gyorsan támadta meg különféle irányból, hogy súlyos fegyverzetében az a legnagyobb fáradsággal és nem minden erőkifejtés nélkül tudta csak kivédeni az ifjú Quentin heves támadásait.

Quentin nemeslelkű ellenfele hiába kiáltotta oda neki: hagyja abba a küzdelmet, amire köztük nincsen ok és csak kényszerhelyzetben volt, mikor őt megsebezte - a hiúságában megsértett ifjú, hogy pillanatnyi vereségét jóvátegye, villámgyorsan támadt hol a kard élével, hol a hegyével, miközben éber szemmel figyelte minden mozdulatát ellenfelének, kinek erőbeli fölényéről oly rettentő bizonyítéka volt.

- Vigyen az ördög, te csökönyös, vakmerő fickó, te! - mormogta a lovag. - Már látom, hogy addig nem lesz nyugtod, amíg még egyszer fejbe nem kólintlak!

E szavak után a lovag, türelmét vesztve, taktikát változtatott s úgy színlelte, hogy csak a védekezésre szorítkozik, hogy Quentin csapásait kivédje, föltett szándéka azonban az volt - s ezt a célját végre is alighanem elérte volna - hogy abban a pillanatban, amelyben az ifjú hős akár fáradtságában, akár vigyázatlanul valamely testrészét védtlenül hagyja: egyetlen vágással véget vet ennek az áldatlan küzdelemnek.

Csakhogy a sors - másképp akarta.

Mikor a párbaj épp a leghevesebben és legelkeseredettebben folyt, egy tekintélyes számú lovas csapat ugratott elő, melynek vezetője harsogó hangon odakiáltott nekik:

- A király nevében! Állj!

A két harcos fél leeresztette a kardját, s Quentin ekkor nagy bámulatára a lovas csapat élén - kapitányát, Crawford lordot ismerte föl, aki ily módon vetett véget a párbajának. Két-három emberével köztük volt Tristan l’Hermite főporkoláb is, úgy hogy a lovas csapat körülbelül húsz emberből állhatott.

1 Káromkodás. Körülbelül annyi, mint: „Mennydörgős adta!”