Tizedik fejezet
Alighogy Quentin benyitott kicsiny cellájába, hogy ruhát váltson, Balafré rontott be hozzá, aki minden valószinűség szerint, unokaöccsének vadászkalandja felől óhajtott megtudni közelebbi részleteket. Quentin, aki azóta alaposabban megismerte nagybátyát, tisztában volt azzal, hogy Balafré kíváncsisága jóval nagyobb, mint az - esze. Nagyon óvatosan felelgetett tehát kérdéseire, s úgy adta elő a dolgot, hogy neki voltaképpen semmi szerepe nem volt, mert a vadkant a király egyedül ölte meg. Tétlenségét azzal magyarázta ki, hogy a vadászati szabályok szerint illetlenség lett volna, ha arra a vadra veti magát, amelyet már másvalaki akar elejteni - föltéve, hogy az illető kifejezetten nem kéri a segítségét.
Alighogy ezt a magyarázatot Quentin befejezte, már alkalma nyílt arra, hogy örülhessen: mily jól tette, hogy nagybátyja faggatására nem vallotta be a való tényállást! E pillanatban ugyanis halk kopogtatás hangzott az ajtó felől; kinyílt az ajtó s belépett - Oliver Dain, a borbély, a „szakállnyíró”, Dain, le mauvais - a gonosz - vagy: Dain le Diable - az ördög, mely nevek alatt jól ismerte őt mindenki a környéken.
Ezt az ügyes, furfangos, de teljesen lelkiismeret nélkül való férfiút, külsőleg mi már ismerjük; jellemét talán a hízelgő és alattomos macskáéhoz lehetne legtalálóbban hasonlítani, amely vagy alvást színlelve vagy nesztelen léptekkel hasmánt csúszik végig a szobán, s a szerencsétlen egeret hirtelen nyakon csípi; vagy amely bizalmat keltően hozzádörgölődik az emberhez, s mikor annak teljes bizalmát megnyerte: ráugrik s azon a helyen, ahol az imént hízelegve nyaldosta a kezét, megmarja...
Meggörbedt háttal s alázatos tekintettel nyitott be s beszéde olyan mézes-mázos volt, hogy aki hallotta, azt hitte volna, hogy valami nagy, valami fontos kérése van Balafréhoz, akinek szerencsét kívánt abból az alkalomból, hogy derék unokaöccse annyira kitüntette magát a mai vadászaton, hogy az még a királynak is feltünt. Itt azután elhallgatott a ravasz ember és majd Balafréra, majd pedig Quentinre sunyított és várta a hatást. Balafré szólalt meg és szerencsétlen véletlennek mondotta, hogy abban a pillanatban az öccse és nem ő lehetett a király mellett, mert ő bizony habozás nélkül leszúrta volna a vadkant, nem úgy mint ahogy épp az imént az öccsétől hallotta - Quentin tétlenül nézte, mint viaskodik a király életre-halálra a vadkannal.
- De szolgáljon ez az eset például őfelségének - folytatta Balafré szenvedélyesen - hogy máskor az olyan embert, mint amilyen én vagyok, jobb lóra ültessen, mert hát hogyan is tudtam volna én a király normandiai pompás lovát az én flamand taligáslovammal nyomon követni! Hiába sarkantyúztam én azt a lusta dögöt, hogy mind a két oldalába lyukat vertem: csak nem akarta gyorsabban szedni a lábait! Oliver mester, erről tegyen említést őfelségének!
Oliver mester határozott válasz helyett olyasféle pillantást vetett a hangos Balafrére, amelyből az azt is kiolvashatta, hogy majd gondja lesz reá; de viszont ez a pillantás azt is jelenthette, hogy - eszemágában sincs! De annál határozottabb volt az a kutató pillantás, amit Oliver Quentin-re vetett s akihez kétértelmű mosollyal így szólt:
- Hát nálatok, Skóciában, az a szokás, ifjú barátom, hogy cserben hagyjátok a veszély pillanatában az uralkodót, a helyett, hogy segítségére sietnétek?
- Úgy van, nálunk az a szokás, hogy e nemes szórakozás közepette nem tukmáljuk reá a segítségünket, mikor maga is tud segíteni magán! - felelte Quentin most már még inkább elszánva arra, hogy erről a témáról behatóbban nyilatkozni nem fog. - Minekünk, skótoknak, az a véleményünk, hogy az uralkodónak a vadászatnak nemcsak az örömeiből, hanem a vele járó veszedelmekből is ki kell vennie a maga részét. Hát lenne-e egyáltalán öröm és szórakozás a vadászatban, ha nem járna fáradsággal és veszedelemmel!
Balafré természetesen most még jobban felháborodott öccse beszédén s elégedetlenségének szemrehányó szavakban adott kifejezést, de annál nagyobb volt csodálkozása, mikor Oliver, jelentős sunyi pillantás után így szólt:
- Már pedig, Signor Balafré, a király nemcsak, hogy nem elégedetlen az ön unokaöccsével, hanem ellenkezően: ma délutánra egy igen fontos szolgálat teljesítésére szemelte ki őt!
- Őt... őt... szemelte ki a király? - szörnyűködött Balafré. - Talán bizony azt akarja mondani, Oliver mester, hogy engem... engem jelölt ki arra a fontos szolgálatra!
- Megmondottam és ismételhetem is! - felelte a borbély most már még határozottabb hangon. - A király fontos megbízatást tartogat Quentin Durward számára!
- És miért? Mi okból? Hadd hallom az okát! - faggatta Balafré a borbélyt. - S miért esett a király választása épp erre a gyerekre és miért nem én reám?
- Azt csak egyedül őfelsége tudná megmondani! - felelte egykedvűen Oliver. - Minden valószinűség szerint, őfelségének valami szándéka van, aminek jobban megfelel olyan ifjú, mint az ön unokaöccse, semmint olyan tapasztalt harcos, mint ön, Signor Balafré! Hamar tehát, ifjú ember, vegye föl a fölszerelését és vegye magához a muskétáját is, mert őrt fog állani.
Balafré sehogysem bírt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a király nem őt, hanem jóformán még gyermek unokaöccsét jelölte ki arra a fontos szolgálatra, amit a borbély közelebbről megjelölni nem akart. Balafré, aki különben nem volt irígy vagy féltékeny természetű, most már buzgón segédkezett öccsének a felkészülésben s még ki is oktatta, hogyan kell viselkednie ilyen alkalmakkor.
- Ilyen meglepő eset még nem történt a skót testőrségben! - dörmögött még mindig Balafré - sőt még velem sem! Bizonyára a papagályok és a pávák mellé kell az őrszem, amiket a velencei követ hozott nemrég a király számára. Én más egyebet el nem képzelhetek! Minthogy azonban az ilyen szolgálatra csakugyan jobban illik egy tejfölösszájú ifjú - és ekkor büszkén megsodorta hatalmas bajuszát - csak örvendetes, hogy ez a szerencse épp az én unokaöcsémet érte.
Quentin volt annyira élénk képzeletű és éles felfogású ifjú, hogy hamarosan tisztába jöjjön azzal, hogy alighanem jelentős fordulat fog bekövetkezni a sorsában. Áldotta az eszét, hogy nem dicsekedett el a vadászkalandjával, mert rövid itt tartózkodása során máris arra a meggyőződésre jutott, hogy ameddig ő itt ez udvar levegőjét szívja, legjobban cselekszik akkor, ha gondolatait magába rejti, a nyelvét pedig féken tartja. Hallgass szám, nem fáj fejem!
Hamarosan felkészülvén, a muskétát vállára vette s követte Oliver mestert. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a skót testőröket íjászoknak hívták ugyan, de kézíj helyett már régebb idő óta muskétával voltak fölszerelve. Quentin tehát szó nélkül követte Oliver mestert, aki titkos folyosók tömkelegén és számos lépcsőn, majd ismét fedett folyosókon és boltívek alatt vezette őt végig, miközben titkos ajtók egész sorozatán át kellett folytatni az utat. Végre egy vasráccsal ellátott csarnokhoz értek, amely inkább tágas szobának lett volna mondható. A falait kárpit takarta, amely inkább antik volt, mint szép és elég kezdetleges festmények szolgáltak díszeül. A falra akasztott arcképek Nagy Károly király lovagjait ábrázolták, akik e nagy király alatt oly fontos szerepet játszottak Franciaország történetében, s minthogy ebben a teremben a legendás hírű Roland képe volt a legnagyobb: ezt a termet nevéről: Roland-csarnoknak nevezték.
- Itt fog ön őrt állani, ifjú barátom, - súgta oda neki halkan Oliver, mintha attól félne, hogy e sok ősi alak és személy bizony még megsértődnék a hangos beszéd miatt.
- És mire kell itt nekem felügyelnem! - kérdezte Quentin szintén halk hangon. - És mi lesz a jelszó?
- Meg van töltve a puskája? - kérdezte Oliver, a kérdésre nem is felelve.
- Mindjárt meglesz! - felelte Quentin, legott hozzá fogva a muskéta megtöltéséhez.
Mikor Quentin ezzel elkészült, Oliver tudtára adta neki, hogy a skót testőrség kiváltságos jogai reá is vonatkoznak, s így parancsot magától a királytól és Franciaország nagy connétable-jától kell csupán elfogadnia.
- Önnek itt kell őrt állania - folytatta Oliver - mégpedig őfelsége egyenes parancsára. Hogy miért jelölte ki önt erre a szolgálatra: azt majd nemsokára megtudja. Sétáljon itt föl s alá, sőt meg is állhat, ha úgy tetszik, de leülnie avagy a puskát letennie nem szabad. Énekelni vagy fütyülni szigorúan tilos! De - imádkozhatik, ha kedve tartja. - Most pedig Isten áldja meg, legyen éber és figyelmes!
- Legyen éber és figyelmes! - mormogta magában Quentin, mikor Oliver egy titkos ajtón át hirtelen eltünt. - De mire legyek én figyelmes? Hacsak denevérekre és patkányokra nem! No, de mindegy, nincs más hátra, mint teljesítenem a parancsot.
Unalmában egyházi énekeket dúdolt halkan, majd skót balladákra került a sor, hogy a hosszú időt valahogyan agyonüsse. Lassan bár, de telt-mult az idő s immár délután két óra volt, amire főként az éhsége figyelmeztette. Nem csoda, hiszen a reggeli vadászat után szinte pihenés nélkül őrszolgálatra felkészülni - bizony nem tréfa dolog, kivált, ha az ember húsz esztendős és farkasétvágya van. Pedig mintha senki sem törődnék itt vele, s a várt ebéd csak nem akar jelentkezni.
A csarnok túlsó végén szemöldökfával ellátott két ajtót pillantott meg, amelyek valószinűen két különböző szobába nyíltak. Mikor Quentin e két ajtó közt föl s alá sétált, hirtelen zenei hangok ütötték meg a fülét, amelyek az egyik ajtó mögül hallatszottak, s minthogyha ugyanaz a lant és ugyanaz a női hang szólalt volna meg itt, amely tegnap őt annyira elbájolta. És ekkor a tegnapi reggel valamennyi édes álma újból életre kelt lelkében... Vállán a puskával, nyitott szájjal és szemmel, kitárt lélekkel fordult Quentin abba az irányba, ahonnan ezek az édes hangok áradtak feléje, s e pillanatban inkább hasonlított szoborhoz, semmint éber szolgálattal megbízott őrszemhez, és dehogy is figyelt most más egyébre, mint erre a bájos dallamra, nehogy annak egyetlen hangját is elszalassza a füle mellett.
A dal azonban lassankint elhalkult, majd meg-megszünt, hogy később ismét fölcsendüljön. A szünetek közt ideje és alkalma volt elgondolkozni és végigtekinteni a ma reggeli eseményeken, a burgundi követ kihallgatásának lefolyásán, s ekkor arra a meggyőződésre jutott, hogy az a szirén, aki őt énekével elbájolta, nem a fogadós lánya avagy rokona volt ám, hanem igenis az a szerencsétlen álruhás grófkisasszony, aki miatt a burgundi herceg és a francia király íme, kardot húzni készülnek.
Ilyen és ehhez hasonló romantikus gondolatokkal volt Quentin elfoglalva, mikor hirtelen azt érezte, hogy valaki a karját erősen megragadja s ugyanakkor egy erős hang megszólalt:
- Hah!... Pasques-Dieu! Apród úr! Hogy mersz az őrségen elaludni?
Ez a tompa, de kifejező és gúnyos hang ismét Péter mester hangja volt, s Quentin-t tüstént magához térítette; pironkodva és félelemmel nézett a király arcára, aki alighanem valami titkos ajtón át, sőt talán a kárpit mögött lopódzott annyira a közelébe, hogy akár a fegyverét is elvehette volna tőle.
Első és ösztönszerű mozdulata az volt, hogy puskáját oly hirtelen és oly erővel kapta le válláról, hogy a király szinte tántorogva hátrált a szoba közepéig. De azután meggondolta magát, sőt röstelkedett is, amiért a király szolgálati mulasztáson rajtacsípte. Ennek hatása alatt emelte ismét vállhoz a fegyvert s mozdulatlanul állott a király előtt, akit ő - legalább úgy képzelte - most halálra sértett.
Lajos király azonban ezúttal éppen nem mutatkozott annak a zsarnokian szigorú uralkodónak, mint akitől annyira rettegtek, hanem megelégedett mindössze ennyi korholással:
- Ma reggel már követtél el egyszer ehhez hasonló szolgálati vétséget. Illik ez, fiatal katonához? - De arra felelj: ettél már ma?
Quentin, aki inkább el volt készülve arra, hogy most mindjárt a főporkolábnak adja át őt a király, erre a kérdésre igazán nem lehetett elkészülve. Alázatosan felelte tehát:
- Nem ettem, Felség!
- Szegény fiú! - mondotta a király szokatlanul gyöngéd hangon. - Tehát az éhség tett téged ennyire lustává. Tudom, hogy farkasétvágyad van, de én megszabadítlak téged ettől a vadállattól, mint ahogy te is megszabadítottál engem ma reggel szintén egy vadállattól. Egyébiránt meg kell téged dícsérnem viselkedésedért, amit ez esetben is tanusítottál. - Kibírod még egy óra hosszat étlen?
- Akár huszonnégy óra hosszat, Sire! - felelte bátran Quentin. - Különben nem is volnék igazi - skót!
- Majd kárpótolod magad, fiam! - jegyezte meg mosolyogva a király. - Most azonban nem erről van szó, hanem egészen másról! - Ma vendégül látom - még pedig titokban - Balue bíborost és Crèvecoeur grófot, a burgundi követet. Ki tudja, mi történhetik? - Az ördög sohasem alszik, de legéberebb akkor, amidőn ellenségek ülnek össze egy asztal körül, hogy a - békéről tárgyaljanak.
Minthogy a király e szavak után mélyen elmerült gondolataiba és hallgatott, Quentin megkockáztatta a kérdést: vajjon mi lesz az ő feladata.
- Te őrt fogsz állani a pohárszék mellett, s ha észre vennéd, hogy összeesküvés történt: az árulót nyomban lepuffantod!
- Árulás? Ebben a jól őrzött kastélyban, Sire?
- Te ezt lehetetlennek tartod, ifjú barátom? - felelte a király, aki, úgy látszik, nem sértődött meg Quentin bizalmaskodása miatt. - Pedig a mi történetünk azt bizonyítja, hogy összeesküvés kirobbanhat még az - egérlyukból is! Quis custodiat ipsos custodes? Ki tudná az árulástól mentesíteni magukat a felügyelő őröket?
- A skót becsület, Sire! - felelte Quentin önérzettel.
- Az igaz! Jól mondottad! Tetszel nekem, fiam! - mondotta a király barátságos hangon. - A skót becsület bizonyára sokat mond és biztos alap, amelyre építeni lehet. Csakhogy az - árulás! - itt azután a király megint csak mélyen elgondolkodott s nagy léptekkel járt föl s alá. - Oh, az árulás ott ül az asztalunk mellett; iszik a serlegünkből; belopódzik a bizalmunkba; ott leselkedik udvaroncaink mosolyában - de főként ott lapul meg megbékélt ellenségeink barátságos mosolyában! Orleans-i Lajos megbízott burgundi Jánosban; Lajost a Barbette-úton meggyilkolták; burgundi János megbízott az orleansi pártban és a monthereau-i hídon - meggyilkolták. Én nem bízok senkiben! Senkiben!... Tágranyitott szemmel figyelek erre a barátságtalan burgundi követre s arra az egyházi férfiúra, akit bizony nem tekintek egészen megbízható emberemnek. Amikor tehát azt mondom: „Ecosse en avant!” - akkor puffantsd le nyomban - Crèvecoeur grófot!
- Ez különben is a kötelességem lenne, mihelyt azt venném észre, hogy Felséged élete veszedelemben forog - mondotta ünnepélyes hangon Quentin.
- Jól van, fiam, én is így képzeltem! - De mit is nyernék én ez udvariatlan vendég halála révén? Igen, hogyha Saint Pol connétable volna! - és itt ismét szünetet tartott a király, mintha úgy érzené, hogy többet mondott, mint amennyit akart; majd mosolyogva folytatta: - Itt van sógorunk, a skót Jakab! Igen, a ti Jakabotok, Quentin! Ez szúrta le tőrével Douglas-t, mikor vendégül látta őt skirlingi kastélyában.
- Felséged engedelmével - Stirling és nem - Skirling! - jegyezte meg Quentin. - Bezzeg szomorú következményei voltak ennek a bűnténynek.
- Legyen hát - Stirling, nem bánom! - felelte Lajos király, nem is figyelve Quentin utolsó szavaira. - Én nem tudom, vajjon veszedelem fenyeget-e engem ez emberek részéről, s nem is törődöm vele. Én csak a te - fegyveredre bízom magam, fiam!
- Én pedig csak a jelre várok, Felség! - felelte kemény hangon Quentin. - Csakhogy...
- Nos, fiam, te elhallgattál!... Csak ki vele, mit akartál mondani? Az olyan hű embertől, mint amilyennek én téged megismertelek, az ember szívesen fogadja az észrevételt.
- Csak arra gondoltam s Felséged engedelmével meg is mondom: nem megy a fejembe, miért bocsátja olyan közel a személyéhez ezt a burgundi követet, mikor nem bízik benne, Sire!
- Bízd csak reám, Quentin! Vannak veszedelmek, amelyek elmúlnak, mihelyst az ember szembenéz velök. Hogyha én a dühös kutyának egyenesen nekimegyek és megcirógatom a szőrét: tizet teszek egy ellen, hogy - meghunyászkodik; de hogyha észreveszi, hogy félek tőle: rám rohan és megharap. Én most őszintén megmondok neked mindent, fiam! - Nagyon fontos reám nézve az, hogy ez a követ ne haraggal és ne felindult állapotban távozzék tőlem. Egy kis veszedelmet tehát megkockáztatok. Sohasem késlekedtem az életemet is kockára tenni akkor, ha birodalmam jólétéről volt szó. - Kövess engem, fiam!
Lajos király Quentin-t ugyanazon a mellékajtón át vezette ki a teremből, amelyen át ő jött ide olyan észrevétlenül.
- Hát bizony, fiam - jegyezte meg mosolyogva a király - aki az udvarnál boldogulni akar, annak ismernie kell nemcsak a titkos ajtókat és rejtett lépcsőket, hanem a féltett csapóajtókat is éppolyan jól, mint a főkaput és a szárnyas ajtókat.
Több folyosón áthaladva, egy boltíves terembe léptek, ahol az asztalon három terítéket pillantott meg Quentin. A bútorzat nagyon egyszerű, szinte szegényes; mindössze a mozgatható pohárszéken látható volt arany- és ezüstedények mutattak némi királyi fényűzésre. E pohárszék mögött állította föl Quentin-t a király, aki azután a terem különböző pontjáról megfigyelte, vajjon csakugyan jól eltakarja-e a pohárszék a fegyveres őrt s miután erről meggyőződött, adta ki ismét a parancsot:
- Tehát ne feledd fiam: Ecosse, en avant! Amikor én e szavakat kimondom, te előugrasz rejtekhelyedről, poharastól, üvegestől feldöntöd a pohárszéket, célbaveszed Crèvecoeur grófot és lepuffantod. Ha netán csütörtököt mondana a fegyvered, akkor rohanj reá a késeddel! Oliver és én pedig, majd elbánunk a bíborossal ketten.
E szavak után a király egyet füttyentett, mire nyomban előkerült valahonnan Oliver, aki nemcsak a borbélya, hanem meghitt komornyikja is volt egy személyben a királynak. Oliver két idősebb szolga kíséretében jött s mindössze ezek hárman végezték a felszolgálás munkáját. Mikor a király az asztalnál helyet foglalt, bevezették a két vendéget. Quentin, akit senki sem láthatott ugyan, rejtekhelyéről mindent jól láthatott és tisztán hallhatott.
A király túláradó szívélyességgel fogadta vendégeit, amit Quentin sehogy sem tudott összeegyeztetni az imént kapott utasításokkal és azzal a föltett szándékkal, amely miatt őt e rejtekhelyre állították. Különben a király egész viselkedése méltóságteljes és bizalomkeltő volt; Quentin már-már arra gondolt, hogy a királlyal imént folytatott társalgás álom volt csupán, vagy pedig a bíboros kifogástalan viselkedése s a burgundi követ nyilt, őszinte udvariassága a király gyanakvását végképp megszüntette.
És mégis, mikor a vendégek helyet foglaltak, a király éles tekintete egyenesen Quentin leshelye felé irányult, mintha figyelmeztetés akart volna lenni, hogy legyen résen s a kellő pillanatban irgalom nélkül hajtsa végre a parancsot. Quentin valóban megdöbbent: mily művészettel tudta Lajos király fátyol alá rejteni igazi érzéseit; olyan fesztelenül és szívélyesen beszélt a követhez, mintha nem is ez lett volna az a sértő viselkedésű lovag, aki ma reggel eléje dobta a kesztyűjét.
- Más ország követével szemben - mondotta Lajos behízelgő, olvadozó hangon - megtartottam volna az ilyen alkalommal szokásos udvariassági szabályokat, de egy régi baráttal szemben, akivel én már a genappe-i kastélyban, mint a burgundi herceg vendége, közös asztalnál ültem: olyan egyszerű és fesztelen akartam lenni, mint amilyen legszívesebben vagyok: a régi Valois Lajos, mint akármelyik közönséges párizsi ember! - Inyencfalatokról azonban gondoskodtam, gróf úr, mert még nem felejtettem ám el a burgundi közmondást: „Többet ér a gazdagon terített asztal, mint a szép ruha”. Ami pedig az italt illeti, nos, azt a gróf is tudja, hogy e tekintetben már régóta versengés folyik a burgundi és a franciaországi borok közt. Én burgundi bort iszom az önök egészségére, önök pedig uraim, champagne-i borral köszöntsenek föl engem! Hej, Oliver! Ide azzal az auxerre-i borral telt serleget! - és ekkor a király ezt az ismeretes dalt dúdolta halkan, amelynek kezdő sora így hangzik:
Auxerre est la boisson des Rois!1
- Igy iszom én a nemes burgundi herceg, a szeretett rokon egészségére! Hej, Oliver! Azt az aranyserleget töltsd meg rheims-i borral és térdenállva nyujtsd át a gróf úrnak! Mert ő e pillanatban az én kedves és szeretett rokonomat képviseli. - Mi pedig, bíboros úr, majd öntünk mi magunknak.
- Felséged az én serlegemet máris csordultig töltötte! - jegyezte meg a bíboros alázatos arccal, de nem minden célzás nélkül.
- De azt is tudjuk ám, hogy ő Eminenciája nem reszkető, hanem erős kézzel bírja tartani a serleget! - felelte a király, elértve a célzást. - De ettől eltekintve, arra feleljen Eminenciád, kinek a javára dönt a vitás kérdésben: a sillery-i avagy az auxerre-i bor javára! - Franciaország, avagy - Burgund?
- Én - semleges óhajtok maradni, Sire! - felelte a bíboros. - Én már csak ismét - auvergne-i borral öntöm tele a serlegem.
- A semlegesnek mindig nehéz a helyzete - jegyezte meg a király, aki mikor észrevette, hogy a bíboros kissé elsápadt, más tárgyra tért át és így folytatta: - Ön tehát, bíboros úr, az auvergne-i bornak adja az elsőbbséget, mert az annyira nemes, hogy nem tűri a vizet. - De mi az, gróf úr, ön nem önt a serlegébe? Remélem, nem talált a fenekén - nemzeti keserűséget!
- Azt kívánom, Sire - felelte a gróf - bár mindenféle nemzetiségi viszálykodást olyan barátságosan lehetne elsimítani, mint ahogyan a burgundi és a francia borok egymás között való versengésében dönteni tudunk!
- Majd idővel, gróf úr, idővel! - felelte a király. - Most pedig, tiszteljen meg engem a gróf úr azzal, hogy elfogadja emlékül és tiszteletem jeléül ezt az aranyserleget. Valamikor V. Henrik angol királyé volt, akitől Rouen visszafoglalásakor vették el. Senkinél jobb kezekben ez a serleg nem lehet, mint a gróf úrnál, aki burgundi nemes létére jól tudja, hogy a burgundi és a francia nép egyesüléséből fog származni az az erő, amely biztosítja a szabadságot és lerázza nyakunkról az angol igát!
Crèvecoeur gróf talpraesett válasza után, a király jókedve szabadon csapongott, de azért szatirikus jelleme ki-kiütközött olykor-olykor. Tréfás történetkékkel és adomákkal fűszerezte a társalgást s egyetlen szóval sem árulta el, hogy orgyilkosságtól fél. A gróf és a bíboros megértő asztaltársaknak bizonyultak s jóízű kacagással jutalmazták a király sokszor nagyon is sikamlós megjegyzéseit, amiken kiváltképpen a bíboros mulatott igen jól, amelyek azonban a tapasztalatlan ifjú katonának sokszor az arcába kergették a vért.
Másfél óra mulva, az asztalbontás után, a király szívélyes búcsút vett vendégeitől, akik eltávoztak. Mikor azután a király egyedül volt a teremben, olyan halkan, hogy a szavát is alig lehetett hallani, magához szólította Quentin-t, aki csodálkozva vette észre: mily nagy változáson ment keresztül a király arca. Az a mesterséges láng, amely még az imént a szemében lobogott s az az örökös mosoly, amellyel a tréfás történetkéket kísérte - hirtelen eltünt; most már csak ahhoz a nagy színészhez volt hasonló, aki nehéz, fárasztó szerepében halálosan kimerült.
- A te szolgálatod még nem ért véget, fiam - mondotta fáradt hangon a király. - Előbb azonban egyél! - Amott, az asztalon, találsz még magadnak való ételt, eleget. Akkor azután majd tudtodra adom, hogy micsoda feladat vár még reád. Mert az éhes és jóllakott ember közt nem megy ám jól a társalgás!
E szavak után a király lerogyott a székre s arcát tenyerébe temetve - hosszan elhallgatott...
1 Auxerre-i bor a királyok itala.