Harmadik fejezet
Asztalbontás után Quentin-t a káplán - aki nagyon megszerette a skót ifju társaságát - fölvezette a saját szobájába, talán azért, is, hogy a lüttichi kalandjáról még tüzetesebben kihallgassa. A szoba ablaka a kertre nyilt, s Quentin figyelmesen tekintett körül, mintha valami iránt tájékozódni szeretett volna. Észrevette ezt a káplán is, aki azt ajánlotta, hogy menjenek le a kertbe, majd bemutatja vendégének azokat a ritka növényeket, amelyekkel a püspök kertjét benépesitette.
Ez az ajánlat Quentin-nek éppen kapóra jött, mert találkozott abbeli hő óhajával, hátha fedezhet föl a kert valamely részén olyan helyet, egy torony- avagy erkélyablakot, - mint például a plessis-i vendégfogadó toronyablakát - ahonnan életjelt adhatna magáról Izabellának, vagy legalább megpillanthatná őt hacsak egy pillanatra is! Miközben az ablakokat, erkélyeket és tornyokat mustrálgatta, bizony csak félfüllel figyelt Quentin a káplán szavaira, aki a ritka növényekről tartott neki szakszerü előadást. Ekkor hirtelen harangjelzés vágott a káplán szavaiba, akit alighanem valami hivatalos teendő szólitott az irodájába. Sürü bocsánatkérés közt távozott tehát a káplán, biztositván Quentint arról, hogy ha kedve tartja; bármeddig lenn időzhet a kertben, többé senkisem fogja őt háborgatni.
Csakugyan, Quentin élt is az alkalommal s fejfájást adva okul, a szabad levegőn óhajtott maradni, amit a káplán is helyeslően vett tudomásul. Könnyü elképzelni, hogy amidőn Quentin az épület valamennyi ablakát, tornyát, erkélyét és minden zegét-zugát alaposan szemügyre vette, ne vette volna észre azt az ablakot is közelében annak a kisajtónak, amelyen át Marthon komorna a cigányt, - legalább ennek állitása szerint - a két grófnő lakosztályába vezette, aminek valódiságát azonban eddigelé még semmiféle jel nem igazolta.
Eközben beesteledett s Quentin - maga sem tudta, hogyan - ugy érezte, hogy jó lesz távoznia a kertből, mert hosszas itt időzése és szemlélődése bizony még gyanut kelthet. Már éppen távozni készült, mikor valahonnan a magasból egy halk köhintés hangja ütötte meg a fülét. Föltekintvén a magasba, észrevette, mint nyilik ki egy ablaküveg, amelyen át egy fehér női kéz nyult ki s egy levelet ejtett le a fal tövében nőtt rozmaringbokor lábához.
Az az óvatosság, amellyel ezt a müveletet végrehajtották, arra késztette Quentint, hogy éppoly óvatossággal járjon el, mikor azt fölemeli és elolvassa. A kertbe az épület két szárnyának ablakai nyiltak, az óvatosság tehát nagyon ajánlatos volt, de volt még a kertben afféle mesterséges sziklabarlang, amit a derék káplán nagy előszeretettel mutatott meg Quentin-nek. A leejtett levélkét fölkapni, azt elrejteni s azzal ebbe az elrejtett barlangba visszavonulni; egy pillanat müve volt. Itt azután mohón bontotta föl az illatos levélkét, melynek tartalma hangzott pedig ekként:
»Azt, amit az ön szemei oly merészen kifejeztek, az én szemem talán tulhamar észrevette. Az igazságtalan üldözés vakmerővé teszi az áldozatát s igy jobb, ha átengedem magam egy valaki hálájának, mintsem hogy sokak üldözésének legyek a tárgya. A szerencse trónja magas sziklán áll; a bátor férfi azonban nem riad vissza annak megközelitésétől. Hogyha ön vállalkozni akar arra, hogy valakivel jót tegyen, aki maga is sokat mer: akkor legyen ön holnap korán reggel ezen a helyen, egy-egy fehér és kék tollal a kalapja mellett. Közelebbi értesitést ne várjon. Az ön csillagzata, azt mondják, nagy tettekre rendelte önt és hálás szivvel ajándékozta meg. - Isten áldja! Legyen hü, pontos és elszánt - s ne kételkedjék szerencséjében.«
A levélhez egy gyürü volt mellékelve, melynek sima gyémántlapjára a Croye-család cimere dült négyszög alakjában volt bevésve.
Az első érzés, ami Quentin szivében e levél átolvasása után támadt, - az elragadtatás, a büszkeség a gyönyör érzése volt, amely őt a csillagokig emelte: - majd elszántság, cselekedni vagy meghalni és dacolni ezernyi akadállyal, amelyek közte és vágyainak tárgya közt merednek.
Ilyen érzések közt távozott Quentin a kertből és tért vissza a kastélyba, ahol megint csak fejfájást adva okul, hogy ne kelljen a püspök személyzetével közösen étkeznie - visszavonult szobájába s a lámpát meggyujtva, sokszor, nagyon sokszor átolvasta még azt az illatos levélkét és csókolta meg azt a szép és értékes gyürüt...
Csakhogy minél jobban elgondolkozott Quentin ezen az örvendetes eseményen, annál inkább érezte, hogy lassankint egy kinzó gondolat keriti őt a hatalmába; az a gondolat ugyanis, hogy ez a nyilt vallomás nem mutat olyan nagy gyöngédségre, amely összeegyeztethető volna azzal a romantikus imádattal, amellyel ő eddig Izabella személyén csüngött.
Igaz ugyan, hogy alig merült föl lelkében ez a gondolat, legott elfojtani igyekezett azt, mint ahogy megfojtaná a párnája alá lopódzott kigyót. Hát megérdemli-e Izabella tőle azt, hogy megrójja azért, mert magas társadalmi állásáról leereszkedett hozzá, ő hozzá, aki a szemét se merte fölemelni rája! Vajjon az a körülmény, hogy tette ezt Izabella egy olyan férfival szemben, aki az ő életüket mentette meg, már magában véve is nem jogositja-e föl arra, hogy az általános érvényü szokásoktól e tekintetben eltérjen? És különben is: a saját esetéhez hasonlót ismer ő már a krónikából. Épp most olvasta abból a kézzel irott könyvből, hogy egy alacsony sorból származó apród mint jutott ranghoz, vagyonhoz és cimhez egy magyar királyleány szerelme által, aki szerelmének hasonló módon adott kifejezést, mint most neki ez az illatos levélke. Az a magyar királyi hercegnő igy szólt:
»Én szép
leventém áldjon az Ég!
Szivem s a lelkem érted ég;
E három csók a vallomás,
Ötszáz font lesz a - ráadás!«
És ugyanerről a történetről a magyar király igy nyilatkozott:
»Ismertem, sok
oly lovagot,
Kinek rangot Hymen adott...«
Igy áltatta magát Quentin és hitette el önmagával, hogy ezt az illatos levélkét, csakugyan Izabella grófkisasszony irta s ezt a cselekedetét most már nemcsak, hogy megértette, hanem meg is bocsájtotta neki.
Most azonban, miután ezt az aggodalmát szerencsésen leküzdötte, a helyébe egy másik, talán még kinzóbb lépett.
Hayraddin, ez a gonosz, áruló cigány, - az ő számitása szerint - legalább is négy óra hosszat töltött a grófnők lakosztályában; vajjon ez a levélke is már nem az ő cselszövénynek az eredménye; vajjon nem valami alattomos csapdát akar-e számára előkésziteni? És nem volt-e valószinü, az az eshetőség is, hogy ezt a csapdát a cigány, éppen azért állitja föl az ő számára, hogy Izabellát a püspök és az ő védelme alól kivonja? Erre a föltevésre őt az a körülmény is feljogositja, hogy az a vállalkozás, amibe ez a gonoszlelkü, Istentől elrugaszkodott cigány belefog: nem lehet tisztességes és nem végződhetik jól.
Ilyen és efféle gondolatoktól eltelve, Quentin álmatlanul töltötte az éjszakát és már az első harangszóra, sőt még annál is hamarább, talpon volt s lesietett a kertbe. A kalapja mellett természetesen ott lengett az a bizonyos fehér és kék toll. Két óra hosszat várakozott hiába, mig végre abból az ablakból, amely a kisajtó fölött volt, amelyen át Marthon komorna Hayraddint a grófnők lakosztályába bebocsájtotta, halk lantpengetés hallott. Izabella alakja jelent meg az ablaknál teljes szüzies szépségében, félénken, elfogódottan, de szivélyesen üdvözölve őt s mélyen elpirulva az ő hódolatteljes köszöntésére; majd becsukódott az ablak, s a gyönyörü látomány eltünt...
Az illatos levélke hitelességét ime, ez a jelenet is igazolta; most már csak a következményekre volt kiváncsi, amelyekre vonatkozóan azonban sem a levél, sem Izabella most, utalást nem tett. Közvetlen veszedelemtől ezidő szerint félni nem kellett, mert a püspök védelme alatt biztonságban tudta mind a két hölgyet; ő tehát megelégedett azzal, hogy állandóan a közelükben időzik s készenlétben várja a parancsukat.
Ámde a sors máskép akarta és sokkal hamarább rendelte ki lázas tevékenységre, mint ahogy ő gondolta!
Schönwaldt-ba való érkezésüknek immár ez volt a negyedik éjszakája, mely után Quentin elhatározta, hogy a következő nap reggelén egyik kisérő szolgáját visszaküldi Lajos király udvarába, mégpedig nagybátyjához, a Balafré-hoz, s a testőrség parancsnokához, Crawford lordhoz intézett levéllel, amelyben bejelenti, hogy a francia király szolgálatából kilép. Jogos és nyomós okot talált ő abban a titkos utasitásban, amellyel Hayraddin cigányt a nyakára küldték, amivel életveszedelembe juttatták nemcsak őt, hanem a védelmére bizott hölgyeket is. Ezzel a lépésével tehát a becsület ellen nem vétett. Ezzel az elhatározással tért Quentin éjszakai nyugovóra, s álmát rózsás ábrándképek népesitették be, álmodozva viszonzott boldog szerelemről...
Éjszaka azonban álmát különös zaj zavarta meg.
Hirtelen fölült ágyában s hallgatódzott; eleinte azt hitte, hogy alighanem messziről jövő vihar orgonája zúg a fülébe, de jobban figyelve, most már tisztán kivehette, hogy nem a haragvó elemek harci zaja ez, hanem - embereké, még pedig dühös, orditó, kiabáló embereké!
Kiugrott az ágyból, s az ablakhoz rohant. Az ablaka a kertre nyilt, ott pedig minden csendes. Az egyre erősbödő zajból most már azt is megállapithatta, hogy az a kastélyt ostromló tömegtől származik. Hamar felöltözködött, magához vette fegyvereit s már éppen rohanni készült, mikor kopogtattak az ajtaján. Miután Quentin nem válaszolt rögtön, az ajtót valaki kivülről benyomta, s egy férfi nyitott be a szobába. Miután még sötét volt, csak a hangjáról ismerte föl - Hayraddin cigányt. A cigány pisztolyt tartott a markában, s a kezében levő égő kanóccal egy lámpát gyujtott meg, amelyet a kebléből vett elő.
- Sorsod horoszkópjának beteljesülése most csak egy pillanaton mulik! - szólalt meg nyomatékos hangon a cigány.
- Te gazember! - rivalt reá Quentin. - Árulással vagyunk minden oldalról körülvéve, ha pedig árulás van: abban neked is részed kell, hogy legyen!
- Te most félrebeszélsz! - felelte nyugodtabb hangon a cigány. - Én még senkit soha meg nem csaltam - kivéve, ha az reám nézve előnnyel járt. Akkor hát miért csalnálak én meg éppen téged, kinek megmentése jóval nagyobb hasznot jelent számomra, mint a pusztulása? Hallgass reám, én a javadat akarom!.... A lüttichiek föllázadtak. A szakállas vadkan áll az élükön. A földühödt s számbelileg tulsulyban levő lázadókkal szemben a püspök hadereje gyönge, ha tehát meg akarod menteni a grófnőt és a saját jövődet; akkor kövess most engem nevében annak, aki neked azt a gyémánt pecsétgyürüt küldte, amelybe három leopárd van bevésve.
- Követlek! - felelte Quentin habozás nélkül. - E hölgy érdekében mindenféle veszedelemmel kész vagyok szembeszállni.
- Amerre én vezetlek, azon az uton veszedelem nem fenyeget - föltéve, ha olyan küzdelembe nem bocsájtkozol, amihez neked semmi közöd. Avagy van-e közöd ahhoz, ha a püspököt - vagy ahogy ők mondják - a pásztort levágja a saját nyája? Ha! Ha! Ha! - Kövess tehát, de nyugodtan és óvatosan! Fékezd harcivágyadat és bizd magad az én ravasz okosságomra. Hálámat igy leróhatom, te pedig grófnőt kapsz feleségül. Kövess tehát!
- Nem bánom, követlek, Hayraddin, de hogyha áruláson érlek, fogadom, hogy a fejed a törzsedtől legalább is három rőfnyire fog elgurulni!
Különböző folyosókon és lépcsőkön végighaladva, mindketten hamarosan leértek a kertbe, amely e pillanatban még csöndes volt, de a kastély tulsó oldaláról fölhangzó lármából most már tisztán kivehető volt a tömeg fenyegető kiáltozása s a hangos »Lüttich« és »Vadkan« tábori jelszó, mig a püspöki katonák soraiban: »Asszonyunk Szüz Mária, vedd oltalmadba a mi püspök urunkat!« zugott föl, ami arra mutatott, hogy a jóval csekélyebb számu püspöki őrség keményen harcol a lázadók tömegével.
Bármennyire égett is Quentin a harcivágytól, most minden gondolata Izabella felé szállt, kinek kétségbeesése e harcizaj hallatára rettentő lehetett. Türelmetlenül követte tehát a cigányt, aki ezuttal valóban komolyan vette hivatását, s viselkedésében Quentin nem észlelt semmi gyanut keltőt.
A hölgyek lakosztályába vezető ajtó Hayraddin halk jeladására e pillanatban kinyilt, és sürü fekete fátyollal, az akkori hollandi nők szokásához hasonlóan eltakart két hölgy jelent meg a küszöbön. Quentin az egyik hölgynek tüstént odanyujtotta a karját, aki azt görcsösen szoritotta magához, mig a cigány a másik hölgyet fogta karon, s elindult vele a kert falának ajtaja felé, amely a sáncárokra nyilt. Nem messze ettől a kisajtótól volt kikötve az a csónak, amelyet Quentin is igénybe vett már, mikor a kastélyból távozott.
Mikor a mély árok tulsó partjára átjutottak az ostromló tömeg örömujjongása jelentette, hogy a kastély eleste minden pillanatban bekövetkezhetik. Quentin meg nem állhatta, hogy föl ne kiáltson:
- Miután vállalt kötelességemnek eleget tettem s a hölgyek biztonságban vannak: én magam visszatérek a kastélyba, hogy részt vegyek az én vendéglátó uram és püspököm védelmi harcában, hogy legalább a nyomorult lázadók közül néhányat elhallgattassak!
Az a hölgy, kinek karja, most Quentin karján remegett, szó helyett gyöngéd szoritással adta tudtára, hogy a kötelessége őt most itt tartja vissza, s ez fontosabb, mint a kastély védelme. A cigány már haragosan kimondotta a véleményét:
- Hát ezt nevezem én keresztényi - őrületnek! Visszatérni a halálveszedelmek közé akkor, mikor a szerelem és a szerencse a menekülést követelik! Tovább! Azt mondom, hogy tovább innen! Amily gyorsan csak lehet! Amott a sürü bokor mögött lovak várnak reánk.
- De hiszen csak két lovat látok én ott! - jegyezte meg Quentin, aki a holdfénynél megpillantotta a lovakat.
- Gyanukeltés nélkül több lovat nem tudtam előteremteni, - felelte a cigány. - De különben is - nincs szükség több lóra. Gyorsan Tongres felé kell lovagolnotok, mielőtt azt az utat is veszélyeztetik a fölkelők. Marthon itt marad velem a mi karavánunk mellett, amely neki régi ismerőse. Marthon ugyanis szintén az én - törzsömből való cigánynő. Meg kellett ezt neked most vallanom, mert Marthon azért tartózkodott köztetek, hogy a terveimet előmozditsa.
- Marthon? - kiáltott föl most a grófnő, ijedten a lefátyolozott másik hölgyre nézve. - Hát ő nem az én rokonom?
- Nem! Ő csak Marthon, a komorna! - felelte nyugodtan Hayraddin. - Bocsássátok meg nekem ezt a kis csalást! Nem volt annyi bátorságom, hogy azt a szakállas vadkant mind a két Croye grófnőtől megfosszam.
- Nyomorult, áruló, - kiáltotta Quentin szintén magánkivül a dühtől. - De most még nem késő, nem lehet késő, - megyek vissza, hogy kiszabaditsam Hameline grófnőt.
- Hameline grófnőt? - rebegte a lefátyolozott hölgy elcsodálkozva. - Hiszen Hameline fogja a te karodat és köszöni neked hálásan, hogy megmentetted!
- Hah!... Mi ez? - Mi történik itt? - kiáltozta Quentin egy pillantás alatt kitépve magát Hameline grófnő karjai közül és pedig éppen nem azzal a finomkodó udvariassággal, amilyet abban az időben a hölgyek méltán elvárhattak volna lovagjaiktól. - Hogyan?.... Hát Izabella grófnő a kastélyban maradt? - Akkor hát - ég veletek!
Quentin visszafordult s már rohanni készült, de Hayraddin eléje állt.
- Hallgass meg hát! - mondotta a cigány. - Hiszen a halálba rohansz! Hát akkor mi az ördögnek viseled te az idősebbik hölgy szineit, a fehér és a kék tollat? Van ám neki nagy hozománya, vannak ékszerei, aranyai - s mindezek fölött igénye egy egész grófságra!
A cigány azonban hiába marasztalta Quentint, aki most tőréhez nyult, hogy ha éppen kell, hát azzal csinál magának utat.
- Akkor hát csak menj! - szólt a távozó Quentin után a cigány. - Menj, te őrült, és hogyha csakugyan van ördög - hát kisérjen utadon!
Quentin ezt már nem hallhatta, mert mint a szélvész, rohant vissza a kastélyba, Hayraddin pedig a grófnőhöz fordult, aki a szégyentől, a félelemtől s a csalódástól lesujtva, aléltan hanyatlott a földre.
- Itt valami félreértés történt, lady! - vigasztalta a cigány Hameline grófnőt. - De jöjjön csak velem, majd gondoskodom én önnek különb legényről, mint ez a tejfölösszáju skót, és hogyha egy nem elég: hát lesz akár husz is!
Hameline grófnő azonban sokkal szenvedélyesebb nő volt, hogy sem őt ily könnyedén meg lehetett volna nyugtatni s a cigányt elnevezte mindennek, csak jónak nem.
- Mondja csak, lady, egy szóval, hogy - cigány! - jegyezte meg cinikusan Hayraddin. - És ezzel az egy szóval mindent megmondott.
- Te szörnyeteg ember! - rivalt reá a grófnő. - Te azt mondottad nekem, hogy a csillagokban van megirva, hogy belőlünk egy pár lesz és rávettél engem arra a levélirásra - oh, én bolond!
- Erre most már kár szót vesztegetnünk! - felelte szemtelenül a cigány. - Engem megtévesztett az önök keresztényi udvariassága s azzal vége! Csak annyit mondok, hogy kövessen engem, grófnő! És jegyezze meg, hogy a sirást és az ájulást nem szenvedhetem!
- Én egy tapodtat sem tágitok erről a helyről! - felelte a grófnő kemény hangon.
- Ördög és pokol! - kiáltott föl szemtelenül a cigány. - Önnek velünk kell jönnie! Vagy azt hiszi talán, hogy olyan emberrel van dolga, akinek lelkifurdalást okoz az, ha önt meztelenre vetkőzteti s a fához kötözve, a sorsára bizza?
- Nem addig a’! - kiáltott föl most Marthon, a komorna. - Ebbe már én is beleszólok! Nem engedem, hogy a grófnőnek bántódása essék! Nekem is van ám késem s jól tudom forgatni. A grófnő jó asszony, habár egy kissé bolondos. Ön pedig, grófnő, keljen föl! Mindössze egy kis tévedés történt, de mégsem közömbös ám, vajjon az ember ép bőrrel menekül-e meg a halálos veszedelemből. Oh, abban a kastélyban, ott ni! be sokan vannak, akik kincseket adnának érte, ha az ön helyzetében lehetnének!
Alig fejezte be ezeket a szavakat a komorna, a kastély felől dörgő diadalorditás, majd az ijedtség kétségbeesett kiáltozása hangzott föl.
- Hallja csak, grófnő! - mondotta Hayraddin. - Adjon hálát az égnek, hogy az ön gyönge sipjának abban a pokoli hangversenyben nem jutott szerep! Hallgasson reám és higyjen nekem: a csillagok beváltják igéretöket, s ön talál még derék férfit a maga számára.
Teljesen megtörve és csüggeteg lélekkel adta át magát a sorsának Hameline grófnő; testi és lelki kimerültsége oly nagyfoku volt, hogy ellenállás nélkül rábizta magát erre az egymáshoz méltó párra, Hayraddin cigányra és Marthon cigány leányra, akik szemtelenül folytatták istentelen beszédjüket egymás közt, amiből a grófnő egyetlen szót sem értett.
- Mindig mondottam, hogy a te terved kivihetetlen, Hayraddin! - mondotta Marthon. - Hogyha te a fiatal grófnőt tudtad volna összeboronálni a skót ifjuval, akkor számithattunk volna a hálájukra is, és állást is kaphattunk volna a kastélyukban. Hanem azt a szép ifjut ezzel a - vén bolondos nővel összehozni...
- Rizpah! - vágott közbe a cigány. - Téged már kereszténynek kereszteltek, ennek az ostoba népnek a sátrában nevelkedtél s a babonáiban is osztozol. Hát az ördög gondolhatott arra, hogy az a tejfölösszáju skót azért a néhány esztendei korkülönbségért olyan nagy lármát csap! Mikor pedig ez a házasság gazdagságot jelentett volna számára! Azután pedig, azt a szemérmes, józan leányzót nem lehetett volna ám ilyen könnyen rávenni, mint ezt a szerelmes természetü grófnőt, aki most itt lóg a karunk közt élettelenül és tehetetlenül, akárcsak valami gyapjuzsák. Ezzel a grófnővel az a bolond skót szerencsét csinálhatott volna, mig ellenben, ha Izabellával kezd ki, hát magára uszitotta volna a márkgrófot, a burgundi herceget, a francia királyt, szóval mindenkit, aki azt a jogot követeli magának, hogy Croye grófkisasszony kezével rendelkezhetik.... A nyilvessző célt tévesztett - hát vége! Ezt a hölgyet pedig elvisszük a »szakállas vadkan«-hoz, aki azóta már alighanem jól evett-ivott s ilyen állapotában aligha fog különbséget találni az ifju és az - öreg grófnő közt... Föl tehát, Rizpah! És bátorság! Az a ragyogó Aldebaran-csillag, ott ni, még mindig arról tanuskodik, hogy a puszta gyermekeinek sorsát ő intézi!...