Tizenhetedik fejezet

Mikor Quentin a kolostor kapuján át távozott, látta, hogy a cigány futva menekül; sötét alakja a fényes holdvilágnál tisztán kivehető volt. Mint kivert kutya, száguldott a kis falu utcáin végig, majd letért a sík mezőre, amely a falu mögött terült el.

- Az a fickó gyorsan szedi ugyan a lábát - mormolta magában Quentin - de még gyorsabban kellene ám futnia, ha én előlem akar menekülni, kinek lábai leggyorsabbak voltak a glen-houlakin-i mezőn!

Quentin, akinek mozgását köpeny vagy fegyverzet nem akadályozta, oly gyorsan bírt futni, hogy a cigányt előreláthatóan könnyű szerrel utólérhette. De nem ez volt a célja, mert fontosabbnak vélte azt, hogy a cigány mozgását megfigyelje, semhogy azt megakadályozza. És minél tovább követte nyomon Quentin a cigányt, ez a szándéka annál inkább megerősödött benne; az a körülmény pedig, hogy a cigány mintha bizonyos kitüzött cél felé törekednék, megerősítette benne azt a föltevést, hogy a kolostori jelenetet szándékosan rendezte meg, mert hiszen ha nem valami határozott cél vezérelné, akkor csak nem dobatja ki magát közel éjfél előtt, hogy másutt keressen nyugvóhelyet. Hayraddin egyszer sem tekintett hátra, ami Quentin számára lehetővé tette azt, hogy gyanus emberét tovább is észrevétlenül követhesse.

A sík mező végén a cigány egy kis patak partjához ért, amelyet éger- és fűzfák szegélyeztek. Quentin most megfigyelhette, hogy a cigány megállott, halkan a kürtjébe fujt, mire a tulsó partról egy fütty felelt.

- Itt van tehát a találkahely! - elmélkedett magában Quentin. De hogyan, mi módon tudnék én olyan közel jutni hozzájuk, hogy kihallgathatnám a beszédüket? Lépteim zaja s a bokrok zörgése, amiken nekem át kell hatolnom, bizonyára árulóm lenne - ha nem volnék eléggé óvatos. Csakhogy - Szent Andrásra mondom! - én mégis kilesem őket, mintha a glen-isla-i erdő vadja volnék - hadd tudják meg azok ott, ni, hogy nem hiába tanultam ki a vadászmesterséget! Most a két árnyék összebújt. Tehát ketten vannak. A küzdelem tehát egyenlőtlen lenne, ha engem rajtacsípnének, s ha szándékuk nem volna békés - amiben alapos okom van kételkedni. És ekkor Izabella grófkisasszony esetleg elveszti szegény védelmezőjét és barátját, aki azonban viszont nem volna méltó erre a névre, ha habozás nélkül ki nem állana érte akár egy tucat ellenséggel! Hát nem összemértem-e én a kardom Dunois gróffal, Franciaország legjobb bajvívójával, most pedig megijedjek ezektől a csavargóktól? Ejh! Isten és Szent András segedelmével mutassuk meg nekik, hogy tudok én vitéz, de óvatos is lenni, ha - kell!

Ezzel az elhatározással, de ravasz óvatossággal - amit a vadászgyakorlat fejlesztett ki benne - csúszott le a kis patak medrébe, amely nem mindenütt volt egyformán mély; egyik helyen alig hogy a cipőjét lepte el, másutt pedig térdig ért a víz. A parttól lecsüngő bokrok árnyékának védelme alatt így sompolygott Quentin tova, észrevétlenül, mert lépteinek zaját elnyomta a patak vizének csobogása.

Quentin-nek sikerült is jó közel jutni hozzájuk, elannyira, hogy a hangjukat tisztán hallhatta, a beszédüket azonban nem értette. E pillanatban Quentin egy gyönyörű szomorúfűz lecsüngő ágai közt vonta meg magát, amelyek szinte érintették a víz színét; majd óvatosan felkúszott ennek a fának ágai közé, ahol azután már teljes biztonságban érezhette magát, mert a sűrű ágak teljesen eltakarták.

Erről a leshelyről azután Quentin láthatta, hogy Hayraddin egy törzsbelijével beszélget, de legnagyobb bosszúságára ekkor kénytelen volt megállapítani, hogy a beszédükből egy kukkot sem ért, mert azok valami érthetetlen nyelven beszélnek. Mindketten sokat és jóízűen nevettek, s Hayraddin olyan mozdulatokat tett, amelyekből Quentin arra következtetett, hogy a kolostorból való kiveretését adja elő a társának.

Most hirtelen még egy fütty hangzott fel a távolból, amire Hayraddin a kürtjével felelt. Kisvártatva egy hatalmas termetű harcias külsejű férfi lett látható, kinek erőteljes testalkata épp ellentéte volt a két cigány cingár termetének.

A hatalmas termetű férfiú válláról széles fegyverszíjjon egy rettentő kard csüngött, amely szinte keresztben lógott le a testéről. A nadrágjára vágott hasítékon át különböző színű selyemszövet türemlett ki buggyosan; szűk ujjasának jobb karján ezüsttel hímzett vadkanfejet viselt jeléül annak, hogy csapatparancsnok. Kicsiny kalap ült hetykén a fején félrecsapva, s dús, fürtös hajába - amely széles homlokán ketté volt választva - belevegyült legalább is négy hüvelyk hosszú szakálla. Kezében hosszú lándzsát tartott, egész öltözete különben is veszedelmesen hasonlított ama kalandor német lándzsás gyalogosokéhoz, akik landsknechte elnevezés alatt voltak ismeretesek s az akkori idők gyalogcsapatainak rettegett tagjai voltak. Ezek a zsoldosok alkották azt a fennhéjázó, rabló gyalogkatonaságot, amely önmagáról mondotta azt, hogy: a landsknecht bűnei miatt nem jut a mennyországba, de lázongó, nyugtalan, dacos természeténél fogva a pokolba sem, mert ott még az ördögöket is megrontaná. És úgy is viselkedtek, mint akik nem vágytak a mennyországba, de a pokoltól sem féltek.

- Ördög és pokol! - volt az első szava utánozhatatlan németes kiejtéssel. Miért várakoztattál meg bennünket három éjszaka egymás után?

- Hamarább lehetetlenség volt jönnöm, uram! - felelte Hayraddin alázatosan. Az a fiatal skót apród hiúz-szemmel figyelte minden mozdulatomat. Már gyanakszik reám és hogyha gyanuja bebizonyosodik: akkor abban a pillanatban a halál fia vagyok, az asszonyokat pedig visszaviszi Franciaországba.

- Mi az ördög! - kiáltott föl a landsknecht. De mi hárman vagyunk ám ellene! Holnap megtámadjuk őket s teketória nélkül elraboljuk az asszonyokat. Azt mondottad, hogy a két szolga gyáva fickó. Hát te meg a pajtásaid csak bánjatok el velük, én pedig - vigyen el engem az ördög - ha el nem bánok azzal a skóttal, azzal a - hiúzzal, ahogy te mondottad.

- No, de akkor meg is gyülik ám vele bajod! - jegyezte meg Hayraddin - mert nekünk ugyan nem kenyerünk a kardforgatás, de bezzeg ez a fiatal fickó, én mondom nektek, Franciaország legelső bajvívójával szemben állotta ki a próbát. Saját szemeimmel láttam, hogy micsoda munkát adott ő Dunois grófnak!

- Mennydörgős adta! Hiszen a gyávaság beszél belőled! - mondotta a német zsoldos.

- Nem vagyok én gyávább, mint ti, - felelte Hayraddin - a vívás azonban nem az én mesterségem. Ha a mondott helyen ott akartok lenni, hát jó; ha nem, akkor - elvezetem őket a püspök kastélyába, ahol azután Vilmos márkgróf majd hatalmába keríti őket, ha ugyan most is van olyan erős csapata, mint amilyennel egy héttel ezelőtt dicsekedett.

- Az áldóját! - kiáltott föl a német zsoldos, hallottunk valami száz burgundi lándzsáról ha pedig egyenkint öt embert számítunk kísérő és szolgaszemélyzetként, akkor bizony azok ötszázan vannak. Ekkor pedig - vigyen el engem az ördög - hamarább megtámadnak minket ők, mint mi őket. No, mert hát a püspöknek is van ám elég csinos hadereje! Ugy bizony!

- Akkor hát mégis csak jobb lesz, ha a „három királyok” feszülete mellett lesbe álltok - vagy ejtsük el az egész tervet - mondotta a cigány.

- Elejteni? Elejteni ilyen tervet, a gazdag menyasszonnyal együtt, a mi kapitányunk számára? Hát még mi az ördög! Inkább egyenesen a pokolba menekülök! Lelkemre mondom: valamennyien hercegek leszünk, kivesszük a részünk a borospincéből, a francia penészes koronákból, sőt talán ráadásul a csinos fehérnépből is - ha már a szakállas kapitányunk rájuk unt.

- Tehát a „három királyok” feszülete mellett! - mondotta ki a határozatot Hayraddin.

- Hát természetesen! Mikor azok a lóról leszállanak s a feszület előtt letérdelnek - amit minden arra haladó ember megcselekszik, kivéve persze, az olyan fekete pogányokat, mint te - mi reájuk rohanunk és elraboljuk őket.

- Rendben van! - felelte a cigány. Csakhogy én ezt a csinyt egy föltételhez kötöttem. Annak a fiatal skót ifjúnak a fején egyetlen hajszál se görbüljön meg ám! De esküdj meg nekem a ti kölni három holt emberetek lelkiüdvére, amint hogy én is megesküszöm a hét éjszakai vándorra, hogy ezután is hűséges szolgátok leszek! De hogyha megszegitek az eskütöket: akkor azok az éjszakai hét vándorok hét éjszaka nem hagynak titeket aludni, a nyolcadik éjszaka pedig megfojtanak és fölfalnak benneteket!

- Mi a mennydörgős mennykőért aggódsz te annyira ennek a fickónak az életéért? Aki sem nem törzsbelid, sem nem rokonod.

- Ahhoz semmi közöd, hős Henrik! Esküdj meg tehát, hogy annak az ifjúnak semmiféle bántódása nem lesz, vagy pedig - Aldebaran fényes csillagára fogadom - nem leszünk többé jó barátok. Esküdjél meg tehát - ahogy te nevezed őket - a kölni három királyokra, mert ahogy én téged ismerlek, más eskü nem számít nálad.

- De furcsa ember vagy, Hayraddin! - jegyezte meg a német zsoldos. Tehát: esküszöm...

- Hej, nem úgy ám! - vágott közbe a cigány. Fölfelé az arccal és kelet felé tekinteni, mert máskülönben nem hallják meg a három királyok!

A német zsoldos elvégezte az esküt, mégpedig most már a kívánt formában s kijelentette, hogy mostantól kezdve készenlétben marad; az a kijelölt hely pedig már azért is megfelelő, mert alig öt mérföldnyire van a mostani táborhelyüktől.

- De mondd csak, Hayraddin, - mondotta a német zsoldos - nem lenne-e biztosabb, ha egy kis lovascsapat a vendégfogadótól balra állást foglalna s rájuk támadna, mikor arrafelé halad el a menet.

A cigány egy darabig elgondolkozott, majd így felelt:

- Nem kell! Közeledésük ebből az irányból esetleg aggodalmat keltene a namur-i helyőrségben s esetleg nagyon is kétséges kimenetelű ütközetre kerülhetne a dolog - teljes siker helyett. Különben is, a menet a Maas-folyó jobb partján fog végigvonulni, mert vezethetem én őket arra, amerre akarom. Bármily ravasz és előrelátó is ez a skót fickó, az út iránya felől kivülem eddigelé még senkitől sem tudakozódott. Igaz ugyan, hogy engem nagyon is megbízható személy ajánlott az ő figyelmébe és rendelt ki melléje, kinek szavában senki kételkedni nem mer, amíg az ember őt egy kissé közelebbről meg nem ismerte.

- Hallod-e te, Hayraddin! - jegyezte meg a német zsoldos. Valamit mondanék neked. Te és a bátyád, ahogy állítják, nagy csillagászok vagytok - azaz szemmellátók. Hát akkor hogy a pokolban eshetett meg az, hogy sem te, sem a bátyád nem tudta előre, hogy őt - fölakasztják!

- Hát majd arra is megfelelek, Henrik! - mondotta a cigány. Ha tudtam volna, hogy a bátyám olyan ostoba, hogy Lajos király terveit a burgundi hercegnek elárulja: akkor én az ő halálát éppoly holt bizonyossággal megjósoltam volna, mint a szép időt júliusban. Lajosnak kémei voltak a burgundi herceg udvarában s a tanácsosai is szeretik ám a francia aranyak csengését. No, de most már azután menj dolgodra! És pontos légy ám! Én pedig az én korán kelő skót apródomat a lusta disznó barlangjának bejáratán kívül egy nyíllövésnyire fogom bevárni, mert különben még azt gondolhatná, hogy kiránduláson voltam, ami pedig az út folytatását kedvezőtlenül befolyásolhatná.

- No, igyál egy korty szíverősítőt! - biztatta a landsknecht a cigányt, flaskót nyujtva feléje. Az ám, majd elfelejtem, hogy te vízivó állat vagy, mint Mohamed nyomorult vazallusai.

- Te pedig a boros kancsónak vagy a rabszolgája és a boros hordóknak! - felelt meg a cigány. És éppen azért nem csodálkozom, hogy te vállalod azoknak az erőszakos és véres terveknek a végrehajtását, amit más okosabb fejek eszelnek ki. Ne igyék bort az, aki mások gondolatát kitalálni, a magáét pedig eltitkolni igyekszik. Dehát neked hiába prédikál az ember, mikor mindig olyan szomjas vagy, mint a sivatag homokja. No, de most már azután menj ám és vidd magaddal Tuisco pajtásomat is, mert megjelenése a kolostor közelében bizony még gyanut kelthetne.

És ezzel az egymáshoz méltó két ember elvált, előbb azonban még a szívükre kötötték egymásnak, hogy a „három királyok” feszülete előtt pontosan jelenjenek meg.

Quentin Durward természetesen megvárta, amíg azok eltüntek szeme elől, amikor is lemászott leshelyéről, miközben hevesen feldobogott a szíve arra a gondolatra, hogy a védelme alá helyezett szép grófkisasszony ellen mily ördögi leleményességgel kieszelt aljas tervet kovácsoltak. Hogy pedig a cigánnyal való találkozást elkerülje, nagy kerülőt tett, nem törődve a hepehupás rossz talajjal, amelyen végig kellett bandukolnia. Igy került azután vissza a kolostorba ellenkező oldalról, mint ahonnan éjjeli kirándulására indult.

Már útközben azon törte a fejét, hogyan viselkedjék s mit tegyen, hogy azt a gonosz tervet meghiusíthassa! Még a leshelyén, mikor Hayraddin árulásáról meggyőződött, elhatározta, hogy a cigányt - miután társaitól elvált s azok már eltávoztak - még útközben megöli. Mikor azonban meghallotta, mily erélyesen és hathatósan követelte, hogy az ő életét kíméljék, mégis csak nehezére esett volna, hogy az árulónak kijáró különben méltó büntetést éppen ő hajtsa végre. Elhatározta tehát, hogy a cigány életét kímélni fogja, sőt, amennyiben lehet, továbbra is igénybe veszi szolgálatát mint vezetőjét, noha olyan éber felügyelet mellett, hogy biztonsága drága védettjének - akiért akár az életét is habozás nélkül feláldozza - azért ne szenvedjen.

De hová, kihez forduljanak a hölgyek?

A két grófnő sem Burgundba nem mehetett vissza, ahonnan menekültek, sem nem maradhatnak Franciaországban, ahonnan úgyszólván - kitoloncolják őket. Hosszas megfontolás után Quentin végre is arra az eredményre jutott, hogy a hölgyek megmentése érdekében még legalkalmasabb az a terv, hogy a Maas balpartján közelíti meg Lüttich városát s ott a püspök védelme alá helyezi védettjeit, akiknek eredetileg is ez volt a szándékuk A püspök jóindulata kétségen felül áll és hogyha a burgundi lovasok segítségére csakugyan számíthat: akkor elég hatalmas haderő áll mögötte. És minden esetre képes lesz arra, hogy még Vilmos márkgróf ellenséges szándéka és a lüttichi polgárok zavargása ellenére is megvédje a hölgyek biztonságát legalább is arra az időre, amikor azután, megfelelő kísérettel Németországba küldheti őket.

Mindent egybevetve s mindent megfontolva, Quentin végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy Lajos király azzal, hogy őt oly nagy hidegvérrel és könnyedén bízta meg olyan vállalkozással, amely neki halálát okozhatja avagy fogságba juttathatja - egyúttal felmentette őt mindama kötelezettségek alól, amelyekkel ő adósa volt eddig Franciaországnak. A lüttichi püspöknek - így okoskodott - bizonyára szintén van szüksége katonára; azt remélte tehát, hogy a szép grófnők - és kiváltképpen az idősebbik grófnő révén, aki annyira kitüntette őt bizalmával - a püspök hadseregében talán parancsnoki állást is elnyerhet, sőt azzal is megbízhatják, hogy Lüttichnél biztosabb helyre kísérje a hölgyeket. Mi több: maguk a hölgyek is - noha tréfás hangon - már szóba hozták azt is, hogy vállalja el az ő kastélyuk védelmét, amelyet - az akkori nemesi családok példájára - ők is megerősített várrá szándékoznak átalakítani. És ugyancsak tréfás hangon azt kérdezték tőle, vajjon hajlandó lenne-e az udvarmesteri állást elfogadni, mire ő kész örömmel vállalkozott, sőt hálája jeléül kezet is csókolt nekik. És ekkor azt vette észre, hogy Izabella grófkisasszony keze - amelynél szebbet vazallus keze még soha nem érintett - abban a pillanatban, mikor az ő ajka hozzáért, mintha gyöngén megreszketett volna, sőt a szükségesnél mintha kissé tovább pihentette volna azt az ő kezében. És azt is látni vélte, hogy mikor a kezét eleresztette, a szeme és az arca belső felindulást árult el.

Miután e tekintetben Quentin önmagával tisztába jött, most már főleg annak a gondolata foglalkoztatta: hogyan tudná az immár hütlenségen kapott cigányt mindennek ellenére vezetőül használni! Pillanatnyilag támadt gondolatát, hogy a cigányt nyomban megöli - elvetette. Hogyha más vezetőt fogad, ezt pedig élve elbocsátja: azzal csak azt érte volna el, hogy az alvó cigány legott fölkeresi Vilmos márkgróf táborát s elárulja az ő menetirányát. Ekkor azután eszébe ötlött, hogy a perjelt beavatja a tervébe s felkéri: tartaná vissza a kolostorban akár erőszakkal is a cigányt mindaddig, amíg ő Lüttich-t elérheti; viszont, érettebb megfontolás után ezt a tervét is elejtette, tekintettel arra, hogy a perjel immár öreg ember, aki mindenek fölött a kolostor biztonságát tartja szem előtt s az „Ardennek vadkanja” névnek csak az említésére is reszketés fogja el.

Végre is olyan terv kivitelére szánta el magát Quentin, melynek sikerére már azért is bízvást számíthatott, mert annak kivitele egyedül tőle függött; már pedig önmagát minden tettre képesnek tartotta. Mikor ezt a tervet minden oldalról jól meghányta-vetette, bizony az idő már jó előrehaladt, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy a kolostor kapuja előtt áll.

Halk kopogtatására megnyilt a kapu, s az a szerzetes, akit a perjel csupán e célból rendelt ki, jelentette Quentin-nek, hogy a szerzetesek most valamennyien az oltár előtt imádkoznak, bocsátaná meg nekik az ég azt a sok vétket, amiket a cigány miatt ma este elkövettek.

A derék szerzetes közölte Quentin-nel a perjel engedelmét, hogy az éjszakai imádkozáson ő is részt vehet: Quentin ruhája azonban annyira átnedvesedett, hogy ezt az engedelmét kénytelen volt elhárítani magától, hanem e helyett ruháját kezdte szárítgatni a konyhatűz mellett, mert nem akarta, hogy a cigány, ha reggel ismét találkozik vele, észrevegye, hogy az éjszakát ő is a kolostor falain kívül töltötte.

A kapunyitogató szerzetes testvér ennek a kívánságának nemcsak hogy szívesen eleget tett, hanem még hozzá is szegődött társnak, ami Quentin-nek épp kapóra jött, mert fölvilágosítást szeretett volna szerezni arra a két útvonalra nézve, amit a cigány a landsknecht-tel folytatott beszélgetés során említett. A szerzetes testvér, akit a perjel gyakran bízott meg a kolostoron kívül eső ügyek elintézésével, épp a legalkalmasabb személy volt, aki erre nézve a leghitelesebb fölvilágosítást nyujthatta, szerinte azonban a hölgyeknek, mint ájtatos és jámbor zarándokoknak, okvetetlenül a Maas jobbpartján kell elhaladniok s a „három királyok” feszületét útba kell ejteniök, ahol a betlehemi három királyok: Gáspár, Menyhért és Boldizsár relikviái megpihentek, mikor azokat Kölnbe szállították s ahol ezek a relikviák már számos csodatételt műveltek.

Quentin erre azt felelte, hogy a hölgyek hajlandók valamennyi szent kegyhelyet pontosan meglátogatni; ehhez képest azt a bizonyos feszületet sem kerülik el esetleg Kölnbe való utazásuk közben; úgy értesültek azonban, hogy a Maas-folyó jobbpartját ezidő szerint Vilmos márkgróf katonái veszélyeztetik.

- Isten őrízzen bennünket attól, hogy az Ardennek vadkanja még egyszer ide jöjjön! - kiáltott föl ijedten a jámbor pap. Szerencsére azonban a folyó elég széles válaszfalat húz közénk és a márkgróf közé.

- De nem a márkgróf és a hölgyek közé! - jegyezte meg Quentin. Ha ugyanis átkelnénk a folyón s annak jobbpartján folytatnók az utat.

- Az Isten majd csak gondot visel rájuk! - mondotta a szerzetes testvér. Azt már a kölni „három királyok” sem tűrnék, hogy istenfélő zarándokok, akik alázattal járulnak a relikviák elé, ilyen vad hordáknak essenek zsákmányul.

Hitbuzgó katólikus létére, bármennyire bízott is Quentin a „Három királyok” hathatós védelmében, kénytelen volt önmagának bevallani, hogy zarándokruhát a hölgyek végre is csak mint álruhát és nagyon földi érdekből viselnek; erre való tekintettel tehát arra a védelemre, amit a jámbor szerzetes a „három királyok” részéről kilátásba helyezett: aligha számíthatott. Mindazáltal, szükségét érezvén annak, hogy buzgón imádkozzék az ég segedelmeért, felkérte a szerzetest, vezetné őt valamelyik kápolnába. A vezeklő ifjú szerzetesek karénekének távolból jövő hangja; az ünnepélyes csend, amely a kápolna gót stílű belsejét bevilágította - mély hatást tett Quentinre és ájtatos hangulatba ringatta. Miután mind maga, mind pedig a védelmére bízott két hölgy számára buzgó imában kérte az ég segedelmét, távozott a kápolnából a szerzetes testvér oldalán, akit az ő buzgó imádkozásának látása nagyon meghatott.

Napkeltekor Quentin már talpon volt, fölkeltette az álmos szolgákat s szokatlan figyelemmel és gondossággal nézett utána, vajjon mindenki fölkészült-e az útra. Saját szemével győződött meg arról, vajjon a nyeregtartó szíjjak és a zablák, sőt hogy a lovak patkói és szerszámai is rendben vannak-e, hogy lehetően elejét vegye azoknak a hiányoknak, amelyek magukban véve egész jelentéktelenek ugyan, de azért alkalmasak arra, hogy az utazást zavarják vagy éppen megszakítsák. Még a lovak abrakoltatását is végignézte, hogy azok a hosszú utat jól kibírják, szükség esetén gyorsabb, sőt erőltetett menetre is képesek legyenek.

Quentin ezután visszament a szobácskájába, nagy gonddal öltötte magára páncélját s kötötte föl a kardját szinte előérzetében valamely közeli veszedelemnek, de egyúttal azzal az erős elhatározással, hogy a végsőig ellentáll. De figyelmeztette egyúttal a hölgyeket is, hogy ma reggel korábban kell útnak indulniok, mint különben szokták. Miután Hameline grófnő és Izabella grófkisasszony az oltár előtt reggeli imájukat elvégezték s ott elhelyezték adományukat, amely inkább a rangjukhoz méltó, semmint egyszerű zarándokruhájukhoz - szerény reggeli után elhagyták a kolostort. Mikor lóra szállt a kis csapat, a perjel megáldotta őket és szerencsés utat kívánt, de üdvözölte is Quentin-t abból az alkalomból, hogy attól az Istentől elrugaszkodott, pogány cigány vezetőtől megszabadult.

Quentin azonban nem így vélekedett, mert bármily veszedelmes embernek ismerte is meg a cigányt, mégis azt remélte, hogy megtarthatja őt a szolgálatában már csak azért is, mert így annak árulását könnyebben kivédheti, sőt meg is hiusíthatja, hiszen most már nyilvánvaló, hogy mi a szándéka. Aggodalma nem tartott sokáig, mert alig távozott a menet mintegy száz lépésnyire a kolostortól, Hayraddin Maugrabin csatlakozott hozzá a falu végén vadkülsejű, fürge lovacskáján.

Vége az első kötetnek