Tizennegyedik fejezet

Azon a nevezetes reggelen, amelyen a két fejedelem találkozása a peronne-i kastélyban végbement, Olivér le Daiu, mint ügyes ügynök megbecsülhetetlen szolgálatot végzett a király számára. Mindenütt megfordult s mindenkinek osztogatta az ajándékokat és az - igéreteket Lajos király érdekében, ugy hogy ha a burgundi herceg haragja csakugyan kirobbant volna, azon vette volna észre magát, hogy köröskörül mindenki inkább csillapitani, semmint szitani akarja a haragját. Igy surrant be Olivér lopva, settenkedve, mint az éjszaka, sátorról sátorra, házról házra. Hizelegve itt, meggyőzve amott és mindenkiben reményt ébresztvén. A legtöbben lépre is mentek, mert csaknem valamennyinek érdekében állott, hogy a jó viszony a két fejedelem közt helyreálljon; az egyiknek az volt az érdeke, hogy Lajos király megmaradjon a hatalom mostani fokán, mert valami remélni valója volt tőle; viszont a másik attól félt, hogy ha a burgundi herceg megerősödve kerül ki a mérkőzésből, akkor még nagyobb vérszemet kap s még nagyobb zsarnoka lesz hübéreseinek, hiszen a zsarnokságra mindig hajlamos volt.

Ahol pedig Olivér-t nem látták volna szivesen, oda ez a ravasz róka nálánál kellemesebb embereket küldött. Ilyenkor Crévecoeur gróf közbenjöttével az illető kiszemelt előkelő urat találkozásra birta Crawford lorddal, Balafréval és Quentin Durward-dal, akit amióta Peronne-ba érkezett, kiméletes módon - fogságban tartottak.

Legtöbbször valami magánügyek szolgáltak e találkozások megrendezésére; viszont az is valószinü, hogy Crévecoeur, attól való félelmében, hogy a burgundi herceg vak haragjában valami erőszakos és megbecstelenitő cselekedetre ragadtatja magát Lajos királlyal szemben, talán nem is bánta, hogy Crawford lord néha-néha alkalmat keresett, hogy a király javára valljon, ha majd rá kerül a sor.

A francia királyi udvar emberei közt a találkozás mindig szivélyes és örömteljes volt.

- Szerencsés fickó vagy, fiam! - szólt Crawford lord Quentinhez, megcirógatva annak fejét, mint ahogy a nagyapa szokta az unokájával. - Ugy bizony fiam, a szerencsédet megalapitottad!

- Ennek az a magyarázata, hogy még egészen fiatal korában került hozzánk mint ijász - jegyezte meg Balafré. - Óh, én rólam korántsem beszéltek annyit, mint rólad öcsém! Én már huszonöt éves voltam, mikor kikerültem az apród sorból.

- No dehát nagyon furcsa szörny is voltál te, Balafré - mint apród! - jegyezte meg Crawford - Hosszu, nagy bajuszod volt és roppant széles hátad.

- Én azonban attól félek, - felelte Quentin - mert eltökélt szándékom, hogy a szolgálatból kilépek, hogy ezt a szép és büszke nevet nemsokáig viselhetem.

Balafré szinte szájtátva elcsodálkozott, mig Crawford sápadt arca elpirult e kijelentés hallatára.

- Kilépsz a szolgálatból? - szólalt meg elsőnek Balafré. - Itt akarod hagyni az ijászok testőrségét? Erről még álmodni se mertem volna! Én az állásomról még akkor sem mondanék le, ha francia - connétable lehetnék is.

- Csitt! Hallgass, Balafré! - szólalt meg Crawford. - Ez a fiatal ember jobban tudja beállitani hajóját a kedvező szél irányában, mint mink öreg csontok. Utazása közben egyet-mást megtudhatott Lajos király viselt dolgairól, most azután burgundi lesz, hogy jutalmat kapjon Károly hercegtől - elárulván a királyát.

- Hogyha ezt megtenné: a torkát metszeném el, ha százszor unokaöcsém is! - fortyant föl Balafré hévvel.

- Remélem, hogy előbb meggyőződnél róla, vajjon megérdemelném-e azt, kedves nagybátyám! - felelte Quentin. - Ön pedig, Mylord, jól tudja, hogy nem vagyok besugó. Még a kinpadon sem vesznek ki belőlem olyan vallomást, amellyel árthatnék a királynak. Erre én esküt tettem. De nem akarok tovább szolgálni az olyan helyen, ahol nemcsak nyilt ellenséggel kell megküzdenem, hanem hátulról, lesből jövő támadásokkal is - barátaim részéről.

A nehézkes gondolkozásu Balafré szószerint értelmezte Quentin beszédét, Crawford lord azonban nyomban elértette a célzást s igy szólt Quentin-hez:

- Kedves fiam, jól tudom, hogy mit akartál mondani. Utközben sok és veszedelmes kalandban volt részed, s te azt hiszed, hogy azokat a király szándékosan rendezte meg.

- Annyi bizonyos, hogy több veszedelmes kalandon mentem keresztül, de valamennyit szerencsésen megusztam - felelte Quentin. - Vajjon azoknak megrendezésében őfelségének volt-e része vagy sem: azt a lelkiismeretére és az Istenre bizom. A király azonban enni adott, mikor éhes voltam, s a házába fogadott, mikor nem volt hol pihenőre hajtanom a fejemet. Ezt én nem felejthetem el! Szerencsétlenségében tehát nem fogom őt vádakkal illetni, hogy a helyzetét még sulyosabbá tegyem, mert hiszen mind azt, amit én tudok: az ő rágalmazóitól hallottam.

- Kedves fiam! - mondotta Crawford elérzékenyülve, s Quentin-t átölelve. - Méltó beszéd volt egy skót nemes ifjuhoz!

- Hogyha már Mylord is megölelte az öcsémet: hát hadd öleljem meg én is! - kiáltott föl hévvel Balafré, keblére ölelve unokaöccsét.

- De mondd csak, kedves fiam - mondotta Crawford - van-e tudomása a királynak erről a keresztényi és férfihoz méltó elhatározásodról? Mert nagyon hasznos lenne, ha tudná, hogy ebben a rendkivül veszedelmes helyzetében kire számithat biztosan!

- Azt nem tudhatom - felelte Quentin. - Én azonban Galeotti asztrológusnak kijelentettem, hogy a burgundi herceg előtt elhallgatom mindazt, amivel esetleg árthatnék a királynak. Azokat a jelenségeket, amiket én megfigyeltem, s amiket gyanusaknak találtam, Mylord engedelmével még ön előtt is elhallgatom; annál kevésbbé közöltem az asztrológussal.

- Helyesen, fiam! - felelte Crawford. - Olivér csakugyan közölte velem, hogy Galeotti mily biztosan jövendőlte meg a sorsodat, és én csak annak örvendek, hogy ő azt sokkal megbizhatóbb jelek alapján tette, mint amilyenekkel szolgálhattak volna neki a - csillagok.

- Galeotti és a - jövendölés! Ha! Ha! - kiáltott föl nevetve Balafré - Hát azt nem árulták el neki a csillagok, hogy a derék Lesley Lajos segitett nyakára hágni azoknak az aranyaknak, amiket ő a szeretője kötényébe szórt?

- Hallgass, Lajos! - szólt reá feddően a lord - Te darabos, durva zsoldos, te! Ha már az én ősz fejemet nem tiszteled, legalább légy figyelemmel ez ifju ártatlanságára! Meg ne halljak többé tőled ilyen trágár beszédet!

- Parancsára, Mylord! - felelte alázattal Balafré. - De lelkemre mondom, hogy Saunders-Souplesaw, a glen-houlakin-i foltozó varga, legalább is tudott annyit, mint ez a Galotti, vagy Galipotti - vagy tudom is én, hogy hivják! - akit olyan nagy prófétának tartanak. Ez a foltozó varga megjósolta nekem, hogy hugomnak valamennyi gyermeke meg fog halni - egyszer. És megjövendölte ezt épp abban az órában, amikor hugomnak legifjabb gyermeke - ez a Quentin itt, ni! - megszületett, aki, minden valószinüség szerint, szintén meg fog halni - egyszer. Már csak azért is, hogy a jövendőlés teljesedésbe menjen! Nekem az a foltozó varga azt jósolta, hogy házasság révén alapitom meg a szerencsémet, ami ugyan még megtörténhetik, noha eddig még nem teljesedett be. Igaz, hogy fogalmam sincs még arról, hogyan fog az bekövetkezni, mert azt sem tudom, hogy a házasélet mi fán terem! Quentin pedig még fiatal fickó! - De még azt is megmondotta előre Saunders...

- Hagyjuk ezt, Lajos! - intette le a lord Balafré-t, aki egészen nekihevült - Most nem a jövendőlésről van szó. Inkább imádkozzunk, tartsa meg az Isten Quentin-t ebben az elhatározásában, mert egyetlen vigyázatlanul elejtett szava olyan bonyodalmakat okozhat, amiket az egész párizsi parlament nem tudna többé jóvátenni. - Fogadd áldásomat, fiam, s vedd még fontolóra, vajjon jól tennéd-e, ha itt hagynál bennünket. Mert ezuttal nyilt harcról lesz ám szó, nem pedig - leshelyről!

- És fogadd az én áldásomat is, öcsém! - szólt kenetteljes hangon Balafré. - Mert hogyha a mi derék kapitányunk meg van veled elégedve: akkor illik, hogy én is meglegyek! Ez már kötelességem is!

Quentin ekkor a lordot egy kissé félrevonta s halkan igy szólt hozzá:

- Egy vallomással még tartozom. Kivülem van még valaki, aki a királyra vonatkozó terhelő körülményeket szintén ismeri, és aki nincs annyira hallgatásra kötelezve, mint én. Ez a valaki pedig - Croye Izabella grófkisasszony, akit azonban remélem, könnyü szerrel rávehetnék, hogy szintén hallgassa el azokat a bizonyos terhelő adatokat. Méltóztassék tehát Crévecoeur grófnál közbenjárni, s részemre találkozást kieszközölni a grófkisasszonnyal.

Az öreg harcos egy darabig tétovázott, majd a fejét rázva, igy válaszolt:

- Furcsa kivánság, hogy egy ilyen egyszerü skót apród, mint amilyen te vagy, fiam, találkozást kér a gazdag, szép és előkelő hölggyel. Alighanem valami bizalmas viszony jött köztetek létre az utazás alatt, de bárhogy legyen is, én közben járok a grófnál, s azt hiszem sikerrel, mert ő maga sem akarja, hogy a burgundi herceg és Lajos király közt végképp kenyértörésre kerüljön a sor. Igaz ugyan, hogy a kérés egy kissé legalább is - furcsa!

E szavak után Crawford lord távozott, s követte őt Balafré, aki a kapitánya komoly tekintetét és vállvonogatását utánozva, titokzatos arckifejezéssel fordult ki az ajtón, noha a lord csodálkozásának okáról halvány sejtelme sem volt.

Kisvártatva visszatért Crawford lord, ezuttal egyedül: jóságos mosoly játszadozott az ajka körül, de meglátszott rajta, hogy végtelenül csodálkozik valamin.

- Meg kell adni fiam, hogy nem vagy - ostoba! - szólalt meg a lord. - Crévecoeur ugyan olyanformán hallgatta meg a kérésemet, mintha ecetet nyelt volna és esküdözött, hogyha nem Burgundiának nyugalma és a herceg becsülete forogna kockán, te azt a hölgyet sohasem láttad volna viszont, legföljebb a lábnyomát a - homokban. Ha nem volna felesége, mégpedig ugyancsak szép felesége! - hát azt hihettem volna, hogy Crévecoeur kész lándzsát törni veled a szép Izabelláért. De lehet, hogy talán unokaöccsére, István grófra gondol. - Egy grófnő! Mondhatom, jó izlésed van, fiam! A találkozás természetesen csak egészen rövid lehet.

Mélyen elpirult arccal s némileg sértődötten követte Quentin a lordot, aki az Orsolya-szüzek zárdájában vezette őt, ahol Izabella tartózkodott. A társalgóban már ott találta Crévecoeur grófot.

- Nos, ifju hős - mondotta a gróf - hát csak ismét látni akarod azt a hölgyet, aki a te romantikus utazásod alatt utitársnőd volt!

- Igen, Mylord, mégpedig - egyedül! - felelte Quentin bátran.

- Arról szó sem lehet! - felelte Crévecoeur gróf. - Crawford lord! Légy biránk ez ügyben! Ez az ifju hölgy egy régi barátom leánya, Burgundia leggazdagabb örökösnője, nyiltan bevallotta, hogy... Ejh, de ez nem tartozik ide! Elég annyi, hogy ez itt egy balga hölgy, a te hősöd pedig egy hetyke legény. Nos, szabad-e négyszemközt találkozniok?

- Akkor pedig az önök jelenlétében egy szót sem váltok a grófkisasszonnyal! - felelte rá Quentin. - A gróf ur sokkal többet mondott most, mint amennyire én még csak gondolni is mertem volna!

- Jól beszéltél fiam! - jegyezte meg Crawford lord. - Te fiam, közlékenyebb voltál utközben a grófkisasszonyhoz, mint kellett volna, annál óvatosabbnak kell tehát lennünk most, amikor a társalgóban mások is meghallhatnák azt, amit igazán titokban kellene tartani. Nekem az a véleményem, hogy amikor egy király életéről van szó, akkor nagyon alárendelt szempont, vajjon ők itt ketten a szigoruan vett szükséges beszéden kivül suttognak-e még mást is egymás fülébe!

És ezzel Crawford karjánál fogva kivezette a grófot a szobából, aki még az ajtónál is visszafordult és szemrehányó tekintetet vetett Quentin felé.

Kisvártatva belépett a társalgóba Izabella, aki mikor Quentin-t megpillantotta, egy darabig zavartan nézett le a földre: végre erőt vett zavarán és igy szólt:

- Miért lennék éppen én hálátlan, ha mások oktalanul gyanut táplálnak ön iránt. Kedves barátom - én megmentőm! Mert igy kell neveznem önt; amikor minden oldalról árulással voltam körülvéve - ön volt az én egyedüli hü és megbizható barátom!

E szavak után Izabella sietve nyujtotta oda kezét a rácson keresztül Quentin-nek, sőt türte, hogy Quentin azt hosszasan a kezében tartsa és csókjaival elhalmozza. Mikor azután Izabella a kezét visszavonta s egy lépést hátrált az kérdezte Quentin-től, hogy mit óhajt tőle.

- Megbocsájtásról van szó egy olyan emberrel szemben, aki önző célból ön iránt ellenségesen viselkedett, Izabella! - felelte Quentin.

- Én minden ellenségemnek megbocsájtottam - felelte Izabella. - Hanem ha visszagondolok, hogy mily veszedelmekből mentett meg engem az ön bátorsága és lélekjelenléte! - Oh, az a vérrel bemocskolt terem - az a derék püspök! Voltaképpen csak tegnap tudtam meg, hogy micsoda rémes jelenetnek voltam én tudatlanul tanuja!

- Ne gondoljon reá! - Soh’se nézzen hátra, mindig csak előre! De figyeljen ide, Izabella! Lajos király ugyan nem érdemelne ön részéről kiméletet, de ha kitudódnék, hogy ő serkentette önöket menekülésre, hogy azután titokban és fondorlattal Vilmos márkgróf kezére játssza önt: akkor Lajos királynak az élete forogna kockán, de minden esetre véres háborura kerülne a sor Franciaország és Burgundia közt.

- Én rajtam ne muljék! - felelte Izabella. - Még hogyha bosszut forraltam volna is a király ellen - amire pedig sohasem gondoltam - az ön egyetlen szava elegendő lenne, hogy arról egyszer s mindenkorra lemondjak. - De mit tegyek hát érdekében? Ha a burgundi herceg maga elé hivat és vallat, hát hazudjam-e?

- Azt ne tegye! Csupán arra szoritkozzék, amit tapasztalatból tud és hallgassa el mindazt, amiről csak hallomás révén van tudomása, légyen az bár még annyira hihető is. A burgundi udvari tanács tehát puszta mende-monda alapján nem törhet pálcát a király fölött. Az utolsó gonosztevőt sem itélik el bizonyitékok hiányában.

- Azt hiszem, hogy megértettem önt, Quentin!

- De még részletesebben megmagyarázom! - felelte Quentin.

Mikor azonban éppen beszélni akart, megcsendült a kolostor harangja.

- Ez a jeladás, hogy vége a látogatásnak! - mondotta Izabella. - Válnunk kell tehát - jóllehet örökre! De bárhogy legyen is: ne feledkezzék meg rólam Quentin! Én önt és az ön nagy szolgálatát soha el nem tudnám felejteni!

Izabella bucsura nyujtotta ki a rácson keresztül a kezét, amelyet Quentin ismét az ajkához emelt. Hogyan történt, azt senki sem tudhatja, de elég annyi, hogy amikor Izabella kezét vissza akarta vonni, olyan közel ért a rácshoz, hogy Quentin ebből a közelségből bátorságot meritett ahhoz, hogy Izabellának csókot nyomjon az ajkára... Izabella nem haragudott érte; de ideje sem lett volna a dorgálásra, mert Crawford és Crévecoeur, akik ugyan nem hallhattak és nem láthattak semmit, most hirtelen beléptek és csak a csók-jelenetnek lehettek szemtanui.

- Grófnő, menjen tüstént a szobájába! - förmedt rá Crévecoeur gróf Izabellára, aki a fátyolt hirtelen leeresztve, sietve távozott. - Megérdemelné, hogy kenyérre és vizre fogjam! - Ön pedig, hetyke fickó, aki ilyen arcátlanul mer viselkedni, jegyezze meg magának, hogy máskor nem lesz ilyen hatásos mentsége és ürügye, mint ezuttal, s akkor majd elveszi méltó jutalmát azért az arcátlanságáért, hogy koldus létére olyan magasra meri fölemelni a tekintetét.

- Csillapuljon, gróf ur! - szólalt meg Crawford lord. - Te pedig Quentin - hallgass! Menj tüstént a szállásodra! - Nincs ok arra a nagy fölháborodásra, gróf ur. Quentin Durward nemes ember, olyan nemes, mint jómagam. Csillapodjék le tehát gróf ur és megtorlásról szó se legyen!

- Mylord! - felelte Crévecoeur türelmetlenül. - Ennek az idegen zsoldosnak a szemtelensége szinte már közmondásossá vált, s inkább megérdemelné az ön dorgálását, semmint az ön ösztönzését. Hiszen ön mégis csak a parancsnoka!

- Gróf ur! - felelte nyugodtan Crawford. - Ötven év óta viselem a parancsnoki pálcát, de tanácsot sem franciától, sem burgunditól még soha nem kértem. Remélem, hogy ezután sem lesz szükségem rájuk, valameddig parancsnokuk leszek!

- Rendben van Mylord, - felelte Crévecoeur most már engedékenyebb hangon. - Én nem akartam önt megsérteni. Önt nemesi mivolta és a kora följogositja arra, hogy az átlag embernél többet merjen. Ami pedig ezt a tacskót illeti, ezuttal még szemet hunyok, de annál jobban ügyelek arra, hogy hasonló találkozás többé létre ne jöhessen köztük.

- De ne vállaljon érte szavatosságot, Crévecoeur gróf ur! - jegyezte meg mosolyogva a megértő Crawford lord. - Hiszen - mint mondják - a hegyek is találkoznak, hát még az olyan emberek, akiknek szabad mozgásuk van és - szeretik egymást! Az a csók pedig, gróf ur, higyje el, gyöngéd volt és - sokatmondó.

- Ön mindenáron próbára akarja tenni a türelmemet, ám higyje el, hogy sikertelenül! - mondotta a gróf. - De hallga!... A kastély harangja szólalt meg - tanácskozásra hiv. Fontos ügyek kerülnek szőnyegre, és csak az Isten tudja, hogyan végződnek...

- Én előre megmondom! - jegyezte meg a lord. - Ha erőszakot alkalmaznak a királlyal szemben, akkor noha körül van véve ellenségekkel - mégsem marad magára, sem az erőszak nem marad megbosszulatlanul. Csak azt sajnálom, hogy a tilalma miatt nem tehettem meg azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak lettek volna az erőszakoskodások megakadályozására.

- Mylord Crawford! - felelte a gróf. - Akivel erőszakoskodás esik meg, az okot is adott reá. Engedelmeskedjék tehát a király parancsának s ne adjon okot semmiféle izgalomra; meglátja, hogy ez a nap sokkal nyugodtabban mulik el, semmint gondolta volna...