Hatvankilencedik fejezet

 

 

 

Félelmetes hely volt a Nareef völgye feletti felföld, ahogy Richard hallotta: kietlen pusztaság. A vonító szél lökései porfelhőket kavartak fel.

Richard úgy gondolta, stílusos volt Joseph Andertől, hogy épp egy ilyen helyet választott.

A halott tavat körülvevő hegyek éppoly halottak voltak. Sziklásak voltak, sötétbarnák, és az életnek semmi nyoma sem volt rajtuk. Csúcsaikon fehér hókorona világított. A lejtőkön lefutó ezernyi kis csermely vize úgy szikrázott a napfényben, mintha a hegyek az agyaraikat villogtatnák.

A kopár sziklák közötti tavon viszont ott zöldelltek a paka növények milliói, mintha lebegő vízililiomok lennének a környező hegyek ölén elnyúló hatalmas víztükrön.

Richard lejjebb hagyta a lovakat, ide gyalog jött fel egy, a tóhoz vezető kis ösvényen. Lazán kötötte ki a lovakat, a zablát kivette a szájukból, hogy ha ő esetleg nem térne vissza, az állatok könnyen el tudjanak szabadulni.

Egyetlen dolog hajtotta őt előre: Kahlan iránti szerelme. El kell űznie a Harmóniákat, hogy meggyógyíthassa Kahlant. Ez volt most élete egyetlen célja, értelme. Most ott állt a terméketlen talajon a mérgezett víz partján, és tudta, mit kell tennie.

Okosabbnak, kreatívabbnak kell bizonyulnia Joseph Andernél.

A Harmóniák rejtvényére nem létezett megoldás, a kérdésre nem volt válasz. Nem volt megtalálni való nyom. Joseph Ander mágikus szövedékében nem hagyott elvarratlan szálat.

Richard egyetlen esélye az volt, ha valami olyat tud tenni, amire Joseph Ander soha nem is gondolt volna. Eleget tanulmányozta Ander írásait hozzá, hogy kiismerje a varázsló gondolkodását. Megértette, mit hitt Ander, és mire számított, hogy a többi varázsló hogyan fog cselekedni. Richard, ha sikert akart elérni, a toronybeli varázslók számára elképzelhető dolgok egyikét sem szabad tennie. Azt kell tennie, amit azok nem értettek meg, hiába pirongatta érte őket Joseph Ander.

Csak reménykedni tudott, hogy lesz elegendő ereje véghezvinni a dolgot. Egész nap keményen lovagolt, gyakran váltogatva a lovakat, hogy az állatok ne fáradjanak ki túlságosan, és ha sikerrel jár, még vissza is tudják vinni őt. Éjszakánként pedig száron vezette a lovait, amíg csak túl törődötté nem vált a gyalogláshoz is.

Teljesen ki volt merülve, és csak bizakodott benne, hogy maradt még elegendő energiája. Elegendő energiája, hogy kitartson. Elegendő energiája, hogy Kahlant meg tudja menteni.

Az övén függő arannyal hímzett bőrerszényből fehér mágushomokot markolt ki. A homokkal nagyon gondosan rajzolni kezdte a Kegyelem ábráját. A Tehetséget jelképező sugárirányú vonalakkal kezdte, pontosan ellenkező sorrendben, mint ahogy Zedd tanította neki, hogyan kell. Középen állt, a Tehetség sugarait befelé, önmaga felé húzva meg.

Következőként a Teremtőt jelképező csillagot rajzolta meg, aztán az élet körét, majd a Fátyolt szimbolizáló négyzetet, és legvégül a külső kört, amely az alvilág határát jelezte.

Joseph Ander azt írta, hogy a képzelet teszi naggyá a varázslót, mert csak azzal képes túllépni a hagyományok korlátait.

Egy találékony varázslattal engedelmességre bírhatjuk a Kegyelmet.

Richard még ennél is többet akart engedelmességre bírni.

A Kegyelem ábrája közepén elfoglalt helyéről ökleit az ég felé emelve elkiáltotta magát:

– Reechani! Sentrosi! Vasi! Szólítalak benneteket!

Richard tudta, mit akarnak a Harmóniák. Joseph Ander elárulta neki az Útikönyvében.

– Reechani! Sentrosi! Vasi! Szólítalak benneteket, és felajánlom a lelkemet nektek!

A víz fodrozódni kezdett, ahogy a szél felerősödött. A víztömeg úgy mozdult, mintha saját akarattal rendelkezne. A víztükör fölött száguldó szél hirtelen dühöngő lángokká változott.

Jöttek.

Richard haraggal és szükséggel feltöltődve karjait leeresztette, ökleivel a tó széle felé mutatva, ahol a víz átbukott egy sziklás hasadékon és lezúdult a Nareef-völgybe. Egész lényét az ökleibe fókuszálta.

Haragjával előhívta és szükségén keresztül koncentrálta Tehetsége Pusztító oldalát, a legsötétebb dolgoktól, az alvilág örök sötétségének árnyaitól származó oldalt.

Fekete villám csapott ki az ökleiből, a két kezéből külön eredő ágak szoros fonattá tekeredtek össze, a megsemmisítés bömbölve süvítő ostorává, amelyet Richard haragja táplált és szüksége irányított.

A hegyi tó peremét hatalmas robbanás rázta meg. A tavat szegélyező sziklák a fekete villám érintésére óriási gőzfelhőbe burkolt kavics-szökőkútként fröccsentek szerte. Egy pillanattal később a tó alsó partja nem létezett többé. A Pusztító mágia romboló ereje apró törmelékké zúzta.

A tó vize viharos bömböléssel ömlött a mélybe: a meder kezdett kiürülni.

A maradék víz örvényleni kezdett, mintha a meder egy oldalára akarna húzódni. A hullámok tajtékos habot vertek. A víz ereje feltépte a paka gyökereit, a növények a kavargó víz felszínén hánykolódtak. A mérgezett víztömeg alázúdult a lenti völgybe.

A tó vizén közelgő lángörvény, a szél a víz fölött és maguk a hánykolódó hullámok is mintha lelassultak volna, ahogy Richard közelébe értek. Ezek a Harmóniák megtestesülései voltak, az anyagi formák, amelyek e világban képviselték őket.

– Gyertek hozzám! – parancsolta Richard. – Felajánlom a lelkemet nektek.

Ahogy a Harmóniák óvatosan körözve közelebb jöttek, Richard ismét belenyúlt az övén függő erszénybe, és valami mást is kimarkolt belőle.

És ekkor a kiürülő tó sáros fenekén, a mérgezett víz maradék tócsái között valami csillámló remegés jelent meg a levegőben, és a lezúduló víztömeg fölé lebegett. Valami formálódni kezdett a remegésből, alakot kezdett öltem az élők világában.

A vízfelszín felett lebegve egy alak jelent meg. Egy köpenyes figura. Egy öregember ködből és csillámló fényből álló alakja. Egy fájdalomtól meggyötört öregemberé.

Richard ismét a magasba lökte ökleit.

– Reechani! Sentrosi! Vasi! Gyertek hozzám!

És jöttek. Ami Richard körül ott kavargott, maga volt a Halál esszenciája. Ott állni az örvénylő halál középpontjában majdnem több volt, mint amit Richard képes volt elviselni. Életében nem élt még át ilyen rettenetes érzést.

A Harmóniák egy másik világ csábos szirénhangján szólították. Richard nem törődött a hívással, csak mosolygott rajtuk.

Hadd jöjjenek csak ezek a lélektolvajok!

Kinyújtotta a karját és a lezuhogó víz felé mutatott.

– Íme, az uratok!

A Harmóniák őrjöngő dühvel, vonítva gomolyogtak körülötte. Felismerték az előttük formálódó alakot.

– Ott van ő, rabszolgák! A ti uratok!

– Ki szólít engem? – hallatszott a kiáltás a tó medre fölött.

– Richard Rahl, Alric leszármazottja. Én jöttem el, hogy legyőzzelek, Joseph Ander.

– Megtaláltad a szentélyemet, ahol elrejtőztem. Eddig ez senki másnak nem sikerült. Megdicsérlek.

– Én pedig oda űzlek téged, Joseph Ander, ami régen megilletne, az alvilágba, ahová mindannyiunknak el kell mennünk, amikor időnk lejár az élők világában.

A tó fölött jókedvű nevetés csendült.

– Az egy dolog, hogy megtaláltál. Ismét más, hogy megzavarsz. De az, hogy parancsolgatni akarsz nekem, az megint csak egészen különböző kategória. Ilyesmihez a te hatalmad nagyon is kevés. Te még csak elképzelni sem tudod, mit vagyok én képes tenni.

– Áh, dehogynem! – kiáltott vissza Richard a zuhogó víz felé. – Víz, hallj meg engem! Szél, lásd meg, amit mutatok neked! Tűz, tanúsítsd, hogy igazat mondok!

A Harmóniák pörögtek, forogtak körülötte, és feszülten várták, mit tud ajánlani nekik.

Richard újra a medre széle felé mutatott.

– Az ott a ti uratok, aki arra kényszerített benneteket, hogy az ő óhaját teljesítsétek, ahelyett, hogy ő teljesítette volna a tiéteket. Ott az ő lelke védtelenül, lecsupaszítva számotokra.

A szellem Joseph Ander arcán aggodalom kifejezése jelent meg.

– Mit művelsz? Mit remélsz elérni ezzel?

– Az igazságot, Joseph Ander. Megfosztlak téged a hazug létezésedtől.

Richard kinyújtotta a kezét Joseph Ander szelleme felé és kinyitotta a tenyerét, amelyen ott hevert az egyensúly eszköze, a fekete mágushomok. Egy aprócska fekete villám csapott át Richard ujjaiból Joseph Ander lelkéig.

– Ott van ő, Reechani. Halld meg! Ott van ő, Vasi. Lásd meg! Ott van ő, Sentrosi. Érezd meg őt az érintésemen át!

Joseph Ander megpróbált visszavágni a saját varázslatával, de bezárta magát egy másik világba, abba, amit ő teremtett magának. Minden mágiájával együtt képtelen volt áthidalni a két világ közötti szakadékot. Richard viszont át tudott nyúlni köztük, mert ő idézte meg Joseph Andert.

– Harmóniák, válasszatok! Az én lelkem kell nektek, vagy az övé? Azé az emberé, aki ellopta a lelkét az alvilágtól? Aki nem volt hajlandó az uratok elé járulni a holtak világában? Aki ehelyett titeket hajtott a saját uralma alá? Akinek ilyen hosszú ideje rabszolgái voltatok?

Vagy az enyém, aki itt állok a Kegyelem közepén, ahová be foglak rántani titeket is, és akkor úgy fogtok szolgálni engem ebben a világban, ahogy eddig őt szolgáltátok?

Válasszatok, tehát: bosszút álltok, vagy visszatértek a szolgaságba?

– Hazudik! – sikoltotta Ander lelke.

A Harmóniák Richard körül örvénylő vihara választott. Felismerték Richard szavainak igazságát. Szikrát hányva, vizet fröcskölve száguldottak át a fekete villám mentén, az ürességen át, amit Richard teremtett az élők világán belül.

Rohamuk hevessége megrázta a világot is körülöttük.

A semmi hídján át megragadták Joseph Ander lelkét, és olyan túlvilági üvöltéssel, ami csak a holtak birodalmából származhatott, elvitték magukkal oda, ahonnan származtak. Hazavitték magukkal fogva tartójuk lelkét.

Egy örökké tartó pillanatig a Fátyol, ami a két világot elválasztotta, megnyílt. Ebben a pillanatban érintkezett élet a halállal.

A hirtelen beállott végtelen csendben Richard maga elé emelte a kezeit. Úgy látta, hogy mindene megvan, érintetlenül. Ezt rendkívül figyelemre méltó ténynek találta.

Csak most döbbent rá, mit is tett valójában. Új mágiát alkotott a semmiből. Helyrehozta, amit Joseph Ander önző szándékkal elrontott.

Most pedig sietnie kell vissza Kahlanhoz, ha még egyáltalán életben van. Az utóbbi gondolatot azonnal elfojtotta magában. Muszáj, hogy még életben legyen!

 

Zedd nagyot lélegzett, és kinyitotta a szemét. Sötétség vette körül. Maga körül tapogatva sziklafalakat érintett. Előre botorkált a fény irányába. A hangok felé.

Rádöbbent, hogy ismét a saját testében van, többé nem a hollóéban. Nem értette, hogyan lehetséges ez. De mégiscsak így volt. A kezeire nézett. Kezek, nem tollak.

Visszanyerte a lelkét.

Térdre rogyott, és sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Az, hogy elvesztette a lelkét, rosszabb volt, mint amire számított. Pedig a legrosszabbra számított.

A lelke híján képessé vált rá, hogy beköltözzön a hollóba. Ettől akkor egy kissé jobban érezte magát. Olyan élmény volt, amit eddig még nem tapasztalt. Még soha egyetlen varázslónak sem sikerült véghezvinnie, hogy tudatát átvetítse egy állat testébe. Ha belegondol, hogy ehhez semmi mást nem kellett tennie, mint feladni a lelkét…

Úgy döntött, egyszer elég volt.

A fény felé botladozott, a vízesés robaja irányába. Visszaemlékezett rá, hol is van. A barlang kijáratát elérve fejest ugrott a vízbe, és átúszott a túlsó partra.

A túlparton kikapaszkodott a sziklákra. Önkéntelenül is végighúzta a kezét a köpenyén, hogy mágiával megszárítsa.

Ekkor megérezte, hogy visszakapta a hatalmát. A Tehetsége, a varázsereje visszatért.

Hangot hallott maga mögött és hátrakapta a fejét. Pók állt mögötte és Zedd nyakához dörgölte az orrát.

Zedd vigyorogva megveregette a kedves, puha, baráti orrot.

– Pók, kislány! De jó, hogy látlak, öreg cimbora! De jó, hogy látlak!

Pók horkantva jelezte, hogy ő is örül.

Zedd ott találta a nyerget és a többi lószerszámot, ahol hagyta. Puszta örömében mágiával lebegtetni kezdte a takarót és a nyerget, és így rakta fel őket Pók hátára. A ló érdekesnek találta a dolgot. Pók jó ló volt, és vidám cimbora.

Zedd megfordult, mert valami mély, dübörgő hangot hallott. A hegyoldalon valami hömpölygött. Víz. A fönti tó partja valami okból leomlott. Most az összes víz lezúdult a völgybe.

Zedd felpattant Pók hátára.

– Ideje, hogy eltűnjünk innen, öreglány!

Pók szót fogadott.

 

Dalton éppen visszatért az irodájába, amikor meghallotta, hogy valaki követi. Stein volt az. Mikor a barbár megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót, Dalton köpenyének aljára pillantott, és meglátta a frissen hozzávarrott új skalpot.

Dalton az asztalához lépett, és töltött magának egy pohár vizet. Forrónak érezte a testét, és egy kissé szédült.

Na igen, ez bizony várható volt.

– Mit akarsz, Stein?

– Csak afféle baráti látogatás.

– Aha. – Dalton kortyolt egyet.

– Szép új irodát szereztél magadnak.

Tényleg szép volt. Minden a lehető legjobb volt benne. A régi irodájából Dalton csak az ezüst pergamentekercs-tartót hozta át. Szerette kardtartóként használni, ezért tartotta meg. Mintha csak erről jutott volna eszébe, ujjait végigfuttatta az állványban nyugvó kardja markolatán.

– Nos – folytatta Stein – kiérdemelted. Efelől semmi kétség. Jól helyezkedtél. Te is, meg a feleséged is.

Dalton Stein dereka felé intett.

– Új kard, Stein? Azt hinné az ember, a te ízlésedhez egy kissé túl cikornyás.

A Rend követe elégedettnek látszott, hogy Dalton észrevette az új fegyvert.

– Ez itt – mondta, hüvelykujjával könnyedén kiemelve pár centire a pengét a hüvelyből a lefelé hajló keresztvasánál fogva – az Igazság Kardja. A valódi, amit a Kereső viselt.

Dalton zavarónak találta, hogy éppen ezt a kardot egy ilyen ember viselje, mint Stein.

– És hogy került hozzád?

– Az egyik emberem hozta el nekem. Jókora kalamajka volt.

– Tényleg? – kérdezte Dalton érdeklődést színlelve.

– Miközben hozzám jöttek vele, elfogtak egy Mord-Sithet is. Képzeld csak, az Igazság Kardja, és mellé még egy igazi Mord-Sith is.

– Komoly fogás! A Császár örülni fog.

– Örülni bizony, amikor átadom neki a kardot. De a híreknek is, amit te küldesz neki. Nagy eredmény, hogy ilyen fölényesen legyőzted a Rahl Nagyurat. Hamarosan ideérnek a seregeink, és akkor őt is elfogjuk. És az Inkvizítor Anyának nyomára akadtál már?

– Nem. – Dalton ismét ivott a vízből. – De a varázslat mellett, amit Penthea nővér végrehajtott, nem látok rá semmi esélyt, hogy életben maradhatna. A horzsolásokból ítélve az embereim öklén, alapos munkát végezhettek. – Szünetet tartott, lenézett maga elé, a padlóra. – Legalábbis, amíg el nem kapták és meg nem ölték őket.

Nem, szerintem ezt a balesetet az Inkvizítor Anya nem élheti túl. Ha még életben van, hamarosan meg fogom tudni. Ha meghalt – Dalton vállat vont –, lehet, hogy soha nem fogjuk megtalálni a holttestét. – Nekidőlt az íróasztalának. – Mikorra ér ide Jagang?

– Hamarosan. Talán egy héten belül. Az előőrsök valószínűleg még hamarabb. A Császár alig várja már, hogy tanyát verjen a ti szépséges városotokban.

Dalton megvakarta a homlokát. El kell végeznie még egy pár dolgot. Nem, mintha ez most már számított volna valamit is.

– Nos, ha szükséged lenne rám, itt leszek a közelben – mondta Stein.

Az ajtónál visszafordult.

– Ja, és Dalton. Bertrand elmondta, hogy milyen megértő voltál a feleséged meg az ő dolgában.

Dalton vállat vont.

– Miért is ne? Csak egy asszony. Egy csettintésemre tucatnyi ugrik. Aligha olyan dolog, ami miatt az embernek féltékenykednie kéne.

Stein őszintén elégedettnek látszott.

– Örülök, látom, hogy végre észre tértél. A Rend tetszeni fog neked. Mi nem szeretjük a féltékenykedést az asszonyok miatt.

Dalton ezalatt a lehetséges búvóhelyeket vette sorra gondolatban, ahol az Inkvizítor Anya meghúzódhatott.

– Akkor szeretni fogom a Rendet. Én magam sem kedvelem a féltékenységet.

Stein a borostáját vakargatta.

– Nagyon örülök, hogy így érzel, Dalton. Akkor megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak hozzá, mekkora kurva a feleséged.

Dalton, aki éppen néhány papírlapot vett a kezébe, hirtelen megmerevedett.

– Bocsánat, mit is mondtál?

– Ó, Bertrand hébe-hóba kölcsönadja őt nekem. Eldicsekedett vele, és azt akarta, hogy én is részesedjek valamennyit belőle. Azt mondta neki, a Teremtő kívánsága, hogy nekem is örömöt szerezzen. Egyszerűen el kellett mondanom neked, micsoda tüzes kis szuka.

Stein az ajtó felé fordult.

– Van itt még egy dolog – szól utána Dalton.

– Micsoda? – kérdezte Stein visszafordulva.

Dalton felkapta a kardját, a penge hegye süvítve csapott le, és felhasította Stein hasát pont a fegyveröve alatt. Dalton laposan vágott, hogy ne szeljen át egyszerre minden szervet, épp csak, elég mély sebet nyitva ahhoz, hogy Stein belei a lába elé ömöljenek a padlóra.

Stein döbbenten kapkodott levegő után, leesett állal, kifordult szemekkel bámult le maga elé. Aztán térdre roskadt, és felnézett Daltonra. Zihálása fájdalmas nyögéssé változott.

– Tudod – jegyezte meg Dalton közömbösen –, hazudtam neked. Igazából féltékeny típus vagyok. Köszönd meg a jó szellemeknek, hogy gyorsan végzek veled.

Stein lerogyott az egyik oldalára. Dalton átlépett rajta és mögéje került.

– De csak mert gyors halálod lesz, nem szeretném, ha úgy éreznéd, kimaradsz bármiből is, vagy hogy én nem adom meg neked, ami jogosan kijár.

Dalton marokra fogta Stein zsíros haját. Kardjával átvágta a bőrt a barbár homlokán, és csizmás lábával megtámasztva Stein hátát, lerántotta a skalpját.

Aztán megkerülte a sikoltozó embert és a képébe vágta a skalpot.

– Különben ezt Francáért kaptad. Csak, hogy tudd.

Mialatt Stein ott hevert a padlón kiontott belekkel, fejéből ömlő vérrel, Dalton kényelmesen az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Örömmel vette tudomásul, hogy az új futára nem nyitott be engedély nélkül, pedig hallhatta a sikoltozást.

– Phil, gyere be Gregoryval együtt!

– Igen, Campbell Miniszter Úr?

– Phil, Stein összepiszkítja az irodámat. Kérlek, kísérd ki.

– Igenis, Campbell Miniszter Úr!

– És nem szeretném, ha a szőnyegemet is bemocskolná. –Dalton az asztalához lépett, felemelt néhány papírt, és lepillantott a jajgató alakra. – Hozzátok ide, és hajítsátok ki az ablakon!